Útleírás azoknak, akiknek nem kenyerük a mellébeszélés.

Myanmarban voltuk ketten, több mint három hétig, de nem egészen négy hétig. Myanmar nagyon szép ország, Ázsiában. Aztán meg voltunk egy kicsit az ázsiai Thaiföldön is, egy tengeri szigeten, amit tengervíz vesz körbe körül. Ott is jó volt. Odafelé repülőgéppel utaztunk a magasban. Visszafelé repülőgéppel utaztunk a magasban. Sok minden nagyon szép dologgal találkozhattunk, szép buddhista templomokkal, szép hegyekkel és eközben láthattuk, hogyan élnek a helyiek és másként mint mi. Jól éreztük magunkat. Álmélkodtunk azon, hogy a sík vidéken rizst termesztenek, a magas hegyekben nem. Eközben sok emberrel találkoztunk. Észrevettük, hogy nem magyarul beszélnek. Az idő meleg volt. Az országnak van néhány nagy folyója, és ezek közül volt amit láttunk, és volt amit nem. A folyók partja sáros és rajtuk hajóközlekedés folyik. Azt is meg tudtuk figyelni, hogy az emberek másfajta ételeket esznek, mint mi otthon, és nem kapható csécsi tokaszalonna és fokh.tejf.ub.sal. sem kapható. Uniqum se kapható, de azt vittünk. Észrevettünk, hogy az utak nem jók, és rajtuk járművek haladnak, szinte mindig a haladási irányuknak megfelelően. Mikor hazaértünk, szeretteink vártak. Felejthetetlen élmény volt és szeretnék mégegyszer ide visszajönni.

És most.

Azok számára, akik jobban ráérnek:

Miután a 2003-as szíriai busz balesetem miatt (az erről szóló útleírás fent van az utazas.com-on, a találó „Szíria 2003 ősz” néven) elmaradt a tervezett jordániai körút, amit néhány hónap múlva, 2004 tavaszán pótoltam. Erről ugyan nem írtam semmit, mivel László (utazas.com) annyira jót írt Jordániáról, hogy kár lett volna erre időt vesztegetni. De röviden: charter géppel elmentem Aqabába, majd ott hagytam a sok szervezettet fakultatívozni és egy hét alatt szépen, helyi közlekedéssel körbejártam a szokásos helyeket. Kellemes volt, megérte és csak egyszer dobáltak meg apróbb kősziklákkal Karakban, de nem találtak el. Pusztul világ: az arab nacionalista sem a régi már.

És bekövetkezett az ősz, amikor jókat lehet utazni, egyrészt ilyenkor senki nem akar: görögből már megjöttek, síelni meg még nem mennek a népek, másrészt a Távol-Keleten ilyenkor már jó az idő. Szeretem tehát az őszt, bár nem úgy fogalmaznám meg, mint tette az Krúdy Gyula, az ősz másik nagy barátja: „Én az őszt szeretem, midőn a kis madarak elbújnak az erdőkbe, hogy tavaszra már kis csontvázaikat sem találni meg.” (Csak azért írtam ide, mert mindig jól esik optimista, bíztató szavakat olvasgatni.)

Úgy döntöttem tehát, hogy éljünk korunk kevés normális cselekedetei egyikének, a helyváltoztatásnak (amely teoretikusan szemlélve lehet ad.1: globális –az utazás- és lehet ad.2. lokális: -ezt pedig a Locomotív GT definiálta: „Kint is vagyok, bent is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok.”, de ezt most ne részletezzük, mivel nem képezi ennek a dolgozatnak a tárgyát). Utazzunk tehát valahová, hamár úgyis; és Ázsia, mint úticél nagyon bejön, valahová oda kéne menni. Mivel Vietnám, Kambodzsa, Laosz és Thaiföld valamilyen szinten már felkeresődött részemről, adódott, hogy a szintén arrafelé levő Myanmar (Burma) legyen a következő. Pontosan meghatározott okom nem volt erre az országra, tudtam róla ezt-azt, láttam fényképeket a pagodákról, emberekről, egyebekről, gondoltam, hogy rossz nem lehet, lássuk.

Hogy miért éppen Myanmar, ezt a kérdést persze az ismerőseim feltették jópárszor, de legpontosabb megválaszolását mégiscsak már ott, pontosan Kalaw városkában tettem meg. Este 7 – 8 körül járhatott az idő, ami azt jelenti, hogy tök sötét van már, közvilágítás pedig nemhogy Kalawban, hanem még a nagyobb helyeken sincs –kivéve talán Yangon és Mandalay egy-két nagyobb útját-, de az utcára néző üzletecskékben, néhány asztalos kifőzésekben himbálódzó egy-egy szem 40 wattos lámpa kiszűrődő fénye éppen elég ahhoz, hogy eltalálj a legközelebbi evő-ivó helyhez, szóval éppen azon morfordíroztunk a göröngyös földes utca közepén , hogy mászkáljunk-e még egy kicsit, vagy igyunk még egy sört, amikor egy rémült tekintetű francia házaspár került a látókörünkbe, no mi a baj? Aszongya a férfi, hogy hol talál itt valami éttermet, mert csoporttal jöttek de ők szeretnének önállóan is megmártózni az élet sűrűjében. Mivel éppen egy frankó kis kifőzés előtt álltunk, reámutattam, íme: szék van, asztal van és ha elrugdossa a malacokat az útból, akkor be is tud menni, talán egészen a konyha részig is –az ott, az, ahol az a nagy füst van –ez nem egy nagy teljesítmény, lévén egy 20 – 30 négyzetméteres helyiség volt az egész, inclusive konyha. Elöl esznek, hátul főznek- szóval választhat valami ennivalót, lám itt fogyaszt ez a néhány helyi úr is valamit, talán ha főtt disznólábat, ha jól veszem ki, és egyáltalán nem kell ugrálni, ha a kutya szagolgatja, mert ugatni fog és az rosszabb –ugye mondtam. Hát ő igazi étteremre gondolt –így a franszia, ahol garszon van, vagy kellner leginkább, és ehető kaja. Hát itt mást nem talál- biztatgattam- és meg aztán egyáltalán, volt-e valaha Ázsiában? –érdeklődtem én barátilag, de aszongya, hogy nem és nem is lesz többet, majd eltávoztak étteremkeresőbe. Annyira rémült volt mindkettő, hogy azóta is azon jár az eszem, hogy a csudába keveredhettek ők pont Myanmarba? Valószínűleg egy TV-s vetélkedőn nyerték az utat, bónusz; ha az „a” választ ikszelik be: Karlsbad, gyógyfürdők, ha a „b” választ: burmai körút. Rosszul döntöttek. Később még, jó egy óra és ennek megfelelő sör után mi ismét az utcán voltuk és ők megint csak jöttek szembe, ha lehet, még elgyötörtebben: azóta sem találtak megfelelő restauranciát. És ekkor kérdezte tőlem meg a faszi, hogy Miért Burma? Miért ne?- határoztam meg precízen a valóságot. És maradjunk most is ennyiben.

Szóval: ezért Burma. És hogy menyi időre érdemes elutazni? Nos, be kell vallanom, elviekben nagyon szeretek repülni. Mert amikor hallom, hogy egy repcsi elhúz valahol felettem a magasban, mindig arra gondolok, de jó is lenne rajta üldögélni és utazni valahová, minél messzebb, annál jobb. Ez az érzés ellenben szinte azonnal elmúlik, amikor ott ülök már mondjuk harmadik órája a gépen ami azt is jelenti, hogy a 9 - 11 -17 órás repülőút felénél/negyedénél sem vagyunk még, hát még a végénél. Ennek értelmében –meg hogy ezeknél a távoli utaknál repjegy teszi ki a magas költséget, ha már utazunk, töltsünk ott minél több időt: az egy hónapos csavargás már elegendő, utána már az élmények épp eléggé felhalmozódnak, hogy egy kis emésztésre hazamenjen az ember.

Tehát erre a myanmari útra is egy hónapot terveztem, és első ránézésre még arra is gondoltam, hogy ez talán sok (!) is erre az országra, esetleg mi férne bele még a környéken, de ahogy kezdtem összerakni dolgot, olvasgattam az utazas.com aktivistáit, külön, személyre szabott információkat kaptam kalvin-től, blaaz-tól (köszi, nagyon hasznosnak bizonyultak!), rájöttem, hogy még az egy hónap még akkor is kevés, ha csak a legismertebb helyeket veszem sorra. Mert ez nem egy apró ország, mégha nem is tudunk róla túl sokat. És akkor még nem is igazán számoltam azzal, hogy Myanmarban tömegközlekedéssel, busszal, vonattal utazni sokszorosan időigényesebb, mint ahol az eddigi tapasztalataimat szereztem a környező országokban. Talán még 2002-ben, Kambodzsában a Siem Reaptől a thai határhoz vezető úton elérhető sebességek és körülmények voltak hasonlóak, de azért meg kell mondani az őszintét: annál pocsékabb úttal még itt sem nagyon találkoztunk. (Aki meg akarja ismerni azt az utat is, hát elkésett: azóta már megcsinálták, aszfaltos, meg minden.) Más kérdés, hogy ott százvalahány kilométer volt a megtenni kívánt távolság, itt pedig úgy 1500 – 2000 km…. Nem ugyanaz.

Node nem rettenünk meg, ki is dolgoztam egy útitervet: Yangon-Bago-Golden Rock (Kyaiktiyo)- Kalaw-Pindaya-Inle-Mandalay-Hsipaw-Pyin U Lwin- Monywa-Bagan-Yangoon. Lényegében ezek a fő látványosságok; ami kimarad ebből az elsődleges célcsoportból, az Mrauk U és a tengerpart (Ngapali beach), de ezek teljesen kiesnek az előbb vázolt körből így sok időt vett volna el az odajutás. Mrauk U –t még sajnáltam is, de mivel ezt az utazást a korábbi, környékbeli útjaimhoz hasonlóan most is egy thai szigeten szeretem volna befejezni édes semmittevéssel, a myanmar-i tengerpart kihagyását nem éreztem akkora veszteségnek, és az odajutás szintén elég körülményes.

Tehát, Myanmar nem egy kis darab. Határos Thaifölddel, Laosszal, Kínával, Indiával és Bangladessel, délről a Bengáli öböl és az Andamán tenger övezik. Az ország középső részét széles folyók és tágas síkságok jellemzik, a fő folyó az Ayeyarwady (régebben Irrawaddy), ami 2000 km hosszú, felső egyötöde zúgókkal tarkított hegyszorosokon között folyik, majd kiérve a síkságra kényelmesen lelassulva (kivéve a monsztumidőszakot) a többi 1600 km-en hajózható, ahogy ezt Piszkos Fred ki is próbálta. A thai határ mentén hegyek emelkednek, melyek északon találkoznak a Himalája keleti nyúlványaival. Legmagasabb pontja a Hkakabo Razi (5881 m) a Myanmar-Tibeti határnál. Ez egyben Délkelet-Ázsia legmagasabb csúcsa, ami jelen történet szempontjából mondhatni tökéletesen felesleges információ, de legalább tükrözi széleskörű olvasottságomat, ha ez esetleg bárkiben kérdésként felmerülne.

Az ország teljes bejárásának lehetőségéhez legyen még egy kis info, miszerint Myanmar Indonézia után Délkelet Ázsia második legnagyobb országa, egyharmadával nagyobb ország, mint például Thaiföld, a közel 700.000 négyzetkilométer területtel hétszer nagyobb Magyarországnál, és például kétszer nagyobb Vietnámnál is. Lakóinak létszáma közel 50 millió: itt talán még nehezebb lenne megoldani azt a pártprogramot, miszerint felkeresünk mindenkit, meghallgatjuk mindenki véleményét –bár ez idehaza sem valósult meg, mert engem például a kutya sem keresett fel, hogy lábamhoz kucorodva, epedő tekintetét reám szegezve igya szavaimat, hogy szerintem mely népbutító politikust kéne haladéktalan seggberúgások után közmunkára kötelezni, hamár az illető az oktatási intézmények befejezése után és azóta is kétkezi politikusként egzisztál és a „munka” szóhoz csak annyira került közel, hogy megalapította pártjának munkás tagozatát. Ez persze túlzás: egyes politológusok például eskü alatt vallják, hogy országunk főbölcse a munka világából származó élményeinek meghatározó hányadát a Parlament büféjében szerezte, ahová egyszer betévedt egy vízvezetékszerelő és pont tőle kérdezte meg, hol is van eldugulva a WC. E húsz másodperces eszmecsere több tapasztalati tényre való hivatkozással színesített, nagyívű szónoklat magvát képezte a későbbi kormányváltó naggyűléseken: „Az emberek azt akarják” címmel. Más kérdés, hogy ezek figyelmes meghallgatása után többekben az a javaslat érlelődött meg (vert gyökeret), hogy mennyivel helyesebb lenne, ha az illető a parlamenti időpocsékolás helyett inkább a festői Hortobágyon kézműipari termékek és képeslapok kiskereskedelmi terjesztésével foglakozna.

(Bár maga a parlamenti WC –mert ez a téma legalább nem haladja meg a többségi értelmi horizontot- megnyilatkozásra készteti a politikusokat is. Több fórum is lehozta Farkas Flórián képviselő azon kinyilatkoztatását, miszerint a vécé remek hely, mert ott nincs legalább vita –ezek után senki sem vonhatja kétségbe, hogy nem a megfelelő agykapacitású embereket juttattuk a Tisztelt Házba. Amúgy Farkas Flórián megnevezése: Kegyelmes Úr; utalva arra, hogy államfői eljárási kegyelmet kapott az Országos Cigány Önkormányzatnál hűtlen pénzkezelés ügyében lefolytatott eljárásban, hogy így ezután egyenes ágon nyitva álljon az út előtte a legpolgáribb párt színeiben való képviselőségre, és a helyre a tablón: akikre büszkék vagyunk.)

De Myanmarban ilyen fajta veszély nem fenyeget: lásd később a politikai helyzetet.

Aztán az utazás szempontjából nagyon lényeges, hogy az ország északi és déli „vége” között légvonalban is megvan a 2000 km és itt nem igaz a lokális bölcsesség, miszerint Tésától Perőcsény légvonalban ugyan 7 km, de Marcsi Mama kocsmájába időző helybéliek biztosan tudnak egy rövidebb utat az erdőn keresztül... Myanmarban hiába is tudnának, az ország ugyan manapság már felkereshető turisták számára is, de a déli részek nem ajánlottak a kormány ellen küzdő gerillák miatt, az északi részekre pedig a kormány sem engedi a külföldi csámborgókat, lényegében ugyanezért. Végeredményben mi is, mint a legtöbb odalátogató az ország középső harmadán bóklásztunk és majd meglátjátok: nem voltak felesleges napjaink, pedig mentünk, svungosan.

Az időjárás ilyenkor ősszel szerintem ideális. Myanmar északi csücskének kivételével valamennyi burmai tájegység a trópusi éghajlati övben helyezkedik el. A három évszak: a májustól októberig tartó esős, a novembertől februárig húzódó hűvös, illetve a márciustól májusig dúló forró évszak. A nyári monszun Burmát már májusban eléri, és Yangonban nem ritka, hogy a nyár derekán négy hét alatt 600 mm csapadék esik a burmai főváros utcáira. Ráadásul ez a forró évszak ugyanakkor kissé már megerőltető lehet a mérsékelt éghajlati övből érkezőknek. Az október végén érkező téli monszunnal kezdődik a főszezon, mely során Myanmar hegyvidékein hűvösre is fordulhatnak az éjszakák, a nappalok viszont ilyenkor a legkellemesebbek az európai ember számára. Ezért szeretem én ezt az október-novemberi utazási időpontot: a szezon még nem indul meg Kelet-Ázsiában, a monszumnak már vége, de a száraz évszak hidegebb időszakai még nincsenek itt. Az útikönyvek szerint a száraz időszak alatt egyes területeken (pl. Inle Lake) akár a fagypontig is leeshet a hőmérséklet éjszaka. Na, mégcsak ez kéne.

Myanmar politikai berendezkedésével kapcsolatban a magyar külügyminisztérium honlapja szerint a politikai helyzet bizonytalan, és ajánlott kerülni az utcai csoportosulásokat (ezt én idehaza is javasolnám, de mit tehetek, ha a magyar gazdák traktor és kannásbor bemutatót akarnak tartani az elpuhult fővárosiaknak a Hősök terén, valamint a parlamentből éppenséggel kiszorult zsinórós-mentés besúgó vezette párt aktivistái ismételten miniszterelnököt akarnak akasztani, ahogy ez tőlük teljességgel el is várható, sőt kívánatos). Szóval a külügy szerint az indulás előtt javasolt tájékozódni a hivatalos myanmari hatóságoknál (ugyan hol a bánatos genyában tájékozódjak: myanmari nagykövetség legközelebb Berlinben illetve Moszkvában van, az e-mai lehetőségről pedig majd még írok), de azért csak tájékozódjuk, hogy merre is utazhatunk az országon belül. Tájék ide, tájék oda, ettől függetlenül számítani lehet arra, hogy a helyi biztonsági tiszt érdeklődni fog utazásuk célja felől –búsong a külügy honlapja. Nyomatékosan felhívják a figyelmet arra is, hogy tartózkodjunk a myanmari rendszer nyílt bírálatától és a rendszert bíráló kiadványok birtoklása és ellenzéki személyekkel való találkozás súlyos következményekkel járhat, amely cselekedetekért a myanmari biztonsági szervek letartóztathatják a külföldieket is. Tartózkodni kell katonai létesítmények, katonák, vagy vidéken folyó munkavégzéssel kapcsolatos tevékenység fényképezésétől, mivel ezek a fényképezőgép, ill. film elkobzását, vagy a fényképet készítő letartóztatását vonhatják maguk után –így a külügy.

Ezt persze komolyan kell venni, be kell tartani; például indiai turista helyében eszembe sem jutna részeg szerbeket fotózni a Hősök terén, amint történt ez nemrég. Persze, nálunk ez csak véletlenül történt és a pofonokat (és az elvesztett fogait) csak véletlenül kapta/vesztette el a sötétebb bőrű indiai turista olyan ifjaktól, akik szintén csak merő véletlenségből tartózkodtak egy olyan rendezvény időpontjában kishazánkban, ahol a résztvevők frizurájának alakításakor a fodrász is csak fatális véletlenként nyúlt a nullásgéphez, az ondoláló hajcsavarók helyett. De azért jobb az ilyen véletlen egybeeséseket is elkerülni.

A külügy honlapján azt is a tudomásunkra hozzák, hogy a myanmari hivatalos szervek a csoportos, szervezett turista utakat preferálják. Az egyéni utak szervezése Bangkokból, főleg a hátizsákos turisták esetén - a „kis számú engedélyezett turista iroda nem kellő felkészültsége miatt” - nem tanácsos –óv a honlap. (Mi ezt megfogadtuk, és nem is vettük igénybe e kis számú engedélyezett, ámde nem kellő felkészültségű turista irodákat, hanem hamár belecsapunk a lecsóba, akkor csapjunk bele huszárosan: Yangon-i utcáról egyenesben felszedtünk egy alkalmilag ajánlkozó sofőrt a tragacsával és azzal mentünk –ettől nem óvott a honlap és lám, be is jött.)

Azért felkészültünk LP-n, interneten túl, lelkileg is: ennek jegyében egy népszerű fájlcserélő beiktatásával egy komplett lemeznyi Karel Gott gyötrelmet töltöttem le, amit csak bírtam, eredeti cseh nyelven, mert az adja ki igazából. Barátaim, hogy sose felejtsenek hogyha valami történne velem, kíméletből egy-egy frissen fájlcserélt Heintje CD donációban részesültek, amelyen csengő gyöngyhangján elénekli, hogy Ás nicht muss immár núr die Zonná scháinen és lám, milyen igaz.

Amúgy, ez a parázás a nagy utazót, Frei Tamást juttatta eszembe, aki –mint tudjuk, a myanmari hatóságok által preferált- csoportos utazáson vett részt, mármint operatőrök, segéd és alrendezők, gyártás, gépkocsi, valamint magyar és helyi idegenvezetők népes csoportjában kereste fel Myanmar veszélyesebbnél veszélyesebb helyeit –ezeken aztán mi minden különösebb hókuszpókusz nélkül jártunk, de hát mi nem vagyunk félelmet nem ismerő sztárriporterek. Amúgy Freinek már az előző utjairól szóló filmeknél -például Vietnámnál- is majd szétvertem a TV-t mérgemben. Először is a teljesen bejáratott turista utakon voltak, ott sem a javán, plusz két helyi guide-vel meg a stábbal, meg a különbusszal, és az utitársként levitt nyavalygó fitnesszbajnoknővel (jaj, de büdös ez a konyha!), akinek úgy látszik hiányzott a konditerem, azzal a kellemesen meghitt izzadságszaggal, amiben otthon bírja magát érezni. A sztárriporter közben folytonosan előadta, hogy most aztán mekkora bátorság ide jönni és hogy éppen visszalépett 100 évet az időben, meg micsoda egészségügyi körülmények, idézem, sajnos nem szó szerint: ők is csak annak köszönhetik, hogy nem lettek betegek, hogy naponta szedték a fertőtlenítő tablettákat!! Mi a gyíkot nyalogattak ezek a szerencsétlenek? Neomagnolt szopogattak vagy tiszta jódot kortyintgattak? Hajmeresztő baromság. Meg aztán állítom, ha Frei művész úr el mert volna távolodni 5 métert is a különbuszától, sikoltozva könyörög, hogy mentsék meg a helyi vademberektől. De hát, ez kell a magyarnak.

Frei Tamáson ment is egy disputa az utazas.com-on és többekkel együtt kicsit dühöngtünk egymás között, hogy ez a Frei kellően nagyokat lódít annak érdekében, hogy a normálisan bejáratott turista helyeket marha egzotikusnak adjon el. Mert mi lenne, ha kiderülne, hogy ezek a helyek is lakhatóak? Ha itt is ugyanúgy elboldogulsz, mint bárhol máshol? A Frei-féle marhaságokat csak azoknál a helyekről lehet előadni, ahol még nem járnak gyakorta magyarok. Az utazas.com-on összegzett recept szerint végy egy olyan országot, ami egzotikusan hangzik, lehet egy-két remek képet csinálni, aztán halkítsd le a hangod, állítsd be a helyzetet roppant veszélyesnek, pislogj felfelé, hogy minden második pálmafáról mérgeskígyók hullanak éppen a nyakadba, mutass egy-két egzotikus gyümölcsöt, egy leszakadt helyi házat, mondd azt, hogy itt még fehér ember nem járt, mert ez még az üveghegyen túli kurta farkú kismalacnak is messze volt.

Amúgy pedig senkinek sem fűződik ahhoz anyagi érdeke, hogy ezt a misztikumot megszüntesse, se a gagyi TV csatornáknak, sem pedig az utazási irodáknak. Ezt alátámasztandó annyit hagy áruljak el: az utazas.com-on megjelent útleírásaim következtében az egyik könyvkiadó megkeresett, hogy írjak útikönyvet. Útleírást szívesen, de útikönyvet írni különösebb ingerenciám nem volt (most lopkodjak az LP-ből? –láttam már ilyen útikönyvet magyarul: szinte szó szerint köszöntek vissza az LP mondatai, és nem az LP magyar kiadása volt), de arra már lett volna kedvem, hogy útleírások kapcsán bemutassam, hogy ez az utazási forma átlagos emberek, dilettáns műkedvelők számára is kivitelezhetőek –mint például én is. Na, erre aztán nincs olvasói igény se szponzor –záródott az írói karrier előttem és a dolog azóta is annyiban maradt.

De lépjünk vissza Myanmarhoz, egy-két ismeretterjesztő dologgal.

Bár fekvése szerint trópusi az ország, az ország szívében, az Ayeyarwady völgyében fekvő Mandalay környékét óriási hegykaréj öleli át és óvja a monszumesőktől: személyes benyomásunk alapján is szinte kifejezetten száraznak tűnt ez a vidék. Itt gyapotot, szezámot és babot termelnek a szokásos rizsföldek között. Annyira száraz a vidék, hogy öntözni is kell: még ma is használják például azt az öntöző rendszert, amit Anorátha király épített úgy 900 évvel ezelőtt és aki felépítette díszes fővárosát, Bagant, amit mi is felkeresünk majd.

Ebben a viszonylagosan „száraz” övezetben található kisebb olajmezőknek köszönhetően (a „bólogató” olajkutakat mi is láttuk, ahogy Monyva felől Baganba tartottunk) Myanmar valaha a brit birodalom meghatározó olajkitermelő országa volt és ma is elegendő kőolaja-földgáza van. Errefelé drágakövet is bányásznak.

Az ország területének mintegy felét erdő (tikfa, gumifa, pálma és más) borítja –utunk során ezt az arányt nem észlelhettük, mivel döntő részben az ország középső részén mászkáltunk, többnyire ebben a jókora Ayeyarwady völgyben, ahol a síkságokra jellemző növényzet, rizsföldek dominálnak és csak kisebb részben kóstoltunk bele pl. Kalaw és környéke hegyeibe –hát ezek emlékezetes élmények is maradtak, de nemcsak az erdők miatt.

A myanmari populációt 50 millióra becsülik, mely 2,1 %-os éves népszaporulattal párosul. Az országban élő fontosabb nemzetiségek a következő arányok szerint oszlanak meg: 69 % burmai, 8 % shan (san), 7 % karen, 3,8 % arakani, 2,3 % kachin (kacsin), 2,3 % mon. A chin (csin) és kayah nép nem sokkal marad el az utóbbiaktól, a maradékon pedig az indiaiak, a kínaiak és a néhány ezer illetve tízezer főt számláló kisebb népcsoportok, a kayin, chin, naga, rakhaing, wa törzsek osztoznak. (Számunkra ezek ismeretlen szavak: nekik a hun, székely, szlovén, szlovák „törzsek” ismeretlenek –meg persze a magyar is.)

Elméletileg némi etnikai autonómiát is élveznek a fontosabb törzsek illetve az általuk lakott területek –utazásunk közben a sofőrünk mindig kihangsúlyozta, melyik területen is járunk éppen, de amikor konkrétan megkérdeztem, mit is jelent a gyakorlatban ez az autonómia gazdasági, politikai, nyelvi stb. értelemben igazából nem tudott válaszolni. Valószínűleg semmi lényeges nem lehet: egy katonai diktatúra nem is ilyesmikről nevezetes, hogy autonómia.

(Ha már autonómia, el lehet gondolkozni a hazai vonatkozású eseményekről, nevezetesen a Székelyföld bármilyen színtű autonómiájáról, meg az ehhez kapcsolódó hazai nyilatkozatokról, hogy ki is a nemzetáruló, mert ezt jó tudni. De megint meg vagyok zavarodva, de totálisan ám! Mert eddig úgy tudtam, hogy a mocskos kommenisták a nemzetárulók. Jólvan. Eddig tiszta. Aztán árnyalódott a kép, jöttek-mentek az emberek ide-oda és hoppszi, ki is derült, hogy csak azok a mocskos kommenisták a nemzetárulók, akik nem a mi pártunkban küzdenek hősiesen, hanem a többiben rontják a levegőt –no, egyből a felére csökkent a mezőny. De ez is jólvan. Értem én, sőt reklámszatyrom is van arról hogy nem vagyok hülye, mert a Média Markt-ban vásárlok tartós fogpasztát. De hogy a Magyar Demokrata főszerkesztője, a Fidesz kulturális tagozatának tagja, a Bencsik András azt írja közvetve, de mégiscsak magáról a Viktorról, a kenyéradó gazdiról, hogy „tulajdonképpen csak egy ócska nemzetáruló”, mint mindenki, aki vele együtt nem vétózta meg Románia EU csatlakozását -hát ez már szíven ütött. Mert a Bencsik szépen, világosan meg is magyarázta, miért: „A vétóhoz való viszony fehéren-feketén megmutatja majd, hogy ki az, aki nemcsak üres közhelyekben, de a tettekben is hűséges a nemzetéhez és a hazájához. És ki az, aki beszéljen bármilyen tudálékosan vagy mézesmázosan, tulajdonképpen csak egy ócska nemzetáruló.” De ez a Fidesz-társulat úgylátszik nem olvas Demokratát (csak interjút ad bele), mert ők sem, meg személy szerint a Vezért sem vétóz, sőt megszavaz… Szegény Viktor, jól ráfaragtál, egy csapatba kerültél a horngyulával –pofámleszakad mikvannak...)

De most uggorgyunk! –ahogy Pósalaky úr mondotta volt a Nyilas Misinek. Arról már írtam, hogy Myanmarban mindenféle gerillaharcok is folynak és ez azért biztonsági kérdés is, bár eddig külföldi turista nem volt az áldozatok között –nem úgy mint például a szomszédos Laoszban vagy Kambodzsában. A harcokra az okok, természetesen itt is a történelembe vezetnek vissza.

Kicsit távolabbról indítva Burma-Myanmar történelmét: az ország első lakói, akiknek letelepüléséről egyértelmű bizonyítékok vannak, a khmerekkel közeli rokon monok és a pyuk voltak. A burmaiak a 8.sz. elejétől jutottak meghatározó szerephez. Nyugat- és Dél-Kínából érkeztek, Közép-Burmában és délnyugatabbra, az Irrawaddy mentén telepedtek le, ahol 847-ben megalapították központjukat, Pagant, a mai Bagant. A Thaton – Bago székhelyű (ezek városok Myanmarban, Yangontól vannak délre, majd írok róluk) mon birodalom leigázása után az első burmai birodalom Dél-Burmára is kiterjedt. 1287-ben, amikor mongolok törtek be az országba, s elfoglalták Pagant, a fővárost, széthullott a Pagan-dinasztia. Északkelet felől a shanok nyomultak be. Hatalmi központjukat a mai Mandalay közelében Sagainban, majd a mellette levő Avában építették ki (Ava-periódus; 1287-1531)

Tehát az 1500-as éveknél tartunk. Hogy össze tudjuk hasonlítani, Magyarországon mi is történt ezidőtájt hát az, hogy például volt a mohácsi csata, aztán meg az, hogy Báró Apró Antalné szül.: Gyurcsány Ferenc nábob behívta a törököket és átadta nekik Buda várát, amit csak 150 és múlva sikerült vissza vívnia Első (vagy másnéven: Hetyke) Viktor király által vezetett polgári hadaknak (forrás: Fidesz Kiskáté.)

De errefelé, Ázsiában sem tétlenkedtek, az elkövetkező évszázadokat a burmaiak, a monok és a shanok hatalmi harcai jellemezték. A birodalmat csak Alaungpaja király, a Konbaung-dinasztia (1752-1885) megalapítója egyesítette, aki 1758-ban végleg legyőzte a monokat. Burma katonai sikereket ért el Kínával szemben (1767-1776). Amikor a burmaiak megszállták Assamot és Bengáliát fenyegették, szembekerültek Nagy-Britanniával, akik már 1612-től kezdődően egyre jobban behatoltak Burmába.

A britek három háború (1824-1826, 1852 és 1855) eredményeként 1886-ban elfoglalták Burmát majd 1923-ban indiai gyarmataikhoz csatolták. Ezekben az időszakokban sok indiai érkezett az országba akiknek a leszármazottai ma is itt élnek, szép számmal. A 20.sz. elején nacionalista függetlenségi mozgalom jött létre. Egy parasztfelkelés következtében Nagy-Britannia korlátozott önigazgatást engedélyezett Burmának, leválasztotta Indiától és az ország 1937-ben koronagyarmat lett.

A II. világháborúban a burmai hadsereg a nacionalista –ebben a gyarmati szituációban ez feltétlenül pozitív jelző- Aung San tábornok (Bogyoke Aung San: e névvel sokszor találkoztunk szoborban, utcában, közintézmény névben; a Bogyoke „vezért” jelent) vezetésével előbb a függetlenséggel és a térség gazdasági felemelkedésével kecsegtető japánok oldalán, majd a japán elnyomást tapasztalva a britek mellett harcolt. Tapasztalatom szerint a britek irányába jelenleg is inkább pozitív az emberek érzése: elismerik az akkori eredményeket, mutogatják az akkor épült hidakat, épületeket, míg a japánokról és az ők itteni durva magatartásáról jelenleg is megvannak a negatív érzületek.

Mivel Magyarországon a második világháborús történelemtanítás nem túlzottan foglalkozik ezzel a térséggel, talán érdekes lehet néhány részlet. Japán még 1931-ben Mandzsúriában kezdte a Távol-Kelet-i terjeszkedését -a Szovjetunióval való konfliktusokat kerülte, ugyanis a közöttük levő határcsatákban rendre alul maradt, például Zsukovtól, a későbbi marsalltól-, majd 1937-1938-ban egy nagyobb szabású hadjárattal elfoglalta Kína termékeny, tengerparti tájainak jórészét. A kínai kormány, Csang Kaj-sek vezetésével ellenállt, az ország belsejébe vonult vissza és utánpótlásait Burmán keresztül kapta. Hogy a britek mennyire nem akarták ingerelni Japánt, arra ékes példa, hogy 1941-ben lezárták ezt a Mandalayból vezető „burmai utat” –de ez nem csalt könnyeket a japánok szemébe és nyomultak tovább, sikeresen.

Indonézia mellett Burma azon népek közé tartozott, amelyek nehezen tűrték az európai gyarmatosítók hatalmát –hozzájuk képest például India kifejezetten barátságos volt. Burmában tehát eleinte örömmel fogadták a japánok által kínált Nagykelet-ázsiai Közös Felvirágzás Övezetben való részvételt, ami gyakorlatilag egy Japán vezetésű gazdasági együttműködést tartalmazott -Japán lépett volna az európai gyarmatosítók helyére. (A korábban már említett Bogyoke Aung San is Japánban kapott kiképzést.) Amikor a japán háborús terjeszkedésben Burma került sorra, a britek nem álltak valami híresen: egyetlen, helyben toborzott alakulat védte az országot, amihez Indiából vezényeltek némi segítséget, illetve ott voltak még Csang Kaj-sek kétes harci értékű csapatai. A japánok két hadosztállyal támadtak, tehát a japánok nem is létszámban, hanem a kiképzettség és harci morál tekintetében emelkedtek felül, valamint nekik volt 300 repülőgépük is, míg a briteknek egy sem. A britek vezetője Alexander tábornok volt (aki később Észak-Afrikában, és a nyugat-európai hadműveletekben jeleskedett –az Olaszországi tevékenysége nem volt valami híres-, de itt nem tudott mit kezdeni dezertáló hadseregével, és végül 9 héten keresztül 1000 kilométert megtéve Észak-nyugat Burma úttalan hegyvidékein, a brit hadtörténelem leghosszabb visszavonulásán elérje Indiát. A beköszöntő monszum miatt a japánok ide már nem tudták követni, de az ország Japán fennhatósága alá került. Alexander burmai szökevényei átálltak Aung San Burmai Nemzeti Hadseregébe, 1944-ben még a japánok oldalán is harcoltak, és végül, ahogy már írtam, a burmai függetlenségi mozgalom kemény magjaként a japánok ellen és az ország függetlenségéért.

A britek részére a visszavágásra az adta meg az alkalmat, hogy a japán sereg Indiát akarta megtámadni, de nem bírt az India-Burma határán levő hegyeken a stratégiai pontokat birtokló brit-indiai csapatokkal: a háború és a betegségek következtében 85.000 japánból végül 20.000 maradtak, amikor megkapták a visszavonulási parancsot és a cseppfolyós sárrá változott utakon érjék el a Chindwin folyót, és érjenek vissza Burma síkságaira, ahol súlyos harcokat vívtak az India, Thaiföld és Kína felől érkező britekkel és a Csang Kaj-sek-istákkal.

A II. világháború véget ért és 1948-ra az ország független is lett. A britek ezt ugyan szeretik úgy beállítani, hogy ez az ő érdemük volt, de helyiek erre csak legyintenek: a II világháborút követően a britek nem voltak abban a helyzetben és erőben, hogy újabb harcokat kezdeményezzenek a háborúban gyakorlatot szerzett helyiek ellen. A myanmariak –akikkel persze én beszéltem, de gondolom, ez általános lehet- a függetlenséget saját eredményüknek tudják.

Szóval 1948. január 4-én alapították a független Burmai Uniót. Bogyoke Aung San-t még az előző évben meggyilkolták, és a más utat járó politikai utód, U Nu miniszterelnöksége idején, 1948 és 1952 között a kommunista Munkás- és Parasztpárt szerezte meg a parlamenti helyek nagy részét. E párt ideológiájában keveredett a szocializmus, a buddhizmus és az izolacionizmus. E szép hármas jelszó mögött Burma ebben az időszakban a világ tíz legszegényebb országa közé küzdötte le magát annak ellenére, hogy a teakfaerdők, a szén, olaj, földgáz, vasérc, ón, higany, ólom, cink, ezüst, réz, nikkel rubin, zafír, smaragd kincseivel bőven rendelkezett.

1958-ban U Nu arra kényszerült, hogy átadja a hatalmat U Ne Winnek, aki liberálisabb gazdaságpolitikát folytatott. Bár 1960-ban nagy többséggel ismét U Nut választották meg, és bár megindult a fejlődés, a GDP évente 6-7 %-kal fejlődött, a megmaradó áruhiány és feketepiac, valamint a elmaradt gazdasági fellendülés miatt feszült maradt a belpolitikai helyzetet. Ezt kihasználva a hadsereg Ne Win tábornok vezetésével 1962-ben megdöntötte a kormányt, Forradalmi Tanács jött létre, meghirdették a "szocializmushoz vezető burmai utat." No, ez aztán adott a pofájára az eddigi gazdasági lendületnek is, bár 1974-ben új alkotmány lépett életbe, Ne Win feloszlatta a Forradalmi Tanácsot, és Nemzetgyűlést hozott össze.

1988-ban az elégedetlenség fokozódott ami oda vezetett, hogy 1990-ben többpárti választásokat is tartottak. A katonai kormány azonban nem volt hajlandó elfogadni a Nemzeti Liga a Demokráciáért mozgalom győzelmét, majd véres harcok következtek és végül ismét a hadsereg szerezte meg a hatalmat –nem is volt ez olyan régen! Az új rezsim gazdasági reformokat kezdett, de politikai téren Ne Win elnyomó politikáját folytatta. A katonaság ténykedését a nemzeti kisebbségekkel való kemény elbánás, az emberi jogok eltiprása jellemezte, aminek következtében az ország nemzetközileg is elszigetelődött. Az ellenzék Nobel Béke-díjassá lett vezetőjét, Do Aung San Suu Kyi (ha a nevéből talán nem derülnek ki: amúgy hölgy az illető) háziőrizetbe vették és a nemzetközi nyomás ellenére is csak 1995-ben engedték ismét szabadon, de úgy tudom, hogy kiutazásunk idején ismét börtönben van (?), mivel egy provokáció következtében számos hívét meggyilkolták, őt pedig újból becsukták.

Myanmart –részleges- gazdasági bojkott sújtja jelenleg is és Suu Kyi is a gazdasági bojkott mellett áll, mégha az munkahelyek elvesztésével is jár, mert úgy ítéli meg, hogy a cégek nyeresége is csak a rezsimet támogatja. Szerinte a külföldiek se jöjjenek Myanmarba, ne hozzanak, ne költsenek itt pénzt. Én ebben a kérdésben óvatos lennék. Az LP (Lonely Planet, aki nem ismerné: útikönyv) is felhívja figyelmet arra, hogy kerüld az állam tulajdonában levő szállodákat, éttermeket vonatokat stb., mert ezekből a rendszer profitál, de nem lehet mindenki mártír: miért ne segítsd az általad behozott pénzzel a megélhetését magának a népnek: sofőröknek, idegenvezetőknek, szállodásoknak vendéglátóknak? Aki kicsit megnézi a diktatúrákat, ahová nem mennek vagy nem mehetnek a külföldiek, legyen szó itt úgynevezett elvi alapokon álló kommunizmusról (Észak Korea), vagy elvi alapok nélkül álló afrikai hadurak rendszeréről, a szűk uralkodó réteg úgyis jól él –ha másból nem, a külföldi segélyekből, amiket ellop-, a nép pedig éhenhal. Márpedig az emberi élet megér minden áldozatot -kivéve az emberáldoztatot. De azért szép dolog a mártírság, ha praktikus okok miatt talán nem is követendő.

A myanmari politikai elnyomásról az utazas.com olvasói is cseréltek véleményt. Én személy szerint azokkal értek egyet (a neveket azért nem írom ide, mivel a téma akkor aktuál-belpolitikai síkra is kicsúszott és kaptunk az orcánkra rendesen; akit érdekel az az időszak (2001), olvasgasson: „Ne tamogassuk a burmai rezsimet” volt a cím az Ázsia rovatban) de visszatérve: az már ugye nyilvánvaló, hogy a II. világháborút követően a szovjet megszállás alatt levő országokban, tehát egész K-Európában mindenhol "elrabolták" a választásokat, de rá 15 évvel azonban már kezdtek szállingózni a nyugati látogatók és minél többet jöttek felénk, annál jobb volt nekünk. Tehát utazni kell, mert ha például bojkottálod a gyerekmunkát alkalmazó országot, akkor az a gyerek lehet, hogy holnaptól éhenhal. De persze ez nehéz erkölcsi kérdés.

Tény , hogy az emberi jogok tekintetében ma sem rózsás ott a helyzet –én meg nem felejtem el O.V-nek, hogy egy nemzetközi fórumon három országot vetetett fel arra a listára, ahol az emberi jogokat a legdurvábban megsértik: Kubát, Myanmart és Magyarországot. Ez persze nem az ő országlása alatti dolgok miatt hanem azért, mert a birka választói tömegek súlyosan megsértették az ő állampolgári jogát arra, hogy örökös miniszterelnök lehessen és ahogy elnézem, azóta sem igyekeztek kiköszörülni e sajnálatos malőr okozta csorbát -ha szabadna ily mértéktartóan fogalmaznom –no, nem is lennék szívesen a helyükben. (Különben nem is értem hogy fordulhatott ez elő, hiszen a heti rendszerességgel, többmilliós résztvevővel megtartott valamennyi nagygyűlését főlényesen megnyerte, ahogy ezt világosan megmondta a DeutschFűrKudlik Tamás is –én itt valami gommunyista csalást gyanítok, megyek is mingyá’rögvest hidatfoglalni.) De hogy az emberi jogok különbségéről meggyőződhessek, elmentem Kubába is, nem csoportos úton, majd egyszer írok valamit arról is.

Minden esetre talán van valami változás: pont az elindulásunk előtt volt egy elég magas szintű gazdasági fórum valahol talán Japánban, ahová Myanmar-t is meghívták –tehát az embargó talán enyhül- és hogy történetesen Magyarország is képviseltette itt magát, azzal nem akartam lebecsülni a fórum jelentőségét… Myanmar most a délkelet-ázsiai országokkal próbál gazdasági kapcsolatokat kiépíteni, akik inkább a "konstruktív megközelítést" választják a szankciók helyett.

(Szerintem alapvetően helyes, de nem túl hatékony úton járnak, mert bizonyára nem tanulmányoztak alaposan egy remek magyar megoldást. Minálunk ugyanis az a gyakorlat, ha valamely ilyen-olyan politikusközelinek mondott vállalkozás szanaszéjjel tartozik már mindenkinek legfőképpen annak az államnak, aminek e vállalkozás tulajdonosai egyben jeles vezetői is, akkor jön egy Schlecht Csaba nevű Közgazdasági Nobel-díj várományos és eladja cakk-pakk az egész veszteséges hóbelevancot a Kaya Ibrahímnak, a török vendégmunkásnak, akinek annyira mániája az ilyen cégek felvásárlása, hogy nem is emlékszik rá –cserébe a Csaba sem emlékezett, kinek adott el 17 céget egy nap alatt; ej, ez a fránya memória, hogy megtréfálja az embert néha. De, lényeg a lényeg: nem lehetne szépen megkérni a Csabát, hogy ugyan adja el a Myanmart is annak az Ibrahímnak? Egyből nem lenne tartozás, hipsz-hopsz.)

Miközben Myanmar nem gondol erre a kézenfekvő megoldásra, a maga lassú módján azért sikerült tűzszünetet kötnie kilenc, kormányellenes lázadó csoporttal, akik gyakorlatilag az ország függetlenségének elnyerése óta harcolgatnak, kifejezve a hegyi törzsek elégedetlenségét a burmai-bamár uralommal szemben; az egyik fő csoportosulást, az 1965 óta harcoló Karten Nemzeti Únió és Felszabadító Hadsereggel a tárgyalásokat 1997-ben megszakították és azóta a karen gerillákat gyakorlatilag megsemmisítették. Ennek ellenére mindenféle feudális hadurakkal, magánhadseregekkel, felszabadító gerillákkal és drogbárókkal folyamatosak az összetűzések mert azért ne feledjük, ezen a vidéken, az Aranyháromszögben (Laosz, Myanmar, Thaiföld találkozása: erről a szorgalmas vidékről származik a világ ópiumtermelésének 70 %-a) a fő anyagi mozgatórugó a drog.

De ha az ember elkerüli ezeket a necces vidékeket, Myanmarban szerintem alapvetőleg nyugalom van nem úgy mint otthon, ahol például a Kerényi Imre, az elszabadult színi direktor szerint Magyarországon jelenleg is szabadságharc van, meg azt is mondta, hogyha az MSZP győz, akkor forradalmat kell csinálni (ekkor még nem volt TV székház ostrom, de ez a Kerényi egy jövőbelátó) és mert ő aztán igazán tudja: üstökös pályájának alapozásaként először a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepségeit rendezte a kommunista párt nagy megelégedésére, mert akkor ennek volt a szezonja. Mert vannak ilyen forradalmárok, akiknek tök mindegy hogy merre: hogy jobbra vagy balra, csak hogy Támadááás!, meg hogy Rohannnyunk! És úgy tűnik, hogy most a polgárinak nevezett oldalt szerencsétlenítik jelenlétükkel de csak addig, amíg fel nem támad Lenin, mert akkor megint lesz egy csikorgó rükvcec és majd ott fújja lobogó hajukat szél az Auróra cirkálón.

Myanmar 1989-ben változtatta a nevét Burmáról Myanmarra. Annak ellenére, hogy a turisták már felkereshetik, a turizmus még mindig gyerekcipőben jár. Tulajdonképpen ez az egyik nagy előnye is Myanmarnak, hiszen éppen a hosszú elszigeteltség eredménye az a múlt századok hangulatát idéző patina, ami az ország sajátja; ebben bíztunk mi is és nem is csalódtunk. Az idegenforgalomban csupán 1996-ban bekövetkezett nyitást lassan a gazdaság reformja is követni látszik, s ez –a remények szerint– a politikai élet status quoján is változtatni fog idővel. A burmaiak addig kivárnak, és közben igyekeznek megszokni az 1989-ben megváltoztatott földrajzi és egyéb neveket, mint pl. Mianmar (Burma), Yangon (Rangoon), Bagan (Pagan), Bago (Pegu), Inwa (Ava) vagy Ayeyarwady (Irrawaddy) folyó stb.

A politikai normalizálódásban apróság talán, de éppen a kintlétünk alatt váltották le valami titkosszolgálati vagy állambiztonsági vezetőt –a nevét sajnos nem jegyeztem meg- de a helyiek nagyon meg voltak elégedve ezzel a lépéssel.

Pedig ez a titkosszolgálati ügyek nem tréfadolgok! Testközelből a magyarok is megtapasztalhatták éppen mostanság, hogy a Szép Hazánkat (bokréta legyen rajta!) és Szép Minisztereinket (görcs legyen rajta!) a román titkosszolgálat a frontemberével, név szerint a Mucuskával betámadta! És ennek kapcsán azzzonnal felmerül a kérés, hogy szabad-e miniszteriális szinten kémnővel kefélni. Legalább is bennem felmerült, mert alapos és körültekintő ember vagyok. És megszületett a válaszom és ezt meg is osztom veletek: Igen, szabad! És e kérdésben én szakértő vagyok –ha nem is vagyok liberális oktatási miniszter-, mivel életem folyamán több kémnővel létesítettem intim kapcsolatot. Mert onnan lehet tudni, hogy kémnő az illető akit lenyomsz a hátsó ülésen, hogy nem tudod róla azt hogy kémnő, mert egy kémnő az kémileg titkos. És ezek a kémnők általában mekdonalcos krumplisütőnek, széplelkű bölcsésznőnek, vagy ügyvezető igazgatónőnek adják ki magukat, és egyik sem mondja azt, hogy valójában román kémnő és Mucuska, aki férji jóváhagyással tünteti el magában némi testrészedet, mint David Copperfield a Szabadság szobrot. Ezért én ilyen pillanatokban sosem árultam el államtitkokat (jó, jó, egy-két dolog azért nem lenne szerencsés ha nagy nyilvánosságot kapna, például –hogy bankos nyelven szóljak- az akció futamideje és a rendelkezésre álló saját erő nagysága), és sosem suttogtam titkos érettségi tételsorokat a fülükbe valamint a Nemzeti Múzeum retrospektív kiállításának részleteiről sem kottyantottam ki semmit. Ha ti is így tesztek, jöhetnek a kémnők, bármenyire is irigykedik a Demeter Ervin, aki odafutott, de neki csak a füle jutott, zimme-zum, recefice bum-bum-bum.

Node! azért senkit sem bíztatnék felelőtlen magatartásra, ugyanis az ütközik a polgári erkölccsel (mármint ha kiderül) és mármint amikor még volt néven nevezhető polgári erkölcs. Mint ahogy kiderült a bihar megyei Páczai Ferenczné ügyében is, aki felett pontosan 1722. június 16-án a bíróság „nyilván való Boszorkánság vagyis nyilván való Kurvaság vétkérül” ítélkezett, egy szemtanú vallomása alapján, idézek a jegyzőkönyből: „…A ház ajtaja zárva, zörgettem kiáltottam, nyisd meg az ajtót Páczai Ferenczné, mert bizony majd rosszul jársz, egyszer meg nyitja az ajtót s be nézek hát az ágyán egy katona feküszik hevert. Páczainé mogya, eb ágyában szült Katonája csak enyeleg itt, neis mond senkinek, lelkem. Aztis hallottam az quartélyos katonátul Pesze Matheul szájábul, hogy mondotta, hejj, Ersók Gazd Asszony be jó Pinája vagyon Sárának Páczai Ferencznének! Aztis hallottam Kis Jankótul, hogy kiáltotta Páczai Ferencznének, Sára te Koma te, ehe baszom Anyád, ki ütöm azt a csengős bengőst onnan, eb atta Kurvája!” (Magyarországi boszorkányperek - Akadémia kiadó, 1983). Nahát.

Nagyjából talán ennyi elég is az országról szóló bevezetőből, kezdjük el az repjegy és a vízum beszerzését.

A repülőjegy nem különösebben nehéz ügy: az AEROSVIT ukrán társaság elég kedvezően (110.000 Ft) repül Bangkokba, ahonnan a thaiok és a burmaiak is működtetnek járatokat Yangonba méghozzá közösen: egyik járatot a thaiok adják, a másikat a burmaiak. A thai légitársasághoz és kiváló gépeihez kétség sem fér, de a burmaiak nem túl bizalom gerjesztőek; azt a tényt, hogy a Myanmar Airways a világ egyik legrosszabb légitársasága csak a nagyon optimisták számára enyhíti, hogy az 1950 és 1989 között lezuhant 8 gépük már biztos nem fog velünk együtt lezuhanni, mert már lezuhant. Szóval, a myanmari légiflottánál érvényesül a természetes kiválasztódás, hullik a férgese, marad a java. De mi van, ha mi az evolúció még nem kiforrott szakaszában levő még megmaradt masina egyikére szállunk, amely éppen most szánja el magát a lepotyogásra? Legutóbb amúgy 1998-ban zuhant le burmai gép, méghozzá kettő is –szóval nem megnyugtató a helyzet ezen a fronton. Így tehát megpróbálunk a thaiokkal repülni és meg is tudjuk venni a repjegyet Bangkoktól Yangonig a thai járatra, még Budapesten, úgy 55.000 Ft-ért, ami nagyjából megfelel a kint elérhető árnak, vagy talán kicsivel több, de nem nagyon.

Myanmaron belül elég sok várost kötnek össze belső repülőgépjáratok, de abban egyezünk meg Zsomborral, hogy csak akkor szánjuk rá magunkat repülésre, ha tényleg nem tudnánk időre visszaérni a körutunkról Yangonba. Szerencsére erre nem került sor, bár volt időpillanat, amikor azt mondtuk, hogy a repülés halálfélelme sem lehet annál nagyobb, mint amit a kocsiban kiállunk és legalább hamar vége van a dolognak: vagy így vagy úgy földet érünk… De erről majd ha itt lesz az ideje.

Ja igen, Zsombor. Hogy miért Zsombor fiam és miért nem a feleségem utazik, arra egyszerű a magyarázat: a gerillák, a polgárháborúk és a nem kizárható belső légiközlekedés alapján a feleségem ismételten nem érzett nagy ingerenciát az odautazásra, mi pedig eddig is elég jól kijöttünk egymással a fiúval, lényegesen kevesebb vitával. (Mert egy házasságban normál esetben úgy működik a rendszer, hogy az én dolgom eldönteni, mi is legyen, a feleségemé pedig az hogy kijelentse: azért se.)

A vízum a következő lépés, ami nem egyszerű dolog, mivel Magyarországon nincs képviseletük: legközelebb Berlinben vagy Moszkvában. Sokan úgy járnak el, hogy elutaznak Bangkokba és ott vagy a Khao San –on, vagy az ottani nagykövetségen csináltatnak vízumot. Ez eléggé bejáratott lehetőség, de nekem nem tetszett, ugyanis az amúgy is elég szűkre szabott időből elvesz legalább egy napot, ha nem másfelet a bangkoki ügyintéztés, ráadásul fizetni kell egy plussz szállást Bangkokban, egy plussz thai vízumot és egy plussz thai kilépési illetéket. Amúgy akartunk mi menni Thaiföldre, de majd az út végén, nem az elején.

De sebaj, van Myanmarnak egy e-vízum-os igénylési lehetősége a http://www.visa.gov.mm címen, fussunk neki. Szépen ki is töltöttük az adatokat, beszkenneltük az igazolványképeket mígsem elértük a fizetési módhoz, amire egy lehetőség vagyon csak: VISA kártya. Hát az nekünk nem volt: eddig az EC/MC-vel is jól boldogultunk. Nyomás a bankba, igénylés, egy hét múlva már a kezemben is volt a VISA kártya –még jó, hogy időben kezdtünk neki a dolgoknak. Újra nekifutottunk de egyszerűen nem ment: valami hibát mindig kijelzett méghozzá olyan hülyén, hogy az embernek gőze sem volt melyik sort nem találták megfelelőnek –szóval nem valami profi a rendszer. A legjobb eredményt akkor értük el, amikor már végre elfogadott mindent, a bankból is jelezték, hogy volt egy megkeresés, amiben leellenőrizték a kártya érvényességét és a fedezetet is, de mégis megállt a folyamat. Próbálkoztunk írni a webmesternek, nem is egyszer –volt ilyen lehetőség is- de az sem volt valami túl sikeres, mivel a mai napig sem kaptunk rá választ. (Ennyit a myanmari web-ről, de azóta hallottam már olyanról is, akinek így összejött a dolog.)

Ezután arra gondoltam, hogy néhány magyar iroda is szervez körutazást Myanmarba, nekik biztos van valami kapcsolatuk. Elmentem tehát az Egyik Nagynevűhöz, elmondtam, mi a helyzet. Oltári telefonálgatás négy különböző beosztású és munkaterületű ember után nyilvánvalóvá vált, hogy vagy az életükbe nem vittek oda még csoportot, vagy baromira nem érdekli őket a nyomorom. Hirdeti magát néhány ügynökség is, hogy elintézik helyettünk a vízumot: hát egyik sem foglalkozik Myanmarral, de nagyon örültek nekem és a lelkemre is kötötték, ha esetleg nekem összejönne, örülnének ha megosztanám velük, hogyan is kell csinálni. A megoldáshoz legközelebb az a verzió mutatkozott, hogy gyorspostán kiküldik Berlinbe az útleveleinket meg a vízumhoz szükséges cuccokat, de az elkészülte után ki kell oda utaznunk, mivel a visszaküldést nem vállalják. Mondhatom, tökéletes szerviz.

És ekkor jött a VISTA, és megoldotta a dolgot. A VISTA-nak ugyanis szintén van myanmari körútja és myanmari partnere, így odairányítottak a programmal foglalkozó ELTER KÁROLYhoz (áldassék a neve, mindörökre), akivel két perc alatt megegyeztünk, hogy ha nekik is lecsöppen valami kezelési és átutalási költség, lerendezi. Lecsöppent, de el is intézte: kb. 3 napon belül kezünkben volt egy angol, illetve thai/burmai nyelvű szöveg, miszerint bátran engedjenek csak fel minket Bangkokban a yangon-i gépre, mert Yangonban már várnak minket csok-csok ceretettel meg egy vízummal. (Ez azért lényeges, mert ismereteim szerint Bangkokban vízum nélkül nem engednek fel a myanmarba tartó gépre.) Kértünk és kaptunk Yangonban reptéri transzfert is, de az ottani partner is keresni akart, így az első napokra a yangon-i szállást is tőlük kellett megrendelni. Én kértem egy maximum 30 dolláros megoldást, lett is belőle 60 dolláros… Na mindegy, ha mindent egybe veszek talán valamivel drágábbra jött ki, mint a bangkoki vízumbeszerzéses verzió, de nem veszítünk napot és a yangoni, központi helyen fekvő szállásról (Traders Hotel) amúgy az LP a „Top End” kategóriában ír, 100 dolláros árral. Nekünk meg került 60 dollárba ami kész megtakarítás; bár ha lesz még pár ilyen akció, tönkremegyünk a sok megtakarításban.

(Kicsit előreugrok az időben: amikor már hazajöttünk és „Klem” (utazas.com)-mel beszéltem, és ő azt mondta, hogy bizony nekik nem volt egy szál vízumuk sem, mégis felszállhattak Bangkokban a Yangonba tartó thai gépre és odaérkeztükkor minden további nélkül megkapták a reptéren a myanmari vízumot. Klem amúgy egy nagyon szép fotókiállításon mutatta be távolkeleti fotóit –az embernek az a történet jutott eszébe, amikor egy friss anyuci tologatja a babakocsiban a kisgyerekét és amikor valaki ájuldozik, hogy de gyönyörű is a baba, így válaszol: ez semmi, látnád a róla készült képeket! Azon túl, hogy remek bablevest is képes főzni, Klem képei is remekek és kaptam tőle egy fotót ajándékba is, rajta egy kajla bajszú ősöreg lao paraszttal. Klem azt mondta, hogy ránézett és az ugrott be neki: íme, itt egy igazi Pó apó.)

Tehát a VISTA így oldotta meg a dolgot, szerintem végeredményben megfelelően. Ha valaki ezt a verziót választja, tekintsen be az utazási irodától egy sarokra levő Haris-közbe, mert itt élt Hofi Géza, meg egyéb nagy csodák színhelye is volt ez a kis utcácska: itt vett lakást egy szépreményű ifjú politikus, potom 563.000 Ft-ért, amit aztán az önkormányzat a maga költségén fel is újított, hogy az újdonsült szerencsés tulajdonos 63 millió forintért eladhassa – micsoda kivételes szerencse: ennyiért akkoriban egy zöldövezeti gyönyörű villa volt vehető, nem egy belvárosi bérház ikszedik emeletén egy lakás. De a vevő sem jár rosszul: csodák csodájára gyorsan nagykövet lett, meg szépen gyarapodott a szőlőbizniszből is. Persze azt is mondhatjuk, hogy nincs ebben semmi csoda, hétköznapi történet, mindannyiunkkal megesett már ilyesmi, napjában többször is, és olyan természetes, hogy észre sem vesszük, szokásos jelenség a Magyar (Banán)Köztársaságban.

De mi odafigyeltünk és végül összepakoltunk egy nagy hátizsákot (78 l) meg egy kicsit (23 l), a szokásos dolgokkal. (A pakolás Zsombor reszortja, nem is igényel hozzá sem bölcs beleszólást, sem pedig aktív segítséget, mert azt mondja, hogy ez is olyan, mint a szex: kicsit talán fárasztó de jobban szeret inkább maga bíbelődni vele. Hát hagy bíbelődjön.)

A budapesti elinduláskor illetve érkezéskor már télies idővel kell számolni, ezért felmerül a Hannibál óta komoly kérdés: mi legyen a hideg ellen vitt dzsekivel az ottani melegben? –bár ott fordított volt a helyzet, mert az elefántok az Alpokon való átkelés során javarészt megfagytak, nem kellett őket cipelni, mint nekünk kéne a bundákat. Így meleg holmit inkább nem viszünk, hanem csak széldzsekit és legfeljebb idehaza több réteg pólót veszünk alá.

A gyógyszerek továbbra is fontosak voltak (gyomorontás, csípés, lázcsillapító stb.), mivel Myanmarban az orvosi ellátás legfeljebb alapfokúnak értékelhető, meg amúgy is, ez az egységcsomag, amely eddig is sikeresen teljesített: más kérdés, hogy néhány sebtapaszon kívül nemigen volt rá szükség eddig. De bízhatunk egyéb gyógyszerekben is, például amikről Luther írt, lelkendezve: „Isten oly értékes orvosságokat dugott a szarba! A disznótrágya elállítja a vérzést, a lótrágya borban olvadva jó a köhögés ellen, az emberi ürülék gyógyítja a sebeket.” Ez meg csak van Myanmarban is.

Aztán. Mint látható, erről az utazásról is készült útleírás. A motiváció az volt, hogy egyrészt az idők múlásával jól esik olvasgatni és ezáltal újra átélni az utazás néhány pillanatát, másrészt a korábbi leírások kapcsán az interneten is kaptam pozitív visszajelzéseket, amelyeket ezúton is köszönök szépen. Harmadrészt a barátaim személyesen sem fukarkodtak az elismerő megjegyzések tolmácsolásával, amikor odaadtam nekik elolvasásra –újságoltam ezt a dolgot Zsombornak is örömmel: „Hát persze, hogy örültek” -vélekedett a fiú, „Mert írhattál volna belőle színdarabot is és kívánhattad volna, hogy felolvasd nekik.”

De hiába a sárga irigység, a tények magukért beszélnek: csak az elmúlt egy évben 528 embernek adtam autogramot, magyarul mondva az aláírásomat, ráadásul nem sajnáltam a fáradtságot és mindenki a saját nevére szóló autogramot kapott, amihez ezek a kedves emberek mindig hoztak magukkal más híres emberek aláírásával teli, szépen feketébe bekötött autogram gyűjtő könyvecskét is, aminek hivatalos címe is volt: főiskolai leckekönyv, másnéven index.

Ésaztán: ebben a leírásban a vicceket kerülni fogom. Elsősorban azért mert én igazából a román géniuszról, Ceausescou-ról szóló viccekben voltam erős, de nem lelőtték a poénomat 1988-ban? (És ráadásul ezt a poént meg már lelőtte a Fábry –mondták, nem láttam, mert mindent én sem vagyok képes elviselni.)

És végül: ez egy szubjektív fogalmazvány, egynémely politikai vonatkozás most is lesz (ez az interneten egy hozzászólásban „politikai görbe tükör tartásnak” lett nevezve (köszi: bojtar!) és nagyon hálás vagyok érte, mert tényleg annak szántam, bármennyire nem az….), mert nagyjából azt még csak-csak elfogadom, hogy mindegyik politikus belebrunzol az uszoda medencéjébe, de az már fölöttébb idegesít, ha valaki a trambulinról, a fejemre. Mert nem szabad összemosni a dolgokat és erre példaként hagy említsem a Fekete Pákót, aki az egyszerűség kedvéért a magyar nyelvet ékezetek nélkül bírja és úgy nyilatkozott, hogy a „Medgyessy Peter tök bena volt, olyan mint egy fasz”, bezzeg a Viktor, aki: „Lehet cigany, de kurva jól csinajja!” Hiányoltam is a polgári gyűléseken, hogy ott állna a Selmeczi Gabriella mögött, jobb keze kast formálva a dákóját markolja és azt mondja: Add ide a didit.

És mindezek alapján nem is ajánlom mindenkinek, hogy elolvassa: úgysem kapok érte pénzt és már az előző útleírásom elején is óvtam a sértődős politikusoktól, de ezt kiterjesztve nem ajánlanám –pártfüggetlenül- nagygyűlések ugrándozóinak sem, sem azoknak akik személyes sértésnek veszik, ha O.V. vagy Gy.F. színről-színre való látásakor nincs minden magyar polgárnak méteres erekciója, avagy nem lesz nedves a bugyija.

Október 18. hétfő

A repcsi háromnegyed 10-kor indul Ferihegyről, délelőtt. Napsütötte, kellemes őszi időben megyünk ki a reptérre –Isten áldja meg érte H. Bóna Mártát-, nem kell nagyon felöltözni, egy széldzseki van csak rajtunk, meg ing, Myanmarban meg úgyis meleg lesz. Három menetben érünk el Yangonig: először közel 2 óra lesz az út Kijevig, ott két óra a várakozás majd 9 és fél órás út Bangkokig. Elméletileg hajnal négy körül kell megérkezni, és Yangonba a gép negyed kilenckor indul majd tovább –hát itt várni kell nagyjából négy órát, ez nem túl jó, főként hajnaltájban bír az ember nyűgös lenni. De a dologban végeredményben az a kellemes, hogy Bangkoktól nincs egy óra sem a repülési idő és így a holnapi nap szinte teljes egészében rendelkezésre áll. Na, lássuk.

A ferihegyi becsekkolásnál a pult túloldalán üldögélő tündér Yangon-t thai városnak sorolja be, így ragaszkodik hozzá, hogy a csomagok csak Bangkokig menjenek, ott menjünk ki érte, és adjuk fel mégegyszer, mivel belföldi járat lesz a következő. Nos, erről szó sem lehet, mivel akkor ki kell menni a tranzitból (thai vízum) vissza kell jönni (thai kilépési illeték 500 baht) –pont ezt akartuk kivédeni a vízumbeszerzésünkkel. Mutatom az LP-t, hogy itt a térkép, na hol van az a csúnya Yangon, kukucs? De hiába, nem hajlik a szép szóra. Szerencsére tudunk keríteni egy éltesebb ukrán hivatalost, aki képes összepásszintani Myanmart és Yangont, így a csomagok addig lesznek feladva –majd kiderül, hogy tényleg addig mennek-e, de hát ez mindig benne van a pakliban. Amúgy a Bangkok-i megérkezésünk után találkoztunk is egy magyar párral, akik Bangkokból egyből tovább repültek Angkorba ami a történelem jelen állása szerint Kambodzsában van és nem Thaiföldön (bár a történelem során volt már thai-sziámi fennhatóság alatt az a terület: Angkor makettja látható is Bangkokban a királyi palotában), szóval nekik a csajszi nem is vette fel a poggyászukat végig. Szerencsére a thaiok Bangkokban értelmesebbek voltak, és kilépési-belépési illetékek nélkül kiengedték végül a srácot, hagy szedje össze és adja fel tovább a csomagját.

Felszállunk, balra el lehet látni a Börzsönyig, jobbra alattunk Kerepestarcsa (nem tarcsa! mondd szépen: tart-ja!) és simán kijutunk ferihegyi légkörből. Nagy szerencsénkre ekkor még nem vezették be az új légirányítási szisztémát, sőt nem is ez a szerencse hanem az, hogy akkor még nem volt hangos a sajtó a légiforgalmisták szakszervezeti elnökének a kijelentéseitől, miszerint Budapest légterében apokalipszis várható, úgy hullanak a gépek, mint a hátrányosék a cseresznyefáról, ha a csősz közibük durrant a sóspuskával. Mert az a bizonyos Metes György nevű pasi szerint „veszélyhelyzetek és katasztrófák egész sora következhet be Budapest fölött”, ami „emberek ezreinek a katasztrófáját jelentheti”. Te szent ég, ki ez a pasi, aki ilyen kényes témában ennyire magabiztosan csúcsbarom? Hát persze, politikus, csak az ilyen képes ennyire betartani a munkahelyének és az országnak.

Különben: olyan a politikus, milyet a nép agyilag megérdemel. A nép pedig megmutatja magát, például a Mónika show-ban (RTL Klub), amit kötelezően ajánlok nézni mindenkinek, akiben még van egy csöpp bizakodás atéren, hogy vannak még normális emberek. Majd elmegy a kedve. Mónika, ajakán huncut mosollyal, orcáján kicsiny gödröcskékkel, fenekén öt kiló plussszal felkonferálja a témát: Ismerjük meg Dezsőt, aki rendszeresen dugja a mostohalányát, hetente pofán veri az anyját, és most és itt szépen megkéri valamire a felségét. Hát miért is jöttél, kedves Dezső? Hát azé, kedves Mónika, mert a feleségem, a Bözsi nem engedi magát seggbe kúrni és mostan megkérem, hogy megengeggye, mert különben otthagyom és a nevelt lányommal fogok kefélni, aki eddig is megengette eztet énnekem. Jaj, kedves Dezső, csak a gyerekek ne szenvedjenek hátrányt! Tudom, Mónika, aztat sose, mert még a börtönből is küldtem nekik verset, amikó a kisebbik lyány megrontássa végett ott vótam, ja. Tapsoljuk meg Dezsőt, aki seggbe akarja kúrni a feleségét, de amúgy él-hala gyerekekért! Taps.) Színvonalban ugyanaz mint egy politikai naggyűlés, pedig az ottani demagógiákhoz képest még egy tál babfőzelék is kvantumelmélet.

No. Azt persze senki sem hiszi, hogy tényleg ilyen rossz lenne a légiforgalmi helyzet, de egy ilyen kijelentéssel újra a lapok címoldalára lehet kerülni, és hát pártérdekekből mindent szabad, csak jó szar legyen az országnak. Én csak attól tartok, hogyha egy ilyen kemény káder megígéri a tömegkatasztrófát, és épp ő irányítja a légteret, hát tényleg összejöhet a dolog… Aztán pedig: ő szólt, lám. Rémes.

(Megjegyzem, Bin Laden is megígérte, hogy lesz még nagy légi katasztrófa az USA-ban, de nem hiszem, hogy sikeresen pályázhatna légiirányítói állásra –bár jól beszél arabul és ez a mai gépeltérítős világban aranyat érhet.)

A repülőgépen újságot nem kapunk, mert csak turisták vagyunk, osztályosan, de én találtam egyet még a váróteremben, hát elhoztam. Az újságban komoly kérdésekről váltanak szót késhegyre, például arról, hogy gazdaságilag 10 év múlva Ausztriának a mostani, vagy az akkori szintjét érjük el (haladjuk meg, alázzuk porrá, taszítjuk verembe stb.) és bár tagadhatatlan (nem tagadható), hogy momentán a béka seggét is távcsővel nézzük perspektívikusan, de fejlődésünk töretlen és az egész Unió által is irigylésre méltó, méltán, miréánk tekint vágyón az USA és az Ébredő Mali ; aztán -ha van egy kis mázlink-, Ausztriát addig csak rombadönti a cunami.

De a mai napra esett egy másik fontos médiaesemény is: a mértékadó polgári bulvár újabb kommunista ármányról rántotta le a leplet. Tényfeltáró riportjában közli, hogy szám szerint 23 millió 854 ezer és még 931,65 darab magyar kokárdapolgár megkérdezésével végrehajtott retrospektív közvélemény kutatás eredményeként kiderült, hogy a megkérdezettek közel 126 %-a bizonyítottnak látta, hogy a kis Gyurcsány Ferike még az általános iskolában szolgai módon végrehatotta az I, II , III, IV és V. Kommunista Internacionálé 1. számú titkos direktíváját, és egy szőrős puncit firkált a csöpp Orbán Viktorka kisdobos könyvére -hát így rontott rá, ordas farkasként az árva magyar népre, már akkor is! Az újság egy eredeti fotót is közöl: rajta Ferike sunyin firkál, mögötte a dagi Kuncze Gabika –klottnadrág, térdzokni, fejes vonalzó- sátánian kacag.

A Bp-Kijev vonalon a gép full, beleértve az ukrán junior cselgáncs csapatot, akik elég vidámak, bár a magyarok győztek az elmúlt napok versenyein. Van néhány láthatóan Thaiföldre készülő magyar turista meg persze ukránok: mellettünk egy faszi vidáman mobilozik még akkor is, amikor már gurul a gép, a személyzet elballag mellette és rá se ránt. Egy igaz ukrán pilóta számára, aki valószínűleg a Dicsőséges Vörös Hadsereg légierejénél szerezte meg repülési tapasztalatainak zömét, nehogy már gond legyen ha valamitől bekrepál a navigációs rendszer: Afganisztánban még lőttek is rá, itt meg talán csak nem. Repülési tapasztalat ide vagy oda, Kijevben bizony eléggé a pálya bal szélére tették le a gépet, előtte pedig az ember tényleg azt hihette, hogy légiharcba keveredett: csűrték jobbra-balra, emelkedtünk-estünk, nem vadászgép ez vazze! A sok cifrázás ellenére amikor a kerekek nagy zökkenve földet értek, a szárny tökre belógott a mezőre és pont a gép teste alatt volt a kifutó szélét jelző fehér csík; pár méter és a kerekek a füves részre kerülnek. Kétségtelen, elég nagy volt a szél, billegett rendesen a gép és a földre érkezés előtti utolsó pillanatokban is dobott rajtuk egy jókorát, és nem éppen lágyan vágódtunk le a betonra; gondoltam is, hogy megkérdem a kapitányt leszálltunk-e, vagy valójában lelőttek minket.

E szép landolás után a sztyuvi azt mondja, hogy a továbbutazók az útlevél ellenőrzést követően vegyék magunkhoz a csomagjaikat és úgy fáradjanak az újabb becsekkoláshoz. Te jó Isten, eddig csak azt hittük, hogy Bangkokban fog elkeveredni a csomagunk, addig legalább békésen elrepül, és hát mégsem? Kis tépelődés után abban maradunk, hogy bízunk a csomagra Budapesten felragasztott Yangon úticél matricához, és nem hajtjuk végre a parancsot és ahogy nézzük, a többi útitársunk sem mozdul, bár ahogy később kiderült, egy kapa hangot nem értettek a sztyuvi angol szövegeléséből –ha akar valamit, mondja magyarul, mitet képzel ez! Mi azért kissé aggódunk, hogy ha Yangonban mégse lesz ott a cucc, akkor talán még mindig itt rója magányos köreit, a kijevi poggyászkiadónál?

A kijevi reptér semmi különöst nem jelentett: egy közepes méretű várócsarnok az egész, tele cigarettázó emberekkel és agyonfestett lányokkal. A klotyó egészen normális, de a takarítása szakaszosnak mondható: a falat támasztó takarító zsenscsinák elég ritkán kapják csak fel az eszközeiket és varázsolnak normális enteriőrt odabent, addig pedig eléggé le tud amortizálódni a dolog, például a klotyópapírok szanaszéjjel, különféle használtsági fokokban, hogy úgy mondjam. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Orbán Viktornak igaza volt, megint mint mindig (kivéve a kivételek, de ez most nem az), mert Ő megmondta, hogy az Európai Unión kívül is van élet, és lám, itt is élnek emberek, hát tényleg van, eltalálta. Már ezért érdemes volt ide eljönni, mintegy bizonyosságot szerezni e merész kijelentés alátámasztására, de hogy ezt Viktor honnan látta meg ilyen tisztán a messzi távolból, ez már maga a csoda. (Ezt csak úgy időben jegyzem meg, mert jól jöhet egy ilyen csoda a szenté avatásához, mert ilyen tornamutatványra csak a Krasznovszka faluban lakó csodarabbi volt képes, aki egy nap nagy kiabálással verte fel a falut, hogy siessen mindenki az onnan 40 versztányira eső Zagordszke faluba, mert ég. Nosza, a népek rohantak is vödrökkel, lapátokkal, de amikor odaértek kiderült, hogy semmiféle tűz nincs is ott. A hívek összenéztek és elégedetten megállapították, hogy az mégiscsak csodálatos, hogy a csodarabbijuk képes volt ilyen messze, egészen Zagorszkéig el látni, mégha a tűz vonatkozásában történetesen egy kicsit tévedett is.)

A reptéri biztonsági intézkedések szemmel láthatóan csapnivalóak: a gépről érkező utasoknak át kell esniük ugyan a hagyományos átvizsgáláson (mondom: az ide érkezőknek!, tehát akik a felszállásnál egyszer már átestek az ellenőrzésen és a gépen csak nem szedtek össze valami csúnya robbanóanyagot), de aztán a váróteremből felszállva a másik gépre már semmiféle ellenőrzés nincs. A váróban pedig van egy presszó-kocsma, meg egy Duty Free, ha tehát én robbantani akarnék gépet, a kocsma sörösrekeszei között hozatnám be a kést vagy a robbantó cuccot, amit aztán minden további nélkül felvihet valami elszánt öngyilkos terrorista bármelyik gépre. És ez nemsokkal azután volt, hogy két orosz gép is lezuhant, feltehetőleg terrorizmus miatt.

(Még akár felvihetünk magunkkal tudatmódosító Tic-Tac cukorkát is, amit valószínűleg a legpolgáribb párt elnöke is bevett, mert mással nem magyarázható, hogy megalakította a legújabb Hazafias Népfront Polgári Kört a régi, veretes komcsikkal, élén a Pozsgai Imre elvtárssal; a Szűrös Mátyás elvtárs is szárba szökkenhet az illegalitásból végre, és ha még élne, a Marosán Buci Gyuri elvtárs is helyet kaphatna, ha másként nem, mint beszédíró a fiatal konzervatív elvtársaknak, mert a stílus ugyanaz -tényleg vannak, akiknek hiányzik az a szép kádárista időszak, sosem hittem volna.

Ezek a történések felidézik a régebbi múltat is, bár most még egyértelműbb a helyzet, mint volt 1945-ben, amikor az igazoltató bizottságok azt firtatták, ki mennyire kompromittálta magát a nyilas éra alatt. Mint tudjuk, akkor éppen fordított volt az irány, korábbi nyilasok iparkodtak a kommunistákhoz, ahogy akkor mondták, jelenleg balra lépéssel iparkodnak feledtetni korábbi ballépésüket. Bár a vicc szerint, a vonós hangszer kezelésben jártas kisebbséghez tartozó Gazsi is megpróbál helyezkedni, felvételét kéri tehát a kommunista pártba, el is megy a bizottság elé. Lehangoltan tér haza, nem vették fel. „De hát miért?” kérdi az asszony. „Hát mert azt mondták a bizottsági urak, hogy én még a nyilasoknak is húztam”-így a népzenész. „De Gazsi, hát miért nem tagadtad le?” „Nem lehetett” –felelte Gazsi, „Ott ült a bizottságban mindegyik.” De manapság ez nem probléma, bátran vállaljuk a köpönyegforgatást, gratulálok mind a lihegőknek, úgy a befogadó pártnak, a szép példamutató erkölcsi mércéért. (A köpönyegforgatás mércéjéhez egy kis átváltás: egy 180 fokos fordulat annyimint 1 π –radiánban- ami pedig megfelel egy egységnek csintalansándorban. Persze, aki a rendszerváltás idején már nem a kisdedóvó linóleumpadlóját nyalogatta, emlékezhet néhány nagy „jobbra át” fordulatra, de hál’ Istennek, úgy látszik, még manapság is van tagfelvétel kokárdapolgárnak, ha az ember igazolni tud legalább egy alapszervi párttitkári múltat –de vigyázz, csalni nem lehet, mert az ottani elvtársak leellenőrzik.)

A kijevi reptér összes ülőhelyén vagy várakozók, vagy a csomagjaik vannak –nem is próbálkozunk olyan reformintézkedésekkel, hogy esetleg tegyék már le a földre, ne ülőhelyet foglaljanak velük –a szovjet mentalitás miatt úgysem értenék meg, miért pörölünk-, így állófogadás keretében srófolunk fel néhány dobozos sört (még otthonról, meg szendvicset, szintén még hazai termésből). Micsoda szerencse, hogy én még ifjúkoromban megtanultam, sőt mondhatni megfelelő praxisra is szer tettem az állva történő sörivás feladatkörében; most sem hátrálok meg gyáván a feladat elől. Sört ugyan kaptunk még a repcsin is; a doboz feliratozása szerint van benne még rizs is: no ez igen szép dolog, de azért leszögezhetjük, hogy Ukrajna nem a sörkészítés Mekkája. Bár én igazából csak kétfajta sörfajtát ismerek: a van-sört és a nincs-sört.

A pár órás várakozás gyorsan eltelik, beszállunk, az újonnan felszállt ukrán csajok még emelkedés közben is mobiloznak – úgy látszik ez itt előírás, hogy kell, vagy néphagyomány, mert ismételten nem szól érte a személyzet. De végül semmi probléma nem következik be (mármint a repülés közben) és épségben leszállunk Bangkok repterére, a tervezett hajnali 4 órakor.

Október 19. Kedd

Egy ilyen hosszabb repcsiút az embert ki tudja fárasztani, főként ha hajnalban érkezik meg valahová, és nincs lehetősége szunnyadni egyet. A BKK-i reptéren ugyan jónéhányan szunnyadnak, de a székek nemigazán erre vannak kiképezve: az ülésük enyhén kagyló alakú, így ha az ember nem kifejezetten puhatestű élőlény, nehezen tudja a gerincoszlopa felvenni ezeket a formákat. Ennek jegyében az alvók leginkább a jelenleg szolgálaton kívüli gyerekmegőrző-játszótér kellemes szőnyegén vackoltak be maguknak, és csak néhány félrebillent fejű ürge próbálkozik a széken ülve nyugodni. De mi nem nyugszunk sem itt, sem ott, mivel el kell intézni a yangoni gépre a beszálló kártyát. A tranzit jegykiadó 5 órakor nyit, és nagy mázlinkra mi vagyunk az elsők; utánunk már gyorsan kialakul a hosszú sor. A csajszi számára ez a vízumos papír nem teljesen idegen, de azért nem is nagyon lelkesedik: de hát a lelkesedés nem is tartozik a munkaköri kötelességei közé. Kicsit magyarázkodunk neki, mire szépen kiadja a beszállókártyát a gépre és mehetünk. Az első fejezet tehát rendben, most már bejutunk Myanmarba, valószínűleg.

Hogy kezdjünk érezni valamit a hely szelleméből, bekapunk egy kis thai sülttésztát –nem a Khao San-i minőség és jóval többe is kerül, de a reptereken sajna megyen a rabolás, széles e világban.

(Persze a rabolás megyen máshol is: például ha választásokat nyerünk attól kezdve csak arra kell koncentrálni, hogy ne azonnal vágjunk mindent zsebre, ami mozdítható és ami nem, mert fő a bölcs mértékletesség meg különben is van rá 4 évünk, nyugi, van időnk vele szöszölni, hogy ne maradjon ki semmi se. És ez úgysem lopás, mert miénk lett az ország, így bármely jogi végzettségű politikus tudhatja, hogy az embert saját magától ugyebár nem is lophat.)

A Yangonba menő repcsi a Thai Airways-é, így persze minden pipec rajta: a gép belső kárpitján, lágy színekkel orchideák és egyéb virágok vannak felfestve, a WC-ben pedig igazi orchideaszirmokat szórt szét művészi elrendezésben a földön és a mosdó mellett a poétikus lelkületű WC-s néni. Állati. A gép egy 300-as Airbus és tele is van, jórészt helyi arcokkal, és csak néhány fehérembert látok, ők is egy turistacsoport tagjaiként. Az út alig egy óra, egy kis kaja, és már ereszkedünk is le Yangon repülőterére.

A Bkk-i induláshoz képest elképesztő a különbség: ott jókora kiterjedésben épületek, mindenhol parkoló vagy indulni készülő repülőgépek, míg itt nincs összvissz tíz gép a betonon, azok is eléggé leharcolt állapotúak. A reptér épülete is elég kezdetleges, de nem merem lefényképezni, mert ahogy leértünk a gépről (gyalog, kislépcső), a kifutópályán három vadászgép is startol egymás után neki az égnek: jobb nem úgy indítani az utazást, hogy katonai cuccok fotózása miatt enyelegjünk a helyi hatóságokkal. Ráadásul még vízumunk sincs, ugyebár.

Mert mindenki másnak úgy látom, hogy van, mert ahogy beérünk a reptér épületébe, mindenki egyből farolgat kifelé az útlevél ellenőrzéshez. Itt nincs fallal elválasztva a belépési rész a helyi várakozóktól, így nézegetünk kifelé, hol is lehet a mi emberünk, aki vár és adja a vízumot. Hát, nincs sok várakozó sem, de sehol sincs a nevünk, hiába tornászgatjuk a nyakunkat. Nincs mit tenni, odaóvatoskodok a beléptetési hivatal ajtajához (egy lepukkant szoba az egész, néhány kopott székkel, meg egy asztallal), és megpróbálom kitalálni, ki is lehet ott a legmagasabb rangú oficér. Egy aranysújtásosra esik a választásom (a váll-lapon sújtások és arany pitykegombok kilóra: most vagy a főhordárba botlottam, vagy a fő officérba -bár nincs rajta sapka és azt tudjuk, hogy tiszt sapka nélkül nem sapka!), de azért elmondom neki nagy alázatosan a helyzetet, mutatom a papírt, hogy itten nekünk be lett ígérve vízum, mi legyen. A faszi egyből kikap egy széket az irodából, hellyel kínál nagy udvariasan és már tűz is el: pár perc múlva megjelenik egy álmos tekintetű sráccal, ez lett volna a mi emberünk, csak elszunyókált a kocsiban, amíg ránk várt. Ez már igen: a nagyhatalmas tiszt szépen kiment a reptér elé, kikereste magának az ürgét, fülön fogta, behozta… Jól indul a dolog, nem lesz itt probléma.

Nincs is. Leszurkoljuk a kétszer 20 dollárt, adunk egy-egy fotót is (ezzel is készültünk már otthonról), és pár percen belül már beütve az útlevélbe a vízum, beléphetünk. Ahogy megyünk a csomagokért, el kell haladni egy titkos kamera előtt, amely minden belépőt szépen rögzít. A titkos kamera praktikusan el is van rejtve, nem is látsz mást, mint egy marha nagy dobozt a képedtől fél méterre, amiből egy ágyúcső nyúlik ki, hát ez az optika. E titkos doboz mögött biztonsági tisztek rözsögnek talpig egyenruhában -minden feltűnés nélkül-, és bámulják a bejövőket, a kamera túlsó oldalán. De mi szerencsére nem vagyunk ellenségek, vagy talán nem ismernek fel, így beléphetünk és hogy a belépésre felkerüljön a korona, a feladott hátizsákunk is befut, bár legutolsónak a csomagok közül.

A magyar Külügyminisztérium felhívja a figyelmet arra, hogy a „myanmari határőrök és vámosok gyakran végeznek személyi motozást és alapos kutatást a poggyászokban és hétköznapi esetnek számít, ha elkobozzák a mobiltelefonokat, vagy laptop számítógépeket”. Hát most bizonyára nálunk nincs hétköznap, vagy nem olyan hétköznap van amikor esetek vannak, mivel személyi motozásnak jelét sem tapasztaltuk, bár az kétségtelen, hogy a helyiekkel szépen foglalkoztak, de velünk aztán egyáltalán nem. Az is jó, hogy régebben a külföldieknek be kellett váltani személyenként asszem 200 dollárt, amit egy-az egyben, tehát baromi rossz árfolyamon váltottak át egy turistapénzre, de ez a FEC-nek (“efiszi”, Foreign Exchange Currency) nevezett játékpénz már nincs, de a valutaváltó asztalka még megvan és ülnek is mögötte. Váltani még így sem érdemes, mert a később a városban a kétszeresét bármikor megkaphatjuk ennek az itteni, immáron némileg piacosított, hivatalos árnak.

Myanmar pénzegysége amúgy a kyat (csat-nak, vagy cset-nek ejtik), elméletileg a váltópénze a pya, ám ez utóbbi néhány éve már nincs forgalomban. A kyat (K) a következő címletekben forog közkézen: 1 K, 5 K, 10 K, 15 K, 20 K, 45 K, 50 K, 90 K, 100 K, 200 K és 500 K. Sajnos 5 kyat alatt mi nem találkoztunk bankjeggyel, de emlékbe elhoztunk ilyet magunkkal. Sőt, kaptunk egyszer egy „hamis” pénzt is, és ezt is elhoztuk; ez is egy 5 kyat-os (nagyjából 1 Ft értékű), de pár éve a rendszer kivonta ezeket az „Union Of Burma Bank” feliratú bankjegyeket a forgalomból; manapság csak a „Central Bank of Myanmar” szöveg a nyerő. Ahogy ez szokásos délkelet-ázsiai mértékkel, ez a bankjegy is annyira agyonhasznált és olyan rétegű redva van ráragadva, hogy jelenleg is zárt nejlontasakban őrzöm és nem tartom élő ember felé.

De most irány a Traders Hotel, ami jó helyen van, pár száz méterre a Sule Paya-tól, közel a nagy piachoz, a Bogyoke Market-hoz. (Ugye emlékeztek: ez a Bogyoke Aung San a függetlenség atyja és orrba-szájba róla van elnevezve minden, ami csak lehetséges és az is, ami nem.)

A Traders Hotel igaz nyugati stílusú, elegáns, profi intézmény, huszonvalahány emelettel tornyosodik Yangoon többnyire földszintes, egykétemeletes épületei fölé. A szobából remek a kilátás a Sule Paya-ra és mögötte a Yangon folyóra, amely jó széles és jókora teherhajók úszkálnak rajta, illetve várakoznak kikötve. (Miért Yangon a folyó neve? Az északról érkező Ayayarwady (Irrawaddy) folyó mielőtt elérné a tengert több ágra szakad –ez a deltavidék; a hivatalosan Ayayarwady-nak nevezett folyórész Yangontól 50 – 100 km-re folyik és ömlik a tengerbe, míg egyik oldalágát, a Yangont is érintő folyót Yangon folyónak hívják, de amúgy ez egy ága az Ayayarwady-nak.) Amerre csak nézünk innen a 16. emeletről, mindenfelé, mélyen alattunk legfeljebb csak 2 – 3 emeletes házakat látunk, tipikus gyarmati stílusban épülve, pontosabban ebből a gyarmati stílusból alaposan lerobbanva- pedig ez a városnak egy igencsak frekventált része. A kifakult világoskék, vagy besötétedett fehér falak gyakran csak rozsdás bádoglemezekkel vannak lefedve –így, felülről nézve szinte nem is lehet látni cseréptetős házat, csak hullámbádog tetőt-, mindenfelé ruhaszárító kötelek, száradni kitett holmik, TV antennák kusza erdeje a házakon, ritkábban szatelit tányérok. Nem annyira drámai, ilyen lepukkantság szerte Kelet-Ázsiában előfordul, még a sokkal gazdagabb Bangkokban is lehet ilyet látni és nemcsak a külvárosokban. De míg Bangkokban tömegével vannak magas épületek is, itt csak nagy ritkán emelkedik ki egy-egy tíz-tizenöt emeletes, új épület.

A hotel megéri a befeccölt pénzt. Az LP 100 – 120 dollár közötti kategóriában mondja az árát, és ahogy ki van írva itt a portán, csak a reggeli –ha nem szállóvendég vagy- 10 dollár, egy helyi földműves kb fél havi keresete. Az utunk során az LP-ben írt szobaáraknál jellemzően többet kellett fizetnünk, de itt nem: mint már írtam, a 120 helyett 60 dollár volt egy éjszaka és megnyugtattak, ebben benne van a reggeli is. Meg a medence, meg minden, ami egy minőségi 5 csillagos hoteltől elvárható. Nem is ragozom tovább, csak talán egyet: a szobában a vízcsapnál ott van egy tábla, hogy a szálloda saját víztisztító berendezéssel működik, tehát bátran ihatsz a vízből¸ de mi ezt azért bátran kihagytuk és itt is, ahogy az út során is csak fogmosásra használtuk a csapvizet. Természetesen itt be van készítve palackos víz is, meg ahogy elvárható vízforraló meg teafilter, granulált kávé, cipőtisztító szett és beépített faliszéf (a magyar turistahagyományokkal dacolva egyiket sem visszük magunkkal emlékül amikor távozunk, bár biztosan jól mutatna otthon a kredencen egy kibontott faliszéf, mint szuvenír e messzi tájról).

De ha már víz, inkább szépen bele csüccsenünk az úszómedencébe, ami jó nagy, lehet szépen úszni is, és van jacuzzi meg a nap is remekül süt, igazi trópusi meleg van, és a páratartalom sem durvább az errefelé szokásosnak mondhatónál. Rajtunk kívül egy jómódúnak tűnő helyi ürge meg a kislánya pancsikázik is, barátságosan köszönünk is egymásnak, de nem szövődik mélyebb kapcsolat közöttünk.

Délután egy órakor (itt fél (!) órával van kevesebb, mint Thaiföldön –miért nem egy órával, vagy miért nem pont ugyanannyi, ki tudja) elindulunk a városba, egyrészt körülnézni, másrészt elintézni a vonatjegyet, amivel majd tovább akarunk menni észak felé. Első a vonatjegy.

Az LP úgy ír, hogy Myanmarban van az állami vasúttársaság, meg van egy pár magán vasútszerelvény is, de sok jóval egyik sem kecsegtet. Az államit azért ne használjuk, mivel alapvetőleg semmi államit ne használjunk (beleértve a Myanma Airlines légitársaságot és ezt a Myanma Railways vasúttársaságot is), mivel a bevétel a katonai junta bevételeit erősíti, másrészt picikét késeget is ez a vonat: pl. a Yangon-Mandalay 647 km-es úton a menetrend szerinti 12-13 óra megnyúlhat kb. 15 óra késéssel is: tehát nem 15 órássá válik az út, hanem 12 + 15=27 óra is lehet! Na, ez bíztató. A késésen kívül a vonatozás rejt némi veszélyeket is, például 1995-ben, vonat kisikláskor 120 ember halt meg majd 2001-ben egy híd szakadt le a vonat alatt, szintén ennyi halálos áldozatot szedve. És mivel a privát vonat is ugyanazon a sínen megy mint a goverment, ha szétmegy alatta, akkor neki is annyi, nemcsak az államinak. Amúgy a magán vonattársaságoknál nincs ekkora késés (csak néhány órás van).

Ha a vasút ennyire gázos, miért nem repülünk? Myanmarban ugyanis elég sok városba, de a turistahelyekre mindenképpen vannak repcsijáratok. Ráadásul repülni elég biztonságosnak tűnik, mivel a korábbi eseteket nem számítva a nemrégi időszakokban is erősen szelektálódott a légiflotta, ahogy erről a bevezetőben is írtam: potyogtak lefelé, mint a legyek. Egyáltalán, maradt gépük? Vagy fogjuk fel ezt a géppark tervszerű, természetes lecserélésnek lépéseiként?

Egy hozzá nem értő ember szemében e tények miatt a világ legrizikósabb légitársaságai közé sorolódik az érintett Myanmar Airways (az LP is osztja ezt a vélekedést), de egy rutinos utazó számára ez azt jelenti, hogy a férgese elhullott, és most már csak jó állapotú repcsik közlekednek -ez a pozitív megközelítés. De egy pozitív dologban is lehet valami rossz (lásd: HIV pozitív), így Zsomborral abban maradunk, hogy csak akkor repülünk, ha nagyon muszáj, és akkor is a magán kézben levő légitársaságokkal, az Air Mandalay-al, vagy a Yangon Airways-al. De most elsőre vonatjegy után nézünk.

Ahogy kilépünk az utcára, megrohannak bennünket a helyiek. Pénzváltás, képeslapvétel, taxi, autó+sofőr körbe az országban, cipőpucolás, kajavétel és egyéb hasonló ügyekkel. Régi dolog, hogy először ismerkedünk a körülményekkel, és csak aztán elegyedünk szóba üzletileg, így lerázzuk őket és a szintén nem messze levő vasútállomás felé irányulunk, jegyvétel miatt.

A vasútállomás irgalmatlanul szakadt, a várakozó vagonok sem túl biztatóak, a jegypénztár pedig egy oldala-nincs juhistálló jellegű, csak ez utóbbi egy kicsit jobb illatú. Angolul senki sem beszél, így nagy mutogatás az egyik pénztárablaktól a másikig, míg egy nyelvtudó elárulja, hogy itt csak rövid távokra lehet venni jegyet, menjünk egy utazási ügynökséghez. Az LP is ezt javasolja, hát nézzük.

Miközben a szintén közel levő utazási iroda felé tartunk, megint megrohannak bennünket különféle ajánlatokkal, de most már konkrétizálják is, mivel rajtunk kívül turista egy szem se, és most már mindenki tudja, széles-e környéken, hogy észak felé akarunk utazni. Arra győzködnek, hogy ne vonatozzunk, hanem inkább béreljünk kocsit, sofőrrel. De mi vonatban gondolkozunk.

De az utazási irodában (10 négyzetméteres kis luk, többször elmentünk előtte mire felismertük, hogy ez az) is azzal kezdik, hogy autózzunk, sofőrrel. Konkrét ajánlataik is vannak, 5 naptól egészen három hétig bezárólag –ez utóbbi nagyjából lefedi a mi elképzeléseinket is. Ámde az ár nem. Az iroda –és ezt később, más irodákban is lecsekkoltuk- ezt a három hetes utat 1.500 dollárért árulja, amiből –csak nekünk, és csak most, mert barátok vagyunk- tudnak engedményt adni, így marad 1.200 dollár. No, ezt ejtsük. bár eredetileg ugyan szeretem volna Rotschild Báró lenni, de a név már foglalt volt. Lássuk a vonatjegyet.

Gond van. Az út tervezésekor az LP segítségével úgy kalkuláltam, hogy a hálókocsis vonat délután 18.30-kor indul Yangonból és menetrend szerint másnap 5.30-ra érkezik Thazi városába (11 óra alatt döfi le a 650 km-t, ami így első hallásra nem is annyira rossz a maga majdnem 60 km/órás átlagsebességével, amivel papíron fölényesen alázza a vietnámi Hanoi-Saigon között száguldozó Reunification express 45 - 56 km/óra-s kék szalagját, és méltán kel versenyre a hasonló gyorsaságú thai Bangkok-Chiang Mai járattal). Tehát hajnali 5.30-ra ott vagyunk Thazi-ban, ahol 2,5 órás várakozás után majd átszállunk arra a vonatra, ami délelőtt 9 órakor indul tovább és alig kilenc óra alatt, délután 6-ra az onnan kemény 120 km-re levő Swenyaung városába röpít, az errefelé a helyi vonatoktól elvárható szédítő sebességgel (13,3 km/óra). De ez se baj, mert legalább lesz lehetőségünk nézelődni¸ mert ez egy igen szép, hegyvidékes táj, ahogy az LP is írja. Aztán ha odaértünk, más dolgunk aztán nincs is, mint fogni valami buszt, amivel eljuthatunk az Inle tó „bejáratánál” fekvő Nyaungshwe városkába, ami vagy 30 km-es út, legfeljebb.

Mondom, ez volt a terv az íróasztal mellett, Budapesten. De az itteni utazási irodások szerint ez nemigen jön össze. Mert a vonat már Thazi-ig is késik, és általában minimum 3 órát, tehát hiába a 2,5 órás átszállási idő, nem biztos, hogy a csatlakozás megvár és akkor már Thaziban leragadunk egy napra. De ha el is érjük a csatlakozást, mire este 6-ra beérünk Swenyaung-ba (de nem érünk be addigra, mert az is késik néhány órácskát), sötét van, és sötétben se busz, se taxi, se semmi nem közlekedik –ezt akkor még nem értettük: nehogymá, az a harminc hátralevő kilométer probléma legyen bármilyen járművel is –de később bebizonyosodott, hogy tényleg az. Tehát akkor ott ragadunk le és máris összehoztunk egy napos csúsztást az útitervhez képest, ami hasonló okok miatt még tovább nő a későbbiekben. De amúgy ők nagyon szívesen adnak vonatjegyet, kérjük?

Az LP úgy ír, hogy a vonatjegy Yangon-Thazi között 33 dollár/fő –ez valójában 45, de ehhez jön 15 dollár hálókocsi, kettőnkre máris 120 dollár –ketten 150-ért pedig már repülhetünk is, az Inle tótól 30 km-re levő Heho város repterére. A repcsi délelőtt, illetve délben indul. Igen ám, de mi mindenképpen késő délután akartunk indulni, mert az indulási napnak a délelőttjére be volt még tervezve más program, miszerint csak délután érkeztünk volna vissza a Yangontól keletre eső Kyaiktiyo – Bago városokból. Ezeket még az észak felé indulásunk előtt meg akartunk nézni, és kora délutánra biztos nem érünk vissza csak ha taxival megyünk, ami újabb 100 dollár, a tervezett olcsó buszjegy helyett.

De a vonat elérését még így sem lehet biztosra venni, mivel aszongyák, hogy csak azon a vonaton van hálókocsi, ami délután 15.oo-kor indul, a másikon, amit visszaérkezve elméletileg el tudnánk érni (18.30-as indulás), pedig nincs. Na ne hülyüjj –így én, de bizony, így az utazási irodás. De hát ide fel van írva a hálókocsi ehhez a vonathoz is! –mutatok én a falra szerelt táblára, de a faszi azt mondja, hogy az már nem érvényes, mert az a tavalyi és különben is ez goverment vonat. Hoppá, itt van a kutya elásva! A derék ürge nem ok nélkül ajánljgatja nekem a korábbi vonatot: az magántársaságé, és biztos nagyobb a jutaléka, inkább lehazudja a hálókocsit az állami vonatról… De mindegy, végeredményben el tudnánk menni hálókocsi nélkül is, de akkor is itt van a gond, hogy nem érhetünk másnap estére az Inle tóhoz, sem így, sem úgy. Szóval, kavirty a köbön. (Értitek a helyzetet? Ha nem, el lehet olvasni mégegyszer –erre nekünk ott lehetőségünk nem adódott és csak úgy jöttek az infók meg az időpontok, hol mennyit késünk és mi meg közben próbáltunk sakkozgatni, mi mennyivel fog többe kerülni.)

Kissé kótyagosan köszöntünk el az irodásoktól: most mi a csudát csináljunk? Vagy a költségek fognak alaposan megemelkedni, vagy pedig mi nem tudunk minden tervezett helyet megnézni. Úgy látszik, nem ok nélkül nem találtunk senkit sem az utazas.com-on sem, aki ne taxival, bérelt autóval, vagy repcsivel közlekedett volna. Amint így morfondírozunk, meg osztunk-szorzunk megint mellénk csapódik egy ürge, hogy neki lenne olcsóbb autós ajánlata is, de mi még tartjuk magunkat, finoman elhajtjuk és benézünk egy másik irodába is. Szinte szó szerint ugyanezt mondják, amit az előbb is hallhattunk. Úgy látszik egységesen állnak a dolgokhoz: nyomják a magán vasúttársaságot (vagy talán tényleg igazat mondanak – a lényeg ugyanaz, bár azt is hallottam valahol, hogy az állami vasúttársaság hálókocsijai elég szűk keresztmetszetben állnak rendelkezésre, és azt az utazási irodák lefoglalják a csoportos utjaik részére -nem tudom.)

Amikor ebből az irodából is kijövünk, az előző faszi megint ott lábatlankodik: aszongya, hogy az irodák sokat akarnak keresni, és ő, az irodák által végső árként mondott 1.200 dollár helyett 600 dollárért megoldja az autó+söfőr verziót. Itt van a barátja, lám (a barát széles mosollyal előtűnik a háta mögül), aki bejegyzett taxisofőr (igazolvány mutatódik elő), itt áll a kocsi is (egy ócskavastelepről önérzettel kiutasított jármű prezentálódik, de azt már megfigyeltük eddig is, hogy errefelé nagyon ez műszaki állapot a trendi), mi kell még? Igazából semmi, mert mi sosem voltunk olyanok, akik ott toporzékoltak a karácsonyfa alatt és rugdostuk a villanyvonatot, hogy nem ezt kértük: lényeg, hogy guruljon a kocsi.)

Jobban szemügyre vesszük az ürgét: a helyiek is sötét bőrűek, de ez aztán még inkább, a taxis-barát pedig talán nála is jobban –mint kiderül, indiaiak. Amúgy szimpatikusnak látszik, főként amikor azt mondja, hogy ebben az árban minden benne van, mert a sofőr megoldja a maga szállását, étkezését is és arra megy amerre csak akarjuk. Kezdem látni a fényt az alagút végén és erősen bízom benne, hogy ez nem a szembe jövő vonat.

Ahogy kalkulálunk, ha végig vonatoznánk, buszoznánk, nagyjából 450 - 500 dollárra jönne ki kettőnkre a teljes körút utazási költsége (ha repülnénk, akkor jóval többe), az a 100-150 dolláros többlet költsége az autós verziónak pedig nem akkora; nézzük csak meg ezt az ajánlatot jobban. De először azt nézzük csak meg jobban, hogy nem négerek ezek, véletlenül?

Mert ezekkel a négerekkel mindig baj van, keverik a dolgot, meg minden bajnak a forrásai ők (meg a kommunisták, persze, és ezek a liberálisok is -a többiek majd az eszembe jutnak út közben), és talán a Mohácsi Vészt is a négereknek köszönhetjük, de a Tesco Gazdaságos Görögdinnyét, azt biztosan. Gondolom én ezt azért például, mert lám, itt van a Szikoja Jobika!, aki nemcsak a vérnősző kommunistákra sújt le pörölyként a dalaival, hanem a jobboldali érzelmű hallgatóságát sem kíméli és nyom a képükbe a vokalizált nyálból; szóval ez a művész meg lett hívva a Magyar Sziget című rendezvényre. Ez a Sziget nem a Hajógyári Sziget, mert az tudjuk, hogy nem magyar és talán nincs is Magyarországon –de visszafoglaljuk!!-, hanem a Hatezer-Hatszázhatvannégy Hatvármegye Ifjúsági Mozgalom által szervezett dzsembori, ahol is megjelent a Szikora Mester egyik énekese is, az alig tizenhatéves, félig magyar, félig kongói lány, a Szonja. Tehát büdös nigger, akárhogyis, és amikor ezek a sok-sok vármegyés gyerekek meglátták a sötét bőrszínt, idézem a sajtónyilatkozatot: „A felfokozott hangulatban a rendezők kijelentették, nem tudják garantálni, hogy valaki a közönségből hozzá ne vágjon egy üveget a lányhoz.”. Nem ok nélkül mondom én, hogy ezek a négerek nem férnek a bőrükbe, jobb lesz odafigyelni, csak azt tudnám, melyik párt tolja ezeknek a provokatív négereknek a szekerét akik így ingerlik a tisztes magyar embert, hogy az végül még a drága üvegbetét visszaváltási lehetőségéről is lemond inkább?

(Látható, minden csak megközelítés kérdése. Eszembe jut, hogy Rajniss Ferenc, a Szálasi kormányának kultuszminisztere naplójának szó szerinti tanúsága szerint például 1944-ben az volt a magyarázat a zsidó házak kirablására meg a gyilkolászásra, hogy „a zsidók géppuskával lőttek ki az ablakon a békés, sétáló nyilasokra”. Kíváncsi vagyok, hogy OV ezt hogy magyarázná baloldali ármánnyal. OV ugyanis alkalmi történészként megállapította –a történelemhez is mindenki ért már manapság: a másik túdós doktor, a Torgyán, meg a sumérekben volt piszkosul otthon-, szóval megállapította, hogy a baloldal genetikailag van arra kódolva, hogy nemzete ellen támadjon, lásd Kun Béla, Rákosi és most pedig mindenki, aki nem úgy szavaz, ahogy ő világosan megmondta: miszerint hogy reá. E szép gondolatfűzér is nagy tapsot kapott az övéitől. Tisztelettel jelzem, hogy jobb óvatosan bánni ezekkel a történelmi dolgokkal, mert például mondjuk a Szálasi korántsem volt baloldali, meg zsidó se, de a Viktor által „rendes európai rendszer”-nek nevezett Horthy korszak alatt –Horthy sem volt baloldali, asszem- még egy szem nyilas nélkül és még évekkel a német megszállás előtt vezették be a zsidótörvényeket, aztán meg deportáltak Auschwitzba magyar állampolgárokat, bár ez bizonyos körökben még ma is felettébb hasznos, ámbár félbehagyott munkának minősül.)

Így hát jobban megnézzük a pasikat: egyik sem néger, és nem is hetvennyolcésfél vármegyés, mehetünk. Bevágódunk a taxiba, elől ott virít a sofőr arcképe, meg az engedély szám –újdonsült barátaink erre többször is felhívják a figyelmünket, hogy lám, de felőlem lehetne egy fényképes körözési lista is, alatta a várható börtönbüntetések évének számával- és egy közeli teázóban hajtunk. Nem ragozom, megegyeztünk velük. Leírtuk az elvárt útvonalat: Yangon-Kyaktyo-Bago-Tongoo-Kalaw-Inle-Pyndaya-Mandalay-PyinULwin-Hsipaw-Monywa-Bagan-Pyay-Yangon és minderre 18 nap. Ez egy kényelmes és egyben haladós tempónak is tűnik. Szerettünk volna ugyan egy nap alatt felérni Mandalay magasságába, meg Baganból vissza is jó lett volna az egy nap, de azt mondták, hogy ez lehetetlen, mindenképpen kell a megállás odafelé Tongoo-ban, visszafelé Pyay-ban. Az útvonalat tartalmazó papírunkat szépen elvitték, hogy legépeljék, de újra kihangsúlyozták, hogy ebben a 18 napban arra megyünk, amerre csak akarunk, az árban benne van minden. Ha valahol több napot töltünk, akkor jó, ha máshol kevesebbet, az is jó –mi dirigálunk. Summázhatjuk úgy, hogy az útiterv tehát elviekben kiszabatódott, ráadásul a stratégiai kivitel körüli disposítiók és az operationalis részletek szabadsága is hozzánk tartozandik. Ez jó. Ámde adjunk nekik most valami előleget, mondjuk a felét az összegnek.

Nagyon remélem, hogy a Nyájas Olvasó előtt nem tűnök totálisan hülyének, így senki nem lepődhet meg azon, hogy ezt a javaslatot nem fogadtam kitörő örömmel, hanem a rám jellemző huncut mosollyal, csepp fejcsóválgatás mellett azzal az ellenjavaslattal éltem, hogy a bizalom erősítése végett inkább most nem kapnak többet, mint 30 dollárt maximum, aztán ha elkezdődik az utazás, akkor 300 dollárt, és ha az út végén ott állunk a yangoni reptéren, akkor majd a maradékot. De ez is megfelelt nekik, így nagy parolázás történt. És ez gyanús. Hol a csudába fognak ezek akkor átvágni minket? – a kétely nem oszlik bennünk, és egyelőre nem találom a kulcsot eme kérdés ördöglakatjához, de eccer élünk, ne tököljünk.

Mivel pénzt is akartunk váltani, és ők az eddigi az utcán hallott árfolyamnál valamivel jobbat mondtak, oda is adtam nekik 500 dollárt és vártam, az ellenértéket, de a faszi, csak intett, hogy egy csepp türelem, és elviharzott. Zsombor aszongya, hogy csak kijött a szög a zsákból, ezt az ürgét többet nem látjuk, az 530 dollárra pedig tehetjük a keresztet. Bevallom, nekem is voltak hasonló érzéseim, ámde pár perc múlva a tag visszaérkezett, kezében hatalmas köteg helyi pénccel. (Laoszban már volt hasonló érzésünk, amikor alig 50 dollárért kaptunk egy 5 – 7 cm vastag bankjegyhalmot.) Meg se számoltuk, csak zsebre vágtuk –pontosabban bevágtuk a nagy halmazt a hátizsákunkba, a taxi hazavitt minket, megállapodtunk, hogy holnapután reggel 8-kor ott lesz a hotel előtt. A hotelben Zsombor nem volt rest, szépen végigszámolta a pénct és kiderült, hogy pontosan annyi volt amiben megállapodtunk és mint később kiderült, teljesen valódi is volt mindegyik bankjegy –legalább is, elfogadták mindenhol. (Érik az embert meglepetések külföldön és végtére még azt is el lehet fogadni, hogy a Föld gömb alakú, habár lapos.)

Aztán meg újra elpakoltuk a töménytelen nagyságú bankjegykötegeket a kishátizsákba (ennek az alján van a visszafele szóló repjegy, az útlevelek, biztosítási kötvények fénymásolatai is –mozgó trezor, ami mindig velünk van; az át nem váltott dollárok, a bankkártyák, valamint az útlevelek a nadrág alatti, a hasunkon levő tatonkában tartjuk, egyenlően szétosztva). A jövő kirózsásodott, most már gyerünk szépen várost nézni. (Megjegyzés: teljesen felesleges volt ennyit váltani mert mindenhol veszik a dollárt, és így olyan is előfordult

-pl. szállásoknál, a dollárban megadott áraknál- ha kyatt-ban fizettünk, rosszabb árfolyamon voltunk kénytelenek „visszaváltani”.)

A legkézenfekvőbb, hogy a közelben levő Sule Paya-val kezdjük, meg valami kajáldát is fel kéne hajtani immár. Kilépünk a hotelből Yangon párás melegébe, ami éles egy váltás: idebenn a légkondis hűvös, odakint pedig vagyon termométerum úgy 35, de erősen plussz ám! No, ez aztán cudar, de bírjuk.

Myanmar fővárosának helyén már 2500 évvel ezelőtt egy mon település feküdt, ám az addig északon uralkodó Alaungpaya király 1755-ös bevonulásakor még mindig csak egy jelentéktelen kisvárost találtak itt az ide érkező burmaiak. A Dagon névre hallgató új szerzeményt Yangonnak keresztelte el a hódító, annak tudatában, hogy az ország déli részeit is sikerült elfoglalnia, a név ugyanis annyit tesz: „a küzdelem vége”.

Amikor jöttünk befelé a reptérről, már akkor is feltűnt, hogy a széles sugárutakkal és szűk mellékutcákkal felosztott Yangon igazi ázsiai nagyváros, ha nem is egy Bangkok. A város felett ott magasodik a Shwedagon aranyló pagoda, az utazási irodák szövegei alapján „a világ egyik csodája” (ezekkel a csodákkal azért csak résen –most már elég sok mindenre ezt mondják; többek között találkozunk mi itt több csodával is –majd írok róluk).

Yangon belvárosi magja a főváros legforgalmasabb negyede –később, amikor csatangolunk az utcákon, másfelé lényegesen kisebb forgalommal találkozunk. Itt vannak a szállások többsége; két ősi pagoda, a Botataung és a Sule Paya valamint számos gyarmati épület, amelyek ma nagykövetségként, hotelként vagy valamelyik állami szerv bázisaként működnek, de ez a negyed ad otthont a Nemzeti Múzeumnak, a Bogyoke Aung San piacnak (az egykori Scott Marketnak) és a főpályaudvarnak is. A főutakon helyi buszok közlekednek, van buszmegálló is, a buszmegállóban pedig egy fedővel ellátott műanyag vödör, a vödrön két műanyag bögre, mellette egy kis sámlin egy ember: ez az üdítőital árus. Ha a kuncsaft kér egy adagot, a mester a bögrét belemeríti a vödörben összekotyvasztott lébe, a delikvens lehajtja, a pénzt átadja, a bögre pedig mosogatás gyanánt belemerítődik egy kisebb vödörbe, amiben tiszta víz van (legalább is csak tiszta víz volt, amikor pár órával, és több tucat fogyasztó előtt megtöltődött), aztán újra jöhet a következő fogyasztó. A bögre szájról szájra száll, mint a népdal.

Kissé hátrább komplexebb vendéglátóipari kétség is sorakozik. Pont olyan, mint szerte Ázsiában: láng lobog a fazék vagy serpenyő alatt, füstös, odakozmált oldalú, horpadt teáskannák billegnek a sötétre koszolódott asztalokon, apró műanyag asztalkák és körülötte szintén szép színes műanyag ülőkék, rajtuk üldögél a közönség és falatozik, közöttük elheveredve macska nyalogatja magát. Az előbb írt üdítőitalost nem ajánlanám, de az ilyen helyeken minden további nélkül lehet enni, csak meg legyen sütve-főzve a kaja és épp akkor vegyék le a tűzről. Amúgy: a már elkészült darabokat mielőtt odaadnák a vendégnek, mégegyszer átsütik. Ezekkel nem is szokott probléma lenni, bár a tányérok mosogatása itt is csak egy, vagy legfeljebb két lavórban történik, semmi folyóvizes öblítés, de érdekes módon, nem hal bele az ember –és még engem izélgetnek otthon, hogy nem mosogatok elég korrektül. (Ezzel csak magamat fényezem itt, és így jelzem finoman, hogy milyen házias vagyok: főzök, mosogatok, gombot varrok.) Különben ilyen helyeken mi csak azért nem szoktunk nagyon kajálni, mert italként vagy a már említett üdítőitalost lehet választani, vagy teát mert sör, az pedig nincs. Anélkül pedig az étkezés félkarú óriás.

Megyünk a Sule Paya felé: a „paya” szó egy általános fogalom, nagyjából valamiféle szent helyet jelent, ami aztán lehet Buddha szobor, sztúpa, pagoda, vagy mindegyik egyszerre. Na, akkor most egy kis fogalom magyarázat: a sztúpa a buddhizmus fontos szimbóluma, a megvilágosodást szimbolizáló kúpszerű szakrális építmény és szent hely. Külsőleg lépcsős formája a spirituális fejlődést, a megvilágosodás felé vezető fokozatos utat jeleníti meg; ezt a formát és a sztúpa megalkotásának módját maga Buddha határozta meg mintegy 2500 évvel ezelőtt. A sztúpa belsejébe megvilágosult lényektől, mindenféle szent emberektől származó szent relikviák, szimbólumok és írásokat tettek, már az építkezés során. Ezeket befalazzák és ennyi.

A különböző alakú és formájú sztúpáknak két nagy csoportját különböztetik meg errefelé: a kör alapú, harangformára emlékeztető zedit (chedi) valamint a derékszögű –nagyjából négyzetes– alapú pahtót. A kolostort errefelé kyaung –kdzsong– néven illetik. A téglából vagy kőből emelt payák –ahogy az előbb is írtam- a buddhista relikviáknak, Buddha csontjainak, fogainak és hajszálainak, vagy a főpapok által megszentelt, fontos vallási tárgyaknak az őrzői, így zarándokhelyként is funkcionálnak. Ha Thaiföldön járunk, ott például van a sztupáknak egy „prang” nevű változata is, ami építészetileg is másként néz ki: a felső része nem annyira kecseses felfelé nyúló, hanem inkább vaskosabb. A prang-ba be is lehet menni. Általában a prang oldalán levő lépcsősoron felmenve van a bejárat, ott van egy kis imádkozóhely, és onnan vezet lefelé –már a prang belsejében- egy lépcső, a talapzatban kialakított sírkamrához.

Ezért visszatérve ide, megyünk szépen a Sule paya felé. Lépten nyomon megállítanak ismét. Szinte nulla turisták száma (a csoport nélkül utazóké pedig talán még ennél is kevesebb: mínusz nulla), így máris elterjed a hír a környéken, hogy megalkudtunk egy taxissal a kőrútazásban. Természetesen mindenki mondja hogy ők még kevesebbért is elvisznek, de mi tartjuk az alkut: egyrészt jó volt az ár és így korrekt, másrészt biztos a mi taxisunk fülébe is eljutna, hogy alkudozunk közben másokkal is, és nem tenne jót az utazás hangulatánál, ha kölcsönösen azt mérlegelgetnénk, mikor veri át az egyik a másikat. Tehát kellő határozottsággal utasítjuk vissza az ajánlatokat.

(Szerintem amúgy is van egy aranyszabály: alkudozzál, és annyiért vedd meg, amennyiért úgy érzed, hogy neked megérte. Ezek után ne is nézegesd ugyanannak a cikknek az árait, de ha mégis látsz, vagy csak mondanak olcsóbbat, ne idegesítsd magadat hanem arra gondolj, hogy ez akkor és ott egy jó vétel volt, tehát jól jártál, mégha talán járhattál volna jobban is. De a lényeg: megérte neked. Mert az csak egyes politikusoknak sikerül, hogy százmilliós lakásokban laknak – a többiről nem is beszélve-, pusztán csak azért, mert az eredeti félszobás szükséglakásukat addig cserélgették, amíg míg hipp-hopp csak ott üldögélnek fent egy villában a Szabadság hegyen, és ráadásul ebben az esetben mindenki jól jár: a politikusnak szép lakása van, aki pedig megveszegette tőle többszörös áron, az meg kap állami támogatást százmilliókat, esetleg APEH elnök, államtitkár vagy nagykövet lesz. Így működik a rendszer azokban az egzotikus országokban, mint például Panama, meg Magyarország –pártfüggetlenül, persze, mert nálunk ez a demokrácia lényege, hálistennek.)

Alkalmi idegenvezetők ajánlkoznak, de ez sem kell nekünk; mindamellett barátságos marad a légkör. A délutáni forgalom nagyvárosinak mondható: buszok, autók, gyalogosok. Sem kerékpárost, sem pedig motorost nem látunk: a bringa nem divat Yangonban, a motorosok pedig ki vannak tiltva.

A buszok teljesen kezdetlegesek. Adott egy alváz, négy kerékkel, és arra –mint annak idején a műanyag játékautóimnál- egyszerűen rá van borítva egy karosszéria, de szemmel láthatóan a kettő teljesen külön életet él. A buszok tömve vannak, oldalt és hátul is van rajtuk ajtó, pontosabban az ajtónak csak a helye, mert minek ott ajtó, ha az utazóközönség jelentős része fürtökben lóg ki rajtuk. Hogy többen elférjenek, a hátsó ajtó (helyénél) direkt még egy kis plató is kinyúlik, amin újabb utazók nyernek szellős közlekedési lehetőséget.

A közlekedés jobboldali, ellentétben a szomszédos Thaifölddel. Mivel a járműpark jelentős része Thaiföldről származik –szemmel láthatóan az ott már erősen használtnak minősített darabokat hozzák át ide többnyire japán vagy a dél-koreai típusokból-, az a furcsa helyzet áll elő, hogy az autók nagy többségben a thai baloldali közlekedésre van kialakítva, miközben a itteni ellentétes –tehát mint otthon- közlekedési rend nemigen kedvez ennek. A sofőr így a járda felöli oldalon ül, ami elég érdekes vezetési szokásokat generál, de azt tapasztalatuk az utazás során is, hogy mindenki hozzászokott ahhoz, hogy előzésekkor a sofőr szinte áthajol a mellette levő ülése üldögélő utas elé, kikukucskál, jön-e szembe vele valaki, aztán adj neki.

A város eléggé le van robbanva –korántsem annyira, mint amennyire az utazás során a többi hely, de ezt még ekkor nem tudtuk. A járdák töredezettek –már ahol éppen vannak, mert a főutakon még csakcsak, de a mellékutcák földesek- teljesen váratlan helyeken jókora gödrök tátonganak, a csatornafedél nem mindig van rátéve normálisan, vagy billeg, vagy hiányzik. Amikor végül találtunk egy jópofa étkezőhelyet és estefelé is odajártunk, még amikor világos volt, megpróbáltuk memorizálni az útvonalunkon levő természetes akadályokat, nehogy hazafelé jövet a sötétben lábat törjünk valamelyik miatt. A sok luk igazából csak arra jó, hogy a bételt beleköpje a helyi polgár. Ugyanis a bételrágás nagyon elterjedt, és ennek következtében vérvörös fogakkal mászkál a jónép, és pogácsa a képük az éppen kérődzött bételadag miatt.

A bétel és a bételrágás igen elterjedt ma is Indiától Kínáig, az indonéz szigetvilágtól egészen Óceániáig. A rágni való bétel úgy készül, hogy a bételnövény (Piper betle) zöld levelét kevés oltott mésszel megkenik (tényleg, tök úgy néz ki, hogy amivel mi a falat kenjük meszelővel, olyanból ők késsel egy zöld levélre kennek vékony réteget), és egy szelet arékadiót (Areca catechu) tesznek hozzá. A levelet ezután élvezője összecsavarva helyezi a szájába, és rágja, rágja mint Ágnes asszony. „A bétel kúszónövény, levele rágcsálás közben fűszeres ízű, meleg érzést kelt a szájban” –írja szakirodalom, de szerintem inkább kiveri az embert tőle a víz, azért lesz melege. Az ínyencek úgy tartják, hogy a levél íze attól a növénytől is függ, amelyre felfut és a gyapotfára (Ceiba pentandra) felfutó bétel levelét tartják a legaromásabbnak (ez már az az ínyenc kategória, mint az igazi szivarélvezők felismerik az eredeti Monica Lewinksy aromát). A három legfontosabb alapanyagot egyéni ízlés és helyi lehetőségek szerint szokás ízesíteni: dohánnyal, szerecsendióval, fahéjjal és egy gyömbérféleséggel, a kardamonummal. A bétel erősen mérgező, tiszta kábítószer, úgy be lehet tőle csavarni, hogy csak na, de csökkenti az éhséget, felfrissíti fogyasztóját és -úgy tartják- megóvja a fogakat is. Ez utóbbival is vitatkoznék: lehet, hogy a fogakat önmagukban megóvja –nem esnek porrá szét-, de a szájban bent nem tartja őket, mert azért ebben a nagy, óvott állapotukban mégiscsak kipotyognak, ugyanis annyi fogatlan ürgét-nőt lehet itt látni, hogy ihaj, pedig mindenkinek vérvörös a foga a sok rágástól. Már ami megmaradt belőlük, mármint nem a bételből, hanem a fogakból.

A bételt aztán előbb-utóbb ki is kell köpni, és bár az itteniek feltehetőleg szereztek már megfelelő gyakorlatot a bétel célbaköpése tárgyában, a sietősebbek nem foglalkoznak a koordináták teljekörű kiértékelésével és így nemcsak ezek a gödrök vöröslenek, hanem a környékük is. Persze, ha éppen nincs gödör, hever mindenfelé bételcsula, kellemes színfoltot eredményezve a flaszteron.

Ott a flaszteron, ahol pedig a helyiek nemcsak járnak, hanem főzőcskéznek, árulnak gyümölcsöt, cipőpertlit (és e két áru közötti skálán szinte mindent), vagy éppen csak várakozás céljából gubbasztanak guggolva. Természetesen szemetes a járda, ahogy ez már dukál, legfőképpen ott, ahol valami étkeztetés is folyik az utcára kitett alacsony asztalok mellett és elég intenzívek a szagok is: nem az első ázsiai ország, ahol járok, tehát nem ért meglepetésként ez az egész, de ez a húzósabbak közé tartozik. De csak egy kicsit, megszokható, nem is panaszkodom csak jelzem, hogy ez a helyzet.

A valamikori gyarmatbirodalom egykoron díszes épületei is totál lerobbant állapotban vannak, a festék lemállott, szürke-fekete penészes foltok mindenhol, az ablakkeretek töredezettek, de így együtt is nagyon hangulatos látványt nyújtanak. Amikor az ember első pillantást vet egy ilyen épületre csak a lepusztultságot látja, de jobban megnézve fel lehet fedezi valamikori szépségüket. Nekem így is nagyon bejöttek. Ez a szegénység, az elhanyagoltság egyáltalán nem jellemző a szent helyekre: azok szépen karban vannak tartva, túlzottan is frissen festve, aranyozva: ezeknek sem ártana egy kis patina.

A Sule Paya népszerű a helyeik között, elég sokan vannak, és emellett alig pár fehér arc is kódorog, pedig ez a paya elég nevezetes egy hely. Különösen ez a Sule Paya. Bár általában a buddhista templomok sokkal inkább részét képezik az itteni mindennapi életnek, mint mifelénk bármelyik vallás temploma. A buddhista, hindu templom –és megjegyezem, az iszlám is- nem olyan halott, mint egy keresztény templom, ahol kussolni kell, különben gyors egymásutánban sújt le rád Isten jobb és bal keze –ahogy az utazas.com-os Ahmet leírta (és én meg íme, lenyúltam).

A templom errefelé tehát a mindennapi élet része. A myanmariak közel 87 %-a gyakorolja a theravada buddhizmust, melyben minden fiúgyermek igyekszik legalább élete egy rövid periódusára beköltözni egy kolostorba és felvenni a szerzetesi ruhát. (A kisebbségek vallásában a hinduizmus, az iszlám, a kereszténység és az animizmus is megtalálható, ám utóbbi – a szellemhit – a buddhista burmaiak hitéletében is meglehetősen fontos szerepet kap. Myanmarban a „vándorló lelkeket” natnak hívják –de hogy mi van ezekkel, amikor éppen vándorolnak, vagy éppen nem vándorolnak, sajnos a hiányos műveltségem mián nem tudom. Ami biztos az biztos: az utunk során tervezzük meglátogatni az a Popa hegyet is, ahol ezek a nat-oknak -vándorlás ide vagy oda-, állandó bejelentett tartózkodási helyük van. Ezt itt mindenki tudja.)

Tehát a Sule Paya-ban is nagy a forgalom. A melegtől kellemesen langyos kerámia padlón hívek üldögélnek, páran leborulva imádkoznak, de sokan csak bambulnak, vagy beszélgetnek. Meg minket nézegetnek, mint kuriózumot, ahogy ott mezítlábalunk mi is.

Egy fiatal szerzetes vágódik mellénk, hogy honnan jöttünk, mondjuk, majd picit magyarázzuk is, mert nemigen van fogalma róla, de arra már reagál, hogy régebben nálunk szovjet uralom volt és mondja is, hogy a volt szocialista blokkból eddig még csak lengyeleket látott, magyart pedig főleg nem, és ez micsoda boldogság számára és vigyük hírét a Sule Paya-nak, jöjjenek ide még több magyarok. Persze mi is rettentő boldogok vagyunk és biztosítjuk, hogyha hazamegyünk, ahol csak tudjuk, népszerűsítjük a Sule Payát, ami valóban egy kellemes építmény. Elméletileg 2000 – 2500 éves, de mivel többször átépítették az évszázadok során, korántsem tűnik ilyen réginek, sőt kifejezetten újmódi. (Ezeknek a nagyon szent helyeknek ez a hátrányuk: állandóan festegetik, újítgatják, csicsázzák, fényesítik és egyben a régmúlt idők hangulatát ezzel meg is szüntetik: fénylik, ragyog minden. Utunk során jártunk olyan templomokban, kolostorokban is, amelyek nem annyira „szent”-ek ezáltal nem is annyira népszerűek, nincsenek is állandóan újramázolva így ennek köszönhetően sokkal hangulatosabbak a megkopott festésükkel, a málló falaikkal és az besötétedett faoszlopaikkal faragásokkal, mint ezek a nagyon-nagyon szent helyek. Csak megjegyzem: több templomnak is a monszunesők és a tűző nap miatt kikopó, fakuló arany kupoláját évente újra aranyozzák –töménytelen pénz megy el erre a gazdaságilag haszontalan kiadásra, ahelyett, hogy valami produktív dologra fordulna, ebben a szegény országban –és most nem feltétlenül a Széchenyi- terv, Haverok alfejezetének keretében az alsómocsoládi sportcsarnokra megajánlott 100 millió forintra gondolok. (Ez a településnév nem kamu: Alsómocsolád Dombóvár–Bonyhád közötti település, lakóinak száma 358 fő, csatornája nincs, általános iskolája nincs, patikája nincs, orvos hetente egyszer jár ki. Mert ha valahová, ide aztán baromira kell egy 100 milliós sportcsarnok, az adófizetők pénzéből, bár azt mondják a rosszindulatúak, hogy van a közelben egy panzió, akinek a tulajdonosa ilyen-olyan közeli …).

A Sule több sztupából álló épületegyüttes: a középső sztupájában Buddha egy hajszála van –biztosan ott van, de megnézni nem lehet, mert már az építésnél befalazzák ezeket a relikviákat, eleve. A magam részéről már korábban is láttam néhány olyan templomot, ahol Buddha meg az egyéb szent ügyek kapcsán voltak mindenféle ereklyék, de e mögött abszolúte nem maradnak le a keresztények sem! Példának okáért az 1500-as években élt a Bölcs Frigyes választófejedelem, akinek ötezret is meghaladó darabból álló ereklyegyűjteménye volt; benne olyan kurrens darabokkal is büszkélkedhetett, mint például egy szalmaszál a kisded Jézus jászolából, egy szál Szűz Mária hajából, egy csepp Szűz Mária a tejéből, de a nagyobb kiterjedésű ereklyéi közül egy csecsemőtetem is volt, a Heródes által meggyilkoltatott betlehemi csecsemők közül. Na, erre varrj gombot!

De például ereklye kérdésben a szintén ezidőtájt élt Albrecht Hohenzollern mainzi érsek sem maradt le és ő ki is adott az ereklyéiről egy katalógust is (ez azért tette, mert annyiért árulta a búcsúcéduláit, ki melyik ereklye közbenjárását kívánta igénybe venni a tisztítótűzi gyötrelmek időtartamának lerövidítése érdekében), tehát ebből a katalógusból tudhatjuk, hogy például rendelkezett egy darabból abból a földből, amiből Ádám testét gyúrta a Teremtő, némely részecskékkel a pusztába hullott mannából és egy piciny rőzsedarabbal is az égő csipkebokorból –ez utóbbi alkalmi vételként kapta és micsoda mázlista volt a pasi, hogy megszerezhette! (Manapság pedig mi utánajárás lenne egy ilyet ütni valahol!)

De ha már a búcsú, mint katolikus egyházi fogalom szóba került amiről már biztos mindenki hallott, de szerintem a pontos tartalmát nem biztos hogy mindenki tudja, már elnézést. Node én nem azért jártam egyházi gimibe hogy én se, így most el is mondom, hátha lesz benne érdekes. A magyarázatot elég autentikus helyről, VI. Pál pápa 1968-ban Indulgentiarum Doctrina címmel kiadott apostoli konstitúciójából vettem és ha tévedek, ott lehet reklamálni. (A latin „indulgentia” szó kegyesség-et, jóság-ot jelent, a „doctrina” pedig tanítást: valami olyasmit, hogy valaki baromira hisz abban, hogy igaza van és elmondja.)

A már említett pápai írás legelőször is (preambulum) megállapítja, hogy a gonosz útnak sok keserves következménye van, s hogy a gonosz út göröngyös, tövises és ártalmas azok számára, akik járnak rajta. (Hát ez bizony elég szomorú, de kétségtelenül így van.) Azt is írja, hogy minden ember elkövet legalább bocsánatos, ahogy mondani szokták mindennapos vétkeket és hogy a Mennyországba való bekerülés előtt megszabaduljunk a bűnök büntető következményeitől, valamennyien e lerovandó büntetések miatt a Tisztítótűzben vezekelünk majd, ki hosszabb, ki rövidebb ideig. (Hát ez bizony akkor eléggé elkerülhetetlennek látszik.) Ámde ha nem akarunk ott sokáig időzni, itt van ez a búcsú című intézmény, ugyanis az Egyház („illetékes hatóságként” –írja a pápa) valamennyi időt jogosult elengedni a Tisztítótűzben eltöltendő büntetésből. (Bízom benne, hogy ez azért le van előzetesen csekkolva a túlvilági hatóságokkal is, mert nehogy itten hiába!) Szóval, ebben kedvezményes akcióban való részvételt nevezik búcsúnak (Sonderpreis).

Búcsúból van kétféle is: van teljes búcsú és részleges búcsú. A részleges búcsú mértékét napokban határozták meg; írok egy példát, egy imakönyvből: ha naponta egyszer elmondjuk azt, hogy „Szent József, a szentséges Szív barátja, könyörögj érettem.”, akkor esetenként 100 nappal kell kevesebbet tölteni a tisztítótűzben. (Így első hallásra alkalmi vételnek tűnik de ha tanácsolhatom, akkor inkább a „Jézus, Mária, József!”-et mondjuk, mert ez egyrészt rövidebb, másrészt darabonként 7 év búcsút nyerünk vele –szerintem kár aprózni, merjünk nagyok lenni. És ez ráadásul nem napi egy alkalomra van csak hitelesítve -limitált széria-, mint az előző, hanem ahányszor elmondjuk, annyiszor csenget a kassza. Ámbár, hogyan lett ez kikalkulálva, az nagy talány) És azt sem igen lehet még tudni, hogy a Túlvilágon a napok majd hogyan alakulnak, hány órából állnak, meg lesz-e nyári időszámítás meg szabadszombat, mert erre nézve biztosat senki sem mond, lévén még elég kevesen jöttek onnan vissza, hogy megosszák velünk ezeket a lényeges kérdéseket. De fogjuk fel pozitívan. Annyi-amennyi: abból lejön 100 nap vagy 7 év, helyi idő szerint. Végtelen (örökkévalóság) mínusz 7 év. Ezért érdemes egy kicsit belefeccölni.

Ja, és nem kell amiatt sem aggódnunk hogy mi van, ha túlimádkozzuk magunkat, mi lesz akkor a többlettel? (Már elnézést, ha ilyen profán dolgokat vetek fel, de hát nem én találtam ki ezt az éves elszámolósdit, és ha ilyen precízek vagyunk, legyünk korrekt üzleti partnerek: a jó barátság alapja a szoros elszámolás.) De nem kell aggódni, a pápai iratban erre is van gondolva, nem úgy van ám ez, hogy nem. Nos, ezek az imák közös kasszába kerülnek, az „Egyház lelki kincstárába”, ahová imádsággal, lelki javak fölajánlásával és vezeklő engeszteléssel lehet ilyen spirituális betéteket tenni. A búcsúban pedig az egyház adományoz ezekből a javakból. Tehát ha mi a vétkeinket már letörlesztettük, a már elhunyt és a tisztítótűzben senyvedő, illetve még élő, de kevésbé buzgó vagy az imádkozásra (léha nőszemélyek, szesztartalmú italok élvezete vagy politikai nagggyűlések miatt) kevésbé ráérő hittestvéreink számára még jól jöhet egy kis plussz, még akkor is, ha megfelelő politikusok hatalomra kerülésével már itt a földön is eljő számunkra a Mennyország.

Tehát ez volt a részleges búcsú, eddig ez világos gondolom, de még egyszerűbb az eset a teljes búcsúnál: az tokkal vonóval törli a komplett büntetési tételt, egyből jutunk a Mennyországba mint a nyíl, persze ha megint vétkezünk, kezdhetjük újra. Fontos, hogy itt csak apróbb bűnökről engedődhetnek el, szó se lehet például a hét főbűn bármelyikéről: teszemaszt a torkosságról (5. főbűn), a lustaságról (7. főbűn) vagy pedig a bűnös érzékiségről (3. főbűn) –ez utóbbira inkább még gondolni sem merek, mert eleve már ez a szóösszetétel is meghaladja a képességeimet, másrészt egyből beindítja a fantáziámat is (igen, azt a piszkost!) és máris cseszhetem az egészet, mehetek gyónni.

Az aktuális pápai irat azt is mondja hogy az a hivő, aki bármely pap által szabályszerűen megáldott kegytárgyat (a szabályszerűséget úgy látszik nagyon lényeges volt az iratban kihangsúlyozni, mert szemmel láthatóan előfordulhatnak szabályszerűtlenül megáldott holmik is de ezek fabatkát sem érnek, mint például a piros pötty nélkül a Túró Rudi), szóval ha a hívő ezeket áhítatos lélekkel használja részleges búcsút nyer, ha pedig a kegytárgyat a pápa vagy egy püspök áldotta meg, teljes búcsút is nyerhet. (Úgy tűnik, az áldásnak is vannak fokozatai: kisáldás, nagyáldás, közepes áldás –ki minél magasabban van a létrán, annál nagyobbat áldhat.) Na, ezen az ágon jöttek be az ereklyék, meg a búcsúcédula, meg a búcsú, anno, de ennek a szép középkori intézménynek a farvizén még ma is lehet mit variálni, csak figyeljetek.

Mert ugyebár vannak elfoglalt emberek manapság is, akik nem érnek annyit imádkozni, meg voltak ilyenek annak idején is. Ezek számára volt az a praktikus intézmény, hogy ne strapálják magukat, fizessenek inkább helyette, és megfelelő pénzmagok betolásával az egyházi kasszába, a kívánt mértékű búcsú az illető szent ereklye társaságában máris el volt nyerve. (Hogy más nevet ne is említsek, egy bizonyos Luther nevű német fejedelemségi lakos ezt például erősen nehezményezte, de ezt az utat nem javaslom követni, sőt ajánlom, hogy a leírtakat mindenki vegye nagyon komolyan, ugyanis az Egyház kiközösítéssel sújtja mindazokat, akik a búcsút haszontalannak tartják, vagy azt tagadják hogy az Egyháznak van hatalma búcsúkat engedélyezni -legalább is így határoztak még a 1835-ben a tridenti zsinaton és ez a mai napig érvényben is van, szerencsére a máglyán való megégetésnek már nincs szezonja, bár ezügyben Semjén Zsolt még nem mondta ki az utolsó szót.

És most ténnnyeg ls komolyyan: elnézést az előző pár bekezdésért, de hogy miért hoztam ide az útleírásba az ereklyéket és a búcsút? Egyrészt mert baromira tetszett a matematikája másrészt azért, mert ha egy idegen világ számunkra furcsa szokásaival találkozunk, Buddha szent haja, Buddha szent sarujának szent madzagja, más Buddha relikviák, Buddha szobrok mosdatása, fogmosása(!), szellemekben való hit és hasonlók –lesz még ilyesmiről szó-, érdemes arra is időt szentelni, hogy ezek a dolgok vajon hogyan voltak –és mint látható, vannak is- minálunk. És talán ezen a téren a házunk táján is vannak érdeklődésre méltó körülmények: például, milyen érdekes lenne, ha az adófizetők pénzén kitartott Egyház a napi politizálás helyett inkább a hitélet dolgában söpörgetne, vagy ha már mindenképpen lépést akar tartani a korral, akkor igazítsa ezeket a búcsúkat mondjuk a jegybanki alapkamathoz.

("Az egyházak csak akkor fogják betölteni azt a pozíciót, amely egy modern társadalomban megilleti őket, ha megőrzik és visszanyerik autonómiájukat. Amennyiben a politikai élet egyes szereplői közül egyeseket ellenségeknek, másokat meg szövetségesnek minősítenek, maguk is politikai szereplővé válnak. Márpedig ha valaki erre a porondra lép, akkor rá is érvényesek lesznek a politika gyakorta kegyetlen törvényei. Ezért mondjuk, hogy hibát követnek el, ha azok szolgálatába szegődnek, akik ideológiai átnevelőtábort akarnak csinálni Magyarországból.” Ki mondta ezt, naki mondta? Hát az Orbán Viktor mondta, de nem ám most, hanem még a 90’-es évek elején. Hopszi.)

A Sule Paya központi épülete körül több kisebb építmény van szép aranyozott csúcsokkal a tetején, mindenféle szobrokkal a belsejükben meg körülöttük: Buddha, sárkány, oroszlán, fehér elefánt, ilyesmi. Miért a fehér elefánt? Ha azért, mert a fehér elefánt fontos a buddhizmusban, ugyanis Buddha úgy fogant, hogy miután előszöris maga kiválasztotta a szüleit (amikor még isten volt) és így esett a választása Szuddhódama királyra és feleségére, Májá-ra –ez már elég jövőbe mutató választás volt, hogy például nem valami homeless párt választott a Moszkva térről, akik a Fedél Nélkül c. újság kiskereskedelmi értékesítéséből bírnak változó, bár nem adóköteles jövedelemmel. (Buddhához képest Jézus a kétkezi ács apjával, vagy Mohamed a szegény kereskedő apjával kifejezetten hendikeppel indult.)

Maga a fogantatás szeplőtelenül történt; a fehér elefánt vagy az ormányával (?) vagy egy hat hónapos gyermek képében (?) hatolt be az anya jobb csípőjébe –erről megoszlanak a vélemények, de a csípő, mint behatolási hely, az elég biztos, bár írnak olyat is, hogy az „ölébe hatolt be”, ami azért egészen más felállás. Ráadásul maga a születés is csípőn keresztül történt, nemúgy mint például a szintén szűz anyától született Jézusnál, bár az Ő esetében ilyen részletekről szó nem nagyon esik, csak annyi van, hogy Mária gyereket fogant a Szentlélek erejéből, nincs hozzá csatolva –hogy úgy mondjam- ilyen technikai melléklet. (De ha már vallásalapítók: Mohamed születése körül semmi ilyesmi nem volt, mégis összerakott egy elég szép létszámú vallásocskát, tehát aki rendesen született, mondjuk kőbányász-párttitkár focista fiaként, az se adja fel, ne keseregjen, ne hüppögjön, viheti még valamire. És nézd meg a Gyurcsányt, ő is mire vitte, bár aszongya, hogy a szegény Mama még így is egymaga kénytelen kiizzadni a gázszámlát –abba is hagyom most az írást kicsit, mert ki kell fújom az orrom és fel kell szárítanom a könnyeimet, és ez idő.)

Idő Myanmarban is van, méghozzá jó meleg, ezért nincs egészségügyi akadálya, hogy a Sule-ben a Buddha szobrocskák előtt nemcsak imádkozzanak, hanem mosdassák is a szobrokat (húzz a fejedre sapkát fiam, a hajmosás után meg nem fázz): a szobrok előtt aranyozott tál (stabilan rögzítve), abban víz, mellette egy tetszetős műanyag fogmosópohár (mobilan csatlakoztatva egy madzaggal), amivel rá lehet szépen öntözni a vizet a szoborra. Önözi hívő és szerzetes is; sikerül is lefényképeznem egy szerzetes-gyerekekből álló csoportot, amint az egyikük Buddhát öntöz, a másikuk pedig fényképezi –úgy látszik, ez még nekik is esemény. Én meg fényképezem az egészet. (De aki akar, az öntözhet itt oroszlánt vagy sárkányt is.) Szent kutya nincs (nyúl lesz, de nem itt), azt nem lehet öntözni, ami azért is jó dolog, mert az ázott kutya elég büdös tud lenni, semmi fennkölt izé nincs benne. Persze egy ázott sárkány: az egészen más!

Van itt kongatható kisharang, gyújtogatható füstölő és gyertya is. Egy kisiskolás lányka jön fürgén, hátán az iskolatáska, kongat egyet a harangon, gyújt egy füstölőt, majd letérdel és egy kicsit előreborulva gondolom elmond egy imát, majd felpattan és már itt sincs: hátul összefogott haja csak úgy lóbálódzik utána. Nagyon a napi élet része ez a templom, biztos történt valami jó dolog a suliban, amit most idejött megköszönni. Nem volt matek doli, vagy ilyesmi.

Kimegyünk mi is a payából, felvesszük a bakancsokat. Néhány rózsaszín ruhás, kopaszra borotvált fejű szerzetesnő nézeget minket, amint ott szenvedünk a cipőkkel, ők persze csak lerúgják a sarut, aztán már mennek is befelé. Nem is néznek ki rosszul és fel is merül egy elég profán gondolat a borotvált fejük kapcsán: mindenhol? Sosem tudjuk meg.

Sétálunk tovább a városban; szokásos ázsiai forgalom: mindenfelé standok, előttük a szokásos műanyag, támla nélküli kisszékek, a nők a parázson sülő húsok alatt legyezőkkel szítják a tüzet, lehet enni, teát inni, árulnak gyümölcsöt és nagy a forgatag: itt van a város környékére járó buszok egyik végállomása is.

Az épületeket most már közelebbről is látva hasonló az érzés, mint volt a hotel magasságából: tényleg nagyon szép város lehetett ez valamikor, a gyarmati időkben. A legfeljebb 2 – 3 emeletesek házak, a szerkezet, a felépítés, a formák, a szép erkélyek és a díszítések még a kifakult színek, lepattogzott vakolat, az esőnyomok besötétedett nyomai ellenére még most is megnyerővé teszi ezt a várost. Leginkább a valamikori sötétkékek, sötétzöldek halványultak remek pasztell árnyalatúra, illetve a fehér színek alakultak vajszínűre, szürkésre, ami erős kontrasztot adnak az aranyozott sztupák, például a messze csillogó Sule Paya mellett. Van egy-egy jobban helyrepofozott középület, bank –például itt van egyből a külkereskedelmi bank régimódi, gyönyörű vöröstéglás, tornyos épülete, fehér és sárga boltívekkel az ablakok körül.

Itt az utca mindkét végén lezárva, posztos katonák, géppisztolyokkal, mellettük deszkából összeütött rozoga akadályok de szögesdróttal alaposan összegubancolva ám. Itt gyalog még el lehet menni, nem úgy mint a rá merőleges utcára, ahol még ennél is nagyobb a készültség, tiszta háborús az állapot és olyan csúnyán néznek a sisakos, golyóálló-mellényes hadfiak, ahogy nagy merészen elsétálok előttük –a nyakamban levő fotógarnitúra is eléggé borzolja a zord fiúk idegeit, így nem reszkírozok meg még egy távoli fotót sem: lőtávolon belül lennék. A helyeik pedig nem keresik maguknak a bajt és eleve nagy ívben elkerülik: itt van ugyanis az USA nagykövetsége.

Sétálgatunk még egy jó nagy kört, veszünk sört is egy pár üveggel, és visszamegyünk a hotelbe, elkortyolni néhányat belőlük. Sajnos az egyiknek a kupakja valamiért lazább volt a kelleténél, így kettő probléma is adódott: egyrészt űrtartalmi hiányok mutatkoztak(!!!), másodszor kissé sörös lett minden a kishátizsák alján. Én ugyan mondtam, hogy óvatosan tegyük bele, de Zsombor szerint ha olyan nagy okos vagyok, miért nem magam csináltam; végül aztán emelt hangon átvettük még egyszer azt a részt, hogy ki is cseszte el, majd békességesen megittuk a maradékot. (Hej, ha csak azt, ha csak azt a drága hiányt, csak azt tudná feledni!)

Ráadásul –és ezt el nem hallgathatom- amíg az ember nem ismeri fel a boltok formáját, elég nehéz eltalálni, hol is lehetne sörre szert tenni – sör drága dolog a helyieknek, ezáltal nem tartanak mindenhol. Később persze megy ez már séróból is, de most még nézegetni kell az ajtókat, ugyan milyen árucikkek rejlenek mögöttük, és éppen nincs nálunk termikus emissziós spektrométer sem, amely még extra körülmények között is képes lenne felderíteni, hogy hol rejtőzik némi folyadék (lásd: Mars expedíció), bár a mi esetünkben ez inkább folyékony sör formájában lenne sanszos, mintsem hajdanvolt emléke, mészköve ágyazódva…

Este 7-kor jövünk ki újra, már sötét van, alig van közvilágítás, de az autók lámpái, a kifőzdék gyenge lámpái, vagy a házakból kiszűrődő fények miatt szépen lehet látni. A hotel légkondija után egy perc alatt leizzadunk; a még mindig remek meleg és párásság miatt dől rólunk a víz: nagyon lehet ezt élvezni! Délutáni mászkálásunk során kinéztünk a hoteltől egy 10 perces sétára eső kajahelyet, a neve Maw Shwabi Shan és a cégtábláján festett söröskorsók utalnak arra, hogy itt szívesen várják a betévedőt. Az LP persze nem írja: általában hasznosnak tartom az LP-t, de ezen az úton elég sokszor nem voltunk vele megelégedve. Jó, 2002-es kiadás, tehát a szállodaárak többnyire nem stimmelnek, ez még rendben is van, és az megint érthető hogy nem ír semmit sem katonai létesítményekről de megjegyzem, hogy erre érdemes a sétálgatás közben odafigyelni, nehogy véletlenül is lefényképezd vagy arra utaló jelet tegyél. Ezek a katonai létesítmények amúgy egyáltalán nem titkosak: őrség, szögesdrót, megállni tilos táblák, őrtornyok és egyebek, de az ilyen jellegű országokban ezt nagyon komolyan veszik. De az LP egészen jól kinéző Paya-kat sem mutatott, és egy csomó szállást sem, ami azért hiányosság. (Jó, azt sem bánom, hogy a sörkimérdéket nem írja, mert aki nem találja meg ösztönösen, hol lehet pótolni a folyadékot, az vagy menjen csoportos úttal, vagy száradjon ki.)

A szóban forgó kifőzde ott van a Mahabandoola Gardentól pár lépésre –ez egy szép park, szintén a Sule Paya környékén. Tehát kajahely: és szándékosan nem írok éttermet, vagy vendéglőt vagy bármi olyan megfogalmazást, amit európai szemmel ilyesminek lehetne nevezni: vegyünk úgy, hogy van egy fedett hely, ahol asztalok és székek vannak, és ételt, italt lehet ott fogyasztani –ennyi és nem több. Eccerűen tökéletes, mégha az illemhely kérdésében még küzdenek is kihívásokkal –de ez máshol sem jobb.

De hát nem elég ennyi? Az asztal műanyag terítővel van fedve és rajta az Ázsiában szokásos szalvétatartó, ami egy henger alakul műanyag doboz, belül WC papír tekerccsel, kívül pedig általában valami nagyfokú dizájnnal: jelen esetben ez egy „Vegas” feliratból és köré pingált csillagocskákból és egyéb sziporkákból áll. A „Vegas” típusú WC papír tartó önmagában egy esztétikai atombomba, de funkcionálisan megfelel. A helyiségben a plafonon egy ventilátor kavarja unottan azt a párás masszát, amit errefelé levegő helyett szívnak az emberek és ami a nekem amúgy nagyon is bejön, nem győzöm hangsúlyozni.

A vendéglátóipari egység két helyiségből áll, a nagyobbikban elég sokan vannak, mivel ott van a TV és az néződik. Pillanatnyilag egy amerikai csatornát fognak, amin pankrátorok csapdossák egymást a földhöz, a fejlett nyugati kultúra teljes dicsőségére. A helyiek hangos tetszésnyilvánításokkal kísérik a küzdelmet; nagyon izgulnak a becsületes képű szőke srácért, akit a sötét tekintetű gonosz éppen hátulról. Mi a kisebb helyiségben ülünk le, ahol csak egy 6- 8 fős asztaltársaság időzik, alaposan becsavarva. Meleg fogadtatásban részesítenek, bár megjelenésünk első pillanatban kb. akkora feltűnést keltett, mintha a VIII. kerületben, a Tökalsó csapszékbe két bantu néger állítana be törzsi felszerelésben, lándzsákkal, körmöspacal haladéktalan elfogyasztásának céljából. Nem sok fehérember lehetett még itt. A hely szellemének megfelelően mi is azonnal söröket rendelünk (csapolt –kb. negyed dollár!) és zöldséges, rizses, tésztás kajákat, amelyeket egy dollárt meg nem haladó áron mérnek. A zöldség jelen esetben főként brokkoli, amely történetesen Zsombornál nem tölt be túl előkelő pozíciót a népszerűségi listán, de én szeretem, kiegészítve főtt hagymával, káposztával. Szokásos ázsiai kaja, és finom is. A helyiek továbbra is megosztják kitüntető figyelmüket a TV-s pankrátorok és közöttünk. Úgy vagyunk, ahogy Győzike mondta: Csóóróó vágyok, de jáú a nézettségem!

Letolunk néhány sört még -Zsombor általában mértéktartó, de most nem cicóz, beszippantja, mint pocok a pokrócot- kapunk hozzá mogyorót is így nélkülözni bírjuk a világhíres magyar sörkorcsolyát, a Balaton szeletet, majd hazaevickélünk: az utcák sötétek, lámpafény alig; a Sule Paya kivilágított aranykupolája és a körülötte levő kisebb sztúpák kontúrjait mutató lámpafüzérek gyönyörűen látszanak az éjszakában.

Kissé fáradt vagyok már én is (hosszú volt ez a mai nap), de azért kötelességszerűen megkérdezem Zsombort, lenne-e kedve még sétálni egyet, de a kérdésemre kérdéssel válaszol, miszerint nekem nem lenne-e kedvem elmenni az ötleteimmel a bánatos, büdös, petrencés pincébe, és én ebből a nüansznyi visszakérdezésből képes vagyok kihámozni a véleményét.

Okt. 20.Szerda

Ahhoz képest, hogy tegnapi érkezési nap eléggé mozgalmas volt, meg nem is sokat aludtunk, fél nyolckor simán felébredek az órám pittyegésére. Zsombort hagyom aludni még és lemegyek az 5. emeletre (mi a 16-on lakunk), az úszómedencéhez. Senki sincs rajtam kívül, a nap már melegen süt, remek. A medence nyitott teraszon van, körülötte trópusi növényzet, mintha nem is emeleten lennénk. Lefelé még rajtam volt a hosszú nadrágom is, de visszafelé már nem húzom fel a nedves fürdőnasztróra, csak egy pólót kapok fel, ami éppen eltakarja nadrágot: nézem a tükörben, hát akár semmi sem lehetne rajtam alul, úgy néz ki. Kicsit szorongok is, mert ez a hotel nem az akarattyai SZOT üdülő, egy ilyen elegáns helyen nem túl ildomos így szambázni. A vörös bársonnyal borított liftben szerencsére nincs senki, de a következő emeleten a lift lefékez és egy takarító srác akar beszállni. Rémülten néz rám: kezemben a hosszú nadrágom, egy szál pólóban állok, mintha alatta nem is lenne semmi: a srác –ő persze talpig longyiban- biztos azt hitte, hogy éppen vetkőzés közben zavart meg. Hiába invitálom, nagy zavarban csak nézeget rám, erre felhúzom a pólómat, hogy lássa, fürdőnadrág van alatta, de ezt a lépést méginkább félreérti, és rémülten eliszkol. Miket fog ez rólam terjeszteni, ha egyáltalán ki nem hívják a rendőrséget…

A szobába érve Zsombort keltegetem, olyan arckifejezéssel ébred, amivel még Kiszel Tünde is büszke lehetne, mondhatni reácsodálkozik a világra. „Aludtam” –állapítja meg. Szerintem ennyi bőven sok reggeli kulturális eszmecseréhez, benne hagyom e témában a potenciális szellemi tartalékokat és nem is fűzöm tovább a gondolatsort. Zsombor búsan elballag a fürdőszobába.

A reggeli a helyhez méltóan bőséges svédasztal és szinte a miénk cakk-pakk: egy japán csoport rohanja le frontálisan a főtt rizses tálat, a többiből mi válogatunk, mint tyúk a kendermagban. Körülöttünk al-, és főpincérek cikáznak, hátha óhajtanánk valamit. Nem óhajtunk. Reggeli után városnézés.

Legelőször a Bogyoke Market-et nézzük meg, ez itt a főpiac. Hát, kívülről nem egy durranás: egy jókora leharcolt épülettömb, benne fedett és nyitott utcákkal. De belül sem valami pláne: egy dolog, hogy a viszonylag korai időpont miatt még sok üzlet nincs is nyitva –mezítlábas szerzetesgyerek talpal, kezében az gyűjtőedénye: biztos fix helyre megy ahol szokott kapni adományt, de menet közben Zsomborral is bepróbálkozik, hátha-, és ami nyitva, ott sem túl lelkes még az álmos személyzet. De nem is igen tudnának mire rábeszélni: ez a piac elsősorban a helyieket elégíti ki (ha egyáltalán), mivel erre a kis számú turistára üzletet építeni nem túl jövedelmező. Később is csak a külföldiek által kötelezően felkeresendő templomok környékén találkozunk turista-gagyikkal, sehol sincs például olyan szuk, mint szerte az arab világban. Mert a szervezett turistákat ráadásul úgyis egy csomó kézműves üzembe viszik, ahol a „termelőtől a legolcsóbb” jeligére baromira megvágják: ha esetleg bejutok én is egy-egy ilyen üzembe csak azért nézegetem a dolgokat, hogy lássam, mi az az ár, aminek a felénél többet sehol sem szabad adnom ezekért a cuccokért. Ez általános szabály, érvényes szerintem bárhol a világon, de a Közel- és Távol-Keleten biztosan.

Szóval itt nincsenek érdeklődésre számot tartó holmik: kínai áruk tömkelege, helyi longy-khoz alkalmas szövetek minden mennyiségben, valamint aranyékszerek. Ez utóbbiak az itt divatos 18 karátos, az európai ízlésnek túl erőteljesen sárgák (persze, ilyet vesznek a turisták a törökbe’ is, meg tájfődön is, mer ócsó meg aztat is mutassa, hogy van lóvé, hogy tellik rája), és nem is túl finoman kidolgozottak. Magyarul: nem valami szépek.

Eddig még nem írtam, pedig szinte ennek kéne az első benyomásnak lenni és ez is volt: mindenki, férfi-nő „longyi”-ban jár. A longyi szárong stílusú ruha: az ember derékméreténél kb. kétszer olyan széles, és a földig elérő hosszúságú, téglalap alakú anyag felső szélébe egy madzagot fűznek, és amikor maguk köré csavarják, ezzel megkötik a derekuk körül. A nők többnyire melltartót viselnek alatta –ez kiderült, amikor a folyókban fürödtek és kijöttek vizesen, de bugyit valószínűleg nem –bár ez sajnos nem derült ki napvilágosan, mivel baromi ügyesen tudnak ezek a nők fürödni, pedig és is tudok ám baromi ügyesen leselkedni (pontosabban: megismerkedni a helyi népviselettel) –de hiába. Lehet, hogy a férfiak hordanak alsónadrágot alatta, de akiket én láttam leguggolva pössenteni, csak úgy a longi alól, sutty, azok biztosan nem. Ezek a dolgok persze nem itt derültek ki, Yangon belvárosában hanem később, az út során. A másik, és csak Myanmar-ra érvényes szokás: a női smink elengedhetetlen kelléke a thanaka, a mureaexotica nevű fa kérgéből nyert "púder”. Látványilag rémes: mindegyik nő úgy néz ki, mintha most vágták volna pofával bele egy kiadós pocsolyába: orruk, arcuk, fülük fehérlik a rászáradt sárszerű anyagtól. Ez kence a női szépséget hivatott kialakítani és be kell vallanom, eredménytelenül. Alkalmanként javít a helyzeten amikor fürdőzéskor lemossák a thanakát, de sietve újra pótolják, mert rendnek kell lenni. A szépség megőrzése illetve fokozás érdekében sok nő, de még néhány férfi is ernyőt tart a feje fölé, hogy a nap ne barnítsa tovább az arcát; a világos bőr errefelé a menő. Úgyhogy mi vagyunk itt a lexebbek.

Amúgy a nők nem annyira jönnek be nekem, bár alapvetőleg tetszenek a keleti típusok, de ezek nem a törékeny thai szépségek, hanem zömökebbek, az arcuk széles, és nem annyira csinos –legalább is az én ízlésemnek. Úgyhogy csak kenegessék magukra a sarat, tartsák az ernyőt, nem módosít a dolgon, de el kell ismerni, hogy például az kifejezetten nőiesen tündéri, ahogy ezek a drágaságok köpködik kifelé a szájukból a bételt: megyen a local mádmázell, szépen, kecsesen, telepofával, aztán oldalra fordul és sietősen kiterít a földre egy adag péppé rágott vörös bételt, vagy ha még akarja rágni a fincsi kis a masszát -mert kár lenne csak úgy elpocsékolni-, akkor csak egy jókora adag nyálat köp ki, abból a gyönyörű, bíborvörös fajtából. Van ebben valami fojtott erotika, kizárólag az ínyencek részére.

Mindennek ellenére, fontosak a hagyományok. Az európai-uniós Magyarországunkon sokan panaszkodnak, hogy elvesznek a hagyományok –ez igaz is lehet, de néha a hagyományőrzésnek igen szép példájával is találkozhatunk.

Ilyen eset volt, amikor Budapesten egy -sajtóban szeretetteljesen Józsikának nevezett- 15 éves roma fiúcska –élősúlyra nézve 80 kiló, foglakozására nézve –ahogy írják- zsaroló és pénzbehajtó: mily szép dolog is az, ha egy gyermek már ily zsenge korban is pénzkeresetre adja a fejét, hogy ezzel is megkönnyítse Édes Szüleinek a mindennapok megélhetéséért vívott keserves küzdelmét! Tehát a sajtó beszámolója szerint ez a kedves, bohó gyermek a roma hagyományok őrzése jegyében hipsz-hopsz egy hagyományos roma rugós bicsakot csillantott elő a farzsebből, hogy azt jó eséllyel és halasztást nem tűrően egy másik kedves gyermek hasába pásszíntsa; ámde történetesen ez a másik fiúcska is roma hagyományőrző volt így ő sem késlekedetett a hagyományok felelevenítésével és egy másik hagyományos roma kellékkel, a szamurájkarddal nagysietve hasba is szúrta a Józsikát, pusztán csak helyszíni kibelezés céljából, szépen illendően, a hagyományoknak megfelelően, melyet őriz és amely oly drága néki. (A bicsak nem lett meg, ezáltal nem is volt, és a szamurálykardot is elásták, de az meglett, ezáltal azt nem lehetett letagadni.)

Ezt követően a fél Országgyűlés ott zsolozsmázott a Moszkva téren, hogy cigánygyűlölet, a Tamás Gáspár Vilmos külön is hamut hintett a fejére és megszaggatta a köntösét, a fidesz nevében pedig az alapvetőleg lágyorgánumú Pokorni mester is hagyományőrző volt mármint a melléfogásokban, mert határozottan felszólította a parlamentben a Gyurcsányt, hogy ne leplezze tovább eme ondorító rasszista bűncselekményt. De hát egyik se jött be: két roma hagyományőrző közül most ki a rasszista? Ami ellenben tényleg nehezményezek, hogy a magyar szamurájok és a Magyar Huszáárok Hagyományőrző Szövetségének (tényleg van ilyen!) prominensei elhatárolódtak az esettől, amit elég hálátlan és egyáltalán nem hagyományőrző dolognak tartok: mert sem a szamurájok, sem pedig a huszárok nem vajkenésre vagy fülpiszkálásra használták a kardjaikat, hanem kardoztak vele, annó. De térjünk vissza Myanmarba: nem hiszem hogy lenne itt olyan abnormális ember, aki szamurájkardot fityegtetne az oldalán, miközben katonai jellegű öltözékben flangál az utcán és állítom, hogy sokkal biztonságosabb Yangon, mint a Moszkva tér, beleértve az ott a szabadidejüket momentán zsebtolvajlással múlató kis híján magyar állampolgárságú erdélyi véreinket is.

És még egyet a longyiról, ami itt a földig ér: ezzel Mitnyan György, a XII.kerület polgármestere is meg lehetne elégedve, mert ő dacolva azzal, hogy komplett hülyének nézik, közhírré tette, hogy nála az az előírás, hogy a hölgyek szoknyája maximum 2-3 centit villanthat ki a térd fölött, „de ezt is csak akkor ha tökéletes lábai vannak”. Ezt ugyan nem értem: egyrészt ha egy láb leér a földig, meg kívánságra széjjel is tehető, akkor már funcionálisan nagyjából tökéletes; másrészt esztétikailag egy lábról, teljes polgármesteri felelősséggel csak akkor lehet megállapítani, hogy milyen, ha azt teljes hosszúságában alaposan szemre vételezzük. Látom magam előtt a jelenetet: a hölgyek derékig felhúzott szoknyában sorakoznak a polgármester úr szakértő szemei előtt és megszületik a verdikt: kedves Mici, önnél három centi mínusz, kedves Muci, önnél három centi plussz, nálad pedig Cicus, le a bugyival is! (De ezek a liberálkomcsik minden jónak az elrontói, kiéhezett hiénaként (ordas farkasként! nyáladzó kígyóként! vérnősző borzként!) megint rárontanak a nemzetükre és nem akarják bevezetni ez a tipikusan polgári indítványt sem, sőt egy újságíró azt javasolta, hogy őt a rossz női lábak sem zavarják, de ő bizony a Mitnyan fejét nem bírja nézni, mert úgy ítéli meg, hogy gusztustalan: ezért a polgármester úr ezek után legyen szíves zsömlés-zacskóval a fején megjelenni mindenféle nyilvános eseményen; pirosbetűs ünnepeken vághat rá két diszkrét lyukat. Hát bizony, ez a tagadhatatlanul konstruktív felvetés sajnos „elnehezült lelki állapotot” okozott a polgármestenek, az újságírónak pedig 500.000 Ft kifizetendő bírságot –és is gyűjtöm már a pénzt, de megéri! Le a szoknyákkal! Mitnyan For President!

A Bogyoke Marketet elhagyva Yangon legnevesebb templomegyüttese, a Swedagon Paya felé irányulunk. Belülről megnézni csak majd este akarjuk, amikor ki is van világítva, de egyrészt tudni akarjuk mennyi idő lehet gyalog odaérni, másrészt vannak arrafelé más látnivalók is. Legelőször is egy anglikán templom – az 1886-ban épült Szentháromság Katedrális- kerül az utunkba, szépen kipofozva, kellemes kert közepén, karcsú hófehér tornya csak úgy hasít bele kék égbe, a templomépület teteje vörös csempékkel fedve, a fala pedig vöröbarnás téglákkal kirakva: klassz, lehetne bármelyik, angol városban.

A helyi sekrestyés érkezik felénk, tisztelete jeléül egy fél pofazacskónyi bételt ürít diszkréten a virágágyásokba majd felajánlkozik, hogy kinyitja templomot: hát csak rajta. Be is osonunk egy oldalajtón keresztül. Tágas tér, szokásos templomi belső, színes mintás üvegablakon jön be a fény, és nagy lenne a csend is, ha egy tucat kismadár nem röpdösne és cserregne (és nem szarná össze a padokat –ez utóbbit már halkan). A falakon azoknak a brit ezredeknek a címerei, akik a gyarmati időkben itt állomásoztak, márványtáblák a nevesebb adományozókról, Sir Ralph meg Revd. Gregory, meg ilyesmik.

A pasi vég nélkül magyarázza a helyi brit múltat, ami minket valami eszeveszetten érdekel: melyik ezred melyik ezredese hogyan és miként pödörte a bajszát. Már itt is szembesülünk egy burmai jellegzetességgel: a felét nem értjük, miket dumál az ürge, bár bizonyára angolul adja elő a történetet, de mivel szokás szerint tele a képe bétellel, a Kazinczy versmondó versenyen nem kifejezetten kapna plusz pontokat a briliáns artikulációért. Figyeljük ám rettenetesen, mert külön csoda úgy beszélni, hogy közben nem rezdül sem a száj, nem nyílik az ajak, mert ha nyílna, fél kiló bétel esne onnan kifele. Így csak hatalmas, vöröses csulák úsznak ívesen a légben és landolnak meghitt toccsanással a kövezeten, illetve a porban. De bent a templomban: nem.

A templomkert egy eléggé félreeső részén, jó nagy gazzal körülvéve áll egy emlékmű az elesett katonák emlékének –ide a pasi nem csörtet be, csak int, hogy menjünk és nézzük: Zsombor tart is a kígyóktól, de nincsenek.

Búcsúzóul kapunk egy prospektust, benne azoknak a hívőknek a neveivel, akik ebben a hónapban ünneplik a névnapjukat, ma például Mrs. Maureen Samuels, Naw Sanda Win és Daw Mary Tin Shwe. A nevekből ítélve van itt angol leszármazott és tősgyökeres helyi is, ebben a hónapban összesen úgy hatvanan, amiből következően a teljes hívőszám sem lehet 1000-nél több. El kéne az erősítés, a sekrestyés fel is hívja a figyelmünket a legközelebbi istentiszteletek időpontjaira de sajnos, egyéb irányú elfoglaltságaink nem teszik lehetővé a megjelenésünket. Ez okból következően a sekrestyés megosztja velünk szívből jövő fájdalmát, ami némi bankjegyek átadásával próbálunk számára elviselhetővé tenni és lelépünk.

Továbbra is a Swedagon pagoda felé vesszük az irányt. A hosszú, széles, kétsávos úton nem túl erős a forgalom; ahogy kicsit is távolodunk a központtól, lényegesen csökken. Az út jobb oldalán jó hosszan magas betonfal, ízléses szögesdrótos díszítéssel a tetején, lécekből összetákolt gyalogsági útakadályok, vastagon szögesdrótozva ez is. Táblák, miszerint fényképezni és megállni tilos, valamint elég sűrűn baromi elszánt géppisztolyos katonák: éles felfogással egyből rájövünk, hogy ez nagy valószínűséggel egy katonai létesítmény lesz. A katonák igen szúrós szemekkel nézegetik a kamerákat, de mi már szokjuk az országot és nem gazolunk be és pont a főkapuval szemben levő utcában levő általános iskolát és a mellette levő, kisebb katolikus templomot (Szt. János) filmezzük, nagy odafigyeléssel. Az iskola a szokásos helyi zsúfolt, rumlis, egyenruhás, a gyerekek visítoznak és integetnek, a bejáratnál tábla, miszerint Tobacco free school –gondolom a bételre is vonatkozik, nem csak a cigire. Lehet, hogy a suli és a templom együtt működik. A templomot az LP nem jelöli (volt már út közben egy buddhista templom is, az se írta –elég gyenge ez az LP).

A katonák vizslató tekintete ellenére Zsombor még az utcaszegélyre is leül, mert valami nyomja a lábát a cipőben, én közben barátságosan integetek át a túloldalon felsorakozott fél szakasz rohamegységnek, akik jól bírják idegileg, nem lőnek, de azért célszerűbb tisztulni, és mi tisztulunk is, még a tűrőképességükön innen. De azért beh’ jó is lenni katonának, mondom is Zsombornak, hogy szerintem is „Minden fiatalnak be kell vonulnia katonai szolgálatra. Minden fiatalembernek kell kapnia alaki és bizonyos mértékű lelki felkészítést. Ehhez ragaszkodni kell!” –ahogy ezt félreérthetetlenül kinyilatkozta Orbán Vitéz. Zsombor is felvet erre valami elfoglaltságot a javaslattevő személyét érintően, de nagyon csúnya, le se merem írni és különben sem értem: olyan sok nő van a világon, miért pont az anyját?

Jó húsz perc után az út emelkedik, majd feltűnik és fölénk magasodik a főváros büszkesége, az i.e. 585-ből eredeztethető, 98 méteres magas Shwedagon-pagoda. A Swedagon Paya Yangon nagy ásza. Myanmart a pagodák országának hívják, de a Swedagon, melynek központi sztúpája magasan kiemelkedik a környező kisebb pagodák és pavilonok toronyerdejéből, mindegyik közül a legkáprázatosabb. A buddhisták által több, mint 2.500 éve szentként tisztelt Szinguttara-domb tetején emelkedő impozáns építmény története úgy kezdődik, hogy az időszámításunk előtt VI. században, nem sokkal azután, hogy a negyedik Buddha, Gautama eljutott a megvilágosodás állapotába, találkozott két kereskedővel.

Egy kis kitérő: a buddhisták szerint az előző világ végén öt lótuszrügy fakadt ezen a Szinguttara dombon. Minden egyes rügyből szent madár szállt fel, csőrében sárga öltözékkel. E madarak jelképezték a következő, tehát a jelenlegi világban majdan megjelenő öt Buddhát. Négyen (Kakusandha, Konagamana, Kassapa –ez a Kassapa természetesen nem azonos azzal a Sri Lanka-i uralkodóval, aki 470-körül élt és két dologról volt nevezetes: egyrészt Kassapa Sigiriában egy magányos sziklára építette fel a palotáját, máig is láthatóan, mindenféle félmeztelen csajok képeivel díszítgetve, másrészt meg is ölte az apját, hogy ő lehessen a király, de ilyen előfordul a legjobb családokban is.

Például így volt ez a Nógrádi testvérek esetében, akik közül az egyik olajmaffiózónak nevezte a fél parlamentet (no, itt azért zörgött valami haraszt), a másik tesó pedig megölte az apját valami szőkített olaj keverési aránya kapcsán felmerült torzsalkodás egyenes következményeként, majd pedig egy kútba be is dobta, akkurátusan, de a rendőrök szépen kilapátolták a néhait. Ámde eközben a szeretett atya feje vagy elgurult vagy virágot tartott benne a főtörzsőrmester, nem tudni, de tény: a temetéskor nem volt meg. Nagy szerencsénkre, Magyarországon nemúgy van, hogy az embernek nincsenek jogai az apja fejére, mert vannak: a gyilkos fiúcska állampolgári jogainak sérülésére való hivatkozással beperelte a rendőröket, mondván ő az apját fejestől gyilkolászta le, a fej az neki jár, úgyis mint hozzátartozó. És mi történt: a bíróság igazat adott neki és helyreállt a rend: a törvénytisztelő rendőr elfogadta az ítéletet, kivette belőle a muskátlit vagy a csikket, vagy ami benne volt memonetán, és szépen visszaadta.

De nemcsak a Nógrádi testvérek ilyen lírai lelkűek. Manapság szóvá teszik egyes kifinomultak, hogy a politikusok úgy vágják korábbi szövetségeseik hátába kést, hogy csak úgy pricköl a plafonra a kecsöp: a kisgazda-fidesz nász csúnya végén túl említhetném a nemrégi szoci-libsi operettet a köztársasági elnök ügyében és az MDF–et sem ok nélkül híják jobboldali körökben MaDöF-nek. (Ibolyka asszonyt sem értem azért. Amíg koalícióban volt a fidesszel, elmondása szerint naponta tettek rajta erőszakot ezek a durva legények –jaj, jaj, ne gondolj arra!, elviekben, persze, hogyis másként e fenkölt polgári körökben!-, amit tehát négy évig tűrt –élvezte, nem élvezte, ért a focihoz, nem ért a focihoz, ne feszegesük. És utána ez az permanens erőszaktevő Viktor herceg törvényessé akarta tenni a kapcsolatukat és egy szép örökké tartó házasságra megkérte a kezét (hogy legyünk egy pár(t) örökre és ásó-kapával váglak fejbe, ha nem), azt meg már nem tetszett neki? Mert nem, sőt a tűsarkúval azóta is cipőzi keményen a délceg kérőt. Tényleg nem lehet kiismerni a nőket.

De amit most mondanék, az nem egy ilyen véres, meg nem is egy mai keletű dolog, csak éppen tetszik, mert jópofa. Hagy idézzek pár sort Marczali Henriktől, a XIX- XX. századforduló neves történészenétől, aki a maga visszafogott stílusában imígyen írt III. Károly uralkodóról: „Károly sosem feledte, hogy Althan gróf mentette meg egy ízben az ő életét. (Pont.) A gróf nejéhez, a szépséges Pignatelli Belriguardo herczegnéhez gyöngéd viszony fűzte az ifjú királyt. (Pont)” A jelek szerint a király a megmentőjének feleségén rótta le a háláját, de ha valaki ebből arra gondol, hogy OV-t „gyengéd érzelmek fűzték” az IQ-Queen Primadonna Torgyánné Cseh Máriához, azt a leghatározottabban vissza kell utasítanom mivel ez nem tükrözi írói gondolataim részét. Megjegyzem, azért ez baromi jópofa lett volna, mondjuk filmen, a KoviLuxXXX Video gondozásában.

Ez volt a megvilágosult Kassappa Buddha, meg ami nekem, gyarló embernek erről az eszembe jutott. És még volt a negyedik Buddha, a Gauthama- ezek már leélték az életüket, míg az ötödik –Maitreya- még várat magára: az ő születésével ér majd véget a világ jelenlegi ciklusa.) Tehát minden világkorszakban van egy Buddha, a mostani világkorszakban a 2500 évvel ezelőtti Buddha, akit Gauthamának hívtak, azaz Sziddhártha hercegnek. Ez a Buddha meg a kereskedők így voltak tovább:

A kereskedők felajánlottak a Buddhának némi kézműves munkát és cserébe kaptak 8 hajszálat a Buddha fejéről. Visszatértek a hajszálakkal a szülővárosukba és az akkori uralkodó tisztelete jeléül építtetett egy pagodát, ami azonban, akkor még csak 20 m magas volt. De ebben a pagodában relikviaként, nemcsak a 8 hajszálat helyezték el, hanem Buddha sétabotját és egy szerzetesi ruháját is. A pagodát a XV.sz-ban Sinsavu királynő saját testsúlyának megfelelő súlyú arannyal vonta be: 40 kg-os volt a hölgy. Ha egy királynő példát mutat, a sokaság követi: a sógora és egyben a királyi trónon az utóda a saját testsúlyának négyszeresét ajánlotta fel: a sógor kilóiról nem tudok mit mondani. Azóta aztán mindenki pakolt hozzá. A királyok, királynők és alattvalók adományai –és by the way, a szomszédok, pl. Ayutthaya kirablása révén- a hosszú évszázadok alatt eszméletlen vagyon gyűlt össze Burma legszentebb sztúpáján: a 60 tonnányi aranyburkolat felett ma 1383 rubin, zafír és topáz valamint 5450 gyémánt szikrázik a napfényben. A magasban emelkedő paya kíséretét 82 szentély, imaház és meditálócsarnok alkotja, melyek között sétálva megláthatjuk a csúcsdíszt -egy 4350 darab gyémánttal ékesített aranygömböt, melynek legszebb darabja a 76 karátos „gyémántbimbó”. Nem piskóta.

Az arany elég kényes jószág: ellopni ugyan nem lehet egy sztúpát (a bangkoki ülő arany Buddhát sem nagyon őrzik: elég annak a maga 5 tonnás tömege), de az esőzés, az időjárás eléggé koptatja, ezért újra aranyozzák és természetesen közadakozásból szerzik meg hozzá az anyagiakat: ez a szerencsétlenül szegény myanmari nép nem sajnálja a hozzájárulást a vallásához.

A fő sztúpa körül az 5,6 hektáros térségen elterülő építménykomlexum karcsú, csillogó tornyocskák, és különös szoborállatok együttese: arany chinthe-k (ez félig oroszlán, félig sárkány vagy talán griff? –ki látott igazi sárkányt vagy igazi griffet, el tudja dönteni, de jellegileg nem olyan volt, mint például a Süsü, a sárkány), aztán sima sárkányoké, oroszlánoké, elefántoké. Yangon eme koronájához a négy égtáj felől egy-egy széles lépcsősor fut felfelé, melyek fedett pavilonként vezetik a zarándokot a fehér márványalapból kinövő pagodához. A négy bejárat, négy megvilágosodott, azaz négy különböző Buddhának van szentelve (előbb írtam már ezeket.).

A legenda szerint a sztúpa Buddha megfordított koldulóedényét mintázza, széleiről arany és ezüst csengettyűk csilingelnek már kis légmozgásra is. Van elég, ami csilingelhet: Hisunjusin király 1768-ban 3.538 darabot ajándékozott az építéshez (jelenlegi formáját akkor nyerte el az épületegyüttes), a szintén általa adományozott 100.000 rézcsavar és 10 millió tégla mellé.

A Swegadonba most tehát nem megyünk be, de van mellette más, például egyből ott van az út szélén a Maha Wizaya Paya. Ez a paya elég új, ha jól vettem ki, 1980-ban épült, de ez nem számít: a régi és új pagodák –ha eléggé fontosak meg szentek- úgyis folyamatosan vannak festegetve, meg stílusra is hasonlóak, így ránézésre ember meg nem mondja, hogy 2000 éves, vagy csak 20, tényleg. De a látvány számít: jól néz ki, egy tószerű medence van előtte, rajta híd, a benne pedig a szinte egybefüggő zöld moszattakaró alól teknősök nyújtogatják kifelé a fejüket. A víz közepén egy baromi ronda hullámpalával fedett kis épület van, ami a teknősök napozó és pihenőhelye. De nem ezt kell nézni: a sztúpa aranykupolája előtt magas pálmafák állnak és így a tóval, az őrködő oroszlánszobrokkal együtt nagyon jól néz ki az egész. A hídon sűrű fonatú kosárban madárkákat árulnak: ha valaki áldozatot akar bemutatni, vesz egy ilyen madarat és elengedi. (A tulaj meg visszafogja és újból eladja.)

Elmegyünk tehát a Swedagon Paya mellett –este majd visszajövünk és majd be is megyünk. Ballagunk a dombról lefelé a Királyi tó irányába. Állati jól néz ki ez a környék: tele van zölddel, fákkal, ligetekkel: itt is vannak olcsóbb szállások az LP szerint, hát ez is nagyon jó hely. (Este meg pláne, amikor a Swedagon paya teljes gőzzel üzemel –majd írom.)

Egy fiatalabb szerzetes jön szembe, mutatja amit mi is látunk, hogy nincs a lábán saru, adjunk neki pénzt. Ekkor még nem tudtuk, milyen intenzitású lesz a kéregetés Myanmarban, így hát arra a megállapításra jutunk, hogy nem a mi feladatunk megoldani a szerzetesek lábbeli problémáit, de olyan szépen néz ránk az ürge, hogy mégiscsak adunk neki valami bankjegyet: egyelőre még nem vagyunk otthonosak az gyors átszámításban: lehet, hogy egy saru árát adtuk, de az is lehet, hogy egy fél gyufára valót. A későbbiek során sok szerzetessel találkoztunk, jópárral beszélgettünk is, de intenzív kéregetés nem volt jellemző. Persze, mivel adományokból tartják fenn magukat, természetes, hogy kérnek –mindenkitől kérnek, de nem volt érezhető, hogy csak azért állítottak volna meg néhány szóra, hogy utána tartsák a markukat. Sőt, volt amikor egy pár perces beszélgetés után a szerzetes adott Zsombornak egy általa fagolyócskákból készített kis karkötőt bármilyen ellenszolgáltatás nélkül –adtunk akkor is, de nem kérte, és ha közvetlenül neki nem is, minden templomban ott van a gyűjtő doboz a pénzügyi adományoknak. Pénzügyi adomány: van más is, például amikor nem pénzt adnak, hanem egyből valami elkészített kaját, vagy rizst, de ezeket reggelente, a szerzetesek étkeztetésére.

(Budapesten nem egy helyen lehet belebotlani kéregető krisnásokba, akik arra hivatkozva gyűjtögetnek, hogy ingyenes népkonyhákat szoktak rendezni –igen: évente talán vagy háromszor, míg a többi 362 napban saját magukra fordítják, amit összeszednek. Aki akarja, támogassa őket, de én inkább azoknak adok, akik valóban rászorulnak. Egyszer –rossz napon lévén- rá is kérdeztem, ha már fiatalok, munkaképesek, miért nem dolgoznak, mire teljesen magától értetődő módon megválaszolták: így több jön össze. Közgazdaságilag tökéletes.

Csak megjegyzem: a 70’-.es években elég sokat lehetett hallani az un. „munkáspapokról”, akik rendes, felszentelt, miséket mondó katolikus papok voltak, elsősorban Franciaországban és Olaszországban, és napi rendes munkaidőben gyárakban dolgoztak, hogy a személyes példájukkal két dolgot próbáljanak igazolni: a hívőket megszólítani csak az tudja hitelesen, aki közöttük élve mutat példát és nem egy elefántcsont toronyból osztja az igét, másrészt egyáltalán nem szükséges a papokat eltartani, tudnak ők dolgozni. Mit mondjak: a hivatalos egyházon belül erősen megoszlottak a vélemények róluk.)

Lemenve a dombról jó 20 perc séta után a Királyi tóhoz érünk. A tavat park veszi körül, amit végig kerítés zár le. Munkások dolgozgatnak meglehetősen kevés ambícióval a tó szélén levő fa stégek rendberakásán: most múlt el nemrég a monszum, reparálni kell. Szurok füstölög egy üstben, azzal kenegetik, hogy bírja ezt a nedves klímát. Jó büdös van, nem tagadható.

A nagy park környékén rajtuk kívül senki sincs, talán mert munkanap van, de mi sem megyünk be, mert nem egy nagy durranás: egy park, olyan amilyen egy park tud lenni. Ami lényeges ellenben: a tó túlsó feléről nagyon szép a kilátás a Swedagonra, ami a napfényben szikrázóan csillogó aranykupolájával magasan kiemelkedik a körülötte levő kisebb pagodák csúcsainak rengetegéből, az előtérben pedig ott vannak a tóba benyúló félszigeten magasodó pálmafák. Naggyon jó!

Alaposan meleg van, bár néhol felhők is vannak az égen, de a párásság miatt alaposan megizzadunk, ami ellen két dolgot lehet tenni: vagy elutazni innen azonnal, vagy inni egy sört, halasztást nem tűrően. Mi a körülményekhez képest az optimális megoldást igyekeztük választani és ennek jegyében végül mégiscsak bemegyünk a parkba, mert ezen keresztül vezet az út egy nevezetes étteremhez (Royal Garden Restaurant), ami rá van építve a tóra és úgy néz ki, mintha egy vízen úszó sárkány lenne, pontosabban egy hajó, sárkányfej díszítéssel az orrán. A parkba való belépésért fizetni kéne (fél dollár), de mivel mi étterembe megyünk –azt mondjuk- ingyen is beengednek, de végül mégse lesz a sörözésből semmi, mert nincs kedvünk egy kifejezetten exkluzív étteremben egyedül üldögélni (vendég rajtunk kívül egy szem se), meg valami egy dolláros plusz belépőről motyog a bétellel teli képű portás: olyan étterem, ahol már a belépésért is fizetni kell (gondolom a különleges kiképzés és a szép kilátás miatt), az nem nekünk való.

Sokat ezek után már nem is mendegélünk, mert Zsombor már erősen irigyli a mezítlábas papot, ugyanis a túraszandálja máris feltörte a lábát, pedig nem először volt már rajta. Ennek jegyében inkább nem gyalogolunk haza, hanem fogtunk egy taxit, és kemény 1 dollárnak megfelelő kyat-ért hazamegyünk: 5 dollárt mond, 1 lett belőle, de mint kiderült, így is baromira levett minket: a helyiek számára az ár ennek a harmada… Ha így állnak az árak, jó nehéz lesz elkölteni az átváltott 500 dollárt.

(Hát igen, az árak. Az utunk során kiderült, hogy Myanmarban alig vannak árak, de a keresetek még ezekhez is gyengék, így itt is nagyon népszerű lehetnék ha például azt ígérném, hogyha megválasztanak miniszterelnöknek, 1 napon belül lecsökkenteném a villamos energia árát, 2 napon belül a gáz árát, 3 napon belül a hasított tűzifáét, a negyedik napon az ólommentes benzinét és az ólmozott búvárövekét, az ötödik napon megteremteném a Földet, a hatodikon az embert, a hetediken pedig a populizmus nélküli politikust –itt kicsit kifújnám magamat, mert ez már húzós feladat lenne. (Ámbár az Úr is megpihent, és ő csak 6 napig bírta, de hát nem is az én súlycsoportom.) Pihenés után még egy kicsit letörném a túrósbatyu gyártásán keletkezett luxusprofitot majd pedig királyi pátenssel beszüntetném az árakat –mindig az a baj velük, hogy túl magasak, hát most majd jól kapnak a pofájukra ezután magasaknak lenni, úgyis mint magyar-albán közgazdasági modell. Ezután már egyenes az út: bevezetném kommunizmust meg a jegyrendszert és a feketézőkre -Eduscho, kis cukorral, tejszínnel- pedig sújtson le dolgozó népünk megvetése, meg az Államvédelmi Hatóság Polgári Kör.)

Zsombornak ezt szépen el is mondom, de viszontválaszában arra sarkall, hogy ne locsogjak hülyeséget amikor úgy is fáj a feje. Ma amúgy Lariam nap volt, amit reggel vettünk be hogy semmi se gátolja a délutáni-esti sörözgetést –a Lariam és az alkohol együttese tud érdekes eredményeket produkálni még így is; elméletileg a teljes, több hetes szedési időtartam alatt tilos lenne az alkohol élvezete, de ez a „reggel beveszem, este meg ráiszom” egész jól működik-, és neki már reggel óta fáj a feje bár az is lehet, hogy ez tök független a Lariamtól.

A hotelben a tegnap a boltban vett sörök pihegnek a hűtőben. Myanmarban háromfajta sör van általában, mindhárom 6.4 dl-es, tehát tisztességes nagyságú kiszerelésben árulják és ihatóak is. A Mandalay sör kicsit édeskés –azt mondják, a benne levő szója miatt-, de a Myanmar sör nagyon jó ízű, így mi ezt preferáltuk. Az ára boltban háromnegyed dollár, és alig valamivel drágább a kis éttermekben –itt néha megpróbálkoztak ugyan a horribilis két dolláros árat is mondani, de mosolyogva ráztuk ilyenkor a fejünket és így szépen lement maximum 1 –1,2 dollárra az ár, azonnal. Van még a Kelet-Ázsia-szerte közismert Tiger sör is, de ez csak ritkán. És mint később kiderül: van csapolt Myanmar is, elég sok helyen. Szóval: sörözés a hotelben (kicsit keresgetni kell az otthonról hozott sörnyitót mert elhánytuk valahová, de szerencsére a szoba felszereléséhez is tartozik egy nyitó, meg amúgy is meg tudjuk oldani mert olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó), meg uszi a medencében amíg meg nem éhezünk. Irány a tegnap már becserkészett kajálda.

A szokásosat esszük, amit tegnap is, meg amit aztán gyakorlatilag az elkövetkező három hétig ebédre-vacsorára, kisebb változtatásokkal: Zsombor a zöldséges rizshez húst is kér, én ezt teljesen feleslegesnek tartom: a hús annyira apróra van vágva hogy külön ízt nem ad hozzá, akkor meg minek. A kaja mellé kapunk nyers, szeletelt hagymát, leöntve egy paradicsomos, chilis szósszal, és ettől kezdve mindig megpróbálunk ilyet is kérni, mert remek. A hagyma nem annyira erős, mint a mi vöröshagymánk, és jobb az íze, mint a fehér hagymánknak: gyakorlatilag kellemes aromájú, alig csípős salátahagyma. A későbbiek során vagy ezzel a piros szósszal kaptuk, de többször pedig citrom vagy lime karikákkal, és baromira jó volt mindenféleképpen. Itthon is kedveljük a nyers hagymát, de ott, abban a melegben különösen jól és üdítően hatott. De azért a sört sem hagyjuk ki, amit a legtöbb asztaltársaságnak 1,5 literes kancsókkal hordoznak ki, aztán ki-ki ihat kedvére. Esztétikailag jól mutatnak ezek az üvegkancsók, de mivel baromi meleg van, ezekben is gyorsan langyossá válik a sör. Mi megteszünk mindent annak érdekében hogy erre ne legyen sok ideje, így aztán Zsombor a két gyorsan legurított sörtől beszédessé válik –persze, már a szállodában is alapoztunk (ilyen a vertikum: whiskyvel alapozunk, sörrel komplettírozunk) és lám, most is, amikor kérek a pincértől még egy butéliát, nem tagadja meg a kérést.

Ráadásul, amikor a Zsombor fiúban emelkedik a színt –még teljesen alapjáratú eseteknél is, közel sem padlógáznál- teljesen az anyja stílusában szól hozzám, amit nem kívánok szembedicsérni, de a szintje valahol a szobatiszta bölcsődés korosztály kommunikációs rendszerében mindennapos: olyanokat mond nekem, hogy egyél szépen, töröld meg a szádat, ott a szalvétta, ne potyogjon le a rizs. Hát persze, az ember persze erre ideges lesz, a rizs meg noná, hogy lepotyog.

A mellettünk levő asztaltársaságban élénk gazdasági tevékenység agytrösztjét tisztelhetjük: láthatólag keresztapa kinézetű urak üldögélnek, tárgyalnak, iszogatnak és akikhez elég sűrűn érkeznek a csicskák, kisebb-nagyobb bankjegykötegekkel. Láthatóan itt múlatja az időt a helyi társaság krémje –bár első látásra inkább a társaság túrója kifejezés találóbbnak tűnik. De nincs velük baj, nem zavarja őket az ottlétünk és ahogy fogy náluk a pia, annál nagyobb barátságossággal tekintgetnek felénk. Mi is vissza barátságosozunk rendjén, majd kifizetjük a cehhet (a két kaja, plussz a sörök 4.5 dollárnak megfelelő kyatt-ba fájtak –hát ez még kibírható). Nézzük a délutáni porgramot.

Taxira kapunk és eltűzünk a kissé messzebb eső Chaukhtatgyi Paya-hoz. A taxi minőségét és életkorát látva úgy tűnik, hogy a körutunkra felfogadott taxisunk a jobbak közül való: ennek az ajtaja nemigen csukódik és csak azért nem nyílik ki, mert menet közben erősen markolja a tisztelt kuncsaft, jelen esetben én: a sofőr kézjelekkel adta tudtomra, hogy menet közben ilyen feladataim is adódnak. A műszerfalon nagy lukak tátonganak az egykori műszerek helyén (már amelyiket nem pótolták a sebesség mérésére talán kevésbé alkalmas, de dizájnilag felettébb igényesen belegyűrt újságpapírral), zörög és ráz, majd szétesik. Én, aki a szebb időkben felküzdöttem magamat a társadalmi ranglétrán addig, hogy végül egy 17 éves Wartburg személygépjármű büszke tulajdonosának mondhattam magamat (lehetett is rá büszkének lenni: a forgalmija szerint az a jármű ’limuzin’ típus volt, már amennyire egy Wartburg lehet limuzin, és „de luxe” is volt amiatt, hogy egy tolótetővel is bírt, amin jó időjárási körülmények között kinyitva csak úgy ömlött befelé a napfény, becsukva pedig az esővíz de csak akkor, ha esett az eső –végül ellopták a járgányt, de szerintem a vakok intézetében volt kereshető a tettes)- szóval ilyen műszaki előéletű egyén lévén a szemem sem rebbent erre a taxi gépcsodára. Az biztos, hogy a sofőr tudatában volt a járműve erősen limitált képességeinek, mivel eléggé szordínóban nyomta csak neki a gázt a mezítlábas talpával. Cipője nem volt az ipsének.

A Chaukhtatgyi Paya nem annyira messze, 10 –15 perces autózás után érhető el, Yangon dombosabb részén van és egyből alatta van a Ngahtatgyi Paya is, úgyhogy ez is meg lesz látogatva. A Chaukhtatgyi Paya fő attrakciója egy hatalmas fekvő Buddha (reclining –mi az egyszerűség kedvéért recycling Buddhának nevezzük). Egy hosszú lépcsősoron lehet felmenni a szoborhoz, és mivel szent a hely, a cipőt már a lépcső alján le kell venni –ez különben általánosan így van minden hasonló szent helyen. Felmászunk a lépcsőn. A Buddha egy irgalmatlanul ronda vasszerkezet és tető alatt fekszik, körülötte a falakon hatalmas táblák, ki adakozott ennyi és ennyi összegeket arra, hogy ez így felépüljön. Festménysorozat is van, amelyen valamelyik Buddhával kapcsolatos történetet mesélnek el.

A szoborban a méretén kívül semmi különös nincs, frissen ki van festve, ahogy ez elvárható: a szemei igézően kékek, az ajka bíborvörös, az egész alak fehér, de szépen csillog. Mivel mi valami patinát is elvárunk ezektől a szobroktól, nem különösebben lelkesedünk be; szerintem például a thai Ayutthaya-ban fekvő Buddha sokkal jobban néz ki, mivel az nincs tető alatt, így az időjárás kellemes patinát hordott rá, nem ilyen frissen mázolt jellegű. Ekkora nagy fekvő Buddhát még látni lehet Bago-ban is –ígéri a LP. No, ez nagy öröm, már most is, el nem mulasztjuk majd megtekinteni.

A fekvő Buddha talpára –mint például Bangkokban is- mindenféle írások vannak felvésve, jó nagy, van elég hely az okosságok odaírásához. (Egy állószobor e téren jelentősnek mondható hendikeppel bír: annak a talpára aztán írhatsz akármit.) Igazából azt nem értem, hogy a kommunista mozgalmári művészet miért nem használta ki ezt a lehetőséget: a szoboralakok mindig küzdöttek, tőkét döntöttek, zászlót lengettek, puskával puskáztak meg ilyesmi ahelyett, hogy csináltak volna egy Lenint, jó nagy kalucsnival a lábán, amint éppen elhasal egy pocsolyában, és a talpára ráírták volna az aktuális üzenetet: „Elvtársak! Rohanunk a Forradalomba, csak momentán megbotlottunk.”

Körbesétáljuk, majd pedig kimegyünk az épület elé, ahonnan el lehet látni Yangon belvárosa felé. Annyira nincs magasan a hely, hogy rendes panoráma legyen a városra, de annyira éppen magasan van, hogy a körülötte levő pálmafák, és hasonló trópusi növények koronájával legyünk egy szintben. Fantasztikus, alig jöttünk kicsit kíjebb a belvárosból és ahogy itt körülnézünk, lehetnénk akár egy esőerdő közepén is, teljesen olyan a növényzet. Ha van egy kis területe ezeknek a trópusi növényeknek, akkor ezek terjeszkednek, nőnek, akár itt a városban is. Ez a nagyszerű ezen az éghajlaton.

Nincsen sok hívő, turista pedig egy szem se, csend van, kissé beljebb a fák közül kékes füst száll fel és lassan oszlik csak szét ebben a párával telített levegőben. Ez a látvány már megérte. Senki nem mondaná, hogy kicsivel lejjebb egy város van itt: tényleg jele sincs, pálmák teljesen eltakarják az épületket.

Lépegetünk lefelé a lépcsőn, és csak most tűnik fel, hogy az aljában szerzetes kolostor is van. Remekül néz ki, mélybarnára patinásodott faházakból áll, a körülöttük álló magas bambuszok, pálmák hangulatos félhomályában. Bemászkálunk a házak közé. A szerzetes tanonc gyerekek egy kicsit megbámulnak, vihognak össze-vissza, aztán vidáman lökdösődnek tovább egymással. Egy éltesebb pap bújik elő az egyik házból, szigorúan rájuk szól, és nekünk is int, hogy itt nincs fotózás, meg videózás, így nem erőltetjük, megyünk tovább. Később ilyen tiltással sehol sem találkoztunk, ott fotóztunk, ahol éppen akartunk. Egy másik szerzetes is kidugja a fejét a faház ablakán és barátságosan mosolyog ránk, elég fotogén a téma, emelem is a gépet, szabad egy fotóra? hát int, hogy csak rajta. Az előbbi mérges pap egy szót sem szól csak néz a szemével erősen, de rajtunk egyelőre nem fognak a keleti átkok, így neki is integetünk egyet nagyon nagy barátsággal és diadalmasan elhúzunk.

Ahogy kilépünk az útra a Ngahtatgyi Paya éppen srévizavé szemben van. Itt már ab start le kell venni a cipőket, pedig maga az épület elég messze van, de amúgy nem probléma, mivel a színes csempével borított lépcső és járda jó meleg és tiszta is. A lépcső, illetve az út körül igazán szépen megcsinált parkszerű zöld van, virágok, banánfák, ami kell. Kis kályhában tűz ég (valamit melegítenek, amiről egyet biztosan lehet állítani: azt hogy büdös), két kutya mászkál ráérősen. Zsombort néhány kisgyerek bámulja tátott szájjal, de kapnak rá anyai engedélyt is, hogy megfoghassák valódi-e. A szép zöld szőnyegen, amit a Buddha szobor előtt imádkozók kedvéért tettek fel egy kakas lépked peckesen (potty-potty!) –tehát olyan az egész, amilyennek egy igazi szent helynek kell lenni errefelé. Szép, nyugis.

Itt is van egy jó nagy Buddha, az LP szerint five-storey, de lesz még itt tízemeletes Buddha is, majd az utazás utolsó napjaiban –ha megérjük. Mellette jókora, kőböl készült szarkofágok, baromi jól néznek ki, tiszta moha az egész.

Úgy gondoljuk, hogy nem megyünk visszafelé a bejárathoz, hanem tovább megyünk előre és lefelé a város felé: ha a templomon és a körülötte levő fákkal teli parkos részen átmegyünk, biztos van valami kijárat arra felé is a túloldalán. Elkap minket egy faszi, mint kiderül, japán nyelven idegenvezető de persze beszél angolul is és ő is a Swedagon Paya-hoz igyekszik az esti imáját lebonyolítani és mi is ez a templomegyüttest terveztük még mai programnak, tehát vele tartunk. Nem kér semmi pénzt, csak egy kicsit beszélgetni akar, megyünk is egy darabig vele, de mi nézegetünk és így lassabban megyünk mint ő, udvariasan megmutatja az irányt és elsiet. Többen is mennek arrafelé, borotvált fejű szerzetesek mályva színű ruhában, és szintén borotvált fejű szerzetesnők, rózsaszínben.

Délután fél hat körül van az idő, a nap már eléggé lefelé megy a látóhatár szélén, kezd szürkülni minden de az esti kivilágításhoz még kicsit ráérünk, az idegenvezető szerint maximum fél órás séta innen a Swedagon. Meg aztán még mindég dögmeleg van, így semmi akadályát nem látjuk annak, hogy ne térjünk be egy „9-Stars”-nak címzett csapszékbe, ahol a helyi alkoholizálók olyan kitörő örömmel üdvözölnek, amitől Zsombor először totál pánikba esik, alig mer leülni: nem világos előtte, hogy ez a nagy üvöltözés a barátság jele-é vagy pedig egy kiadós zakó bevezetője. A kocsma elnevezése ugyan maga nagyképűség teteje, de a hely remek, jó szakadt, de ilyenkor ez kell. Még a pincér sem tud angolul, de a lényeget megérti és máris jön a csapolt. Kicsit később pedig a szúnyogok, ami ráébreszt minket szent kötelességünkre, hogy mégsem berúgni itt mint az albán szamár, hanem felkeresni Yangon legszentebb payáját, méghozzá haladéktalanul. Még egy csöppet megdöntöm a kéznél levő laposüveget a whiskyvel, mert az a sörrel együtt kiváló elegyet tud alkotni az emberben a PH érték viszonylatában, meg jót tesz a vallásos áhitat kialakulásának is, aztán érzékeny búcsút veszünk a közönségtől, megígérjük, hogy visszajövünk, ha korábban nem, hát majd jövőre, meghát úgysem értik mit beszélünk, de legalább mi sem őket. Kiosztunk több tucat kézfogást és remek hangulatban elhúzunk.

Kisebb utcákon kanyargunk, majd rátérünk arra a széles útra, amelynek a végén már feltűnik a Swedagon. Délelőtt dél felől közelítettük meg, most kelet felől érkezünk, de mindkét irányból az út felfelé halad és a végén pedig ott emelkedik a dombon Paya, mintegy sugallva, hogy ez itt a csúcs, a legszentebb hely.

Ennek megfelelően ahogy közeledünk, úgy nő a tömeg. Árusok, nézelődők, hívek, szinte valamennyien helyiek, de itt már előfordulnak turisták is, de egyáltalán nem zavaró mennyiségben. Nem lehet ellenállni az illatoknak, kicsikét eszünk, Zsombor banános palacsintát én pedig egy tavaszi tekercset. A kettő együtt pontosan 100 kyatt-ba került, ami 10 dollárcentnek felel meg –és még valószínűleg felfelé is kerekítettek, mint általában a külföldieknek.

Cukornád préselő masinát is látnunk: olyan, mint a mángorló, egy nagyobb kereket kell kézzel hajtani, két vashenger közé pedig be kelt tenni a cukornádat (ez nagyjából olyan, mint egy bambuszrúd) és végig préselve kinyomódik belőle a nafta ami elfogyasztható.(Ha az ember véletlenül ott felejtené a kezét, lenne ám vicces helyzet.)

Képeslapot is kínálgatnak, ahogy közelebb érünk a Paya-hoz, úgy mennek lefelé az amúgy is nevetségesen alacsony árral: talán fél dollár egy 10-es sorozat. Gyerekek is felnőttek is próbálnak ránk tukmálni belőle, de a minősége nem valami jó, ráadásul mi úgyis fényképezünk, tehát minek. Harmadsorban még tegnap délelőtt már vettünk –hülye fejjel, a szállodában, 2 dollárért, de ott adtak hozzá bélyeget is. (Fel is adtuk a szálló halljában levő postaláda igénybevételével: mind mai napig nem érkezett meg.) A naplómba felírom, hogy valaki ott azt mondta nekünk, hogy inkább felnőttektől vegyünk, ne gyerektől, ha már, mivel ők ezzel a keresetükkel talán a családfenntartók, de nem tudom, hogy ki volt és nem is tudom, hogy mi a helyes magatartás. (A feleségem szerint általában sem tudom, de most konkrétan sem.)

Ahogy ott állunk és eszegetünk, elénk toppan egy pasi, eléggé extravagánsan néz ki, jóval magasabb, mint az itteni átlag, a helyeiktől eltérő arcvonásokkal és jókora rasztás hajviselettel. „Free spirit” –van a faszi pólójára nyomtatva (errefelé egy nyomtatott póló nagy kincs!). „Szabad lélek” -mondja Zsombor fennkölten, de számomra ez a kifejezés elsősorban az ingyenes szeszt jelenti, meg is tapogatom a fotós táskámban a whiskys butéliát, de hálistenek megvan. A faszi szétteszi a kezét, megállít bennünket és kérdezi, mi a vallásunk. Mondjuk, hogy keresztény, ahogy ez Európában nem minősíthető nagyfokú kivételnek –hívjuk fel a figyelmét erre. De csak legyint, mutatja a nyakában függő sokkarú Síva-medált, aztán kikap a zsebéből egy kisebb feszületet, rajta Jézussal, egy másik zsebéből pedig egy Buddhát, és még nyúlkál, hogy kivegyen valamit, talán a tudós Löw rabbit a Gólemmel, vagy egy lediétáztatott Liptay Claudiát –de nem találja. Sebaj, azt mondja hogy ő valamennyiben hisz, de van neki egy személyre szabott Szuper Buddhája –így fejezi ki magát-, ami ugyan csak 300 éves, de mindegyiknél jobb. Különösképpen nem érdeklődünk a dolog mélyebb összefüggései iránt és búcsúzni készülünk, de még végezetül annyit köt a lelkünkre, hogy ennek a Szuper Buddhának a tanítása szerint ehetsz amit és amennyit csak akarsz, alkoholizálhatsz is kedvedre, mehet a szex orrba-szájba (ezt valahogy másként fogalmazta meg, de így tudatosult bennem), és drogozhatsz is, de egy az nagyon fontos: ne egyél halat. Egyszerű a képlet: no fish és üdvözülsz. Magára hagyjuk ebben a hitében.

A Swedagont nagyjából úgy kell elképzelni, hogy van egy fő sztupa, és körülötte pedig számos kisebbfajta sztupa, meg épület, bennük mindenféle Buddha szobrokkal, vagy harangokkal, mindez persze a szabad ég alatt. Az épületek között a teraszok, járdák, terecskék végig márvánnyal vannak borítva, természetesen cipőviselés nem megengedett: néhány helyi mosolyog is rajtunk, ahogy ott caplatunk a feltűrt szárú nadrágban, fehér lábacskáinkkal. A bakancsokat felkötjük a kis hátizsákunkra, ami mindig nálunk van (benne a repjegyek, tartalék helyi pénz, biztosítási iratok, esőköpeny, whisky, WC papír és egy kis elsősegély készlet: sebtapasz, Betadin). A hívek többsége persze nem hátizsákkal érkezik, így vagy a kezükben fogják a papucsukat (cipőt itt nemigen hordanak), vagy pedig berakják egy nejlonzacskóba. E nejlonzacskóra egy helyi kereskedelmi iparág is épült: még a bejárat előtt kissrácok próbálják eladni neked a meglehetősen használt állapotú zacsikat. De nekünk így felkötni egyszerűbb, mert akkor nem kell a kezünkben cipelni, nekem meg főként egyszerűbb mert atyai paranccsal Zsomborral vitetem a hátizsákot is, rajta a két pár bakanccsal. Nem is lázong nagyon.

Belépünk a két őrt álló jókora sárkány között. Tekintélyt parancsoló oszlopokkal övezett lépcsősoron lehet felmenni a fő sztúpát körülvevő teraszra. A lépcső két oldalán végig árusok: olyan zsúfoltság a mindenféle emléktárgyakat illetően, hogy esküszöm, simán elmehetne az isztanbuli nagybazárnak is akár: ez a vásári felvezetés bizony elég durva egy szent templomot illetően –főként számunkra, akik megszokták, hogy a templomokban ha az utóbbi időkben politikai szentbeszédek el is hangzanak, de amióta Jézus korbáccsal kihajtotta a kufárokat jeruzsálemi templomból, legalább az üzleti életnek nem színhelye a templom. (Véleményem szerint Jézus a templomban most politizálóknál szögre akasztaná a korbácsot és lángszóróval menne nekik.)

Szerencsére csak ezekre a bejárati részekre korlátozódik a bazár, de ez általános: később is mindenhol találkoztunk ilyesmivel. És –őszintén szólva-, meg is szoktuk, ha az ember nem erre akar koncentrálni akkor nem is zavaró. Sőt, ha nem lenne, már hiányozna is: beleillik ebbe környezetbe, hangulatba. (Ejh! Be jól is hangzik ez a szó: kufár! Meg a: kupec! A Szíjjártó Péter is erre a bázisra építve lett dobogós a Kövér László Memory Club megmondóversenyen: „Méltatlan ez a népbutító kufárkodás és kupeckedés!” Tündéri pofa ez a fiú: hát nem cuki ahogy mondja, ott a képében a két jól érett ringlóval, ami azt a hamiskás mosolyt csinálja neki és megbírja állni röhögés nélkül? Mert én nem.

A központi sztupába itt sem lehet bemenni, lévén nincs is rajta ajtó: ahogy írtam, ide még építéskor teszik be a relikviát, aztán befalazzák. A környező kisebb templomokba be lehet menni; úgy nagyjából 130 ilyen van a nagy sztupa körül –nem semmi egy szám. A hívek a nagy sztupa oldalánál levő oltároknál (lótuszvirág, elefánt, oroszlán, griffmadár, sárkány és Buddha szobrok) imádkozhatnak és égethetnek füstölőt, gyertyát, vagy pedig elmennek valamelyik melléktemplomhoz. A hét minden napjának megvan a maga temploma (szerdának kettő is: délelőtt és délután), amit a napnak megfelelő állatszimbólumok és szobrok díszítenek (tigris, oroszlán, elefánt agyarral és anélkül –ez a szerda-, patkány, tengerimalac, sárkány, griffmadár) és mindenki a születése napjának megfelelő templomot keresi fel. Ezeken a helyeken szerzetesek is üldögélnek, és némi pénz ellenében osztják az igét, vagy imádkoznak a hallgatóságukkal.

Az utunk során a későbbiekben láttuk, hogy a szent helyeken is köpködnek néha a helyiek, de nem olyan sűrűn, mint az utcán –a templom épület belsejében persze nem-, de itt teljesen tiszta padlózat. Mint már írtam, itt már találkozunk turistákkal, jelen esetben egy francia csoport szúr szemet: egy ürge közülük nyugodtan cigarettázik, hiába nézek rá szúrós szemekkel, hogy talán mégsem kéne, nem veszi észre magát. Akkor esik le egy kicsit a tantusz, amikor el akarja dobni a csikket, mert akkor jön rá, hogy mezítláb van, és úgy pedig kissé kényelmetlen úgylátszik eltaposni a parazsat. Hát odébb oson, és az egyik lótuszvirágos kőedény szélén nyomja el. Nesze neked kulturált Nyugat-Európa; az ilyen dolgokon fel tudom magamat húzni, pedig nem kéne, mert ahogy egy közkedvelt TV-show-ban mondta valaki: „vigyázni ke a gyomo-ridegemre, me inekcijón vagyok infartus végett.”

A Swedagon történetéről már a ma reggeli séta kapcsán írtam, de milyen most, az esti fényekben? Hát egyszerűen remek. A fő sztúpát körbe vevő terasz félhomályban van, így a szépen megvilágított aranyszínű kupolák, a sok kicsi és a nagy csak úgy vonzzák a tekintetet. Kisebb, csúcsos építményekben Buddha szobrok üldögélnek, diszkréten megvilágítva, előttük gyertyák és füstölők és a csendesen elmélkedő, földön kuporgó hívősereg. A fények tompán tükröződnek vissza a fényes márvány padlózaton, amit csak a sztúpától sztúpáig lassan közlekedő hívek sziluettjei és hosszan elnyúló árnyai törnek meg. Ameddig el lehet látni, mindenfelé a sztúpák hegyes csúcsai emelkednek a sötét éjszakai égbolt felé, egyikük szinte szürkén, az alig-világítás miatt, másikuk ragyogó fényesen, és mindegyiknél csillogóbban a központi sztúpa. Felettük a csillagos égbolt meg világít a hold is, amely még nem teli –majd lesz, és akkor is itt leszünk valahol errefelé… Harangokat kongatnak, füstölők illata száll: bizony, itt le kell nekünk is ülni a meleg padlóra és nem számolni az időt… Aki itt rohan, hogy elérje a buszt vagy a kifizetett félpanziós vacsorát a szállodában, semmit nem érez meg az egészből.

Lassan megyünk körbe, tovább. Egy pavilon mellett állunk meg, benne egy jókora harang, zöldes-kékes patinával borítva, amit nagy komolysággal kongatgatnak a mellé kitett fa hasábbal: szép, mély, telt zengése nagyon jól illeszkedik a hely hangulatához. A harangnak története is van:

Az első angol-burmai háborúban a Rangoont 1824-től 1826-ig megszállva tartó britek kifosztották a Swedagont és a kincseit elhurcolták. Ezek között volt a Kelet azóta is egyik legnagyobb harangja, a négy méter magas, 38 cm-es falú, 23 tonna tömegű Maha Gandha harang is, amelyet Kalkuttába akartak szállítani. De elejtették a cuccot és a harang a Rangoon folyóba zuhant, ahonnan kiemelni nem tudták. A burmaiak felajánlották a segítségüket azzal a feltétellel, hogy ha ki tudják emelni, a harang visszakerül eredeti helyére –ebben meg is egyeztek. Ezek után a burmai búvárok számtalan bambusznádat csúsztattak az elsüllyedt harang alá, amely lassan a felszínre emelkedett. Ez az eléggé népmesei történet több okból is hihető: egyrészt nem is volt olyan régen az ügy, hogy sok torzítás lehetett volna azóta, másrészt a harang kétségkívül itt van a Swedagonban: a központi pagodától északnyugatra, ebben a külön pavilonban, aki akarja, megkongathatja. Amúgy a harang elődjének van egy „vizes” előzménye: a korábbi harangot, amely alig valamivel kisebb, 20 tonnás volt, 1608-ban egy portugál kalmár ellopta, hogy fegyvernek beolvassza (ez azért már egy kissé érdekes: egy húsz tonnás monstrumot elég nehézkes zsebre vágni és ellógni vele, de fogadjuk el a történetet így), nos a kis szemfüles kereskedő hajója felborult a nagy súlytól és a harang a Pegu (Bago) folyóba veszett. Hogy ezt miért nem pickálták ki bambuszilag a helyiek, azt ugyan nem értem: ez a folyó korántsem akkora, mint a Rangoon folyó, de elfogadom ezt a fájdalmas tényt acélos lélekkel. Tegyetek Ti is így. Az is lehet, hogy kipickálták a helyiek, csak most ciki arról beszélni, hogy esetleg ők hasznosították valami praktikusra, tán ágyút öntöttek belőle mint a Gábor Áron, vagy jópénzért eladták színesfémként, amiért biztos adnak annyit, mint 30 méter nagyfeszültségű kábelért, rásülve egy szép szál odakozmált KolompárEde, amatőr megélhetési fémhulladék gyűjtő.

A Swedagonban láttuk először az a széles körben elterjedt vallási szokást, hogy a hívők tiszteletük, vagy valamilyen felajánlásuk jeleként egy hajszálvékonyra kikalapált aranylemezkét, egy kb. 5x5 cm-es, inkább aranyfüst vékonyságú aranyat ragasztgatnak vagy a sztúpa falára, vagy magára a szent szoborra. A feladat nem mindig egyszerű, mivel az amúgy vékony papírba csomagolt lemez annyira vékony, hogy ragad az mindenhová, legfőképpen a delikvens kezéhez aztán meg a szél is fújdogálja. De azért sikerülni szokott a művelet. Az aranyfüst lemezke készítését később magunk is megtapasztalhattuk: muszály volt elmenni néhány üzembe („faktoli”) is útközben, mivel a sofőrünk kapott érte valami jutalékot, hagy örüljön –végül megérte, mert egyes helyeken valóban rendes termelő munka folyt, de jópárszor csak a turisták kedvéért csinálták a megfeszített tevékenységet és ahogy kimentünk az adott teremből, máris abbahagyták a munkát. Jókat szórakoztunk azzal, hogy váratlanul visszamentünk és akkor aztán volt nagy kapkodás újra. Ezekről majd még írok.

Van még más lehetőség is, hogy anyagilag levegyék a vallás kapcsán híveket. Belépőt ugyan csak a külföldieknek kell venni, meg video és fotójegyet is (a belépőt néhol csak dollárban fizetheted ezeknél a helyeknél, ami 5 dollár jelen esetben, a fotó/videojegy pedig 150 kyatt –ez bagatell), de árulnak mindenféle sorsjegyeket is, Buddha nevének folyamatos kántálása mellett. Nem értem, mi a szöveg, de talán csak nem a búcsúcédulák gyakorlatát folytatják itt? Ha veszel belőlük, Buddha segít nyerni pénzt, vagy netán örökéletet?

Az esti fényben elnézve a Swegadon fantasztikus hangulatát, a hívők tömegeinek hullámzását, az imamormolások alapzaját, a füstölőket, a zenéket, a kis harangok csilingelését, tiszta időutazásban van részem: Burma nagy tisztelője, Rudyard Kipling, vagy egyik kedvenc elbeszélőm, Somerset Maugham idejében érezhetem magam. Maugham távol-keleti helyszínű novelláit amúgy már gyerekkorom óta nagy élvezettel olvastam, mindig irigyeltem azt a kort és a lehetőséget, hogy beutazhatta ezt a környéket. Az is biztos, hogy ez a misztikus, egzotikus vidék utáni vágyódásom alapjait valahol onnan tudom származtatni; ha valaki még nem olvasott Maugham-ot, mindenképpen tegye meg, aztán úgyis elindul errefelé… A világ persze nagyot változott azóta és biztos errefelé is, de a Swedagon és vele együtt a hangulat, a longyiba öltözött hívők, a sáfránysárga ruhás szerzetesek és az arany pagoda csillogása valahogy ilyen lehetett akkor is. Amúgy, ha változott is a világ, Myanmarban nem olyan mértékben: legalább is nagyon sokszor kerültünk olyan helyekre, hogy lehettünk volna akár 100 évvel korábban is.

Én videózok, Zsombor fényképezget, de elég sötét van ahhoz, hogy állvány nélkül nemigen lesznek sikeresek a képek, kivéve amik a jól megvilágított, csillogó arany borítású kupolákról készülnek. Egy különösen sötét részen Zsombor állítja, hogy a kézben is megfog egy 1,5 másodperces expozíciót, így nem veszi elő a kis fotóállványunkat és úgy fényképez le három imádkozó hívőt, a füstölőikkel. Itthon megnézzük a képet: mintha földrengés rázná az egész épületet, a Richter skála szerinti 5,6 fokozatban –hát ez nem jött össze. Zsombor persze megmagyarázta, hogy miért mégis.

Tök sötét van, amikor hazataxizunk a szállodába, egy kis uszi a medencében az esti kivilágításban, majd vacsorázni megyünk. A nagyobb utcákon még folyik rendesen az élet: teázgatnak, eszegetnek a kisszékeiken a helyiek. Gondolkozunk, hogy nekünk is itt kéne enni, de ismételten szembesülünk azzal, hogy ezeken a helyeken nincs sör, azt meg kár lenne kihagyni, így inkább a már megszokott helyünkre megyünk. Az étteremben most a helyeiken kívül 4 fehér is üldögél itt: három fiú és egy lány és úgy rémlik, hogy valahol már láthattuk őket. Ha igen, ha nem, amikor belépek köszönök szép tisztességesen külön nekik is, de csak bámulnak rám, mint a borjú az újkapura: aki hátizsákos, még nem feltétlenül udvarias is, vagy csak engem neveltek helytelenül a szüleim. A helyeik persze megint lelkesen üdvözölnek. Én a szokásos zöldséges kajámat kérem, Zsombor édes-savanyú változatot: remekül meg van karamellizálva a cukor, abban a szószban állnak a zöldségek, húsok –hát valami szenzációs íze van! Ebben a szakadt kocsmában pompásan főznek –nem hiába van tele helyiekkel. A kajához jön automatikusan a hagyma is piros szósszal amiből kénytelen vagyunk még egyet rendelni, mivel míg a főételt várjuk, elfogy a sör mellé. Ez az akció sem sodor minket az anyagi csőd szélre, mert megint nem bírjuk elérni a számlával az 5 dollárt, pedig küzdünk érte, főként sörfronton. Nem tehetünk magunknak panaszt érte.

Fél tízkor indulunk végül hazafelé. Kilenc után gyakorlatilag egy helyi sincs már a helyiségben, elmentek, de időközben érkezett még egy három fős, tipikusan hátizsákos társaság is: úgy látszik ez a hely nemcsak nekünk tűnt fel. Az utcán a kisszékes étkezőknél is alig vannak, de még mindig elég nagy a forgalom, a buszok indulását nagy kiabálás kíséri, még mindég nem férnek fel rendesen az utasok, így pont úgy lógnak fürtszerűen öten-hatan is egy-egy ajtóban kifelé, mint napközben: nagy a rumli, magyarán szólva. Ez amúgy jellemző minden nagyobb ázsiai városra, de igazából leírni nem lehet: meg kell tapasztalni. Mondom is az ezirányú kétségemet Zsombornak, hogy ezt bizony nehéz lesz élethűen visszaadni, leírni. Erre találóan azt mondja, hogy ez is olyan, mint a szex, írhatnak róla akárhogy, benne kell lenni a dologban, akkor érzed, hogy milyen is. Büszke vagyok a fiúra, a nevelésem nem veszett kárba, lám.

Ledőlünk az ágyra de még alvás előtt van egy jóéjt puszi is, mármint hogy bepuszilunk még egy pohár sört a hűtőből, altatónak a jóéjthez. Az itteni sör tényleg nem erős, mondható, hogy ettől aztán sosem fogunk berúgni, de aki ezt állítja, nem számol közismert makacsságunkkal, amit szebben szakmai kitartásnak is nevezhetnénk. Elméletileg van egy tikettünk is a bárba egy wellcome-drink-re de elég jó állapotban vagyunk enélkül is, így még ez is kimarad. Máig is ott van, ha meg nem itták.

Elalvás előtt még feltesszük töltőre a videót, és ami fontos: nem a mi szabványunk a konnektor, kell hozzá átalakító, de mi hoztunk magunkkal. (A későbbiek során találkoztunk ilyennel is, olyannal is, volt amikor másfajta szabványú volt, de belement a mi dugaszunk is csak egy kis fizikális ráhatás kellett, azért pedig nem megyünk szomszédba: ráhatunk fizikailag a dolgokra ha kell, huszárosan.)

Október 21. Csütörtök

Fél hétkor kelünk, mert a tegnapi este elmaradt a csomagolás –nem mintha olyan sok dolog lenne, de idő. Nincs ugyan több cuccunk, de a repülőúton a kishátizsákunkban utaztak a gyógyszerek, mert azoknál fontos, hogy ne keveredjenek el (jól fel vagyunk készülve gyógyszerileg, egy vakbélműtét levezetésére talán nem lenne elég a felszerelés, de az alatt bármilyen gyomorpanaszra, izombecsípődésre, fog-, fej-, láb- és fül- és hajfájásra, megfázásra, tüsszögésre és köhögésre, szem- és torokgyulladásra, izom-, sárga- és váltólázra több megközelítésben is van nálunk medicina), tehát ezek a gyógyszerek most a nagyhátiba kerülnek át és a kishátiban csak egy kis elsősegély csomag marad: sérülésre sebtapasz és Betadin, rovarcsípés ellen kálcium, gyomorproblémákra Reasec, meg amúgy általánosan lázcsillapító, de asszem ezekről már írtam. A reggelinél teltház: japán csoportok, dögivel. Itt eszik két szerzetes is: az éjszaká valószínűleg nem ebben a korántsem spártainak mondható hotelben tölthették és a jelekből arra következtetek, hogy talán valaki meghívhatta őket. A pincérek amúgy is nagyon szolgálatkészek, de ezeket a papokat különösen nagy respekttel szolgálják ki és az asztaltársaságuk is nagyon ad a formákra. Nagy hajlongás a beszélgetés közben, még az asztalnál ülve is. A szerzetesek elég oldottan kezelik az egészet, megszokhatták a tiszteletet.

9-re beszéltük meg a taxissal az indulást, Zsombort fennhagyom a szobában és lemegyek a szálló elé, mert ha mégsem jönnek, nem akarok várni látványosan a cuccokkal: akkor úgyis ki kell találni valami más megoldást. De talán csak nem vernek át.

És nem! Ahogy kilépek a szálló ajtaján, már messziről integetnek, pedig még nincs is itt az idő. Nagy kő esett le s szívemről. Mondom, hogy mindjárt jönnek a csomagok, erre azt mondják, hogy rendben, de van egy kis probléma. Na, mi? Hát az, hogy tegnapról mára elromlott a taxi, sajnos. (Nabazdmeg –vélem én magamban: íme, a végén pukkanik az ostor!) Az arcom nem lehetett valami megnyerő, mert egyből mondják, hogy semmi baj, mert itt van a legjobb barátjuk, aki kiváló sofőr és ő vállalja az utat, a megbeszélt feltételekkel. A barát egy szimpatikus arcú, a hely mértékekhez képest kifejezetten magasabb, testesebb ürge, nem egy fiatal harcos, ötven biztos elmúlt, de a kor jelen esetben nem kizáró ok, nem női sofőrt választottunk, így hát ez nem számít. Meg aztán sok lehetőségünk nincs a választásra, vagy ő, vagy kezdhetjük elölről az egész útszervezést. Így aztán rendben levőnek ítélem a helyzetet: majd kialakul úgyis és ha később lesz valami probléma, majd megoldjuk, gyerünk. Zsombor lejön a csomagokkal.

A szállást már rendben kifizette a VISTA itteni partnere, nekünk csak komplett egy dollárt kell fizetnünk, amivel a tegnapi e-mailozásért lógunk: mikor megérkeztünk ide, elnyomtunk egy rövid üzenetet haza, hogy megjöttünk.

(Állati mázli, hogy amikor mi itt voltunk Yangonban, akkor még nem zajlott le egy remek kongresszus, ahol Pelczné Gáll Ildikó felszólalásában szépen konkrétizált a polgári értékek tekintetében. Pedig ez a kedves hölgy tényleg a szívemből beszélt, és elmondta azt, amit igazából nekem kellett volna leírnom ebben a hazamenő e-mailban, hogy: ugyan mi itt rettentő jól érezzük magunkat, miközben, Te meg, kicsike kis kedves felségem otthon maradottál, de –és itt kéne idéznem P. G. Ildikót, hogy mit is kínál jövőképként a polgári párt az emencipált nőknek: „Boldog az a nő, aki pelenkáz, aki éppen fakanalat tart a kezében aki éppen vasal…” A pulpitus mellett Kiszel Tünde sírva jegyzetel.)

Miközben otthon anyuci a polgári zsinórmértékek szerint remélhetőleg derűs kedvvel vasal a fakanállal és pelenkázza az otthonmaradott kiskorút, aki ugyan már 14 éves, de ha egyszer pelenkázás van polgárilag előírva: hát legyen, azalatt mi itt gyorsan megnézzük a gépjárművet. Nem rosszabb mint az előző volt -ez nagy szó!-, de nem is jobb, elfogadjuk, mit tehetünk. A tegnapi üzleti megbeszélésünk színhelyét képző teázóba hajtunk, ahol megtörténik az első 300 dolláros részlet átadása. Ők visszaadják legépelve az útitervet, az is stimmel. Fotót készítünk, amin mi és ők –itthon látom a képen, hogy a fotózás alatt az új sofőrünk az aszal alatt számolja a köteg bankjegyet –a többiek biztos levették a maguk jutalékát, vajon mennyi maradhatott neki? A fotó nem volt ellenére a pasiknak de én kezdeményeztem, ugyanis ha valami gáz lesz útközben és valahol a pampákon elhagy minket a derék sofőr, legalább ennyit tudjak megmutatni a rendőröknek: ezeket a pasikat keresse.

Amúgy száz százalék, hogy ezek az ürgék eleve úgy tervezték, hogy ennek az új sofőrünknek nyomják át tisztes jutaék fejében az utat és az eredeti taxis pasi csak ott sumákolt nekik, de mi csak egyet kérdezünk, hogy beszél-e angolul? A kérdésünket ugyan egyből nem is érti meg, csak néz rám értetlenül –ennyire rossz lenne a kiejtésem? mire a többiek kórusban rávágják, hogy igen, remekül beszél, igaz? igaz? igaz? lökdösik a sofőrt, mire ez is hevesen kezd bólogatni, hogy ő aztán remekül beszél, tényleg, yes, yes, yes. Jólvan.

Beszállás, indulás, a szervezők még megpróbálnak egy kis prezentet kérni tőlünk, de elhajtódnak: épp eleget kerestek szerintem, ha meg valaki kap jattot, akkor biztos a sofőrünk lesz, nem pedig ők. De diplomatikusan annyit mondok, hogy majd ha rendben visszaértünk és találkozunk, akkor lesz prezent. Addig izguljatok. A sofőr indulás előtt összeteszi a kezét, egy imát mond magában –ez itt általános, nemcsak az autó műszaki állapota kívánja meg az isteni gondviselést. Nekünk meg annyit mond, hogy az ő autója a mi autónk is, mire én is nyalom egy kicsit a seggét és úgy reagálok, hogy itt nincs sofőr meg utas, nincs megrendelő és szolgáltató, itten három igaz barát csinál egy közös körutat, így álljunk hozzá: kölcsönösen majd könnyekre fakadunk a nagy barátságtól meg a szeretettől aztán végre indulás. Fél tíz van, délelőtt, elég gyorsan lerendeztük ezeket az apróságokat. A dolog úgy néz ki, működni fog: a csomagtartóban alig fér el a nagyhátizsák, úgy tele van benzines, olajos kannákkal; minden jel szerint itt komoly utazásra készülnek, ami azért megnyugtató.

Ím hát úton vagyunk, megszerveztük, minden rendben van és ki kell mondanunk, mégha fájó is: baromi jók vagyunk. Le is szögezem Zsombornak, hogy remekül fogjuk magunkat érezni -és ezzel a kijelentéssel mintegy a jövőbe mutatok, mert ez a jövőbemutatás nekem legalább annyira jól megy mint egy leninszobornak, de egyben féltő szóval óvok is a túlkapásoktól: tehát csak óvszerrel!, akarom mondani csapd be jól az ajtót, nehogy kiess.

A forgalom nem túl nagy, de van, szép nyugodt tempóban hajt az ürge, ezt már szeretem, főként a szíriai utam óta vannak fenntartásaim (Szíriáról van útleírásom az utazas.com-on, amúgy). Én vagyok a bátrabb, én ülök elől, biztonsági övet némileg hiányolom, (megszoktam, hogy általában van, megaztán nem is annyira kényelmetlen, mint egy tolókocsi), a légkondit nem.

Elmegyünk a parlament épülete mellett –„most nem használják”- kommentálja a katonai diktatúra egynémely mellékhatását a sofőr, de különben kerüli a politikai témát a későbbiekben is. Mi sem nagyon erőltetjük. (Nem mintha nálunk a demokráciában a parlamentet arra használnák, amire eredetileg kitalálták, mert anyázni meg hazudozni egy kocsmában is lehet, ámbár ott komolyabb következményekkel jár a dolog. Ez is megkülönbözteti a kocsmát a parlamenttől, pont úgy mint ahogy egy szemléletes összehasonlítás világít rá, miben különbözik az igazi demokrácia a Kádár János-i népi demokráciától: a demokrácia az egy igazi baszás, a népi demokrácia pedig egy igazi kibaszás –már elnézést a szalonképtelen kifejezésért (szalonképtelen? -ez attól függ, milyen is az a szalon), de ezeket a szavakat szabad használni, mert ezeket még nem sajátították ki maguknak a pártok, mint például a magyar, polgár, luxusprofit, elkúrtuk vagy a szélkakas szavakat.)

A központi városrészt elhagyva kétszer három sávos úton haladunk kifele. A környezet rendezett, az út közepén füves, virágos, pálmafás elválasztó sáv. Van hely bőven, mert a forgalom elég gyenge, az is inkább buszok, teherautók. Ennek ellenére irgalmatlan büdös kipufogószag van, a csuda tudja, mit kevernek itt a gázolajba –hogy nem ízfokozót (pl. E621), az biztos. Lassan, nyugodtan hajt mindenki, és mi is. Nem is a gyorshajtásra figyelmeztet az út melletti jókora plakát, hanem hogy nem dobálj kifelé az ablakon üveget, mert balesetet okoz. A festőművész egy autóablakot, egy repülő üveget és egy vérben fekvő halott embert ábrázolt – a halott annyira élethű, hogy szinte megszólal.

Az úttest egyhangú szürkeségét néhol zebrának nevezett közúti gyalogátkelőhelyek színesítik. A kutya sem használja: minden gyalogos ott megy, ahol éppen eszébe jut de a sofőröknél a záróvonal sem okoz frusztrációt. Különösképpen ez nem zavaró, mert bár gyalogosok vannak, géperejű jármű a forgalom tényleg nagyon alig. (És baleset általában sem azért következik be, mert nem a zebrán közlekedünk hanem hogy éppen arra megy egy autó.)

Előzni meg szinte nincs mit, ha pedig igen, szemben biztosan nem jön semmi. Személyautó mondhatni egyáltalán nincs –ez teljesen komoly. Pár nap múlva, amikor már fent voltunk Mandalay környékén megállapítottuk, hogy bár gyakorlatilag egész nap úton voltunk, összesen talán 4 –5 személyautóval találkoztunk, naponta. Ezek is turistákat vittek. (Büszkeséggel töltött el minket az a tudat, hogy a miénknél ócskább autót nem láttunk: a többi turista biztos irodán keresztül bérelte a sofőrt meg kocsit, és ezeknek az állapota azért megfelelőbb volt. De nézzük az ár-érték arányt: 600 dollár 18 napra; nagyjából 34 dollár/nap, benzinnel, sofőrrel. És ezzel az autóronccsal együtt. Ennyi pénzért ez jár.)

Ami forgalom van, azok teherautók, meg pick-up-ok, amelyek a rövidebb távú tömegközlekedést hivatottak lebonyolítani. Az utazóközönség fürtökben lóg rajtuk: egy ilyen kis pick-up platója amúgy sem egy táncterem, de elképesztő sok ember zsúfolódik össze rajta: én legfeljebb 2x5 főt tudnék elképzelni, egymással szemben ülve, azok is mélynövésűek legyenek, de itt a két szemben ülő 2x8 fős sor közé is bepréselnek még egy sor embert, a maradék pedig a tetőn, meg a kocsi szélére kapaszkodva utazik – csak a tetőn hatan, nyolcan. A kívülről való kapaszkodást a kocsi oldalához, tetejéhez rögzített madzagok segítik, ezeken csomók vannak, és tisztelt utazóközönség fürtökben lógó tagjai ezt jó erősen megmarkolják, így csak a kanyaroknál lengenek ki, mint az ingaóra, de láthatóan élvezettel; ez egy ingaóránál nem feltétlen követelmény.

Ennek következtében ezeknek a pick-up-oknak a kikerülésénél jó nagy ívet kell venni, mert a pick-up kanyar nélkül is legalább kétszerese a normál szélességének és az utazók vérmérsékletétől és izgága ficánkoló kedvétől függően is dilatál, elég rendes amplitúdóval. De, mint közlekedési eszköz, igen gazdaságos. Egy kis teherautócska elvisz vagy huszonvalahány embert: egyszer megszámoltam, amikor valamennyien leszálltak, de az is lehet, hogy még voltak üres helyek. A lányok-nők többnyire ülnek, és mindig a fiúk, a férfiak a csimpaszkodók. Amikor ezeket előzzük, a csimpaszkodó utazóközönség alaposan kiveszi a részét az irányításban: egyrészt üvöltöznek a saját sofőrjüknek, hogy itten előzés lesz, másrészt nekünk integetnek, hogy mehetünk, nem jön szembe semmi. Erre a segítségre némileg szükség is van, mivel mint írtam, a kocsi jobbkormányos, míg a közlekedés is az, a sofőr tehát az út széle felöli oldalról semmit sem lát előre, amikor előzni kezd. A saját érdekünkben én is gyorsan felfogtam, hogy mivel én ülök az út közepéhez közelebb, részt kell vennem a közlekedésben, és amikor előzésbe kezdtünk, intettem, hogy mehetünk. Szerencsére tényleg alig van forgalom.

Ahogy jövünk kifelé Yangonból, útépítést látunk. Nem viccelek, 10 év körüli gyerekek, -kislányok is- tolják a talicskákat, tele kövekkel. Ez a látvány most még újdonságszámba megy számunkra, de később sajnos teljesen hétköznapi lesz: ahol csak látunk útépítést, vagy bármilyen nehezebb munkát, mindenütt ott vannak a kisgyerekek, meg persze a nők. Az útépítést pedig ne a hazai viszonyok között képzeljük el: itt semmiféle gépesítés nincs, legfeljebb annyi, hogy a jókora szikladarabokat a teherautók valamikor leszórták az út szélére, és azt első fázisként nagy kalapácsokkal szétverik apróbb darabokra a munkások, azokat pedig eltalicskázzák a tetthelyre a gyerekek. A végső alakítás itt történik: a lukakba beleborított köveket verik szét még apróbb darabokra. Ezt nevezik kőtörésnek, és a kevésbé civilizált korokban fegyencekkel végeztették az elmúlt századokban vagy a XX. században a munkaszolgálatosok és a koncentrációs táborba zártakkal a kulturált –Goethe, Schiller, Bach- Németországában). Most meg itt, megélhetési kényszerből.

Kissé botlott a nyelvem most, amikor azt írtam, hogy ne a hazai viszonyok közötti állapotokra gondoljunk, hát ezt azért egy kissé árnyalnám. Részem volt ugyanis megtapasztalni, hogyan is működik a kátyúzás az EU tagállam Magyarországán. Adva volt egy jókora luk, nevezetesen a Bajcsy-Zsilinszky út és a Báthory utca sarkán. Egy kora tavaszi délelőttön, amikor még jó hideg volt, megérkezett az útépítők kisteherautója, ahonnan egy lajhár mozgását megközelítő gyorsasággal pattant ki nagyfürgén három szaki és kezdetét vette a project. Az első majszter kitett egy elterelő táblát, a második lenyitotta a kisteherautó hátulját ahol zömök tömbökké összeállott, jó hideg bitumenes-zúzalékos útburkoló anyagrögök várakoztak érdeklődve a sorukra. Ekkor lépett oda a harmadik delikvens, aki e kis csapatban a minőségi szakmunkát képviselte, szemrevételezte a gödröt és közben képzeletben hozzápasszintotta a bitumen rögök közül a legalkalmatosabbat. Szemlélődvén az eseményeket az világos lett számomra, hogy ehhez a munkához nagyfokú térlátási készség és az ábrázoló geometria ismerete szükséges: hogyan illeszkedik a legjobban ez az amorf göröngy ebbe a tizenhatodfokú téregyenlettel sem leírható lukba.

A szellemi erőfeszítést tett koronázta, reá is mutatott a kiválasztott fagyott bitumen darabra, mire az egyik segéderő leemelte a teherautóról a kiszemeltet, és belevágta a gödörbe, dááng. Ez egy kicsit még mozgott ide-oda, de az anyagmozgató team-tag egy jó nagyot belerúgott, mire nagyjából helyreigazítódott és elkussolt. Ez volt az a fázis, amit a szakkönyvek „Az anyag felhordása a felületre” fejezetben ismertetnek. A szakkönyv úgy folytatódik: „A simítás”. Ehhez a fázishoz már mind a hárman nekiláttak, és a hideg, összeállt tömbön felváltva addig ugráltak a durábel bakancsaikkal, míg az csak alig 5-10 centimétert emelkedett ki az úttest síkjából. A művelet befejeződött, a többit majd elvégzik a ráhajtó autók, amelyek belenyomják erősebben a lukba a trutyit („A komplettírozás” c. alfejezetben foglaltak szerint), aztán ami felesleg, azt meg úgyis lekoptatják és így megteremtődik az egyensúly. Aztán a következő télen úgyis kifagy az egész, lehet kezdeni elölről. Fix, nyugdíjas állás, a mai munkanélküli időkben megbecsülendő!

Amikor láttam a burmai útjavítókat azon elmélkedtem, hogyha ezeknek a szegényeknek lenne bitumenje, akkor a fentebb leírt műveletet alkalmazva azért jobb lenne a hatásfok: egyrészt ebben a melegben az anyag mégiscsak megolvad és kitölti a rést, másrészt itt nincs fagy, ami kivigye, ám fordított esetben azt azért megnézném, hogyan passzíroznák bele a budapesti munkások ezeket a sziklákat a lukakba –de hogy nem vacakolnának az összetörésével, az biztos.

Amúgy lehet morfondírozni azon megint, hogy micsoda disznóság, hogy a multinacionális vállalatok harmadik-világbeli gyáraiban gyerekmunkaerőt foglalkoztatnak; hát igen, ha ők nem foglalkoztatják azt a gyerekmunkaerőt, akkor az a gyerek éhen mégsem akar halni, ezért itt szakadhatna meg a kőcipelésben… Sok lehetősége nincs.

A kezdeti széles út elég gyorsan alig egysávosra szűkül –nem oda-vissza egy-egy sáv, hanem összesen egy! Mármint ami sávnak hívható: nagyjából egy sávnyi részen van így-úgy egybefüggő aszfalt, szélebbre vagy csak összetöredezett darabjai vannak, vagy pusztán a luk-hátán-luk földes útszélen lehet menni. Így aztán nem csoda, hogy a sofőrünk úgy határoz, hogy nem kerüli meg balról az előttünk haladó járműt, hanem adj neki, jobbról a buckákon tör előre, csak úgy pattogunk az ülésen. És mindezt az 1. számú főton –mi lesz itt később?

Amúgy a sofőrünk neve Hla Win (WMB@mptmail.net.mn, telefon 01-541-606), 56 éves, saját bevallása szerint két diplomája van, egy jogi és egy fizikusi. A későbbiek során még többet is megtudunk róla, miszerint az apja is ügyvéd volt, és ezt akart faragni a fiacskájából is, vitte is mindenhová magával. Win barátunk is erre a pályára lépett végül, de nem nagyon ment neki, így amikor az apja meghalt, átnyergelt a turizmusra és most szoros szimbiózisban az általunk megismert felhajtókkal („my indian friends”) turistákat fuvarozgat. Ahhoz képest, hogy nem túl fiatal, csak talán tíz éve nősült, a felsége bírónő (vajon a bíróság hogyan működik egy diktatúrában? -a kádár-rendszer magyarországi változatáról van némi fogalmam). Fényképet mutat a családról, ott állnak feszes vigyázban egymás mellett, a felesége sem egy sovány termet, és a kislányuk is jó húsban van. Mint később kiderült, Win gyakorló buddhista, de a felesége és a gyereke keresztény, azon belül is baptista.

A baptistákkal szemben nekem némi averzióm van, lévén odahaza az egyik szomszédom nagyon hithű baptista –írtam is már róla egyik régebbi útleírásomban, ő az a Sárika néni, aki közös képviselőként bevezette a teljes pályás letámadást a lakókkal szemben, a derest és a spanyolcsizmát, de sietve leváltottuk és azóta oppozícióba vonult és nem hajlandó közös költséget fizetni. Pedig Sárika néni jó kapcsolati tőkével bír, ugyanis elmondása szerint napi interaktív kapcsolatban van a Mennyei Atyával így ő első kézből és kétség nélkül tudja, mit is akar az Úr az Ő földi porszemeivel. Ilyen hinterlanddal felszerelkezve ez a derék, vallásos szomszédom bármely vitánk esetén közli, hogy elmegy a gyülekezetbe, ahol ő tótumfaktum és azért fognak imádkozni, hogy engem megverjen az Isten –most tényleg nem viccelek, így mondja. De! Most vagy nem hatékony az ima, vagy az Isten betudja a gyerekkori ministrálós karrieremet (ministr.csop.vez.) meg az egyházi gimnáziumi éveimet is valahol, netán az Istennek –egyelőre?- más dolga is vagyon. Vagy netán csak éppen egy kicsikét ver, hogy ne fájjon annyira? Mert ez kedves lenne tőle, mindenképpen. Bár az is lehet, hogy én védekeztem szakszerűen Sárika néni ellen: kivágtam az ajtóm elé egy fekete macskát a rontás ellen, és vízálló olajfestékkel ráfestettem a hátára, hogy „Sárika Sicc” és a fülébe beleszúrt rajzszögekkel rögzítettem is, hogy ott maradjon a helyén –eléggé fel is háborodott a Sárika Néni ezen, pedig a macska -jobb híján- fekete kartonpapírból volt kivágva. (Innen is látszik, hogy én odahaza sem unatkozom.) De Win-nek ilyen gondja nincs, azt mondja, hogy nincs vallási kérdésben probléma közöttük. (Próbálná meg Sárika Nénivel…)

Mint minden ázsiai sofőrnek, Win-nek is van egy füzetecskéje, amibe a hálás (és életben maradott) utasai írnak magasztaló szavakat. Helyeslő fejbólintások közepette nézegetjük és ki is derül, ilyen hosszú útra még senkivel sem ment. A beírások egy Yangon belváros-reptér útitávtól maximum egy hetes körútig terjednek. Kibírja ez a kocsi egyáltalában ezt a közel három hetet, meg a kb.1.500 – 2.000 km-t? Abban maradunk Zsomborral, hogy a kocsinak mindig csak egy kilométert kell kibírnia, és ha azon túl van, akkor újabb egy kilométert, tehát mindig csak egyet, azt meg talán mégiscsak.

Miközben Win így mondja a magáét, kiderül hogy tényleg tud angolul, nincs is ezzel semmi baj, csak amikor mi mondunk neki valamit, elég nehezen érti: vezetés közben teljesen felém fordulva megismételteti, ha egyáltalán reagál rá.

És kiderült, hogy miért: Win barátunk tök süket, mint az ágyú. Nabazdmeg.

Most már egyértelmű, minek kellettek neki a felhajtók, azzal a szöveggel mégsem reklámozhatja magát, hogy „sofőr, kis testi hibával. 2000 km-es autókázáshoz turistákat keres, csak erős idegzetűeknek –kalandorok kíméljenek”. A bal fülére totál semmi, de a jobb fülére hall valamit, ennek következtében ha szólunk hozzá, és látja, hogy mozog a szám, kénytelen teljesen elfordítani a fejét, hogy a jobb füle essen felém, mivel én a bal oldalán ülök. Ez az autó ugyanis szintén jobb kormányos, mint itt a többség, én az anyósülésen ülök, ő meg tőlem jobbra, szóval így, és ha valaki még most sem értené, ímhol legyen itt egy példa is: Tehát megyünk az országúton, és véletlenül mondok valamit, ő észreveszi, ezek után szinte hátra csavarva fordítja el a fejét az előrenézéstől mint egy uhu bagoly, és megpróbálja a számról is leolvasni, mi a fenét is akartam mondani. Közben pedig az autó megy, annak rendje szerint. Előtte gyalogosok mászkálnak összevissza, motorosok kerülik jobbról-balról, gödrök lépten nyomon, aztán szembe is jövellhet némi teherautó forgalom: pillanatokon belül leszokom arról, hogy megmukkanjak. Ülünk ott nagy csendben, nézzük a tájat, és úgy kommunikálunk Zsomborral, hogy én balra kifelé nézek az ablakon és így szólok hozzá, mert akkor a Win nem látja, hogy beszélek. Hozzá pedig csak akkor szólunk, ha a kocsi áll, mert kedves az életünk –egyezünk meg Zsomborral, aki a hátsó ülésen viszonylagos biztonságban érzi magát. Majd elmúlik, de ezt még nem tudja. Amúgy nincs para, szépen megyünk, haladunk a terv szerint és ennek igen örülünk.

Win különben igen büszke az autóvezetési tudományára, mondja hogy ő már megélt 56 évet, nem úgy mint a többi fiatal sofőr, tehát megvan a puding próbája: túlélte, tehát jól vezet. Egyelőre az út még se nem emelkedik, se nem nagyon kanyarog és forgalom nincs, így elhisszük neki a rettentő nagy autóvezetési tudását.

Jó egy-másfél órás utazgatás után, letudva kb. 80 km-t forgalmas csomóponthoz érünk, Bago városának szélén válik ketté az út. Az 1. sz főút észak felé megy tovább, Mandalayba, a másikon az úti célunk, Kyaiktiyo van 120 km-re. Az elágazás környékén nagy a rumli: bódék tömegével, emberek, állatok. Win –és később is ezt szokását megtartja- az eddigi nyugodalmas pilinckázás helyett gázt ad, és mint egy kóbor rakéta süvít bele a tömegbe –csak úgy ugrálnak szerteszéjjel az emberek, akik ráadásul elég gyanútlanok is, hiszen alig van autóforgalom és egyszerre csak nyakukon tatár! Win a dudát is nyomja, ahogy csak bírja, de nagy hanghatás nincs, némi reszketeg brekegésre futja csak a technikából.

Bago-ba most nem megyünk be, hanem majd visszafelé, így most elhagyjuk a várost, a körülményekhez képest szinte optimálisan: semmi állat vagy emberáldozat. Az út minősége tovább romlik, még több a kátyú, és még inkább keskenyebb az egész. Ha jön szembe valami teherautó, mindkettőnknek le kell húzódnunk az út szélére, ami aztán minden, csak nem sima. Nagy gödrök, jókat döccenünk bennük. És ekkor, mint egy délibáb, egy többsávos autópálya belépő kapuja magasodik a pusztában, mint egy diadalív semmi közepén. Na majd most, biztos lehet majd ezután hajtani –vélem én. És láss csodát: ahogy áthajtunk a kapun az út csontra pont ugyanúgy folytatódik, mintha misem… Tehát az autópályából a legfontosabb készen van: a kapu, előtte–utána pedig ugyanaz: folt hátán folt, luk hátán luk az úton. És ilyet többet is láttunk az utunk során: autópálya egy méter sem, de kétszer négy sávos beléptető kapurendszer az igen. Nagyon komikus.

(És én még eleinte azt hittem, hogy egy autópálya kapu majd javít az út minőségén –de ne tépjünk fel hegedni látszó lelki sebeket: legyen annyi elég, hogy ezt hittem és nem volt igazam. Méghozzá! De erről később.)

Fizetni amúgy elég gyakran kell útközben, nemcsak ennél az „autópályás” résznél. Sok város elején-végén bódé van, kezdetleges sorompókkal felszerelve, de előfordulnak ezek a pénzbeszedő helyek a hidaknál, vagy akár bárhol is: mindenesetre úgy 40 – 60 km-enként fizetni kell az áthaladásért. Nem egy nagy összeget, 10 - 20 Kyat-ot, de hogy éppen hol mennyit, az nem bírtuk megfejteni. Sokszor nincs leengedve a sorompó, itt Win nem is lassít, hanem kitartja a kezét, amiben jól láthatóan lobog a bankjegy. A pénzbeszedő egység általában több főnyi legénységéből erre az egyik srác feláll, és miközben az autó svungosan halad, megtörténi a pénzátadás, kéz a kézbe, röptében.

Már amikor, persze. Win ugyanis jó humorú fickó, és nemegyszer nem adja át a pénzt, hanem miután átvágtatunk az elképedt tekintetű pénzbeszedő srác előtt csak úgy elengedi a levegőbe a bankjegyet, kotorásszon utána aki akar a porban. (Nézünk hátra, persze a szerencsétlen fiú ott nyeli a port, mi kikaparja valahonnan, ahová elfújta szél.) De ez a jobbik eset, mert Win nemegyszer csak lenghet, aztán miután már átértünk a sorompó alatt, szépen behúzza a mancsát, és a pénzt nagy mosolygások között visszadobja a többi közé, a kesztyűtartóba. Mögöttünk nagy üvöltözés, de ez nem zavarja. (Előfordul még: két bankjegyet tart a kezében, a kisebbik címletet gyengén fogja, nagyobbikat erősen, hát persze hogy ez utóbb valahogy, hogy-hogynem, ott marad a kezében. Azt hiszem, ami kunsztot be lehet mutatni ebben a műfajban, azt bemutatta. És szemmel láthatóan élvezettel űzi.)

Egyszer cseszett csak rá, pontosabban majdnem, de ez jóval később volt: egy rövidebb hídon mentünk volna át, a sorompó fel volt húzva, így Win előadta az „itt a piros, hol a pirost”, meglengette a pénzt és nem adta át. Igenám, de a srácnak volt egy sípja, meg is fújta rendesen, és a híd túloldalán is volt egy bódé, ahonnan vagy hárman rohantak ki lecsapni előttünk a sorompót jelképező girbegurba falécet. Nagy fékezés, csúszkálás, épp hogy meg tudunk állni, hogy ne szaladjunk bele; én már tettem magam elé a kezemet –sem a fék, sem a gumik állapota nem volt nagyon alkalmas a hatékony blokkolásra. No, ekkor azt hittem, hogy mostan itten nagy-nagy verés lesz, de semmi: Win mintha misem, és udvariasan kipengette a pénzt, személyzet sem ágált a történtek miatt, majd minden következmény nélkül mehettünk tovább. Ez a sorompó lecsapás nem egyedi dolog volt, pár nappal később előttünk egy motoros próbálkozott fizetés nélkül átslisszolni, de a kezelő legénység résen volt, és le is lekapta volna a motorról a fiút a villámszerűen lecsapott sorompó, de ő nagyfürgén lepattant a nyeregből, és csak a felborult motor suttyant át a léc alatt. (Limbó hintó, a’la Fenyő Miklós: „Vigyázz, lejjebb is megy még a léc!Aki átbújik a HÉV alatt, úgy hogy a feje a helyén marad, az velünk jöhet.”- szóval nagyjából így szólt Fenyő Miklós, meg nekem egy jól becsavart haverom mondta a friss csajának akció közben, hogy lejjebb is megy még a limbó léc –ki is lett rúgva azonnal. Mert hát szerelem sem tarthat örökké.) Mindenesetre az látszik, hogy Myanmarban a közlekedők-sorompósok csatájában a felek komolyan veszik az ütközeteket.

Néha katona vagy rendőr is volt ezeknél a pontoknál, de akkor nem volt cicózás, rettentő szabályosak meg szerények voltunk, mosolyogtunk gyönyörűségesen a marcona harcosokra. Az útdíjért cserébe jegyet vagy bármilyen bizonylatot nem adnak, de a bódéban egy vagy két nő is üldögél, akik azonnal elkönyvelik a bevételeket. Külön katonai ellenőrző pontok is vannak, nem túl gyakran, de azért akadnak. Kezdetlegesen falécekből úgy-ahogy összeütött, szögesdróttal kicsipkézett akadályok között kell szlalomozni, míg oda nem érünk a silbakhoz. Okmányellenőrzés, nekünk nem kell, de Win még az út elején beírta a füzetecskéjébe, ki is vagyunk, honnan jöttünk és ilyenkor mindig magyarázza, kiket is visz. A katonák helyeslően bólintanak, de egy szem barátságos tekintetet el nem eresztenének, nemhogy olyan bűbájos mosolyt, amivel mi bombázzuk őket. Aki katona, az kemény.

Amúgy Win az én nevemet szépen kiejti, le is írja de Zsombor kissé már zavarba ejti. Mondtam is neki, hogy nálunk vannak ilyen nehéz szavak például Moszkvics-slusszkulcs, vagy éppen Pokrivtsák Mónika –ez utóbbira Win szó nélkül nyújtja a füzetét, hogy inkább én írjam be azt, hogy Zsombor.

Myanmarnak ez a része sík. Rizsföldek, bennük itt-ott pálmalevéllel fedett kunyhók, lakásként funkcionáló házikók, egy-egy ligetesebb rész, pálmafákkal, amelyekből elég gyakran fehére festett, apró sztúpák csillogóan aranyozott kupolája tűnik elő, egymás mellett több is. Nagyon kellemes színösszeállítás a sárgás, lekaszált rizsföld, a zöld pálmafák és a fehér-arany sztúpák együttese. Myanmart az ezer pagoda országának írják költői vénával megvert utazási irodások, és nagyjából meg is felel ennek a nevének, csakhogy a szám nem stimmel, mert nem ezer, hanem tízezer! Kisebbek, nagyobbak, lépten-nyomon.

Bago után nem sokkal megállunk egy nagyobb sztúpánál. Bent nincs sok minden érdekes, gyakorlatilag nem is sztúpa, csak egy tíz-tizenöt méter magas ülő-mosolygó Buddha szobor és a fölé épített tető, de a környéke jól néz ki a maga elhanyagoltságában: embernél is magasabb bozótos, fás, távolabb rizsföld. Eddig ami sztúpát vagy szent helyet láttunk, az mind városban volt, így ez másféle környezet, járjuk inkább körül. Ha már körüljárás, úgy döntök, hogy egy bokor csendes magányában pössentek is egyet –Zsombort is invitálom, de ő aggódik, hogy valaki meglátja –nos, a bivalyokon kívül nincs itt a kutya sem, és az elhatározásomat tett követte. Megkönnyebbült lélekkel sétálok tovább, ezalatt Zsombor felfedezett egy bodegát, ami vélhetően mint klotyó működik, úgy 50 méterre a szobor mögött, úgy érzi, eljött az ő ideje is. Sokat nem használhatják, mert elég elhanyagolt körülötte a növényzet, de a fűben egy ösvény van odáig kitaposva, így Zsombor él is a lehetőséggel. Nem is figyelek rá, nagyfiú már, elbír a céleszköz kezelésével, amíg nem kezd kiabálni, hogy jöjjek. Na mi van? Hát csak jöjjek, mutat valamit. Oda megyek, a klotyó ajtaja egy résnyire van csak nyitva, nézzek be, mondja a srác, de ne nyitogassam nagyon az ajtót, szerinte. Mivel ő eléggé hátra van húzódva, ettől én is egy kissé óvatosan kukkantok be a félhomályba: egy kis idő, mire a kinti tűző napsütéstőről megszokja a szemem, hát nincs abban a kis szűk helységben semmi érdekes, csak egy luk, ami maga WC-funkció megtestesítője, mellette egy beton vályú, amiből lehet meríteni az öblítéshez ha lenne benne víz de nincs, csak egy kígyó, amint éppen egyenesen felemelt fejjel szembenéz velem … Hú, azannya.

Zsombort sokszor izélgetem a nagy óvatosságai miatt, mert én biztos, hogy nem sokat gondolkoztam volna azon, hogy bemenjek ha a szükség úgy diktálja, de a fiú nagy óvatos és most igaza is volt, mert kétségtelenül meg vagyon írva az LP-ben is, hogy Myanmarban fordul elő az egyik legtöbb halálos kígyóharapás a világon; ez pedig azt feltételezi, hogy vannak errefelé kígyók, méghozzá mérgesek és hogy harapnak is –jobb az óvatosság, most megtanultuk, a keservit a büdös kígyójának, alaposan rám ijesztett. És tutti, hogyha Zsombor csakúgy besétál, megharapta volna azon a szűk helyen és akkor aztán nézhetjük magunkat. Na, ez jó nagy beszarás volt. Zsombor, mint életmentő és felfedező arcán nincs nagy öröm, és én sem nézhettem ki valószínűleg sokkal jobban. Ezek után az ösvényen is úgy mentünk vissza a sztúpához, mintha tojásokon lépdelnénk, de úgy látszik, sztúpánként csak egy kígyó a helyes mérték, legalább is több nem tűnik fel színen. Zsombor úgy dönt, hogy ezek után neki nem is kell annyira a pöss –kiizzadta ijedtében?-, de én azért örülök, hogy a bokor takarásában már lerendeztem az ügyet, mondom is neki, csak hogy csökkentsem a nagy önbizalmát: rutinos ázsia-járó ember nem megy be susnyákos közepén álló klotyókba, megtanulhatnád. Csúnyán néz rám, de nem szól semmit, alaposan megijedt a fiú de mit tagadjuk, én is -kissé. (Persze ennek nyíltszíni beismerésére csak akkor vagyok hajlandó, ha a felhúzott kakassal a tarkómnak szegezik Orbán Viktor összegyűjtött aranyköpéseit.)

Hogy milyen kígyó volt, nézte a csuda: egyrészt elég félhomály volt bent, másrészt a kígyóból csak a fejét, meg a első pár centimétert lehetett látni, a többi a vályúban volt, de elég volt ennyi is belőle, meg nem is volt barátságos a tekintete és mi nem ismerkedünk barátságtalan idegenekkel. Főként pedig aranyszabály a trópusokon, hogy nem fogdosunk semmi olyan élőlényt, amelynek kettőnél több, vagy annál kevesebb lába van.

Dél valamivel elmúlt, indulunk tovább. A kígyóról egy szót sem szólunk Win-nek, egyrészt minek, másrészt kissé időigényes lenne mire szépen artikulálva elmondanánk. Amúgy Win-nel remekül választottunk, szolgálatkész, kedves, de túlzásba vitt módon udvarias: például ahogy megyünk a kocsihoz, már pattan is ki, nyitja előttünk az ajtókat, pedig korban vastagon ő a legidősebb –az utazás teljes időtartama alatt, minden nap elmondtuk neki, hogy ez nem kell, ne csinálja, de nem hagyja magát zavartatni –így szokta meg. Szóval van annyira udvarias, hogy biztosan teljesen végighallgat, válaszol is rá valami okosat, addig pedig áll a kocsi, mert menet közben nem beszélgetünk. Szóval, inkább gyerünk, mert még ma fel akarunk jutni Kyaiktiyo csúcsára.

Idáig sem volt valami nagy forgalom, de Bagót elhagyva ezen az úton szinte tényleg semmi. Ennek ellenére, viszonylag gyakran lehet látni lerobbant teherautókat, helyi távolsági buszokat. A sofőr tökig olajosan hever a gép alatt, az utazóközönség pedig az út szélén guggol, a fák árnyékában. A sok műszaki hibás járműből megint csak arra következtetek, hogyha megpróbáltuk volna ezekkel bejárni a tervezet útvonalunkat, a felét sem bírtuk volna. Nem elég, hogy az út pocsék, de folytonosan lerobbannak a buszok. Nem egy esetben a sofőr is ott aludt a kocsi alatt, a kerekek nagy fahasábokkal kitámasztva, és gondolom várta a segítséget –és az biztosan nem egy gyors dolog errefelé, mire fából kifaragnak egy tengelyt vagy netán egy komplett motort.

Kis falvakon megyünk keresztül, még a szokásos pick-up-okon kívül –azok is csak elvétve- triciklisek szállítják a jónépet: a sofőr teker, az oldalkocsiban fadeszkákon ülve egy vagy két ember kucorog. Itt nem a turizmusra vannak ezek kitalálva egzotikus népszokásként, hanem a mindennapi élet. Az út mellett pocsolyák, dágványok, bivalyokkal, kacsákkal, a sáros lében kagyló, rák vagy kishalak után tapogató emberek tüdőzik a pocsolyagőzt.

A kisebb folyókon nagyon kezdetleges hidak visznek át. Azt nem állítanám, hogy alulmúlják például a kambodzsai Siem Reap- thai határ útvonalon levőket, de ezek sem többek egy rozsdás vasvázra keresztben rárakott, a melegtől olvadt, szurokkal átitatott, ragadós fahasáboknál –billegnek, jókora rések vannak közöttük, de át lehet menni rajtuk. A nagyobb folyókon komolyabb hidak vannak, rendesen megtervezett acélszerkezettel, ezekre Win azt mondja, hogy még az angol gyarmati időkből valók. Néhol a közepén vasúti sín is van. Ezekre vigyáznak is, előtte utána katonai ellenőrző pont, rajta pedig 20 méterenként homokzsák mellvédes katonai őrhely.

Ilyesmire csak nagyon kis gyermekkoromból emlékszem, amikor még a gaz imperialisták és alávaló csatlósaik, a burzsoázia bérencei és a horthysta fasiszták szekértolói (kiegészítve a jugoszláv láncos kutya, Titó settenkedő ügynökeivel és Rajk kémbandájával) a szocialista fejlődés útjára lépett haladó országok dolgos népét akként akarta fondorlatos módon meggátolni a kommunista társadalom elérésében, hogy gaz szabotázsakciókat terveztek! De amely üzelmek megvalósítását az öntudatos munkásság, a népnyúzó kulákoktól megszabadított nagyüzemi parasztság, valamint a velük szövetséges haladó értelmiségekből összeállt élcsapat (a PÁRT!) még élebb csapata, a munkásőrség és a rendőrség lankadatlan figyelme le nem leplezett, majd eme vasököl kíméletlenül le nem rántotta a leplet az osztályárulókról és méltó helyükre nem juttatta ezeket az acsarkodó, rühes kutyákat! Szóval, akkoriban, az emlékeim szerint hasonló őrség állt a magyar vasút Gátér-Csongrád-Szentes stratégiailag kiemelkedő szárnyvonalán elhelyezkedő Tisza hídon, talpig fegyverben.

Az úton teherautó platókon munkából jövő-menő emberek rázkódnak. A nők itt is ernyőt tartanak a fejük fölé: tudjuk, a szép világos bőrért. (Ámde hasztalan –vélem én továbbra is.) A kisebb városokban gyakran találkozunk iskolába menő-jövő kisgyerekekkel, és ahogy szinte mindenhol ezen az égtájon, ezek is egyenruhások, szépen gondozottak. A kisebbek (fiú-lány egyaránt) zöld longyiban, a nagyobbak barnában vannak, és mindenki fehér inget hord.

Az országutak szélén gyakran feltűnnek mindenféle csicsákkal feldíszített, pálmalevélből készített bódék, amelyekből nagy, szürke megafonokból csak úgy harsog a zene meg vallási buzdítás, előtte pedig alamizsna gyűjtő köcsögöket rázogatnak, többnyire lányok, asszonyok, szerzetes-tanuló gyerekek. A szerzeteseknek gyűjtenek. Időközönként –talán évente kétszer- van ilyen gyűjtési akció, aminek a bevételéből a szerzetesek ruhát, meg tartósabb cikkeket kapnak. A mi sofőrünk –mint később kiderül- eléggé vallásos, de a vele töltött három hét alatt egyszer sem állt meg, hogy adjon –úgy látszik errefelé is egy dolog a vallás, a másik pedig az egyház anyagi támogatása. Ezek a gyűjtögetők amúgy eléggé erőszakosan nyomulnak, az amúgy is keskeny utat jól leszűkítik, ahogy egyre jobban előre nyomakodnak, az edényként rázogatva. De erre Win-nek megvan a maga megoldása, gyorsít, dudál és a gyűjtögetők nem szeretnének öngyilkosok lenni, így inkább szétrebbenek. Visszanézve látjuk, elég csúnyán néznek utánunk, de rajtunk szerencsére továbbra sem fog a helyi átok. Mi, mint autósok tehát meg tudunk lépni az adakozás elől, de autó kevés van, így a biciklisek képviselik a fő bevételi forrást. Úgy látom, nemigen van képünk nem adni. A biciklik amúgy elég jól ki van használva, nemegyszer ketten ülnek rajta: az első teker, a mögötte ülő pedig tartja az ernyőt a nap ellen.

Egy nagyjából 20 - 25 méter széles, világosbarnás, sáros folyó mellett egy kis vendégfogadó árválkodik az út szélén. Egy üdítőre megállunk –Cola, dobozos- és közben legalább lehet nézegetni a folyó életét. Ahhoz képest, hogy milyen keskeny, elég mozgalmas. Sajkások evezgetnek nyugodtan, a túloldalon a cölöpökre épül kunyhók, körülöttük pálmafák, banánfák, mögöttük rizsföldek, előttük gyerekek rajcsúroznak a vízben, halász próbálkozik egy dobóhálóval némely sneciket kifogni, egy faszi áll derékig a vízben és a maga előtt úsztatott műanyag lavórba gyűjtögeti mindazt, amit az iszapos fenékről kikotorász: kagylót, rákot. Jellegzetesen kelet-ázsiai mindennapi látvány.

Mert egyszerű dolog ez: ahol valami víz van, ott valami vízi élőlénynek is kell lenni. Nem is értem, odahaza miért nem erre épít a mezőgazdasági szerkezetváltás: ahol most árvíz/belvíz/fejvíz van, ott mától fogva legyen: halastó! Gát felépítésével ne keresztezzük az Úr Szent Akatttyát! (Halastónak leginkább Buda városának Pest nevű csatolmánya lenne erre a legalkalmasabb; az ott élő panelprolikért nem kár, a betelepített halakkal pedig simán meg lehetne egyezni: metrót nem használnak, anyagilag elég nekik a 13. havi tubiflex, kulturálisan pedig minden ponty kap egy jegyet a Nemzeti Színházba, bármelyik Kerényi-rendezésű darabra. De csak akkor, ha nem dumál vissza! Tátogni –csakis visszafogottan, és nem provokatívan!- megengedett.)

Amíg üldögélünk a folyó melletti kiskertben levő asztalok mellett, vallási felvonulás halad el az úton. Több pickup megy egymás után, szépen lassan, fürtökben lógó emberekkel, az első szépen fel van díszítve és hangosbemondóból hintik az igét. Később is látunk hasonlókat: így néz ki, amikor a hívők egy faluból osztálykirándulásra mennek valamelyik közeli szent helyre.

Egy kis pihenő után újra útnak indulunk és kora délután be is futunk abba a Kyaikto nevű faluba, ami a szent szikla hegyének (aminek a neve az eléggé hasonlító Kyaiktiyo) lábánál van, ahol legelőször is szállás után nézünk. Ebben a falutól úgy 12 km-re van egy Kinpun nevű bázis kemping faházakkal, amiről többen is írtak: innen kb. 10 km felfelé gyaloglással lehet feljutni.

De mi nem itt fogunk aludni , mivel a falut választottuk. Itt az LP 6 dolláros szállásokat ír, de ilyen már nincs: 15 dolcsi alatt mindenki csak mosolyog, hogy az már bizony régen volt. Később majd látható hogy tudunk mi alkudozni, de tényleg ez a helyzet: saját fürdős, légkondis szoba ez alatt az ár alatt nincs -nem mintha ez drága lenne, de azért mi megpróbáltuk. Tudomásul vesszük, nem pityergünk.

Végül elfogadjuk Win ajánlatát és az út során a későbbiekben is úgy lesz, hogy ő mutat olyat, akinek van saját fürdője meg légkondija és az ára nagyjából 15 dollár, de ha nem tetszik nekünk, majd nézünk mást. Itt is elfogadjuk végül az általa javasolt Sea Sar bungalow-együttesben levő házikót. Egy fürdőszoba –jó nagy, de minek?-, egy szoba –az is jó nagy, de minek?-, előtte egy kis veranda -de minek?-, rajta egy pad –na ez már lényeges, ide lehet ülni, kezünkben a sörrel.

A házikókhoz tartozó éttermében ebédelünk a szokásos rizses, tésztás, zöldséges kaját, amelyhez a vendéglős külön nagyrabecsülése jeléül ajándék levessel is megtisztel. A leves neve thai soup, ilyen nevű lét mi már ettünk Thaiföldön is, de itt más lehet a szakács: a leves íze tökéletesen visszaadja a langyos vízben kiáztatott felmosórongy és a szétrohadt nyers kagyló ízvilágának sokszínű kaleidoszkópját -valószínűleg azért, mert a kagylókat ezekből a pocsolyákból szedegetik elő, és ezek bizony némileg elütnek a norvég fjordoktól. Nagy hálálkodások közepette otthagyjuk nekik, rohadozzon náluk tovább.

Mindezek ellenére nagy a barátság, és megpróbálnak kommunikálni is, de nemigen megy nekik az angol, és hogy tele van a képük bétellel az sem segíti elő a gondolatok tökéletes áramlását. A bétel amúgy kellemes zsibbadtságot okoz, meg jól le is tompítja a népet: állítom, hogy például Brezsnyev elvtárs államilag dotálta volna a kenderszívást például, még a mai napi is áll a szovjet diktatúra és mindenki boldogan építgetné a szocializmust: élünk, alélunk, jól vagyunk, nem heveskedünk. Nem beszélve arról, hogy bétellel teli képpel nem lehet érteni, mit is mond a másik, így például, ha valaki azt mondaná, amit a Schmidt Pál mint a jelenlegi olimpiai bizottság vezetője, meg fidesz alelnök és anno mint a Kádár rendszer megbecsült kádere (eggyajelszón kabéke), amikutyánkkölke régi derék kommunista –de ez a konfúz múlt és jelen kettőse korántsem zárja ki egymást, mint látható. Tényleg, van arra valami arányszám, hogy hány év csontig hatoló polgári seggnyalás kompenzál ki 30 év kommunista múltat? Szóval ez a Schmidt et. nem mondaná március 15-e apropóján, hogy a szoci kormány nemzetáruló, csakazért, mert a népszavazás kapcsán nem jött össze az a nagyívű elképzelés, hogy a polgári körösök hozzanak magukkal még egy embert a magyar parlamenti választásokra, történetesen Romániából, pedig milyen jó ötlenek tűnt! Vagy ha mégis mondaná ezt ez a Schmidt Pál, történetesen bétellel teli képpel mondaná és így legalább senki nem értené: a hívek meg úgyis lelkesen megtapsolnák mert arrafelé ez dívik.

A leves miatti csalódottságot feldolgozandó kapunk egy fokhagymás, hagymás, apró zöldpaprikás savanyított szószt: én óvatosabban öntözgetem a rizsemre, de Zsombor fatalista lett a posványkagyló íz után és minden mindegy: egy az egyben bekapja a kis paprikát és huszárosan ráharap. Az arcára kiülő látványból, valamint a fennakadt szemeiből a tárgyilagos szemlélő arra bír következtetni, hogy ez a paprika nem tartozott ahhoz a fajtához, amelyre azt szokták írni: „Édesnemes, csípősségmentes”. Elkövetem azt a hibát, hogy baromi jól szórakozok az eseten, így Zsombor megsértődik: kénytelen vagyok én is enni a paprikából, az együtt sírunk, együtt nevetünk elv alapján. De a sors igazságtalan: az én adagomban egy szemernyi csípős nincs, de kénytelen vagyok úgy tenni, hogy jaj de erős, hogy Zsombor lelkében helyreálljon a béke.

A kaja közben vagy tíz ott lebzselő helyi nézeget minket. Win barátunk nagyon büszke ránk, arcán elégedett félmosoly: lám, kiket hoztam nektek ide, hogy jól szórakozzatok, vidéki testvéreim! Egy fiatal lány nagyon pakolja magát Zsombornak, még énekelget is, csábos pillantásokat lövellve felé, de a fiú el van foglalva az erőspaprikájával, és nem lágyítja szívét a cikornyás dallam sem. Szerintem a lány totál be van lőve, de nem szeretném kisebbíteni Zsombor személyes varázsát.

Az éttermi árak valamivel magasabbak a yangoni kifőzésben tapasztaltakhoz képest: egy kaja a gigászi háromnegyed dollár, egy sör másfél dollár. De hát ez egy nagyon felkapott vallási hely, és mi fehérek vagyunk: e kettő eredője ezt hozza magával, de amíg ez belül marad az általunk tervezett kereten, nincs baj. Otthon is el lennénk ezekkel az árakkal, ketten bőven megvagyunk 6 – 7 dollárból a sörökkel együtt, természetesen.

A ma délutáni program felmenni a Kyakhtiyo sziklájához, mert igazából ezért jöttünk ide. A szikla onnan nevezetes, hogy statikailag elég bizonytalan helyzetben áll egy hegy tetején egy másik sziklán és bizony le is esne, ha Buddha hajszála ott nem tartaná. Ha már Buddha volt olyan szíves, hogy a hajszálát ilyesmire pazarolja, ez nem maradhat következmények nélkül errefelé: az egész be van aranyozva tökig, ahogy elvárható egy ilyen kőtől meg rajta a csúcsos pagodától, körülötte pedig egyéb szent épületek vannak és természetesen igen népszerű hely. A korábbi útibeszámolók szerint a külföldiek előtt csak nem olyan régen nyitották meg.

A pagodát –ahogy mondják, mert szemtanú már nemigen van- 2400 évvel ezelőtt építették, még Buddha életében. A pagoda egyike a legrégebbi, legszentebb buddhista helyeknek Myanmarban, a yangoni Swedagon Payával és a Mandalay-i Mahamuni Payával együtt.

A hely neve a Mon-Pali, ami a helyi nyelvben azt jelenti, hogy „pagoda” és hogy „szállítva a szerzetes fején” -erre nem esküszöm meg, mert egyiket sem beszélem perfektül, de komoly emberek mondták, pl. a vendéglős srác, képében a ragaccsal. Ahogy majd megláttuk, a pagoda nem nagy, sőt kifejezetten kicsinek mondható a maga alig hét és fél méter magasságával, de egy szerzetes fején mégsem lehetne sokáig egyensúlyozni, és a név nem is ezt jelenti pontosan. Azt történt ugyanis, hogy egy szerzetes a saját hajcsomójába kötve Buddha egy hajszálát hozta el ide –ez a hajas történet nem egyedülálló a buddhista storykban: például Sri Lankán, az ottani legszentebb helyen, a Kandy-ban levő pagodában Buddha egy fogát őrzik, és amint a szentély körüli falakon le vagyon festve a történet, egy hercegnő hozta oda, szintén a hajában. Visszatérve ide, szóval ez a szerzetes jobb dolga nem lévén éppen erre járkált, fején a hajával, a hajának kontyában pedig a Buddha hajszálával. Megtalálta a sziklát, melyben ránézésre hasonlóságot vélt felfedezni a saját fejével benne a szent hajjal, és ezen felindulva megépítette ezt a sztupát a sziklán. A sztúpában pedig nagy kegyelettel elhelyezte az ereklyét, amely azóta is végzi a dolgát: nem engedi lepottyanni sziklát kényes egyensúlyi helyzetéből. Így szól a vendéglősfiú története; mások kissé másként mondják, de egy lényeg: van egy szikla, amit Buddha hajszála tart meg és ez a lényeg.

A pagodás szikla –Golden Rock néven ismeretes az LP-ben- gyalog elég messze lenne a faluból –országúton talán 30 km-nél is több, többnyire hegynek felfele, gyalog úgy az alaptáborból 10 km-még inkább meredeken-, ezért személyszállításra átalakított teherautókon lehet oda menni, legalább is majdnem odáig, mert az utolsó háromnegyed órát gyalog kell megtenni a csúcsig, így is. A személyszállításra való kiképzés annyiban történt meg, hogy a teherautók vasplatójára keresztben jó sűrűn deszkalapokat erősítettek, és ettől kezdve ezek lettek az ülések és ennyivel a dolog komfortilag befejezettnek is volt mondható. A teherautó ezer helyen rozsdásodik és annyi hegyes kiszögellés van az illesztések körül, hogy alaposan körül kell néznünk, mit fogjunk meg és mitől védjük a fejünket, ha lesz egy zökkenő, márpedig zökkenő van errefelé zsákszám. Jópár centi hosszan kinyúló csavarvégek, nagyjából felhegesztett éles vasdarabok: vasreszelő vagy fűrész nem honos növény errefelé. Itthon krumpliszsákokat sem mernék ilyesmin szállítani, mert azért a krumpli is ember!

Mivel sötétedés után már elég nehezen lehet lejönni –azt mondják, hogy este 6 órakor jön vissza az utolsó menet lefelé, sietünk a teherautóhoz felszállni, ahol már alig van hely a platón, de mi még felférünk. Aztán még felszáll utánunk vagy nyolc szerzetes: köszönünk nekik nagy illemtudóak, de csak bólogatnak, nem válaszolnak: bétellel teli a szájuk. Közben a Queen Mary kifutásának megfelelő szervezkedés, hangzavar, kiabálás, dudálás: nagy fieszta van körülöttünk. A zarándokok velünk együtt illedelmesen üldögélnek, mint Viktor mögött a színpadon a zümmögő kórus, egy jeles esemény szerény résztvevői.

Záróakkordként a kocsikísérő srác ugrik fel, a képében kilónyi bétel nála is, de ő nem ül le, hanem menet közben nyaktörő mutatványokat végez a kocsi elejétől a végéig, az oldalától a sorfőrfülke tetejéig. Az egésznek semmi gyakorlati értelme nincs, mivel fizetni –ami kettőnkre egy dollárt- a felszálláskor kellett, de csak cikázik ide-oda, rossz nézni. Leginkább akkor nem szívesen látom, amikor a sofőrfülke és a platórész közötti alig 30 cm-es résen keresztül megy át az egyik oldalról a másikra: ha a sofőr most egy nagyobbat fékez, biztos még jobban összenyomódik ez a szűk hely. A fiúnak akkor pedig annyi, vagy legalább is belepréselődik a füle a fejébe egy csöppet, ami esztétikailag -azt mondják a hozzáértők-, nem előnyös. De a srác füle a helyén marad, mert a sofőr nem fékez, mi pedig nyomulunk fölfelé.

A szerpentines út elég rendesen emelkedik és elég szűk is, legfeljebb egy sávnak megfelelő a szélessége: a kanyarok előtt nagy a dudálás, de szerencsére nem jön semmi sem szembe. Az egész olyan, mint egy hullámvasút, csak ott vannak némi biztonsági előírások is és ott van sín is, ami miatt nem ráz az egész ilyen éktelenül, de ez láthatóan senkit sem zavar: leginkább a velünk utazó szerzetesek vidámkodnak a legjobban, ahogy pattognak ott a deszkán. A bételt előtte már szépen átköpdösték a platón és elég ügyesen, mert a menetszél senkinek a képébe nem vitte vissza a trutyit. Vagy legalább is nem reklamál senkise hátulról, mi meg előrébb ülünk. Körülöttünk mindenfelé a hegy kusza bozótja, sűrű erdeje: páfrányok, bambuszok, banánfák, mi egy ilyen égöv alatt elvárható egy erdőtől.

Jó húsz perces menet után katonai ellenőrzőponthoz érünk: mindenkit leszállítanak, csak a szerzeteseket és minket, mint egyedüli fehéreket, nem. Először azt hittük, kocsit váltunk, de végül mindenki visszaülhet a helyre anélkül, hogy bármilyen ellenőrzés lezajlott volna. Tornagyakorlatnak jó volt a le és felszállás, ráadásul elég sok idős is utazik velünk. Formában maradnak: le a platóról, vissza a platóra, sport. Bónuszként kapunk egy totál betépett fickót is, akit úgy kell feltámogatni a platóra, de ezen senki nem ütközik meg. Nem azért rágják a bételt, hogy ne legyen hatása, de ehhez a dícséretes végeredményhez néhány ampulla tömény szesz is besegíthetett.

Misem természetesebb, hogy a katonák is totál be vannak lőve. Nagy fennen parádéznak, produkálják magukat a teherautó közönségének, például egymásra fogják nagy viccesen a puskájukat és mutatják, hogy puf-puf-puf. Ej, be tréfások ezek a fickók, kacagunk mi is szívből mint a többiek, hogy az a jó morva anyjukat szórakozzanak a puskájukkal. A fegyverek még az első világháború idejéből maradhattak itt, de ha két méterről valakibe beletrafál egy ilyen, azt azért azt az illető megjegyezheti magának egy életre, már amennyi ezután neki még hátravan abból. Minden esetre mi azért megpróbáljuk lehúzni a fejünket a plató széle mögé, amikor a fiúk ezekkel a dióverőkkel felénk zsonglőrködnek, de nem történik baleset nemúgy, mint Magyarországon, ahol az okosok rájöttek, hogy a milliárdosok és a parlamenti képviselők egészséges ritkításának módja a hajtóvadászat, csináld magad mozgalom keretében: évente ki is lőnek maguk közül néhányat a vadászcimborák –az őzek ilyenkor pezsgőt bontanak-, de így is marad elég.

Üldögélünk a platón, várakozunk vagy 10 percet és ki is derül, hogy miért: meg kell várnunk a másik teherautót, ami lefelé jön a csúcstól. Ettől a helytől kezdve ugyanis az út abszolúte egysávos lesz, egyik oldalról a sziklafal, másik oldalról a mélység és olyan mértékű emelkedők közben, hogy itt szó sem lehet két jármű találkozásáról, hacsaknem frontálisan. Hogy ezen az egyvágányú részen véletlenül se kerüljön egymással szembe két kocsi, a lejövő teherautóról leszáll az ottani kocsikísérő és átjön a miénkre. Oda vagy vissza, csak vele mehet autó ezen a részen.

Ezen az utolsó szakaszon, amin busszal, teherautóval lehet menni fél óra alatt esünk túl, nem is a távolság, hanem inkább a különlegesen meredek, még szűkebb és kanyargósabb út miatt. A teherautó nagyokat szuszog, prüszköl a légfék, a jármű a sebességváltásoknál szinte megáll, aztán nagy zihálva kapaszkodik felfelé: jobb nem is visszanézni, olyan meredek úton araszolgatunk fölfelé, mellette pedig ott a korlátok nélküli mélység. Ha itt a fék elszáll, egy kefényi Buddha hajszál sem fogná meg az autót. Végül megállunk, kiszállás.

Ez a végállomás még közel sem a csúcs a sziklával, de innen már gyalog kell menni tovább, fölfelé. (Javítok: „célfuvar” előfordulhat, mivel odafönn talán van hotel is, meg a helyieknek mindenféle árusító helyei, amelyek előtt láttunk építőanyagos teherautókat, csomagokkal teli kisteherautókat, tehát van járműközlekedési lehetőség is, de ez nem a normál látogatók számára van rendszeresítve. Itt már találkozunk más turistákkal is, akik valószínűleg a saját buszaikkal jöttek fel, és valószínűleg az errefelé levő néhány hotel valamelyikében laknak. Elméletileg mi is szerezhettünk volna itt szállást, mint ahogy látunk egyéni turistákat is a csomagjaikkal és akkor itt tudtunk volna maradni napnyugtáig, hogy közelről lássuk a kivilágított aranyszínű sziklát. De hát ez most kimarad.

Kaptatunk felfelé, meglehetősen szépen emelkedik az út, de azért belehúzunk, mert még vissza is kell érni az utolsó teherautóig. Ahogy küzdünk felfelé, igen meg vagyok magammal elégedve: a meredek emelkedőn ugyanis nemcsak gyalog lehet feljutni, hanem hordágyon is, ha valaki nem bírja –valószínűleg a hordágyas fiúk megélhetése miatt nem engedik feljebb általában a buszokat. A hordágy kényelmes, székkel kialakított bambusz alkalmatosság, amelynek a rúdjait elöl és hátul két-két ember viszi a vállán. Ajánlgatják magukat ezek a teherhordók, de mi nem kérjük, ennek kapcsán meg is izzadunk alaposan. Kellemes elégtétel, hogy egy francia szervezett turistacsoportnak nemcsak a dagadt sörhasú, hanem a nálam jóval fiatalabb egyedei is ott pöffeszkednek a hordágyon, miközben én, a Lendületes Gyalogos, ajkaimon fölényes mosollyal videózgatom őket. (Külső szemlélő számára úgy tűnik, hogy az ember látszólag csak kényelmesen videózgat, valójában levegőért kapkodva pihenget, de ezek ezt nem tudják, csak bámulnak nefelejcskék szemmel: gyalogolni is lehetséges, a saját lábunkon?)

Néhány nő el is takarja az arcát -blama mi, ez a hordágyazás? De én nagy tréfásan intek a teherhordóknak, hogy viccezzenek már egy kicsit ezekkel a puhányokkal, erre azok abban a hiszemben, hogy én is a csoporthoz tartozom, veszik a lapot és cseppet megbillentgetik a hordágyakat, mire persze nagy visongatás meg kapaszkodás kezdődik a szélébe, így nincs mivel eltakarni az arcot, plussz még a video felvétel is látványosabb. Néhányan szemlátomást elátkoznak a humorommal együtt, de rajtam nemcsak a helyi átkok (+Sárika Néni), de a francia átkok sem fognak -csak nehogy elbízzam magam! Bár egyelőre sikeresen alakítom itt a nagy utazót –izomból, persze.

Az út két oldalán nem marad el szokásos árusítás. Kapható itt minden, különösképpen csodaszerek, amelyek a szent hely meglátogatása során méginkább hatásosak lehetnek. Az elárusító asztalka mögötti polcokon tálkák mindenféle gyökerekkel, kéregdarabokkal, szárított növényekkel, üvegecskékkel, bennünk gyanús löttyökkel, színes ezzel-azzal, amikről gőzöm sincs, mi és mire lehet jó, de nagyon ajánlgatják. Valamire biztos jók –a szénné égetett fekete bivalykoponya is nélkülözhetetlen lehet a szebb jövő érdekében, azzal a bánatosan a ránkmeredő üveges szemével együtt, de ezt sem kérjük: lehet, hogy életünk egyik nagy lehetősége marad ki valószínűleg, de csak nem csaphatom a hónom alá, mégse. Igazából nem is forszírozzák annyira a vételt: egyrészt angolul nemigen tudnak, így csak mutogatnak bizonyos testrészekre, hogy azokra kiváló a patikaszer, másrészt gondolom elsősorban a helyi fogyasztásra vannak berendezkedve.

A hegy tetején van a jegyiroda, ahol megváltható a 6 dolláros belépő. Mivel tele vagyunk kyat-tal, megkérdezzük, fizethetünk-e ebben, mivel ez néhol működött idáig is. A belépőszedő kiskatonák elbizonytalanodva fordulnak a felügyelő tiszthez, aki olyan rossz arcú, hogy az már ritkaság még felügyelő tisztben is, a szeme meg olyan, mint amikor a macskára rámegy az 1200-es Zsiguli. Undorodva vágja oda nekünk, hogy nem, csak dollár. Mi persze mosolygunk a kínlódásán, persze, yes, yes, no problem, (persze magamban közben populáris szóképeket formáztam többszörösen bővített mondattá és talán nem esem a túlzás vétségébe ha kereken kimondom: nem ez a tiszt volt a gondolatfüzér pozitív hőse), de a tiszt arckifejezése sem erre, sem arra magyarul hozzáfűzött derűs képpel elmondott jókívánságomra sem válik barátságosabbá, miszerint élj nemi életet az anyuciddal, te cserépből készült népművészeti nagybögre, ami történetesen nem a csupor. (Hogy a magyart nem értik világszerte, megvannak annak is az előnyei.)

Ez a fickó annyira nézi, hogy valóban átadom-e a 12 dollárt, hogy szerencsére nem veszi észre, hogy Zsombor erre elröhögi magát, –a kiskatonák ha nem is értik, mit mondtam, de Zsombor reagálásából sejtik, látom a tekintetükön, hogy tetszik nekik dolog, egy ilyen faszkalap tiszt nekik is okozhat elég kellemetlenséget. (Amúgy volt olyan hely, ahol a belépő megfizetésénél szintén ragaszkodtak a dollárhoz –nem mindenhol, mégha dollárban is volt kiírva az ár-, de ez sosem volt barátságtalanul előadva, de itt látszott a pasin a kifejezett hányinger a fehérember láttán: utál persze, mert egy turista nem a saját népe, aki fölött diktatúrázhat, a barma.) De nem kívánok én neki semmi rosszat, legfeljebb hogy essen rá a képére egy jó nehéz valami, ha lehet, jó magasról.

Mire e hegymagaslatot sikeresen occupáltuk, már késő délutánba hajlik az idő –ugye, milyen stílusosan adom elő, ha nem tudom éppen, hány óra van-, az úgy-ahogy gömb alakú szent szikla aranyborítását még inkább sárgássá teszi a nap. Körben nagyon szép a panoráma, alattunk erdővel borított hegyek mindenfelé –1100 méter magasan vagyunk-, bár a párásság miatt kicsit elmosódott az egész, még a nap korongja is.

Mielőtt még odaérnénk a „fő” sziklához, van egy hasonló kisebb is, az is elég bizonytalanul áll a helyén és persze ez is szent, meg ez is be van aranyozva. Atyaisten: ha ez a sok pénz ami itt gazdaságilag teljesen haszontalan aranyban fekszik (aztán meg úgyis lekopik az esők miatt, lehet évente újra aranyozni) ennek a népnek a jólétét, a gazdaságot szolgálná! Mert persze, legyen vallás, meg áldozzon is rá, akinek fontos, de valahol a talán magának a papságnak kéne önmérsékletet tanúsítania, hogy ne nehezedjen erre a szegény népre ennyi kiadás, a sok arany megvétele a pagodák csillogtatására, meg persze a sok inaktív szerzetes eltartása is. De hát, aki abban látja a földi élet értelmét, hogy külsőségekkel szolgálja a hite szerinti Urat, annak úgyis ez lesz a legfontosabb, attól tolerancia ilyen téren nemigen várható. Ilyen aranyfüst ragasztgatás előfordul más buddhista országokban is, Thaiföldön is, de itt kategóriákkal jobban elterjedt ez a szokás.

(Myanmarban látszólag nincs vallásüldözés, nemúgy mint például Magyarországon, ahol a püspöki kar azzal a bejelentéssel rúgta be a kocsma ajtaját a választásokra készülődvén, hogy minálunk bizony vallásüldözés van, mivel nem kapnak annyi pénzt amennyit kiszámoltak, hogy baromi jó lenne, ha kapnának. Én egy percig sem kételkedem a püspök urak számtani tudásában, de személy szerint vallásüldözésről én még akkor sem beszéltem, amikor a műszaki egyetemi felvételimkor –még a Kádár rendszerben- külön bizottságot kaptak az egyházi gimnáziumban végzettek és a matek szóbeli vizsgán az első kérdést a bizottság KISZ-es képviselőjétől kaptam, emígyen: Na kiskomám, mi végett vagyunk is a világon?” Az apád faszáért, te lőcs –mondtam én akkor, ámde szigorúan magamban.)

Ahonnan jöttünk felfelé, ott is állnak épületek, most felülről lehet látni a sok kicifrázott, színes tetőt –jól mennek a körülöttük levő sötétzöld erdő színéhez. Az egyik ilyen épületben elég különös szobrok állnak. Valami olyasmi a szoborcsoport jellege, mint amikor a keresztény ábrázolásokon a három királyok jöttek tiszteletüket tenni a megszületett Jézushoz –jelen esetben Buddhát jöttek köszönteni. Itt ugyan nincs szó jászolról, de Buddha szintén a fekszik, jelen esetben a hátán –így nem így szokták ábrázolni-, körülötte vannak a látogatói, kezük imára összekulcsolva –tényleg tipikus háromkirályok jelenet-, de a helyi arcvonású emberszobrokon kívül van itt például indián is, fején tollakkal, szájában pipával, ami nem az általunk az ifjúsági filmekből ismert hosszúszárú békepipa hanem rövidszárú, mint a Sherlock Holmes pipája. Gondolom, az itteni britek szolgáltak mintaként. De hogy indián modellt honnan vettek, az rejtély. (Jók ezek a helyi dolgok: Ecuadorban az indiánok által festett „Utolsó vacsora” képen Jézus sült tengerimalacot ad a tanítványainak.)

Az egész itteni szoborcsoport jelentése: az egész világ, mindenfajta ember eljön és tiszteli Buddhát. A Buddha szobor előttük, a földön fekszik, és teli van rakva a hívők által adományként odarakott bankjegyekkel ugyanúgy mint az őt féltérdre ereszkedő, vagy álló, dicsőitő alakoké. Még az indián tolldísze alá és a füle mögé is gyűrtek bankókat. A szobrok anyaga feltehetően a gipsz, ki vannak festve akkurátusan, elkészítésük művészi színvonala nagyjából a budavári panoptikum rémes alakjait idézi –elég bizarr az egész látvány.

Egy nagy, fényes kerámia padlólapokkal fedett terasz van a hegy tetején, innen lehet mindenfelé mászkálni a szent sziklához, vagy éppen alá állni és úgy tenni nagy tréfásan, mintha a fejedre esne éppen, (jaj, de vicces fotó lesz ebből!), vannak alsóbb teraszok, vannak olyanok is, amire nők nem mehetnek fel –indoklás nincs, csak a tiltó szöveg. A helyiek biztos tudják, de minket nemileg nem érint: amúgy az adott teraszon az égatta világon semmi építmény vagy szobor nincs, minek van megtiltva, ki tudja. (Olyat már láttam hindu templom falára ki írva, hogy a nők a kritikus napokban (amikor olyan légies dolgokat használnak, amivel lehet sziklát mászni, erobikozni, és amikkel még mélytengeri búvárkodni kiválóan lehet, csak éppen kefélni nehezebb), szóval ezekben a napokban a templomba nem mehetnek be. Ennek magyarázata amúgy a vérrel van összefüggésben, meg persze nálunk sem mehetnek be nők abba az épületszárnyakba, ahol a szerzetesek laknak, mert hátha kísértésbe esnek a tisztelt felek, de itt semmi ilyen logikus dolog nem látható.

Szerencsére nincsenek sokan látogatók és nagy a tér, a lemenő nap sugaraiban az épületek, a tornyok, a teraszon álló fák remek árnyékokat rajzolnak a tiszta, fényes kerámia padlón. Nagyon jó a látvány és jó a meleg is még, ahogy a nyugdíjasoknak kínált potencianövelő szereknél mondja a bájos huncut: a lemenő napnak is van ereje. Mert van!

Itt van például ez a Kovács László, a volt külügyér, szoc. pártlenök és jelenleg EU képviselő (nem tudom, hogy mire vették fel végül: a Tengeri Vízmérték Hivatal elnökének vagy a Szarvasmarhák Egységes Almozási Szabályainak kidolgozására, de tökmindegy: nekem is tökmindegy lenne, azért a pénzért. Amúgy a pasinak nem csekély szerepe volt abban, hogy a Szent Korona jelenleg egy párnán hever a vitrinben, nem pedig egy sportos buksin lötyög, fülig behúzva, aktív használatban –értitek, mire gondolok. Szóval ez az ember nem más, mint a Red Bull of Red Csepel, a bolsevík Casanova, egy butikosnő erotikus éjszakáinak főbecserkésze –mint ez kiderült a mértékadó bulvársajtóból. Ráadásul őt nem is tagadta meg a bugyiárus barátnő, nem úgy mint az eredeti Casanovát. Mert azzal az történt, hogy miután egy arisztokrata dámával jópárszor légyott volt, egy estélyen véletlenül összetalálkoztak és a hölgy egyszerűen keresztül nézett rajta. Casanova ezt nem értvén a közös emlékeikre próbálta terelni a szót, de az ágypartnere hidegen annyit válaszolt: „Ugyan jól emlékszem Önre, de ezek a bolondozások nem adnak jogcímet az ismeretségre.” Na, ilyen egy igazi dáma, ezt a stílust sosem fogja megtanulni egy Győzikéné Beja Asszony, hiába ott a kredencen a színarany hátvakaró. Casanova amúgy a 35 aktív éve alatt nagyjából 120 elcsábított nőről számol be az emlékirataiban: ennyit egy discó-lovag manapság egy jobb szezonban összehoz, bele értve a Maykát, bár Maya Gold pornósztár szerint az ózdi hős tök feleslegesen csajozik, mert nem áll fel neki a kukaca és amikor feláll, akkor sem tart egy percig sem az állóhelyzet. Ezt pedig hiteles szövegnek tűnik, mert a Maya Gold kisasszony személyében egy igazi szakember mondta, aki eddig több faszt fogott, mint kilincset és ezáltal ünnepelt médiasztár és példakép.

E röpke kitérő után elindulunk lefelé a hegyről, de erősen belehúzunk, hogy le ne késsük a teherautót: 18.oo-ra ott kell lennünk a végállomásán, mert ez lesz az utolsó emberszállító teherautó a mai nap. Gyorsan sötétedik, és elég nagy a félhomály, ahogy jövünk lefelé az erdőn keresztül. Az út mellett, az erdőben levő faházak előtt már tüzeket gyújtanak, száll a kékes füst a párás levegőben, készülnek a kaják. Egy nő söpörget a háza előtt a földön, a port belevágja a bozótosba, ahonnan sáskák, vagy valami hasonló jókora rovarok felhője csap fel, majd száll vissza: a csirkék eszeveszett rohangálással kapkodják fel a földre érkezőket. Vacsora nekik is. Mesze felettünk már elég kicsinek látszik a kivilágított, aranyló szent szikla. Sietünk, le is érünk szépen, még idő előtt a teherautóhoz. Pontosabban annak hűlt helyéhez. Mert elment! El, azt a teremburáját! –akkor én másként fejeztem ki magamat.

A parkoló téren az árusok csomagolgatnak, de jele sincs annak, hogy ezek innen el akarnának menni: összeülnek, teázgatnak, főzőcskéznek, igazából velünk a kutya sem foglalkozik. Mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy itt lebzseljen két fehér arc, miután a faluba visszavezető egyetlen lehetőség elporzott. Autó tehát nincs, ami egyeseket talán filozóf orrtúrásra ragadtatna de mi nem egyesek vagyunk ezért csak egy fél gyónásra való káromkodást eresztünk meg és nem esünk kétségbe: végső soron valami aprópénzért ledőlünk egy kunyhó gyékényére aludni ha nincs más megoldás, aztán majd reggel csak akad valami.

De észreveszünk egy teherautót, aminek a platóján mindenféle irgalmatlan nagy vasak vannak feldobálva, meg valami ócska olajos masina, és a kocsi körül néhány ember cigarettázik vadul. „Hova lesz kedves bátyámék a menet?” –így mi, amire a válasz: „Csak ide le a faluba, drága messzirőljött fehér testvéreim”. Ez persze úgy kommunikálódik le, hogy mi felhúzzuk a szemöldökünket, mint amikor valaki nagyon kérdez valamit és azt mondjuk, hogy villidzs? –sok kérdőjellel a végén. És közben lefelé mutogatunk. A válasz pedig úgy jön, hogy az egyik faszi azt mondja, hogy dollár, és mutatja a két ujját, meg hogy hoppá, fel. Milyen egyszerű. Nem is alkudozunk, úgy örülünk.

Hogy igazából mi minden van a platón , azt ebben a sötétben nagyon látni nem lehet, így kitapogatunk az oldalfal mellett egy alig szálkás fapallót, amire ráülünk és megpróbáljuk valahogy lábbal kitámasztani magunkat, mivel kétség sem férhet hozzá, hogy itt lefelé nagyutazás lesz, ízi rájder, öcsém és lett is.

Felszállnak a cigiző pasik is, letelepednek velünk szemben, meg jön egy asszony és egy tizenvalahány éves gyerek is, kezükben fakapa: valahol itt dolgozgathattak és most mennek haza. (A kapa valóban fából van: nemcsak a nyele, hanem a kapáló része is, ami nem más, mint egy hegyesre kifaragott, ökörszarvszerűen görbült vastagabb, keményebb faág vagy gyökér. Ezt asszem már írtam, de mindig sokkol.)

És akkor kezdetét veszi az utazás a koromsötét szerpentinen, lefelé, ezerrel. Este a naplómba az egészről semmi mást nem írtam, csupán annyit: „lefelé az utazás: ezt sosem felejtjük”. Hát nem. A teherautó nekieredt a lejtőnek, mi meg elkezdjük a kapaszkodást, meg a csúszkálást a platón. Amikor felfelé jöttünk, akkor legalább padokon ültünk, most meg a vas platón, akkor a meredek emelkedők miatt a teherautó nem tudott gyorsan menni, de most lefelé nincs akadály, megy az erezd el a hajam. Egyelőre a plató peremébe kapaszkodunk, hogy ne csússzunk előre, ami azért nem lenne valami fényes ötlet, mivel a plató elejére összevissza felhányt éles peremű vasak közé bekerülni még mindig rosszabb, mint a plató széléről megúszni néhány szálkával, ezért ez utóbbi választjuk. Arra gondolok, hogyha most nekiszaladnánk valaminek, az biztos, hogy felnyársalnak minket a vasrudak –és közben döngetünk lefelé a vaksötétben, a légfék jó nagyokat szuszog az éjszakában, az út egyenletlenségeinél csak úgy pattogunk a levegőbe, a sötétből ágak vágódnak az arcunkba –tiszta horror. Zsombi nekiveti a hátát a plató sarkának és valahogy megvan én pedig végül ki tudom magamat úgy-ahogy támasztani: a kezemmel a platót fogom, a bal lábamat a vasaknak támasztom, a jobbat meg valahol magam elé nyújtom és megtámasztom valaminek, de hogy minek, gőzöm sincs ebben a sötétben. Nagy sokára véget ér a rohanás, laposodik az út, kiérünk az erdőből és így a hold világításánál látom, hogy a helyi pasik nagyokat kuncognak, hát min? Hát azon, hogy a kinyújtott lábam a pont velem szembe ülő hapsi longyija alatt végződik: az ő tökén támaszkodtam valószínűleg az elmúlt nehéz percekben, bakancsilag. De tűrte, bár nem lehetett egy hatalmas élmény főként a zökkenőknél, tehát gyakorlatilag folyamatosan. Nagy elnézéskérésekbe bonyolódom, de mindenki remekül szórakozik, még a tökönrúgott delikvens is.

A faluban a mi GH-nktól kissé távolabb tesznek le minket, lekászálódunk, nekem kiesik a jegyzetfüzet a zsebemből, de Zsombor szerencsére megtalálja –nem úgy mint pár hónappal később, amikor Közép-Törökországban kavarogtunk és egy 12 órás éjszakai buszozás után letettek minket Kappadókia közepén – a busz pedig elviharzott, vele együtt az ülés előtti hálóban felejtett naplómmal. És hiába volt szépen beleírva, hova küldjék utánam kéremszépen, ha valaki megtalálja… Pedig akkor arrafelé tiszta nyugalom volt: két földcsuszamlás az ország közepén és egy tüntetés az amerikaiak ellen Isztambulban: „Iraq után Törökországot fogják megtámadni az amcsik” –így a szónok, ami arra is bizonyíték, hogy a politikai szónokok országfüggetlenül egységes kiképzést kapnak, agytekervény csökkentési tréningeken. (Szép is lenne, ha egyszer ezek közül valaki –miután kiderülne a századik kapitális baromsága- ily szavakkal fordulna övéihez: „Hittestvéreim! Ez nekem nem jön össze. Úgy határoztam hogy állást változtatok és ezek után, mint piros sipkás kertitörpe lámpásokat tartok gondozott ágyások szélén. És mi egyek voltunk eddig is, ezután is: példámat kövessétek!” Hát, erre várok.)

De most a napló megvan, és a seggünk is megvan, mert érezzük is rendesen, kapott a nagy rázkódásokban, biztos kék-zöld. Ennek pedig csak egy orvossága vagyon, a sör. És lám, az ambuláns kedvesnővérek már sietnek is felénk az originális medicinát tartalmazó ampullákkal: a teherautó pont egy ilyen hospitál előtt parkolt le, ahonnan a felszolgáló lánykák –igen csinosak- már invitálnak is minket befelé. Mi, előzetes szóváltást követően –(Menjünk? Menjünk!) –elfogadjuk.

Helyiek üldögélnek, TV-t néznek, egy igen dizájnos esztrádműsort ami még megbocsátható, de sajnos a sörük nem elég hideg, de azért leviszi az utazás portát meg az idegnyugató whiskyt. A háttérben a faluból női hangok valami Buddha szöveget recsitálnak. Ez a kis falu különben nagyon hangulatos, a sötét éjszakában kis fények égnek a kunyhószerű házakban, főzőcske, füstök, illatok. Kissé feljebb a földes utcácskában a tétován imbolygó lámpácskák alatt egy piac van: kétoldalt a kunyhók előtt asztalkák, rajtuk zöldségek, gyümölcsök, mögöttük az árus anyucik üldögélnek, gyereksereggel körülvéve. Majd oda is elnézünk csak előbb valami vacsit rendezünk, méghozzá a saját GH-nk éttermében.

Lepakolunk a szobánkban, benyomjuk a konnektorba a szúnyogriasztót, majd pedig legyilkolásszuk a szabadon kódorgó példányokat. Igazából nem vagyok arról meggyőződve, hogy ez az elektromos ketyere kinyír egyetlen szúnyogot is, de talán elég büdöset csinál, hogy kintről ne jöjjön be újabb utánpótlás. Különben az ablakon van szúnyogháló de nincs sok szúnyog odakinn: még a szokásos szúnyogroham időpontjában, naplemente környékén sem tapasztaltunk számottevő mennyiséget. A szobában levő kettőt hármat pedig bekerítjük és kíméletlenül végük.

A vacsi közben a vendéglős srác odatelepszik mellénk, nyomja szöveget vég nélkül –úgy látszik elemet cserélt a szájában levő bételt illetően, mert baromira be van állítva. Ennek kapcsán sokat nem értünk a szövegeléséből, de udvariasan bólogatunk. A fiú több témát is megjárat rendesen, de leginkább azt nem érti hogyan lehetséges, hogy Zsombor az apja jelenlétében szeszesitalt ihat. Hogy engedhetem ezt meg? Itt szülő jelenlétében a gyerek, akár elmúlt már 18 vagy 21 éves, nem ihat –mondja. Nem fejtem ki neki, hogy nálunk pedig –kivéve a jobb családokat-, a közös kábítószerezés nem divatos és ebbe beleértem ezt a bétel cuccost is, amit itt mindenki rág, gyerek-szülő egyaránt. Pár hónappal később Zsomborral Törökországban tapasztaltunk hasonló jellegű értetlenkedést, ahol pedig szinte minden férfi dohányzik: huszonéves srácokkal beszélgettünk és teljesen csodálkoztak, hogy hiába 22 éves, hogyan mer Zsombor előttem cigizni –ők is dohányoztak persze, de az apjuk előtt ez kizárt –mondták.

Én zöldséges, Zsombor megint csirkés kaját rendel: jelen esetben a csirkét egy kis zúza, valamivel több nyakbőr és egy nagyforgalmú ambuláns sebészetnek is dicsőségére váló mennyiségű szilánkos csontdarabok képviselik. Lám, megérte húsos kaját rendelni.

(Miután a kaja-kérdés többször is előfordult eddig és én általában zöldséges verziók mellett –hogy úgy mondjam- tettem le a garast, semmiféle biztosíték sincs arra hogy ez a sajnálatos tendencia a közeljövőben megváltozzon. Be kell tehát vallanom, hogy nem vagyok a kizárólagos növényi étkek elkötelezettje. Egyrészt sosem ennék meg egy vegetáriánust (sem annak egy részét). Másrészt a piacon, ó hányszor állok zokogva az emberi önzés és gátlástalanság által kíméletlenül legyilkolt szegény növények hullái felett és eszembe sem jutna akár egy kis karika sárgarépát vagy egy aprócska fej kelbimbócskát is feláldozni –inkább ezek nélkül eszem a rettenetes, kibelezett marhabendő és a disznófejekből durván kimetszett sertésagy keverékét, a velős pacalt. (Talán egy kis majorannát elbír.) A teljesség kedvéért meg kívánom jegyezni, hogy ugyanakkor nem vagyok híve sem a zsírmentes tokaszalonnának sem a pitypangpörköltnek, még magyarosan sem, rizskochágyon, kakaószórattal megbolondítva. Leginkább a szélsőségektől mentes étkezés híve vagyok: ami van, azt esszük.)

A kajához mellékelt zöld savanyúságszerű gezemice nagyon jó, de alaposan megsózták, még szerencsére a sört nem, így kompenzálni tudjuk. Az egyszerű főtt rizs szinte magában is remek –hogy otthon miért nem tud ilyen lenni, nem tudom.

(Pedig a sima rizsen –a rizsán- nincsen rajta semmiféle szaft és még töpörtyű sem: se disznótöpörtyű, se libatöpörtyű és még jellemtöpörtyű sem; pedig jellemtöpörtyűből három is ismeretes: a Medgyessy P., a Kovács L. meg a Gyurcsány F., ahogy ezt a vastag költő, Csurka I. nehézsúlyú író, a pályát tévesztett Troppauer Hümér és egyben besúgótól hazafiig ívelő szilárd jellem, úgyis mint jellemzsírszalonna, ily szépen megköltötte. Hiába, egy igazi irodalmárnak nincs párja, küzdhetek én itt a betűkkel, mint lúd a jégen, mindhiába.)

Vacsi után megyünk körülnézni az esti faluba, ahonnan a hegyről való lejövetelünk óta állandóan valami vallási szertartás hangait sodorja felék a szél, hol erősebben , hol halkabban. Eleinte nők énekelgettek, most pedig már legalább 2 órája monoton szövegelés hallatszik, megnézzük, ki bírja ilyen jól szuflával.

A falu gyakorlatilag egy utcából áll –másnap látjuk, hogy van itt egy másik is, de közvilágítás persze nyomokban sem, és az a rész tök sötétnek látszott. De a „fő” utca sem egy Champs Élysées, nem hiszem, hogy a szélessége meghaladja a három-négy métert, és a jobbról balról egymás mellett álló kunyhók sem adják a világvárosi hangulatot. De nem is kell. Ezek a kunyhók részben vendéglők –a helyiek eszegetnek a kisszékeiken, a kunyhók belsejéből a tüzek keserű füstje és az ételek kellemes illata keveredik remek összhangban-, részben valamit árusítanak, a helyiek fogyasztásra: gyümölcsöt, napi cuccokat.

Mindezeken kívül kisgyerekek mászkálnak, a fejükön széles, lapos fonott kosárral rajta banánfürtökkel. Szinte könyörögnek, hogy vegyél tőlük legalább egy fürtöt, de mi egyszerűen totál tele vagyunk a kajálás után, és nem is tudnánk most hova tenni, nincs nálunk hátizsák. Egy kissráccal azért megegyezek, hogy holnap veszek tőle egy fürtöt a továbbutazásunkra, amit nagy örömmel nyugtáz.

(Másnapra persze már rég elfelejtettem, de ő nem: amikor ott kajáltunk az éttermünk teraszán –reggelire mi is kaptunk banánt, jócskán- hát ott áll tisztes távolságban tőlünk és int, hogy nekünk üzleti ügyeink vannak egymással, banánilag. Közelebb nem mert menni, mivel a vendéglősök nemigen hagyják, hogy a turistáikat valaki zavargassa, de amikor intek neki, odalép, és így nemcsak a reggelire kapott banánokat visszük magunkkal az útra, hanem a tőle megvett fürtöt is –valami nudli árat mondott és nem alkudoztunk.

És most akkor mondjátok meg, nagyokosok, akik a gyerekmunka ellen vagytok és nem differenciáltok: nekem se kellett volna vennem tőle, mert gyerekként árusításra kényszerült szegény? Vagy azt kellett volna mondanom, hogy eredj, fiam, neked még játszadoznod kéne a kis pajtásaiddal, labdázgatni a játszótéren, pillangót kergetni a parkban, meg üdülni a Balatonnál vagy az Adrián, küldd csak ide egy nagy pofonra azt a csúnya apádat, aki nem biztosítja számodra a felhőtlen gyerekkor lehetőségét? (Az apa amúgy kint keccsöl hajnaltól estig a rizsföldön, napi 1 – 1,5 dollárért.) Tudod mit, nézz egy ilyen kisgyerek kerek szemébe és aztán hajts el, ha tudod. Arra persze nincs lehetőség, hogy minden árusító gyerektől vegyél valamit, de ha kicsit is szükséged van rá, nyugodtan. Az itteni szülők nem kizsákmányolásból hajtják ki a gyerekeiket dolgozni, hanem mert szegénységben élnek. Bár kétségtelen, ha nem kap munkát, nem keres pénzt, akkor nyomorog, talán éhen is hal a gyerek, vagy az alultápláltság miatt elviszi valami egyszerű betegség –ez is lehetőség, de így a szép gyermekmunka ellenes emberbaráti elvek legalább nem sérülnek.)

De nem minden útszéli kunyhó kereskedelmi egység: van ami egyszerűen lakás céljára szolgál. Ajtajuk többnyire nincs, egy félig áttetsző függönnyel zárják a bejáratot, bent ég a gyertya és lehet látni, hogy az elálmosodó gyerekek hogyan hancúroznak még egy utolsót, lehet látni a mellettük ülő anyjuk sziluettjét is, aki néha félrehúzza a függönyt, hogy a gyerekeivel együtt megbámuljon minket és megeresszen egy barátságos mosolyt.

Az imaszöveg továbbra is szól, a sötétből egy szépen kivilágított Buddha szobor (aranyozva, persze) fénylik elő és mögötte ott egy jó hosszú fedett pajta, az elején az igét osztó szerzetes ül, kissé magasabban a földön kuporgó híveknél. Ez az építmény a jellegéből ítélve napközben az iskola lehet, az szokott így kinézni errefelé: négyszögletes betonoszlopok tartják a tetőt, oldala nincs és itt semmiféle kegyeleti dolog sem utal arra, hogy ez valamiféle templom lenne. A hívek jó sokan vannak ehhez a kis faluhoz képest, száznál biztosan többen, és a döntő többségük nő. A férfiakat is felfedezzük hamarosan: néhányan a pajta végén üldögélnek vagy támaszkodnak az oszlopoknak, de a nagy többség egy nagy közeli, betonos terasszal bíró kocsma székein üldögél, élénk eszmecsere közepette. Számuk egyre gyarapszik, mert egyre-másra érkeznek teherautók, és ahogy a minket a hegyről lehozó járműn, ezekről is kapákkal, sarlókkal, más kertészkedési eszközökkel a kezükben ugrálnak le a munkások és máris húznak befelé a kocsmába. Kétségtelen, a szent szöveg oda is behallatszik, ha valaki nagyon akar, hát figyelhet –de úgy tűnik, nem nagyon akar, inkább egymás közt osztják az igét és tolják befelé a helyi töményet. Itt-ott tüzek égnek, kutyák jönnek-mennek vakaródznak, mi is hazamegyünk és sörre a saját GH-n éttermébe. Zsombort ismét megtalálja a vendéglős srác, jól elbeszélgetnek. Tiszteletünkre egy helyi lakos bemutatja a kb. 2 – 3 éves kisgyerekét és akinek a kezébe nyom egy szikrázó csillagszórót is hogy tetszetősebb legyen a látvány, de a gyerek nem hülye, ügyesen elhajítja, mielőtt rásülne a kezére.

Felballagunk az enyhe emelkedőn a szobánkhoz, Zsombor le is fekszik, de én nagyon élvezem az estét, a csöndet, a bungalók között a néhány gyenge lámpával megvilágított kertet, a körülöttünk sötétlő fákat –egyből itt kezdődik az erdő, mögöttünk-, így kiülök a verandára egy sörrel a kezemben, nézni bele a sötétbe. A leszálló pára miatt most már minden nedves, de kiválóan meleg van. A pap most már befejezte a szövegelését és egy egyszerű, néhány taktusból álló dallamot ismételget –én itt a teraszon közel három órát üldögéltem, éjjel egy-kettőig, de ezalatt az idő alatt folyamatosan nyomta. Reggel rákérdeztem: élő volt a műsor, semmi magnó, meg ilyesmi (én azért nyomtam volna alá egy kis ritmust egy jól behangolt ceglédi kannával): a szerzetes üldögél, kezében mikrofon és dudorászik maga elé pár órát. De ez nem zavaró, szinte beleolvad a természet éjszakai zörejeibe: a dzsungelből neszezések hallatszanak –kígyó-madár-állat, bármi lehet-, milliónyi bogár különféle hangokon zizeg, jókora példányok vágódnak hangos koppanással a lámpának, gekkók csattognak: az egyik alig 20 cm-re a fejemtől tapad a falra és várja a közelébe kerülő bogarakat, nem zavartatja magát miattam. Minek is zavartatná magát itt bárki is, legyen az gekkó, turista, vagy ittragadt fehérember, a szomszédban.

Ez a bungaló telep ugyanis alig 10 házból áll és rajtunk kívül nincs vendég. A mellettünk levő kisházban helyiek laknak, egy népes család. Még délután váltottunk néhány kósza helló-t velük, mire egy eléggé szakad pólós-rövidnadrágos, 50 év körüli fehérember is kijött a ház elé, egy itteni fiatal csajt átölelve, akinek a karjai között egy kisgyerek aludt. Szemlátomást a pasi is a családhoz tartozott. Barátságosan üdvözöltük egymást. A lány fiatalabb húgai leplezetlenül méregettek minket: nem tudták eldönteni, hogy egy meleg pár vagyunk egymásnak vagy pedig potenciális partner-jelöltek nekik, mert lám, a nővérüknek összejött. (Ennél az útnál is azt tapasztaltam, mint a korábbiaknál is, hogy apa-fiú útitárs felállásban gyakorlatilag senki sem utazik. Szerencsére eléggé hasonlítunk egymásra, így legtöbbször csak rá kellett erősítenünk olyan mondatokkal, hogy „azt mondta a fiam…, ott csetlik-botlik az apám stb., és ezekből egyértelmű lett, hogy nem „barátokról” van szó –bár ezzel itt akkor sem foglalkozna senki sem.)

Fantasztikusan érzem magam. Ez a tornác elmehetne bármely Maugham novellába, csak ő lényegesen érzékletesebben írta le, milyen is ez a Délkelet Ázsia, de igazából átérezni, felfogni csak akkor lehet, ha az embert egyszer már elborította az itteni párás, sűrű, nedves levegő. Mert szél most sem mozdul, továbbra is pára és meleg és az ember jókat húz közben a sörből; de szeretnék itt brit gyarmati tisztviselő lenni, anno 1910! -de egy kicsit ezt a szomszéd pasit is irigylem valahol a koszos klottnadrágjával meg a csajával: lehet, hogy egy örökre elfelejtett Gaugin? Az erdő fölött, a hegyek irányából jó nagyokat villámlik, de dögrés nem hallatszik. Az áram néha kimarad, ilyenkor majdnem totális a sötét, lehetnék akár a dzsungel közepén is. Micsoda este!

Október 22. péntek

Az éjszaka arra ébredek, hogy odakinn csak úgy dől az eső, idebent pedig nagy a fülledtség és a ventilátor sem megy –megint nincs áram. Ha időközönként csitul az eső zuhogása, hallatszik, hogy a szerzetes még mindég énekelget –biztos akkumlátorról megy a mikrofonja, bár akkor még azt hittem, hogy valami végtelenített magnószalag, de hát reggel kiderült, hogy bizony nem, élőben nyomta itt estétől hajnalig.

Egy szúnyog valahogy mégiscsak bent maradhatott és az elektromos riasztó sem vette el a kedvét attól, hogy itt zümmögjön és ne hagyjon aludni: züm-züm-züm –persze, ha nincs áram, az elektromos szúnyogriasztó sem működik, ha egyáltalán hatással van ezekre a lokális dögökre. Ilyenkor csak az optimista hozzáállás segít: biztos azért röpköd, mert a kijáratot keresi.

6-kor kelünk, mert lesz program a mai napra rendesen: indulunk észak felé, de előtte még megnézzük Bago-t. Nem aludtam valami sokat, de az esti teraszon való ücsörgés minden pénzt megért. Zsombor is álmosan kel, de ez nála megszokott. (Nálam is, de én nem látom magamat.) Zsombor rám mered: te vagy az? –kérdi okosan. „Nem, hanem a kukucsmiaz manó” –felelem én találóan, a rám reggel is oly jellemző könnyed hunorral. Álmos ő is, én is, a hangulat kábé olyan, mint amikor egy könnyes-bús éjszaka után Jimmy király elzsongta: Anyám, anyám, én rossz voltam hozzád… -és aztán ennyi is volt, mert megszólalt a kakas.

De Zsombort egyáltalán nem akar felkelni, és amikor erre szépszóval ösztönzöm, bepróbálkozik azzal a félkómás reagálással, hogy visszakérdez: „Mit mondtál?” –hogy ezzel is időt nyertjen. „Süket vagy talán? –érdeklődtem erre én részvéttel, de lehetett a hangomban valami kis zönge, mert Zsombor erre úgy reagál, hogy most ugyan most mi a probléma? Rácseszett, mert én megpróbálok a kérdés alapjaira választ adni, miszerint hogy: problémának nevezzük azt a kritikus különbséget, ami az érintett személy valamely alkalommal való állapota és egy számára ugyanakkor kívánatos állapot között esetleg fennáll -már amennyiben ezt az illető felismeri, mert ha nem, hát akkor nem is probléma, érted? De ha mégis, mert mégis! Akkor magának a különbségnek két forrása lehet, sorolnám, Zsomborkám. Mert vagy abból adódik, hogy az illető (szűkítsük: én) állapota változik meg úgy, hogy kívánatos volna valamiféle további változás (nos: erről szó se lehet), vagy pedig abból, hogy az illetőnek (jelen esetben: én) a környezete változik meg úgy, hogy kívánatos volna valami további változás -és a kívánatosságot most speciál nem nőkre értettem, hanem arra, amit az illető (jelen esetben én), mit szeretnék. Röviden: az a probléma, hogy nem kelsz fel ahelyett, hogy felkelnél.

Zsombor szó nélkül mászik ki az ágyból.

Odakint jó nagy sár –persze, az éjszakai eső-, és az égbolt is szürkés, nem valami megnyerő. Szerencsére itt-ott már derülget, most is meleg van meg pára is, de mi lesz, ha nekilát a nap ezt a sok vizet felszárítani, lesz itt gőzmosoda…

A reggeli előtt Zsombor pakolgat, én pedig egy kört teszek a faluban. A tegnap esti sötétség miatt nem volt teljes képem a dologról, de most már igen: a falu közepén fut végig a főútnak nevezhető keskeny földes-köves-gödrös egysávos közlekedési lehetőség –ezen mászkáltunk tegnap-, kissé lejjebb egy patak, rajta deszkahíd, a túloldalán pedig kunyhók sora, egyesek cölöpökön állnak, de többnyire nem. Meg nem is állnak, hanem inkább düledeznek. Monszun idején biztos vannak vicces helyzetek ezzel a most aprócska patakkal. Egy katonai őrtoronyszerűség is emelkedik, ez hivatalos építmény, nem falusi tákolmány, hanem vasszerkezetre van ráapplikálva az őrhely, tetővel, szépen, kincstárilag, elvágólag. De senki sem őrködik, talán nagyobb vallási ünnepek alkalmával tartják szemmel innen a népet, hogy kényelmesen, szépen, akkurátusan, közibük lehessen géppuskázni alkalom adtán, de most teljes lazaság van. A mi GH-nk és az a néhány többi az innenső oldalon van, ami egy domboldal, mögötte az erdővel, ahogy ezt már írtam az éjszakai elmélkedésem kapcsán. Na, nem baj.

A falusiak számára live show adódik: kisebb csődület áll körül egy ürgét, aki egy kis kézi fűnyíróval tevékenykedik –az a botszerű szélvágó nyíró, amit nálunk párezer forintért meg lehet venni bármelyik centerben, de itt ezzel aztán meg vagyon adva a módja a gépesített növényápolásnak, rendesen. A mester nagyon fontos képet vág a feladathoz, a helyiek pedig álmélkodva nézik a high technikát. Ekkor még nem értettem ezt a dolgot, de később kiderült, a három hetes utazásunk alatt összesen ha három darab mezőgazdasággal valami módon összekapcsolható gépet láttunk: és ez volt az egyik. A többinél majd szólok, de már most hűteném a felfokozott várakozásokat.

Lemegyünk reggelizni, a szállodás fiú és az a lány, akinél Zsombor tegnap nagyon bejött, már ott várnak ránk. A fiú baromi másnaposan néz ki, a lány pedig nagy kacéran dörgöli a hátát egy oszlopnak, hátha Zsombor beindul erre az erotikus vakaródzásra. Gyorsan lefotózom az kis röfit mire észbe kapna és eltűnne a konyha félhomályában. A srác megint angolul kommunikál –feltehetőleg- de hogy mit, az számomra megfejthetetlen, mert újabb adag bételt göngyölögtet közben a szájában. Zsombor azt mondja, hogy ő nagyjából érti. Kétségtelen, az angol nyelvben vannak még hiányosságaim, de azt már megtanultam, hogy a Day Tripper (Beatles) nem azt jelenti, hogy minden napra egy trippert és ez hosszú távon sem elhanyagolható ismeret, főként ha az ember szem elől el nem téveszti.

Megjelenik a tegnapi banánárus kissrác is, elintézzük az ügyletet, mire más gyümölcsárus gyerkőcök is odafutnak és megpróbálkoznak velünk, de felfogják, hogy lekéstek és minden sértődés nélkül továbbállnak. Banánilag immár úgy megerősödtünk, mint a polgári oldal az illegalitásból búvópatakként a felszínre tört kőkemény bolsevíkokkal -Lenin úgy röhög, hogy rázkódik bele a mauzóleum.

A reggelihez (és később szinte minden étkezéshez így volt) automatikusan jár zöld tea is: ott van az asztalon a kanna egész nap, benne pedig a zöld tea, mellette kis poharak, annyit ihatsz, amennyit akarsz. Szerzetesek is jönnek libasorban egymás után, kéregetik a kajára valót. Általában kis szerzetes-tanuló gyerekek, legelöl pedig egy felnőtt szerzetes, kezében egy nagyjából háromszög alakú, díszített, cifrázott, vastagabb bronz lemezdarab, aminek az alsó sarkai felfelé kunkorodnak mint egy kalap széle (mármint ha az a kalap pörge és nem kajla) és amit Buddha hű szolgája kongat, hogy jövünk, készüljetek az adakozásra. Őszintén szólva, nem erős az adakozási kedv, az emberek félrenéznek, mintha nem látnák, nem hallanák őket. Ezek a szerzetesek tényleg megtanulják az alázatosságot: naponta végigcsinálni ezt a tortúrát… Praktikusan felfogva persze úgy is lehet mondani, hogy még mindig sanszosabb, mint dolgozni, ahogy ezt az otthoni krisna hívők egyszer nekem el is magyarázták. Végül aztán befut két szerzetes gyerek, nem a többieknél levő kéregető cserépedénnyel hanem rendes (alumínium, többemeletes) ételhordóval, és ezeket meg is töltik nekik valami kajával a konyhán. Úgy látszik nekik ez a fix helyük.

Ahogy eszegetünk az étteremnek nevezett nyitott teraszon, körülöttünk élénk falusi élet zajlik: kakas kukorékol ahogy szemezget a lábunknál a lehullott rizsszemekben, tehén tolja be a képét, hogy hátha elér valamit az asztalra tett banánból, kutya kerülgeti az asztalt jófajta falatok reményében, foltos kismalac galoppozik föl-s alá körülöttünk és közben egy tucat helyi bámul minket. Igazán meghitt reggeli. Úgy érzem magam, mint Szűcs Judit (Judith! bocs!) táncidal énekes, miután visszatért tiszalöki koncertjéről és interjút adott az Index-nek: „Valóban sztár vagyok”.

Egyedül azt a macskát nem látom, akinek végül Zsombor tegnapi vacsorájának jelentős részét (azt a robbantott csirkecsontos valamit), mély tiszteletem jeléül lekotortam az asztal alá, és el is fogyasztotta jóízűen. Csak nem döglött meg? Vagy már azt a macskát esszük? Nem, most reggel nincs hús az asztalon csak bagett, tojásomlett meg vaj. És hozzá rendes, fekete tea is. Jön a sofőrünk is, mondja hogy már nagyon aggódott, hogy nem érkeztünk vissza tegnap az utolsó teherautóval, ha most sem vagyunk itt, indult volna értünk. Elképzeljük a helyzet, megtalált volna-e minket valamelyik kunyhó gyékényén, bár odafent van egy-két hotel, ahol van telefon, tudtuk volna értesíteni, hol is vagyunk egyáltalán.

Nyolc órakor indulunk vissza, Yangon felé, de csak Bago-ig aztán onnan északra megyünk tovább. Az útról javarészt már felszáradt az eső nyoma, és ahogy idefelé is volt, szinte semmi forgalom. Bringások, azok vannak, mennek dolgozni szépen, meg ökrös szekerek, egylovas kordék, pickup-ok. Az út keskeny, és ahogy már írtam, a pickup-okon jobbra-balra fürtökben lógnak az emberek, így előzni nem egy egyszerű dolog. Én az anyósülésről nagyjából belátom az utat, de Win kívülről abszolúte nem, így most is segítek előzni –mivel, mint tudjuk, Win süket, nagy kézmozdulatokkal intek, hogy most mehetsz. Amúgy ezek a pick up-os járművek állandó mozgásban vannak, ha van felszálló, akkor sem áll meg csak lassít –nincs nagy különbség a padló gáz és a lassítás között- és az ürge valami kilógót alkatrészt elkapva felrugaszkodik a többi csimpaszkodó közé és elégedetten néz.

Ahogy Ázsiában ez gyakran látható, itt is kutyák heverésznek az utakon: most vagy melegük van, és ott hűsítik magukat az összetöredezett flaszteron, vagy fáznak és ott melegednek –nem tudni. Moldova Györgynek van egy jó régi elbeszélése, A beszélő disznó, ami egy rádióriport kapcsán merült fel benne amelyben egy agronómus azt találta mondani, hogy a sertések azért nem ették ezt és ezt a tápot, „mert túl savanyúnak találták”. Hogy honnan tudta ez a nagyokos, hogy pont savanyúnak találták és nem édesnek…? Szóval, a kutyák miért, miért nem, fáznak-e vagy melegük van, nem tudni, de az úton heverésznek, elfoglalva azt az amúgy is vékony aszfaltcsíkot, amin egyáltalán közlekedni lehet. Win persze nem szívbajos, közibük hajt a brekegő dudájával, de a kutyák teljesen apatikusak, éppen hogy csak arrébb szédelegnek, aztán megint összerogynak, nyakukon a világ összes fájdalmával. Az egyik annyira el van lazulva, hogy egyenesen megy neki a kocsinak, fel sem néz, koppan is a feje az ajtón egyet. Ezek is bételt rágnak, vagy mi a csuda? Talán a húsmentes kaják miatt –kizárt, hogy egy ilyen szegény országban a kutya húst kapjon, legföljebb rizst meg zöldségeket, talán egy kis csontot- tehát a vegetáriánus életmód miatt ilyen békések. Gondoltam én ezt mindaddig, míg egyszer nem láttam két kutyát egymásnak esni: vicsorgó, az ínyük teljes nagyságában felhúzott fogakkal, hörögve marták egymást, és nekem a szír sivatagban kóborló, elvadult kutyák emléke ugrott be, úgyhogy ettől kezdve kerültem a kutyákkal való közelebbi érintkezést. Amúgy nem bántanak, főként ha valami étterem, GH házikutyáiról van szó (pl. Pó apó: Indokinában söröztem c. könyv -Libri), de itt biztos, hogy nincsenek beoltva veszettség ellen, így jobb, ha nem harapdálják meg az embert. A jóval fejlettebb Thaiföldről tudom, hogy ott sincs oltás, és amikor néha végigsöpör Bangkok népes kutyatársadalmán egy veszettségi hullám ilyekor a hatóságok kíméletlenül nyírják a kutyákat, nem cicóznak.

Reggel lévén, egyenruhás gyerekek is igyekeznek iskolába az országúton. Egyik kezükben műanyag doboz, benne az iskolafelszerelés, másikban fém ételhordó, benne az ebéd. Poroszkálnak az út szélén, szépen – a gazdagabbak biciklivel, többnyire ketten egy bringán, és látunk néhány pick-up-ot is, rajtuk zöld longyiban, fehér blúzban üldögélő iskolás lányokkal.

A szerzetesek részére továbbra is folyik az intenzív gyűjtés, és ez így marad az egész utazásunk alatt. A nagy hangszórókból nyomott –gondolom- vallás intelmeket nem értem, de az eléggé érezhető, hogy ahogyan szépen elslisszolunk a kéregető edényeiket csörgetők egyre szűkülő sorfala között változik a szövegelés hangsúlya: megy a lecseszés, biztos, kapunk a pofánkra. Szerencsére mi nem értjük, Wint pedig nem zavarja, de neki könnyű: süket, nem is hallja talán.

Mellettünk fut a vasúti sín, ezen mentünk volna ha nem kocsizunk, lássuk, mi maradt ki. Mit mondjak, elképesztő. Ahogy az út kisebb kanyarokat vesz, hosszabban el lehet látni a síneken előre: hát a párhuzamosságnak jele sincs, de nemcsak egymáshoz képest változik a távolság, hanem ráadásul hol az egyik, hol a másik sín van lejjebb a másiknál, de elég istenesen. A párhuzamosok itt egyáltalán nem a végtelenben találkoznának (mert ott találkoznak? limes f(x); g(x) stb.), hanem jóval korábban, ha egy idő után az összetartó tendencia nem váltana széttartóvá, pont úgy mint a politikában: amíg koalíciósok vagyunk addig összetartunk a jó meleg húsos fazék mellett, amikor meg ellenzékben vagyunk hiába gyöngyözik még ott a zsírcseppecske a bajszunkon, de már köpködjük egymást. És ez tart a következő koalícióig. Bájos.

Ilyen összevissza pályán nemcsak az ország szekere, hanem jelen esetben itt ez a vonat sem száguldozhat, és tényleg nem is: jön is éppen, szépen, komótosan, talán 20 km/órával. A szerelvény egy ősrégi dízel mozdonyból, és egy-két rendes utasszállító kocsi mellett több hagyományos marhavagonból áll. Természetesen itt is emberek utaznak, ráadásul alaposan zsúfoltan; a nők a vagon közepén kucorognak, a férfiak a lábukat lógatják lefelé a kocsik pereméről, közöttük festői összevisszaságban mindenféle színekben pompázó, szakadt batyuk, csomagok, dobozok hegyei. Haladni elég lassan lehet így, de azért sajnálom, hogy nekünk kimaradt ez a vonatozás-élmény. Ha az embernek lenne elég ideje… De most nincs, sajna.

A vidék sík, körülöttünk rizsföldek, rajtuk a háttérben mindig feltűnik egy- egy fehérre festett sztupa is az arany kupolájával: kisebb, nagyobbacska, de van belőlük rendesen. A rizsföldeken többnyire már learatták már a terményt és már csépelik a leszedett rizst, persze kézzel. Ez borzasztó egy munka, Észak-Thaiföldön már láttunk hasonlót, a mikor a háromnapos trekkingünkön fent aludtunk a hegyi törzseknél. A döglesztő hőségben tetőtől talpig beburkolt munkások vastag botokkal ütik-vágják a rizst hogy a szemek kihulljanak, és közben elborítja őket a száraz rizshéj szálló pora: mint egy homokvihar, nyelik, köpködhetnek a ruha alá bekerült részek pedig szúrhatnak, viszkethetnek. De itt látunk ennél gépesítettebb megoldást is a cséplésre: a leszedett rizsen nagy komótosan bivalyokat járatnak körbe-körbe. Magyarországon ez anno, az 1900-as évek elején volt divatban –persze lóval, vagy szarvasmarhával, de nem szeretném elhallgatni, hogy az utunk során egyetlen egyszer láttunk egy kisebb cséplőgépet is, származásilag az angol ipari forradalom korai szakaszából. Ez volt a második mezőgazdasági gép, amit a három hetes utunk alatt láttunk (a szélvágó fűnyíró volt az első).

A leszedett rizsföldön néhol már szántogatnak is: bús bivalyt noszogat a térdig érő sárban a gazdi, a bivaly ekét vonszol maga után, az eke teljes egészében –még az „ekevas” is- fa. Nálunk már az 1800-as évek közepén használt, úgynevezett félvas ekében legalább az ekevas volt vasból –itt még ez sem. Persze, nálunk is voltak elmaradottabb vidékek, meg gazdagabbak is, de Myanmarban egyszerűen ez van, mindenhol, amerre csak jártunk, sehol sem láttunk ennél korszerűbb eszközöket –néhol persze voltak vasszerszámok is: a kisebb fajták: kalapács, sarló, olló stb., de a komolyabb készülékek fából vannak, jellemzően faeke, fakapa (meg fuckanal).

Kisvártatva befutunk Bago-ba, az ősi Mon fővárosba. Ahogy közeledünk a város felé, úgy sűrűsödik a forgalom, és egyre inkább érzem, hogy a mi sofőrünk lehet hogy süket, de a közlekedők nagy része ráadásul vak is: olyan szabadon kóricálnak az úttesten, mintha nem is jönnénk, mintha nem is recsegtetnénk a dudát. Hogy senkit sem ütünk el, az maga csoda. A sok kacskaringó után az út jó hosszan egyenes lesz és a végén ott magaslik Bago egyik nevezetessége a Shwemawdaw pagoda, a maga 100 métert is meghaladó magasságával. Képzelj egy bitang nagy, 100 méternél is magasabb magas kupolát!

Bár Bago csak 80 km-re van Yangontól és ráadásul útba esik a Golden Rock felé, a turisták eléggé elkerülik –így ír az LP. Nem tudom: ugyan itt sem találkoztunk turistákkal csak egy pár fős kis csoportba botlottunk az itteni királyi palotánál, de eddig sem volt turista invázió az eddigi helyeken, ahogy írtam már Yangonnál vagy az Arany Sziklánál. Ha valaki meg akarja nézni az itteni nevezetességeket –mindegyiket érdemes!-, egy napos oda-vissza út keretében kijöhet taxival is Yangonból, ha már nincs annyi ideje, hogy megnézze Kyakhtiyo-t, ami pedig igggen nagy kár lenne, ha már errefelé van az ember.

Írtam, hogy itteni királyi palota. Igen és magyarázom. Először is fontos, hogy Bago nem összetévesztendő Bagan-nal, ami innen 600 valahány kilométerre északra van (Mandalaytól van 150 km-re délkeletre), és ahova még tervezünk menni; ráadásul Bago és Bagan is királyváros, de a burmaiaknak Bagan volt az első királysági székhelyük. A földrajzi elhelyezkedésük különbségén túl Bago-t nem a burmaiak, hanem a mon-ok alapították, és vagy 300 évvel korábban, mint a saját Bagan-jukat a burmaiak, akik ekkor még sehol sem voltak –pontosabban nem a mai Burma területén voltak, tehát ezt a területet akkor egyáltalán nem hívták se Burmának, se Myanmarnak (írtam erről a Bevezetőben).

Mert Bago-t két mon törzsbeli herceg, Krisztus után 573-ban alapította, akik amúgy Thaton-ból származtak, amely város innen úgy 100 km-re van délfelé van, tehát ha látni akartuk volna még tovább kellett volna menni vagy 30 km-t Kyaiktiyo után, de ez baromira lényegtelen, mert nem mentünk oda, ami lehet hogy kár, mert ha onnan jöttek a hercegek Bagoba, akkor ott már városnak kellett lenni már akkor is. (De az is lehet, hogy nem kár, mert lám a hercegek is eljöttek onnan ezervalahány évvel ezelőtt, és biztos okkal.) A mon-okról annyit érdemes még tudni, hogy elég sokáig ők voltak itt a tótumfaktum, és egészen a XVIII. századig meghatározóak voltak, ami így kiszámolva is úgy 700 –800 év. (Kicsit talán lehet érezni, hogy nemcsak a közelmúlt eseményei, hanem történelmi gyökerek is motiválhatják ezeket a mon és egyéb törzsi gerilla harcokat a burmaiak és a jelenlegi kormány ellen. Valamikor övék volt ez a föld.). Az ezer éves magyarsággal összehasonlítva: lehet, hogy valahol Szvatopluk is sereget gyűjt?

De még anno, tehát 1.500 évvel ezelőtt ezek a mon hercegek azért szánták rá magukat a város és egyben királyi főváros alapítására (ez most mit jelentett: kitették az út szélére a táblát, hogy: „Ettől kezdve ez itten város, a fő”, vagy csak egyszerűen ők és a házuknépe összedobott néhány kalibát: nem tudom), mert errefelé jártukban egy itteni nagy tó közepén levő szigeten láttak egy hím hattyút, mögötte pedig egy nő hattyút –vagy hogy is hívják a ezeket a női hattyúkat, ja igen: liba. Ennek a két buta szárnyasnak a látványát kedvező jelként fogták fel, és várost alapítottak: innen is látszik, hogy nem következménynélküli az összevissza csatangolás.

Jó nagy kavirty, igaz? És az is igaz, hogy nekünk -ugye, akiknek az iskolai tananyagban Kelet-Ázsia rettentően hézagosan van csak prezentálva- elgondolkodtató lehet, hogy micsoda élet volt itt már akkor is, amikor mi még valahol a sztyeppéken lovagolgattunk a nyereg alatt a hússal –most azoktól elnézést kérek, akiknek ez nem elég előkelő és akik biztosak abban, hogy magyarok voltak a sumérok és a maják is, meg az Árpádházi Királyaink felmenője személyesen Jézus Krisztus vagy hogy régebbi gyökereket is keressünk, egyenesen az Orion csillagképből származunk. A nézeteiket elég szépen népszerűsítettem a szíriai útleírásomban (utazas.com), okuk nem lehet a panaszra (és csak tiszta forrásból: dr. Grespik fidesz-főtisztviselő honlapjáról), ezért most nem aknázom ki ezt a lehetőséget, bár rettentően élvezném megint, és mert manapság oly ritkák az önfeledt kacagással eltöltött percek.

Bago-ról még elég annyi, hogy sok király alatt volt főváros, más jópár királyok elfoglalták, annektálták a területet például a Tangoo központú Bamar királyságukhoz (ma majd ott alszunk, Tangooban); az itt háborúzgató burmaiak, monok, shanok közül egyesek lerombolták majd mások újjáépítették a várost úri kedvük szerint, de a városban több okból nem érdemes nagyon sok időt eltölteni: leszámítva a palotát és az egyéb templomokat, amiket mi is meg fogunk nézni csak egy poros, zsúfolt, jellegtelen település, másrészt Csaba-Zitá-t, akik egy évet kavarogtak Ázsia szerte, egy helyen lopták meg a szállodájukban: itt. Mi sem akartunk itt maradni és nem is tesszük.

A négy fő attrakcióhoz érdemes egyben megvenni a jegyet: 10 dollár/fő, Win ezt javasolja, így hát mi is így kérjük, de önmagától a pénztáros kisasszony nem így gondolja, de nem is áll ellent, amikor így kérjük. A belépők mellé mindenhol venni kell egy külön jegyet a videóra-fényképezőgépre, amik 0,1 dollár és 0,30 dollár között árazódnak, de megéri: nemcsak a felvétel miatt, hanem kapunk egy kis fényképecskét is a helyről, amire egy befőttes gumi van ráapplikálva, hogy tedd rá a kamerádra, ami plussz klassz emlék is lesz otthonra.

Először a Shwemawdaw pagodát nézzük meg, aztán a volt királyi palotát, majd a fekvő Buddhát, ahol egy kicsit még nagyobb a Buddha, mint volt Yangonban a Kyaukhtatgyi payában, meg a Swethalyaung payát. (Próbál meg csak szépen kiejteni ezeket a paya-neveket -menni fog!)

A Shwemawdaw pagoda már látszott az idefelé vezető útról, hogy nem egy aprócska lego makett, a maga 114 méteres magasságával már messziről uralja a környéket (a magyar Parlament 96 méter magas –csak a viszonyítás miatt írom, de ez a paya jóval testesebb, és nincsenek körülötte épületek, tehát jóval monumentálisabbnak tűnik). Egy hosszú út vezet egyenesen a bejáratához, egy lépésről lépésre, fokozatosan emelkedik míg végül a az aljához érve ott tornyosul feletted. Impozáns. Ahogy mondják, kb. 1000 éves. Persze ezeknél a sokéves pagodáknál nem látszik a kor, mivel felkapott hely, és mint ilyen folyamatosan frissen mázolva státuszban van. Buddha hajszálakban ez is jól pozícionált, sőt ezügyben rá is ver Kyakhtiyora, mivel itt két hajszála is van Buddhának. Amikor építgették, mindig úgy érezték, hogy kész, de aztán csak hozzáépítettek néhányszor 20 - 25 métert, míg 1492-ben a szél le nem döntötte –a szél tett ebben az évben más nevezetest is: Kolumbuszt ebben az évben repítette Amerikába. Azóta persze újjáépítették, de a tornyának egy ledőlt darabját meghagyták a jelenlegi épület mellett, ami kiváló alkalmat ad arra, hogy a hívők összevissza ragasztgassák aranyfüst lapocskákkal, már persze ameddig elérnek. Az jelenlegi, újjáépített torony természetesen be van aranyozva, így aztán szikrázik a napfényben, ahogy kell.

Kívülről az egész paya egy hatalmas, kúpszerű monstrumnak tűnik, de belülről nézve nagyon harmonikus. A főbejáratot két „chinthe”-nek nevezett félig oroszlán-félig sárkány védi, jópofák, szélesre nyitott szájukkal inkább egy gazdihoz hálásan lihegő kutyusra emlékeztetnek, mintsem zord templomőrökre. A központi épület alapja fehérre van festve, és efölött aztán minden arany. Körülötte szép, kerámialappal borított, tiszta és jó széles terasz fut körbe, a teraszon kisebb sztúpákkal, templomokkal, imádkozó helyekkel, sőt még fáknak is hagytak helyet: alattuk kőpadok a pihenésre. Az aranyon kívül nincs túl sok szín: különböző árnyalatú bordó, világoskék és sötétzöld, de nagyon esztétikus minden. Nagyságra meg sem közelíti a yangoni Swedagon payát, de kinézetre nagyon is: jóval egyszerűbb az egész, bár díszítve is van, meg a tetőszélek is ki vannak csipkézve rendesen, de megmarad egy visszafogottabb stílusnál. Jól néz ki. Természetesebb.

A délelőtti órának köszönhetően még helyeik sincsenek sokan, de azért a gyertyák most is égnek, vannak imádkozók is, és a füstölők is füstölögnek szépen. Itt is lehet fürdetni szobrot, Buddhát is meg történetesen egy 15- 20 cm magas, valószínűleg valamilyen féldrágaköből készült, opálosan világos, helyes kis fehér mackót (A maci előtt egy jókora piros műanyag fogmosó pohár, a mosdatáshoz.) Itt is van kongatható harang meg egy félreeső bódéban tenyérjóslás is… Kompakt egy sztúpa. Szép nyugodtan körbejárjuk, a langyos kerámiákon kifejezetten jó érzés mezítláb lépkedni.

Olvastam valakitől, hogy amikor Myanmarban jártak, nem győztek zoknikat váltani, mivel mezítláb nem mertek rálépni a pagodák padlójára, mivel azon a helyiek is mászkálnak szintén cipő nélkül, és nehogy valami fertőzés legyen a dologból –nos, ennek az illetőnek a legmerészebb kalandja az volt, hogy egyszer a buszukból kiszállva (csoportos út, természetesen) frissen sült csirkedarabokat kínáltak nekik a helyiek, ők pedig egyszer még ettek is belőle! Pedig volt náluk otthonról a biztonságos zacskós leves is, a kis elektromos merülőforralóval és a hozzá tartozó pléh láboskával, mint állandó esti táplálékuknak; nem vicc: vitték magukkal és esténként a hotelekben az éjjeliszekrénykén főzögették a zsacskós leveskét. Szóval, az illető szerencsésen túlélte a csirkehúst és nem csak azért nem kapott pestist, mert zokniban mászkált a pagodákban, hanem azért, mert mi sem, pedig mi mezítláb. Annyit megtettünk, hogy mielőtt visszavettük volna sarut vagy a bakancsot, nedves papírzsepivel, vagy a repcsin foglyul ejtett frissítő zsepivel letöröltük, este pedig Bodyguard fertőtlenítő tusfürdővel volt a zuhanyozás. Még Zsombor se parázott. (Erről az utazóról később még írok, mivel mi is jártunk abban a hotelben, ahol korábban ő.)

Valószínűleg ezeken a padlókon volt bacilus meg vírus is szép számmal, de úgy látszik szimbiózisban élhettek: például a fertőző májgyulladás vírusa megette a lepra és a lépfene bacilusát, a kolera bacilusával a herpesz vírusa végzett –ami a herpesz vírusból pedig megmaradt, arra meg majd rákenünk fogkrémet, ha kidugja fejét a szájunk sarkán. Lesz olyan esztétikus, mint a helyieken a képükre kent sár.

És még valami: nem volt valami szép tőlem, hogy előbb kicikiztem a zacskós leveses utazót, mert az is nagy dolog, ha egy ember ilyen utakra költi a pénzét és nem pedig a Zserbóban kávécskákra és tényleg nem volt szép tőlem, de nem lehetett kihagyni. Bocs, bocs, bocs. )

A pagoda után irány a királyi palota, helyi nevén Kanbawzathadi. (Jók ezek a nevek, leírni is feladat, kiejteni pedig totálisan másként kell, leginkább amibe belejöttünk az az Arany Szikla, a Kyaiktiyo, amit nagyjából úgy kell mondani, hogy „tyantyungtyo” –mondtuk is így nagyjából amikor kérdezték később, merre jártunk. Akkor tértünk át arra, hogy mondjuk a Golden Rock nevet is hozzá, amikor később egy ürge tök el volt ájulva, hogy mi ott is jártunk, mégpedig nem repcsivel: kiderült, hogy a pasi Kyaiktiyo helyett Kyaingtong–ot hallott (nem is értem, vajon miért?), ami pedig egy település totál máshol, eléggé az ország keleti szélén, a kínai-laoszi határ közelében és elég macerás oda eljutni.

A királyi palota egy jókora parkban van, csak a körülötte levő fal közel 2 km hosszú. Több épület is áll itt, végigjárjuk mindegyiket, van hangulatuk. Szépen rendbe vannak hozva, de odabent nincs világítás csak az a több-kevesebb, ami kívülről szűrődik be, és ahol kevés szűrődik be kívülről, annak remek az atmoszférája, ahol kicsivel több, ott meg jobban látszanak a díszítések. Mert például az egy méter átmérő körüli teakfa oszlopok alsó részén arannyal kicirkalmazott minták csillognak tompán a félhomályban vagy kifejezetten vakítóan ragyognak egy-egy beeső fénysugár útjába kerülve. Az oszlopok felső része sötétbordó-sárfányszínű, ami még sötétebbnek látszik. Faragott ajtók és keretek virágokkal, indákkal díszesre kimintázva.

A parkban van minden: kisházikó, kishíd, alatta kisvízzel, pálmafák, füvek, bokrok, virágok és egy faragott kőkorláttal körülvett egykori fürdő medence, sárkányos díszítésű lépcsőkkel a vízbe. Rajtunk kívül pedig egy lélek sem, még Win-t sem látom, valahol dumál az egyik őrrel –amikor megyünk már kifele, csak akkor jön egy 10 tagú japán csoport. Állati jó a hely: az épületek kellemesek, a környezet annyira vadregényes, hogy Zsombor – a kígyók nagy tisztelője- csak a széles kocsiúton úton hajlandó közlekedni, a fűben levő, valamikor kockaköves ösvényen amit jórészt befutott az aljnövényzet, már nem. Amúgy nem kizárt, víz is van, fű is van, élőlény is lehet itt, miért ne.

A legnagyobb épület maga a királyi palota, de ez belülről a legkevésbé lenyűgöző. Kívülről a formája nagyon impozáns, remekül néz ki, esztétikus formája van, persze be van aranyozva az egész, a falak, a tető, minden, zöld pálmák is állnak körülötte, jók a színek, a kontúrok, remekül lehet fényképezni, van két szép ágyú is előtte. Belül elég egyszerű: tágas, magas, de üres termek, és a királyi trónus sem egy nagy durranás, de legalább fel lehet mászni hozzá és aki akar, bele is ülhet. 1556 óta királykodnak benne, -most már persze nem. Belebotlunk egy jó öreg pasiba, aki a kisunokájával együtt az őr és idegenvezető szerepét tölti be: teakfa –mondja az oszlopokra mutatva, mint egyedüli említésre méltó információt és tartja a markát. Ámde hiába.

A palota után keresztülhajtunk a városon: semmi különös, átlagos egyszerű, helyi város, elég élénk forgalommal. A helyiek gyalog, biciklivel, triciklivel közlekednek és ami feltűnő, elég sok a kétkerekű kordét vontató egylovas járgány, mint tömegközlekedési eszköz, nyolc-tíz fő szorong a kék műanyag nejlonfólia tető alatt. Mi most mellékutcákban kanyargunk, de a városon átmenő főúton ami Yangonba is vezet, ennek többszöröse a kavirty. Ha valaki ezt látja, még annyi kedve sem lesz itt maradni, mint esetleg: éktelen forgalom –honnan kerültek ezek ide?-, rozoga buszok araszolnak tülkölve, teherautók kanyarognak ide-oda, útépítés is folyik, mert akkora port vernek fel, ami még errefelé is szokatlan. Szerencsére mi ezen sokat nem megyünk és hamar letérünk az újabb úti célunk felé.

Most ugyanis azért megyünk, hogy megnézhessük a harmadik nevezetességet, a Swethalyaung Buddhát, aki fekszik és nagy. Hasonló naggyal és fekvővel már volt szerencsénk Yangonban is: ez is kb. ilyen hosszú és kurva büszkék arra, hogy 16 méteres magasságával és 55 méteres hosszúságával 9 méterrel hosszabb, mint a bangkoki What Po-ban levő. Hamár Buddha szobor összehasonlítás: a bangkoki jobban ki van aranyozva, de ettől sem sajnálták. És ennek a kisujja 3 méteres. Nem szeretném rombolni az illúziókat, de ezek a nagy Buddha szobrok jellegre felnagyított gipsz figurára emlékeztetnek; erős, élénk színekkel meghúzott szemekkel, ajkakkal, szájvonallal: csak azért nem mondom, hogy pont olyan nagyban, mint amit én lőttem a céllövöldében annak idején kicsiben, mert ennek a jelentős része aranyszínű, és mert ott csak kiskakas volt, meg nyuszi és törpe, Buddha pedig egy darab sem, de a stílus azonos. Szóval lehet, hogy vallási érzületet nagyon növeli ha az ember lát egy ekkora gipszjellegű szobrot, de igazából esztétikában nem üt nagyot. Ráadásul –mint már írtam- ezeken a szent helyeken a szobrok rettentően frissen festettnek néznek ki, az ember pedig egy szobortól elvár némi patinát, mint például Thaiföldön ott van Ayutthayaban egy fekvő Buddha (a Wat Lokaya Sutha), ami ugyan méretben sehol sincs ehhez képest, nudli 20 méter hosszú, de mivel nincs felette tető, az eső remekül bepatinásította a fehérségét. Na, az szerintem igazából jó néz ki, de nem akartam senkit sem megbántani.

(Mint ahogy igazából senkit se kéne megbántani, mert érzékenyek az emberszabásúak, de leginkább e kategóriában legkevésbé illő a politikusok érzékenyégével kell csínnyán bánni, már jólfelfogott érdekből is, mert hiába tanácsoltam nekik korábban is, hogyha éppen meg akarnak sértődni, csináljanak inkább helyette egy hátrabukfencet, kereszt fülcimpafogással és egyből elmúlik a sértődöttség –beszélhetek én ezeknek. És a falra hányt borsónak van is következménye (az összehányt falon kívül): egyik munkahelyemen is volt egyszer némi politikai okokból bekövetkezett paradigmaváltás, és én hiába lapítottam, mint nemecsekernő a grundon, és csupa kisbetűvel, mert ilyenkor jobb ha az ember lapít, mert ki tudja –hát nem behívott az új vezér magához? Én meg kérdezem tőle, a habitusomból eredő nagyfokú optimizmussal, hogy na mi van, ki akarsz valaminek nevezni? Mire ő aszongya, hogy majdnem eltaláltam: de nem akarlak, hanem foglak, és nem nevezni hanem rúgni, mert fel kell vennem néhány pártkádert, bocs, nincs harag, igaz? Hát lehet egy ilyen kedves emberre haragudni? Ugye, hogy nem. És mivel elvem a keresztényi megbocsátás és a felebaráti szeretet, nem is adtam neki vissza a kölcsönt, csak amikor lehetőségem nyílott rá, de akkor viszont kamatostól, mert ami jár, az jár. Azóta utál.)

Senkit tehát meg nem bántunk, és sokat sem időzünk itt, hanem körbejárjuk, lefotózzuk és megállapítjuk, hogy a legfontosabb kétfajta felvőhelyzet közül Buddha most nem meghalva van, hanem éppen recicling –bocs reclinig. Relaxál, ami onnan ismerszik meg, hogy míg a halott Buddha-ábrázolásokon a szeme csukva van –itt nyitva van és figyeli a világot, a lábujjai pedig sorban enyhén kisebbednek, míg a halott verzióban ezek párhuzamosak és egyformák. Amúgy régi a darab: az eredetit még 994-ben csinálták alapvetőleg téglából, amit bevakoltak, de ez eltűnt amikor Bago-t lerombolták az 1700-as években, majd belepte a dzsungel A brit időkben találtak rá 1880 körül, restaurálták, acélvázra építve tetőt húztak fölé, aztán most itt van, nesze.

A fekvő szobor talapzatának magassága is van vagy 7 méter, rajta körben freskók, ennek a szobornak az építésével kapcsolatos történetet meséli el képregény szerűen. Van itt minden, ami egy jó storyhoz kell: rossz arcú dzsinnt imádó emberek, tópart, fürdéshez készülődő széplányok, király a lovon, nyergében immáron ott ül szende képpel az egyik a fürdőző ludmilla, és végül: építik a Buddha szobrot. A történetet részleteiben nem tudom, az LP sem írja de aki gondolja, ezekből simán összerakhatja, sok elágazási lehetőség nemigen van a storyban.

Szóval alaposan körbejárjuk –igazából a nagy szobron meg a képregényen kívül mást nemigen lehet itt látni- aztán kijövünk, mert van itt még egy sztúpa is amit meg kéne nézni, lévén már távolról is látszik, hogy remekül néz ki. Nincs ugyanis frissen mázolva, tehát van egy kis természetesség benne. Úgy hívják, hogy Mahazedi Paya, 1560-ban építették, ez is lerombolták az 1700-as években és ezt is újjáépítették, mint a fekvő Buddhát.

Ez a sztúpa is elég szent, valamikor itt is volt egy foga Buddhának, mint Sri Lankán, Kandy-ban, de a lerombolás és újjáépítés során ide-oda vitték a fogat és asszem most a Mandalay melletti Sagaing-ban van. (Oda is szeretnénk eljutni.) A paya előtt egy árnyas helyen néhány szerzetes üldögél, a jelek szerint hitéleti kérdésekben osztogatnak tanácsot. Egy fiatal pár kászálódik fel éppen az egyikük elől, erősen el vannak gondolkozva, a nő ráadásul pedig meglehetősen megszeppentnek is látszik de a srác is elég borongós: na ezek biztos kaptak a nyakukba rendesen a plébános úrtól, biztos valami helytelenkedtek, ejnye, már no! De nemcsak a fiatalabb korosztály áhítja a lelki tanácsokat: egy ősöreg szerzetes előtt a földön egy hasonlóan agg hívő ül, a pap osztja az igét, kábé olyan kenetteljesen mint manapság a Gyurcsány, pedig az már teljesítmény; a Pokorni korábbi Jászai-díjas alakításai is kezdenek elhomályosulni, pedig jó magasra tette fel a lécet. A másik ősöreg, a hívő, pedig ültében, majdnem a földig előrehajolgatva fogadja a tanításokat. Sportgyakorlatnak is jó a dolog de más tekintetben is megérhette, mert amikor az öreg felkel több bankjegyet is átnyújt a szerzetesnek, amit az minden köszönés, visszabólintás nélkül elfogad sőt egyből átnyálazza, mennyi is az annyi. Mert a lényeg a lényeg.

A sztúpa nagyon jól néz ki. Jó magas –hogy mennyi, az LP sem írja, de én úgy 70 méter körülire saccolom- és nagy szerencsére nincs sem egységesen bearanyozva, sem egységesen fehérre festve, sőt a legutóbbi festés óta is eltelhetett már néhány év, mert nagyon beálltak, nagyon helyén vannak rajta a színek. A sztúpa alsó fele valamikor fehér volt, de most már szépen bepatinásodott fehéres-szürkévé, a kupolás teteje aranyozott, de ez sem az a csillogó, hanem kellemes matt színű. Díszes, kupolás kapuk egymásutánja alatt meredek lépcső visz fel -a lépcső alján két oroszlán őrködik, a szokásos jópofa képpel- először a kb, 20 méter magasan levő, körbefutó első teraszig lehet feljutni, majd utána nagyjából a sztúpa közepén levő másikig.

Neki is lódulunk, mezítláb persze, mert szent a hely. Számomra elégséges az első emelet is, de Zsombor tovább is megy, hogy csináljon onnan is egy képet, biztos szép a kilátás. Így közelről látszik, hogy az eddig nagyjából egyszínű szürkésfehérnek tűnő falak, korlátok, díszítések több színt is tartalmaznak: néhány kacskaringós díszítés kihalványult piros, a mélyebb részek patinái idő miatt kifejezetten feketék, a napvédette részeken pedig egybefüggő zöldet ad a megtelepedett apró mohaszerű izé. Hát ez tényleg jól néz ki. Állati jó, hogy nincs frissen mázolva: hogy néznének ki például az egyiptomi piramisok, ha évente jó vastagon fehérre meszelnék az egészet? Na, ugye.

A lépcső amúgy baromi meredek. Amikor az ember felfelé megy, még rendben is van, bár a lépcsőfokok elég magasak, lépni kell rendesen felfelé, de lefelé még a kevésbé szédülékeny embernek sem árt kapaszkodni és oldalvást araszolgatva lépegetni lefelé. A teraszokról a kilátás tényleg jó, és egyben hihetetlen is. Amíg jöttünk át a városon, mindent lehetett mondani csak azt nem, hogy Bago egy ősedő által körülvett település lenne, és az utcákon a nagy forgalom sem utalt erre. De ahogy már Yangonban is írtam a Chaukhtatgyi Payánál, ott is körülnézve mindenfelé a trópusi növényzetet látta az ember, a várost meg szinte sehol és itt sem: mintha őserdő lenne köröskörül, és a pálmafák, dzsungelnövények egységes zöldje fölé csak néhány hasonlóan magas sztúpa aranykupolája emelkedik ki. Hát pontosan ez a magyarázat! Amikor az ember megy az utcákon, a forgalomra figyel, és a sok fát igazából nem is észleli annyira, mivel a törzsükön nincs nagyon levél, a koronájuk pedig valahol 20 – 30 méter magasan van. De innen meg csak ez látszik és simán eltakarják az egy-két szintes épületeket, utakat: csak a sztúpákat nem. Most már el lehet képzelni, hogyan is volt az az 1700-as években, amikor a várost a lerombolása után a természet visszavette az azt követő jó száz évre. (Azért ez a környék nem egy Angkor: ott tényleg a dzsungelben van az egész romváros, itt meg csak a jellege az, de mint jelleg és látvány, nagyon tiptopp.)

Nők nem mehetnek fel a lépcsőn, ki van írva, angolul is. Én ezt megértem: bármennyire is van emancipáció meg ilyesmi, és bár csak a magam kispolgári megalkuvó módján csak ímmel-ámmal támogatnám a polgárok elmegyógyászának javaslatát a szingli hordák legéppuskázására de az egyértelmű, hogy olyan bonyolult dolgot mint például a lépcsőn való közlekedés, semmiképpen sem bízhatjuk a nőkre, mert még kárt tesznek ha magunkban tán nem is, hát a lépcsőben. Itt is ez lehet a fő ok, de a mellékes okokat nem tudom; az biztos, hogy valami vallási és nem pedig olyan gyakorlatias mint például, hogy a meredek lépcső miatt hátha egyes kevésbé fennkölt férfiak nők longyija alá való kandikálásra használnák ki a dolgot. Ilyesmi ugyanis itt –rajtam kívül- eszébe se jutna senkinek sem, másrészt ezek a nők úgy tudnak bánni a longyijukkal, hogy még a legvadabb mosakodás közben sem villan ki semmi a térdtől felfelé nemhogy még lépcsőn közlekedés során, harmadsorban az utunk vége felé pl. a Popa hegyen a lépcső néhol volt ilyen meredek és mégis mehettek rajta a nők is. Az is tény, hogy a későbbiek során is voltak olyan részei pl a templomoknak, hová nők benézhettek, előtte letérdelve imádkozhattak is, a benne levő Buddha szobrot láthatták is, de nem mehetek be a szentélybe a szobrokra aranylemezkét ragasztani sem. (Mert ha mehetnének, arra költenék a kosztpénzt, amilyenek, de nem minden sztupánál van ekkora szigor).

A sok nézelődés után megérdemlünk egy kis innivalót, amit egy kellemes kifőzdében ejtünk meg a városban, a Bago folyónál. Kajálni még korán van –úgy döntünk, majd később, de azért letolunk némi söröket is és megpróbálunk beszédbe elegyedni Win-nel, de reménytelen. De annyira kedves, szolgálatkész, aranyos a pasi, hogy nagyon megkedveljük, nem baj, ha egy kicsit ágyúsüket is. Persze, ez túlzás. Amit akarunk, azt meg lehet vele beszélni, például azt is, hogy mi legyen a szállással, ha odaérünk Tangoo-ba, ahol ma alszunk. Az LP első helyen említ egy GH-t, amiről azt mondja, hogy három doktor vezeti –Win-nek megvan erről a véleménye: aszongya, hogy nincs túl jó helyen, mert ott a városszélén eléggé szúnyogos a terület, meg aztán úgyis mindenki oda megy, mert az LP ezt ajánlja. Mert jó mutat a három doktor is mint tulajdonos, de mi nekünk nem orvosra vagy szükségünk, hanem szállásra, aludni megyünk, nem kivizsgálásra, nemigaz? –így a Win. Teljesen komolyan, tök jó a pasi. Mivel az okfejtésében semmi logikátlant nem bírunk felfedezni, rábízzuk: 15 dollárért szerezzen normálisat, rá van bízva. De ha nem teszik, megyünk a doktorokhoz legfeljebb.

És ezzel a megoldással Zsombor is egyetért, pedig ő volt a doktoros project GH előterjesztője, de azért méltányosságból felvetem neki, ha úgy gondolja, talán megszervezek ebben a témában egy szimpátiaszavazást, ahogy tette ezt a Magyar Égre Magyar UFO-t Ön- és Közveszély Polgári Védegylet, és így a technikai megoldás mostmár ki van taposva, ösvényileg: csak annyit kell kijelentenem, hogy „az emberek ezt akarták”. Az más kérdés, hogy az ország lakosságának jelentős része csak pislog, hogy már megint a nevükben beszélt valaki sületlenséget és arra gondol, hogy ő személy szerint azt az ívet írná alá szívesen, miszerint a nevében nyilatkozó politikusok seggébe nyomjanak fel a Kossuth téren uszkve három rőfnyi kukoricatorzsát –de igazi magyar termés legyen, ne import!- és így mondja el százszor, hogy „az emberek ezt akarták”, de szépen artikuláltan ám, nem hadarva! De Zsombor nem ragaszkodik a szimpátiaszavazáshoz, elfogadja a döntésemet. Ezt nagyon szeretem ebben a demokráciában, hogy mindig nekem van igazam

A söröcske kissé elpihentet minket, meg meleg is van rendesen, izzadunk ahogy kell, bár nem süt a nap, hanem csak olyan fátyolosan halványszürke az ég. Húzás tovább, én résen vagyok elől az előzések meg egyebek miatt, de Zsombor szokása szerint elalszik hátul. Win szerencsére nem ásítozik, rendületlenül néz előre és nyomja (nem zavarja semmi zaj – a süket sofőr hanghatásilag befolyásolhatatlan): ma megteszünk összvissz úgy 350 km-t és ennél többet nem is lehetne, mert pocsékok az utak.

Olyannyira, hogy jegyzetelni is alig tudok, pontosabban tudok, de a betűk helyett javarészt EKG diagrammokat vázolok fel a papírra, ahogy vágódunk egyik kátyúból a másikba, és aztán elolvasni eléggé macerás. De nézelődni lehet, nem szédülök bele a sebességbe legalább.

Myanmar lakosságának 70 %-a része vidéken él, tehát nem (nagy)városokban. Ez a vidéki élet azt is jelenti, hogy a városok, falvak nem érnek hirtelen véget –majdnem azt írtam, hogy a helység névtáblánál, de ez hülyeség: ilyen itt nincs- hanem jópár kilométeren keresztül folytatódik a lakott rész az országút mellett álló viskók képében. Ezek a kalibák többnyire lábakon állnak, és bár most nincs már monszunidőszak, alattuk dágványok, pocsolyák, egybefüggő posványok. Jó, ha keresztül van rajtuk vetve egy palló, hogy azon lehessen közlekedni, vagy egy lábakon álló pár deszkányi stégszerű híd. Alatta a poshadt sár, víz: jó büdös is, sokszor. Most ugyan nappal van, amikor a szúnyogok nem mozognak ebben a döglesztő melegben, de el lehet képzelni, mi történik itt napnyugta környékén. A malária elsősorban a turisták által nem látogatott (nem látogatható) északi vidékeken elterjedtebb, de mi azért Lariamozunk –biztos, ami biztos. A helyiek nem is gondolhatnak a drága malária gyógyszerekre, de amint később tapasztaltuk, ennél sokkal egyszerűbb gyógyszereket sem engedhetnek meg maguknak.

Aki járt Myanmarban, az nem győzi hangsúlyozni, micsoda szegénység van itt. Kétségtelen. A szegénység nyilvánvaló jeleit lehet látni Laoszban, Kambodzsában, vagy mondjuk Thaiföld északi területein is, de az biztos, hogy itt folyamatosan szembesülünk ezekkel a lepukkant viskókkal, és a körülöttük porban, sárban élő családokkal, és ahogy írtam: ez az itteni nép 70 %-ára jellemző vidéki élet. Valószínűleg ez lehet itt a kulcs: míg más ázsiai országokban is vannak ilyen körülmények között élő emberek, Myanmarban ez a nagy többségre jellemző.

Az út melletti földeken kézi erővel folyik a munka. A rizskalászok között hajladozó emberekből sokszor csak a kalapjuk látszik ki: Harry Potter-es süvegszerű, nem olyan, mint amit eddig láttam a környező országokban. Gyér vizű folyókon átvezető, alig egy teherautó szélességű, eléggé kezdetleges hidakon megyünk át: a folyómeder mindenhol a jelenlegi vízmennyiséghez képest sokszoros, nem mély, de jó széles: a monszun alatt bizonyára alaposan tele van az egész vízzel. Most a vékony csíkokban folydogáló víz a mederben levő homokbuckákat kerülgeti: inkább vízhiányosnak tűnik a vidék, főként ahogy haladunk észak felé (leginkább aztán majd holnap, mielőtt elérnénk a hegyeket).

A gépkocsiforgalom nulla. (Ez folyamatosan így van, de mindig elképedek rajta.) A biciklisták is így vélekednek, nem is számolnak autóval és teljesen életveszélyesen csalinkáznak előttünk, a legváratlanabb pillanatokban vágódva elénk, hogy kikerüljék az éppen előttük levő gödröt. Olyan az érzésem, mint amikor az Alföldön autózgatok, késő délután-estefelé, amikor már beindulnak a kocsmajáratok, és a bringás hazafikat már a tablettás bor is vezényli a navigációban – de az enyhébb eset, mert a hazai polgár csak egyszer húzza a kormányt az árok felé, már hoppszi, bele is fejelt, már benne is van az árokban és tétova kísérletek után el is szunnyad békésen. Amígy így pihenget, addig is kicsikét kimarad a dobásból és így nem is zavarja tovább a közlekedést. De itt pasik nem részegek, nem esnek ki ilyen könnyen a játékból, csak egyszerűen nem foglakoznak azzal, hogy néha jöhet egy náluk gépesítettebb közlekedő is. De azért haladunk, előttünk a bringások cikk-cakk, aztán Win is tekergeti a kormányt jobbra-balra, mi pedig kapaszkodunk, de így is pattogunk az ülésen, rendesen, amikor telibe kap egy-egy bombatölcsért.

Délután kettő lévén most már lehetne enni is valamit, Win-nek megint van egy ismerős útszéli étterme, egy indiai családé. Helyi viszonylatoknak megfelelő kifőzde, olyan a tegnapi és olyan, mint szerte Kelet-Ázsiában ezek az út menti kócerájok. A klotyó természetesen a konyhával van egy légtérben ahogy ez errefelé természetes, fizikailag többé-kevésbé leválasztva, de van vízcsap is, kézmosásra, meg arra, hogy egy kellően kifejlett sáska szembebámuljon a tetejéről. Mindannyian zöldséges-csirkés-tésztás kaját eszünk (a sáska a csapról az nem, mert elrepült) és mivel nyertes csapaton nem akarunk változtatni: sör is akad hozzá. Win vizet kap, meg egy plussz levest és a számla ezáltal kemény 4 dollárra rúg, mindhármunkra, amiből 2.5 maga a két sör: haladunk, ha ily áldozatok árán is…, de egyelőre urai vagyunk a pénzügyi helyzetnek.

Az étterem mögött itt is ott van a tegnap már látott és továbbra sem túl széles Sittoung folyó –továbbra is alig 20 -25 méter lehet, egy jobbfajta Ipoly-, rajta itt is, mint tegnap, halászok, de itt vannak faúsztatók is: a vastag farönkökből összeállított tutajok lassan csordogálnak lefelé, illetve lökdösik őket előre a rajtuk állók. Egy ilyen faszállítmány (egy szóként írva, nem külön) hosszúsága eléri a 40 – 60 méteri is, és szélességében pedig majdnem a felét elfoglalja a folyónak.

120 km van hátra a mai napból, naivan két órára tesszük a hátra levő menetidőt (nem annyi lett, adtunk hozzá még plusz másfelet, lett belőle majdnem négy, ami 30 km/órás átlagsebesség -és nem rajtunk múlt: így lehetett menni). De addig is: többször is keresztezzük az egyvágányú vonatsínt, szerencsére vonat nélkül. Szinte mindenhol vadul folyik a pályafelújítás a legkorszerűbb eszközökkel: lapát, csákány, kézi munkaerő. Lázas barkácsolásban vannak, síntartó csavarokat húzkodnak, ütik a követ, mint a répát, nagy porfelhőben lapátolják a földet.

Az országút szélén a helybeli polgárok ücsörögnek, meg nem mozdulnának, kijjebb nem húzódnának, hogy elférjen nagy nehezen az autó, pedig Win aztán nem teketóriázik a centizéssel, én biztos fejvesztve menekülnék a pasik helyében. Az sem gond számukra ha éppen beszélgetni támad kedvük az út közepén. Szépen megállnak ott ahol rájuk jön a társalgás, fogják mindketten a bringájukat, megy a csevely, de Win-en, e sokat tapasztalt szakemberen nem fognak ki, nem hezitál, hanem fékezés nélkül éppen hogy csak elhúz mellettük, legfeljebb a bicikli hátsó sárvédője csörren meg a lökhárítónktól. Elképesztő.

Egy kis faluhoz érünk, Win mondja, hogy valamikor itt élt, itt voltak a szülei és a nagyapja jómódú földtulajdonosok, sőt a nagyapja egy nagy Buddha szoborhoz is adott itt pénzt. Ha nem vennénk rossz néven, meglátogatná egy ima erejéig. Mi nagyon örülünk, és be is hajtunk egy faluba, ahol éppen valami ceremónia zajlik az említett Buddha szobor körül: egy teherautóra felkapaszkodott a fél falu, a platóra rádrótozott hatalmas hangszórókról dől a zene és lelkes visítás, zászlólengetés közepette kerülgetik a teherautóval a szobrot, körbe-körbe úgy 30 méteres átmérőn belül. A szobor úgy 10 –15 méter magas lehet –tudjuk az alapelvet, annál szentebb, minél nagyobb-, de amúgy nem egy nagy durranás: pont olyan, mint a többi ülő Buddha szobor –a Buddha szobrok valószínűleg típustervek alapján készülnek: itt történetesen jóságosan ül, frissen mázolva fehérre, kifestett szemeivel barátságosan néz, vérvörösre kipingált ajkán félmosollyal, mint aki tudja, amit tud. Bizonyára ez így is van. (Leninben voltak ilyen szoborváltozatok: Lenin kopaszon: „Lenin natur”, Lenin sildes sapkában: „Lenin turiszt”, Lenin cilinderben: „Lenin de luxe”.)

A kerengő teherautóról lemaradt úgy 100 fő kiskorú megbabonázva néz minket és le nem szakad rólunk, bármerre megyünk, lelkesen trappol mögöttünk. Baromi jól néznek ki, ahogy össze van mindegyik képe ezzel a szépségsárral, de nemcsak úgy akárhogy: szépen, korong alakban, amitól az amúgy is ázsia jellegű arcvonásaik kikerekednek, mint egy kölyökgólyának. Win elmondja nekik, hogy ő kicsoda: hogy az ő nagyapja építtette ezt a Buddha szobrot, és a gyerekek kellőképpen el is vannak a Win-től ájulva, hogy ilyen fontos ember itt a faluban. De nem azért ám, mert a nagyapja építette a szobrot, hanem hogy ez a Win fiú milyen nagy ember: európai turistákat szállít! Win próbálgatja a szoborra terelni a beszélgetést velük, de a srácok rá se rántanak: minket bámul mindenki. Ez az igazi esemény. A szobrot nézhetik holnap is.

Persze, ilyenkor mi is tudjuk, hogy a helyi protokoll részei vagyunk, így ehhez igazodva próbálunk viselkedni. Zsombor erre célra tartogat egy olyan mosolyt, amit jellemzően egy szép sárgaház állandó lakóinak sajátja (Lipótmezei Nemzeti Királyi Tébolyda –alapítva 1868), én pedig megpróbálom felerőltetni magamra Kóka János gazdasági miniszternek üdvözült arckifejezését -mert boldogok a lelki szegények-, amikor bejelenti, hogy dől a működő tőke Magyarországra, tegnap például sikerült megállapodni Jan Stobasek szlovák suszterrel, hogy a cipőtalpaló műhelyét helyezze át az erős munkanélküliséggel sújtott magyar parlament félemeletére a lépcsőtől kissé jobbra, mintegy 0,245 új munkahelyet teremtve ezáltal, az elkövetkező 150 év átlagában. (mert megy a gazdaság motorja, sohanemlátott.) És akkor még nem is tudtuk (tudtam/tad/ta/tuk stb.), hogy elkúrtuk (tátátok/ták/tam -leginkább).

Feszítünk itt szépen, készülhetne rólunk gigantikus föstmény is, mint amit Róth István ösztönös festőművész festett, aztőán tartotta markát a 10 milláért: a Torgyán-Orbán páros a Szent Korona előtt (mögöttük a kabinetjük és a Szűz Mária, előttük a korona körül meztelen angyalkák hancúroznak –annyira vízfejűek, hogy még egy pedofilnak se lenne kedve hozzájuk- kacagányok kacagnak, sújtások sújtanak, paszományok pasznak és e szép páros országlása korszakának megannyi szívet melegítő aprósága is ott kelleti magát. Ha a szociknak lenne egy csepp eszük –de nincs- megveszik ezt a képet és szórólapként terjesztik, de rosszabbul élünk, mint 4 éve: például ilyen képekre sem jut állami zsozsó –bezzeg!)

Erre előkerül a tanító úr is, nagy jattolás, de nem beszél angolul, így Win-en keresztül értesítjük a kivételes szerencsénkről, hogy megismerhettük őt és népét. Részéről hasonlóképpen. Miután így fényesre nyaltuk egymás fenekét, Win megmutatja a nagyapja nevét az adományozók között, és letérdel imádkozni, mi pedig nem zavarjuk. Kicsit körülnézünk: nagyon szakadtak a viskók itt is, de a tanítói státusz biztos valami igen komoly pozíció lehet itt, nagy respekttel, mint a Dicső Szovjetúnióban, ahogy e szép versike is megörökítette:

„Olga, Kolja és Mátyuska, Mind boldogan kiáltozta

Végre oly sok kudarc után Népművelő lett az apám!

Bim, bam, bam – Bim, bam, bam Fényt terjeszt a faluban!”

Fél órás mászkálás után elbúcsúzunk a falutól és népétől, és vissza az útra, ami egy hanggal nem lett jobb azóta, mióta letértünk róla. Próbálok autóvezető szemmel nézni előre, ugyan én mit csinálnék, mikor fékeznék, mikor kerülgetnék és mikor egyszerűen csak imádkoznék, hogy ne legyen tengelytörés és aztán bele a közepébe, Isten nevében, de elég nehéz a feladat. Maga az út is tiszta por, és vagy 40 km-es sebességgel mész hogy lásd, mikor van már kifoltozva a kátyú, és mikor pedig nem, vagy pedig valamivel gyorsabban és akkor pedig zökkensz bele egyikből a másikba. És ez az út az 1. számú főút! Mi lesz itt még…

Win különben nemigen kíméli a kocsit, lefékez és felgyorsít állandóan. Például remekül lehet látni, hogy 30 méter múlva valami ordenáré gödör van az úton, de Win az utolsó pillanatig gyorsít, majd satufék: dááááng!, és csúszunk a bele a gödörbe, recseg ropog a kocsi, csapódik a kövekhez a felni. Ha talán egyenletesen menne 40 km-al, akkor nem lenne ilyen hektikus a haladás, de nem: vagy nulla, vagy 70 km/óra. E fölé nem engedem nyomni még amikor látszólag normálisabb részek vannak, mert egyrészről bármikor lehet egy ménkű nagy luk, meg mert annyit kapott csak ezen a mai napon ez a kocsi, hogy nem csodálkoznék, ha egyszer csak elszállna a tengelye vagy valamelyik, gömbcsukló és éppen akkor nem szeretnék túl gyorsan haladni. A szír buszbalesetünk óta (utazas.com útleírás: Szíria 2003) kissé óvatos vagyok. Zsombor meg kifejezetten zizi –nem is szívesen ülne előre. Én is támaszkodom, ezerrel, pótolandó valamennyire a biztonsági öv hiányát. Az út széléről sovány tehenek néznek ránk, nagy búsan.

Valamivel este 5 óra után érkezünk meg Tongoo-ba, a Win által javasolt GH-ba – a neve Mother’s House Hotel, az LP-ben nincs benne- még eléggé a városka elején van, az országút mellett, egy emeletes kis épület, talán ha 16 szobával. Win még annyiba ráerősít, hogy ne a három doktoros GH-t válasszuk, hogy szerinte nemcsak a szúnyogok vannak ott, hanem bejönnek a békák és a kígyók is a szobákba: nagyon nem akar oda menni, láthatólag. Itt 15 dollárért mérik a szobát, tehát nekünk megfelelő ár, nem fogunk egy esetlegesen 5 dollárral olcsóbb szállás miatt csalinkázni összevissza. Meg legyen a Win-nek is jó üzlete, biztos részesedik. (És még valami az árhoz: az út során a szobaárban mindig benne volt a reggeli.)

A GH nem lehet régi építésű, a szoba is újszerű, kényelmes, szép faragott ágyakkal, tisztára felmosott sötétbarna csempe padlóval és hozzá szépen illő világosabb színezésű fallal, fával burkolt mennyezettel. Saját fürdőszobás, Tv is van, meg légkondi is. Ezeket a szolgáltatásokat egyelőre csak érzékeljűk, és nem élvezzük a- TV-t később se- mert a „kormány jóvoltából” nincs áram jelenleg. Amikor már sötétedik rendesen, akkor mégis csak lesz –nem úgy mint a szocialista Romániában, ahol annak idején pont esténként nem volt áram; mikor máskor ne legyen: hogy a polgárok lássák, hogy nincs. (Amúgy az áram itt is elment 9 óta körül, és nem is jött meg reggelig: gyertyáztunk is a vacsoránál az étteremben, meg itt a szobában is. Sok értelme nem volt a légkondinak. A Win fiú is kapott szállást, ingyen: a későbbiekben is a legtöbb helyen saját szobát kapott, de volt olyan GH, ahol a sofőröknek együtt volt egy nagyobb szobájuk, és néha az eléggé szakadt is volt. Win ilyenkor csöppet húzogatta is az orrát, meg finoman célozgatott is, hogy nem tetszik neki, de hát ő volt a szállásszervező –amúgy igazából csak egy helyen volt ilyen probléma -majd írok róla. Lehet, hogy ebben a „három doktoros” GH-ban sem jó a sofőrszállás, mert az LP amúgy jót ír a GH-ról. Summa summárum: ez a mi szállásuk is teljesen tökéletes, három doktor nélkül is.).

Amíg meg nem jön az áram gyorsan lefürdünk –a hideg víz is teljesen megfelelő, hiszen langyos-, Zsombor szunnyadni akar egyet a sok napi izgalom után, de nem engedélyezem és cserébe átugrasztom a GH éttermébe két sörért –amíg közlekedik, csak nem alszik el. A sör szerencsére még hideg és a kettő együtt 1,2 dollár. Tisztességes, 6.4 dl-es kiszerelésűek, élénkülünk általuk. Amúgy ezt az áram dolgot nem igazából értem: nincs vezetékes áram, saját generátorról megy ha megy, de azt mondják, hogy „a kormány miatt” az sem lehet mindig –lehet, hogy a generátor bekapcsolhatóságát is korlátozzák, vagy csak spórolnak a helyiek és mint egy igazi vagy diktatúrában, mindenért a kormányt szidják –amúgy jogosan. Amikor másnap reggel felkelünk, már nem is kapcsolják vissza: gyakorlatilag alig volt áramunk csak egy kicsit este, a vacsi alatt. Ez azért fontos, mert ha történetesen tölteni kellett volna a videó akkumlátorát, nem lett volna rá lehetőség. De nekem két aksim is van, elég hosszú üzemidőkkel –még nem volt gondom, még a thaiföldi három napos trekking alatt sem merültek le (Pó Apó: Indokinában söröztem –Libri).

Sörözés közben sem tétlenkedünk és igényes, készségfejlesztő-értelemcsiszoló játékokat űzünk: egymás söröspoharaiba a szalvétaként egzisztáló WC papírból gyúrt galacsinokat hajigálunk –hagyom a fiút győzni, magához is tér a nagy örömtől.

De elveszem a kedvét. Ugyanis a vacsorának még nincs itt az ideje, gyerünk befelé a városba, milyen lehet, vajh. Elindulunk az országúton a központ felé, végig kis boltok, mindenféle árusok. És lassan szépen sötétedik is az idő, duplán is: egyrészt a nap lemegy, másrészt koromfekete felhők gyülekeznek az ég alján, és egyre növekednek. Ebből még talán Aigner Szilárd sem jósolna derűs napot mindannyiójuknak –bár volt ő már vertebb helyzetben is. A vita mégsem ezen generálódik, hanem azon, hogy a GH-tól balra vagy jobbra van a központ. Végül jobbra indulunk és sűrűsödnek is a házaknak nevezett fabódék, de Zsombor, aki pont ellenkezőleg javasolta az útirányt, azt fejtegeti, hogy a városkának lehet, hogy van két vége, de közepe nincs. Tiszta anyja a fiú, látszólag meg is hajlok az érvelése előtt de akkor is az általam meghatározott irányba megyünk, mert megszokhatta volna már, hogyha nincs is mindig igazam, de sohasem tévedek.

A városközpont látványilag némileg eltér Párizs belvárosától, talán abban is, hogy míg az a fény városa, itt meg egy kapa világítás nincs. Rejtély, hogy a lámpa nélkül kerekező biciklisták nem mennek egymásnak, vagy az árokba (de nem!), és minket sem ütnek el, pedig tényleg nem lehet látni őket, csak amikor a mellettünk levő kis bódéból kiszűrődő vékony fénynyaláb mellett egyszerre csak ott vannak mögöttünk, előttünk. Onnan sejtjük, hogy a közeleg valami biciklis, mert többnyire ketten bringáznak egymás mellett és beszélgetnek. Annyit lehet észlelni, hogy hangok közelednek a sötétségből, és egyszer csak hopp: már el is húztak mellettünk. A településből sem látunk semmit sem: másnap konstatáljuk csak, hogy elméletileg elmentünk egy pagoda mellett (tök sötétben van, csak a fehér kerítése sejlett fel), pedig anno királysági székhely is volt, de ne cifrázzuk: semmi érdemleges. De ellenben, a várakozásoknak megfelelően egy rohadt nagy trópusi zivatart kapunk a nyakunkba, de akkorát, hogy még a békáknak is a torkára fagy a kutykurutty.

Amióta már Kambodzsában tapasztaltam (erről is van szó az „Indokinában söröztem-ben –hej, micsoda egy pompás kis könyv!), errefelé az eső úgy indul, hogy a döglesztő hőségben jön egy hűvösebb fuvallat, pár perc múlva koromsötét az ég, és újabb néhány perc múlva már öntenek is a nyakadba egy uszodányi vizet mielőtt még a virtuális úszómesternek ideje lenne a sípjába fújni, és a fürdőgatyájában a bal oldalra átigazítani a jobbra áthajlott faszt (ebben semmi politikai célzás nem volt, esküszöm!, abszolút nem gondoltam a Hír TV-ben villogó exkommunistákra! hanem csak arra, amit Karácsony fő-törzszászlós –ftzls- elvtárs kifejtette a budaőrsi laktanyában: csatnak, fasznak, kardnak baloldalt a helye! És szerintem, akkor ő sem arra gondolt méghozzá a legkevésbé sem, hogy az összes fasz a baloldalon van bár akkor számomra nagyon úgy látszott, beleértve a főtörzszászlós elvtársat is, aki nemcsak ilyen nemsziervi, hanem pártalapszervi titkár is volt. De múlnak az évek és hálaistennek mára a helyzet szépen kiegyenlítődött: van balfasz mindkét oldalon is, szép számmal.)

Nos –ahogy illik egy szépirodalmi mondatot kezdeni-, nos hát, ömlik az eső, villámlik, dörög, de mi még idejekorán visszafordultunk, részint mivel eszembe ötlött, miként áztam szarrá Kambodzsában, másrészint úgysem láttunk semmit sem a sötétben, de a meleg miatt ellenben megszomjaztunk és hársfalombos kisvendéglők pedig abszolute nem sorakoztak az út mellett egymás hegyén-hátán, mintegy.

Vacsorát rendelünk a GH éttermében –én zöldséges tésztát választok, ami most is jó és mindenhol kicsit másfajtább, de Zsombor kuriózumokra vágyó lelke robbantott csirkét igényel aminek lemmon-curry-chicken a neve, jó sok szósz van ráöntve, abban viaskodik egymással a lemmon meg a curry, de a lemmon győzött: baszott savanyú a cucc, a chicken pedig csak csontszilánkok formájában fuldoklik benne, így megint cserélhettük el egymással a kajáinkat. De nem bántam, mert nekem nagyon ízlik ez is. Ezek a kaják legalább természetesek, nincs bennük pl. E 221, azaz nátrium-szulfit egy csepp se, ami egyrészt tartósítószerként a mai élelmiszerek jóízű velejárója, másrészről fotóelőhívásoknál vegyszerként használatos. De ez tulajdonsága praktikus is egyben: csak egy korty belőle, utána egy nyelet filmcsík, és már hívódik is elő a gyomorröntgen.

Helyiek is vannak egy páran, sok gyerekkel felszerelkezve, akik nem is fogyasztanak, hanem inkább a TV nézés miatt jöttek ide –ekkor még volt áram. A TV-ben valami líra van: a főhős –jóarcú, ártatlan tekintetű, kissé alultáplált fiú -a Capella bárban dobogós lehetne -hosszan elmereng és valami szerelmi dolog lehet a háttérben; mindenki lélegzet visszafojtva figyeli. Zsombor rajtaütésszerűen közli, hogy minden jel ellenére szerinte bosszút forral a fiú (láthatóan Zsombornak vannak néha nehéz pillanatai is, de azért szeretjük, ha már a mienk).

Felfuvalkodott kivagyiságom elnyeri méltó büntetését: kifogásoltam a TV műsort, na nesze, itt van! A mélabús sztár képe elhalványul a képernyőn és új műsorba vágnak bele, de a javából! Nem szeretnék hazudozni, egyrészt mert csúnya szokás, másrészt mert többnyire rajta is kapnak, de a következő 30 percben –mértem az időt- a kamera egy tetszetős rizsmezőt mutat (ez baromi érdekes lehet a helyieknek: ilyenből áll a fél ország), szárba szökkenő kalászokkal és egy okostojással a közepén, aki láthatólag a hogyant és a mikéntet magyarázza. Az étterem közönségének érdeklődése exponenciálisan csökken és inkább felénk irányul, több okból is: egyrészt a sör mellé Unicumot iszunk (direkte a piros keresztes palackból, egyenesen –a népek azt hiszik hogy gyógyszer, szerintem, és nagyon sajnálnak is valószínűleg, milyen sokat is kell nekünk ebből bevennünk, ámbár csak óvatosan araszolunk előre eme mezsgyén, mivel jópár sör, Unicummal hígítva igen izgalmas másnapot bír eredményezni), másrészt kockapókerezünk. Harmadrészt fehérek vagyunk. Ahogy már asszem írtam, a kockapóker a későbbiek során Myanmar–szerte nagy érdeklődést váltott ki: nem volt olyan város, ahol ne oktattunk volna ki néhány érdeklődőt a szabályaira. Itt is körénk állnak, nézegetik, és néznek minket is, de mi hagyjuk és nem szólunk oda, hogy mitnézőköcsög, de hát az evolúció során van még mit fejlődnünk a felgépelt fejű vállalkozóig. Az eső irgalmatlanul zuhog, még az étterembe is beveri a szél. Az áram is elmegy, romantikus gyertyázás veszi kezdetét.

És ezt az idilli képet Zsombor megzavarja, felrúgja az asztalt, szó szerint, repül, borul minden, nem győzöm kapdosni, leginkább a gyertyát, de jogos a tornamutatvány: a zivatar zaját is felülmúló helikopter berregéssel egy legalább 15 centiméteres szarvasbogár landolt a nyakában. Nagy nehezen leveri a keményen kapaszkodó egyedet, ott forog a hátán a placcon (mármint a bogár) és ez a helyieknek is különlegesség lehet, mert rohannak a gyerekekért is, lássa mindenki, még egy alvó, két év körüli kislányt is felébresztenek rá. Tényleg jó nagy a dög. Amikor már mindenki kigyönyörködte magát kedvére, a bogarat kisöprik az udvarra, legyen sansza újra dobni, és még egyszer ránk hozni a szívbajt.

Befut egy 4 tagú francia csapat is, akik itt is alszanak majd, de a szokásos francia jómodor szerint még véletlenül sem pillantanak ránk, nehogy köszönni kelljen. Később egy újabb francia pár érkezik, de ezek csak kajálnak, aztán nagy savanyú képpel mennek ki az esőbe, a saját GH-juk felé. Lehet, hogy mennek a 3 doktorhoz? Szükségük is lesz rá, úgy szarrá fognak ázni. Mi is átrohanunk a szobánkba az esőverte, sáros udvaron és alszunk, mint a gép, egészen másnap fél hatig, amikor közvetlenül az ablakunk alól indul útnak egy kisteherautó, éktelen csapkodással, kiabálással, intézkedésekkel. A rajta levő felirat szerint WHO-s, akik éppen a szexuális felvilágosítás jegyében ügyködnek, és amikor morcosan kinézek az ablakon, hogy nem-e lehetne-e kurvára befogni a pofájukat esetleg, kapok ajándékba egy műanyag dobozba csomagolt óvszert. Ekkora nagyvonalúság után már nincs képen reklamálni a zajongás miatt, de a téma érdekessége miatt, meghogy mégiscsak tanárember vagyok és fűt a szakmai kíváncsiság, megérdeklődöm, hogy mi a munkamódszerük: sexual education vagy sexual trening, de csak kinyitják a szájukat és nem értik a lényeget. (Én meg elpakoltam valahová az ingyen óvszert a tetszetős dobozával együtt, azóta sem találom, tán csak nem felhasználtam útközben valahol? Vagy a Zsombor?)

Október 23. szombat

Az éjszaka még egy darabig esett az eső, de reggel, ahogy hat óra körül felkel, már süt is a nap szépen, persze dágvány, pocsolyák és sár mindenütt. (Amúgy ettől kezdve esővel nem találkoztunk.) Az éjszaka hasznosan telt el, aludtunk és közben nem is tétlenkedtünk: begyűjtöttünk néhány szúnyogcsípést, mintegy emlékként, úgy látszik hiába húzogattuk magunkra az ázsia-szerte taroló agyoncsicsázott kínai gyártmányú plüss-szerű takarót: jelenleg jajvörös tulipánok kápráztatják a szemet, de ez senkit nem riaszt: mi éjszaka nem látjuk, a szúnyognak pedig mondhatni nulla az esztétikai érzéke. Elég szomorú.

A reggeli bőséges (és megjegyzem, mint ahogy a későbbiek során is mindig az): most sárgadinnye, görögdinnye, banán, vaj, dzsem, többfajta cukrozott-aszalt gyümölcsdarabok, tükörtojás és kókuszos palacsinta… Csak csipegetünk, amíg mozdulni sem bírunk.

A turcsi, malacka profilú pincérlányka teljes díszben tündököl, a képe totál be van kenve ezzel a szépség-kencével A sárgás alapszínre még rápöttyözött kis színes meg fehér pöttyöket is, baromira megadta a módját, csak a Vigyázz! Frissen mázolva! felirat hiányzik róla. Csoszog a papucsában nagy elégedetten körülöttünk.

Zsombor tegnap este még panaszkodott, hogy kicsit érzékeny a füle; szerintem huzatot kaphatott a kocsiban, de szerinte egy ezerlábú százlábú mászott bele, és ami ha megmozdul, akkor ő ijedtében azonnal meghal –ígérte meg nekem, letargikusan. Én belezseblámpáztam, hogy szembenézzek a támadóval, de nem volt semmi, és mára el is múlt a fülfájása –na ezt is túléltük, mehetünk tovább északra, egészen a kb. 250 km-re levő Kalaw-ig. Most 8 óra van, és Win úgy számolja, hogy kora délutánra leszünk ott. Ennek alapján továbbra sem kalkulálunk jó minőségű utakkal, és ezt igen bölcsen tesszük.

Egyelőre az eddig megszokott kinézetű vidéken haladunk: a sárga rizsföldek állati jól néznek ki ezekben a reggeli fényekben, bennük kisebb sztupák csillognak hófehér falaikkal, aranyló kupoláikkal. Magas pálmafák, zöld növényzet az út mentén, lábakon álló kunyhók az alattuk levő pocsolyás részek felett, fehér és barna tehenek álldogálnak bokáig vízben az árkokban és bámulják az autónkat. A nagyobb pocsolyákban, vagy az ismét elénk kerülő Sittoung folyóban –ez itt is sekély, a közepén sem ér a víz a tehén hasáig- gyerekek fürdetik, lötykölik, sikálják az állatokat. Temetési menet mellett haladunk el, elég szegényesek a körülmények: az élen négy ember viszi a lila lepellel letakart koporsót, mögöttük a gyászolók haladnak, kettesével, hármasával beszélgetve, maguk mellett tolják a biciklijüket.

Az úton szerzetesek is mezítlábalnak szép sorban a kolduló edénykéikkel, a nap ellen fejükre húzzák a köpenyüket és nem sokkal utánuk meglátjuk az első sárkánytáncot is, mihez hasonlót jobbára a kínai nagy ünnepek alkalmával lehet látni: egy vagy két ember magára húz egy sárkány maszkot és komplett szerelést, nagy cintányérozás és egyéb csinnadratták kíséretében bonyolult tánclépésekben haladnak az úton, mögöttük a kísérő tömeg: ez is a szerzeteseknek való gyűjtögetés szertartásához –vagy marketing-fogásához- tartozik. Elénk állnak, táncol a sárkány a kocsi előtt, a kísérő pedig tartja a gyűjtögető edényt. Ha már így megdolgoztak érte, kapnak. Érdemes volt kocsival jönni, nem pedig repcsivel, mindig van valami érdekes, nem unjuk.

És íme, itt van a második mezőgazdasági gép, mit láttunk ezidáig: egy dízelmotoros, egyszerű szecskavágó, a rizs szárát dolgozzák fel vele, az út felett sűrűn lebeg finom, szállongó törmelékekből összeállt porfelhő, amin áttör a gépezetből feltörő, a kipufogó által koncentrált sűrű, fekete füst. A munkások szívják, teli tüdővel, jó büdös is, de ha felülemelkedünk eme hétköznapi megközelítésen megállapíthatjuk, hogy színösszetételben elég jól mutat:kék horizont a háttér, az előtérben aranmysárgha rizskalászok, a kettő között szélesen gomolygó szénfekete füst.

Egy rétesebb részen szarvasmarha vásárt tartanak. A tehenek békésen álldogálnak a fák árnyékában, és az eladók/vevők sem heveskedenek, hogy a rák egye ki a májam, ha vak ez a ló, nincsenek nagy parolázásokkal megkötött ügyletek, vagy azok már lezajlottak reggel: az emberek is nyugodtan gubbasztanak, guggolnak, tárgyalgatnak, és szívják a rettenetes cigarettájukat. Később mi is vettünk ilyen cigit meg szivart is és ajándéknak is hoztunk: komoly kicseszés volt a kedvezményezetteknek, mert udvariasságból egyet csak el kellett szívnia, de legalább ócsó volt. Amúgy: rémes.

Az út továbbra is borzasztó: alig tudok jegyzetelni úgy zötykölődünk, fényképezni pedig a leggyorsabb zársebességet választom –még szerencse, hogy erős a kinti fény, nem mozdulnak be a képek. Útjelző tábla szinte semmi, de minek is: van egy út északra és passz. Aki le akar térni, az biztos tudja, hova is miért. Ha mégis van valami eligazító tábla, az reklám is egyben, sőt elsődlegesen az és méghozzá sör habzik rajtuk gyönyörűségesen: Mandalay Beer, Tiger Beer vagy a Myanmar Beer szponzorálta hogy előre Mandalay, jobbra-balra pedig nem. 11 óra után a vidék némileg dombosabb lesz és előttünk magasabb hegyek zárják a horizontot a párás, melegtől remegő levegőben.

Újabb útépítés veri fel a port előttünk. Itt is kosarakban hordják az emberek a köveket, de van már gépesítés is egy úthenger képében: egy komolyabb szakasz van készülőben, nemcsak ilyen toldás-foldás. A kézi munka ettől még változatlan.

Megyünk még másfél órát, még Thazi előtt jobbra fordulunk és nekivágunk a felfele haladásnak. Win közli, hogy nem lesz könnyű az út: nem hiszünk neki, hogy ennél lehet rosszabb is –hát lett. Ez a távolság Kalaw-ig legfeljebb 60 km, de simán elnyerte életem legkatasztrofálisabb utazásának címét. Eleinte ez nem látszik, a gyanúnkat elaltatják. Az út persze itt is csak egysávos mint eddig volt, és talán még rosszabb: jó hosszú részeken betonnak még a nyoma sincs, csak kőzúzalék ropog a kerekek alatt. De nem emelkedik durván, a vidék meg gyönyörű: jobbra sziklafalak omlanak le az útra (szó szerint: fél méter átmérőjű szikladarabokat kell kerülgetnünk), balra erdő, a völgyben patak, a patakban helyiek mosnak és vidáman integetnek. Szembe forgalom alig, annál több a lerohadt teherautó, autóbusz: kerekeik fadarabokkal kitámasztva, és az utazóközönség alatta meg a fák árnyékában várja a csodát ugyanis szerelésnek nyoma sincs. Kanyargunk, élvezzük, nem lesz itt gond, véljük.

Egy Yinmanbin nevű kis pöcs faluban Win javasolja, hogy kajáljunk. Mivel innen már csak legfeljebb 45 km lehet Kalaw, nem értjük igazából, miért nem megyünk tovább, de ha Win éhes, együnk, bár csak alig múlt el délután 1 óra, ezt a kis távot már csak lerendezzük gyorsan. (Mint kiderült, ez a gondolat nem bizonyult kifejezetten perspektivikus szemléletűnek.)

A szakadt kifőzde előtt néhány busz várakozik. Ezek is úgy néznek ki, mint egy 70’-es évekbeli NDK lakókocsi, csak jóval nagyobbak és jóval kevésbé formatervezettek. És jóval korábbi gyártásúak. A buszok teteje is tömve emberekkel, de ez valami különlegesen jó hely lehet, mert nem is szállnak le, ott falatoznak valamit tarisznyából.

A kifőzdében kivételesen nem a központi traktusban van a WC, hanem hátul az udvar végén, így odahaladtamban gyönyörködni tudok egy kibelezett traktorban –típusáról annyit lehet megállapítani, hogy Frédi és Béni biztos hiányolja-, valamint egy nagyon csinos, fiatal lányban, aki egy beton kútgyűrűből mosakszik, ahogy ez itt szokás, talpig ruhában, de a rátapadt vékony selyemszerűség nem hagy kétséget alakjának legapróbb részleteiről sem. Azannya –tanulmányozom tüzetesen a felhozatalt, de baromira feltűnésmentesen ám, mintha a rigókat nézegetném a fa tetején, bele is gyalogolok valami csúnyaságba az udvar közepén, amit az a hülye csámborgó kandisznó pakolt le, de feltétlenül megérte még így is. Zsombort is ugrasztom aztán, ki ne maradjon a látványból és ez a fokozott fehérember-forgalom már soknak tűnik: a kiscsaj lelép, és mi kénytelen vagyunk a teltebb és idősb nővérének látványában gyönyörködni, ki is felszolgál. Ez sem rossz látvány, mivel hideg söröket is hoz nekünk a kaja mellé.

Mi a la carte módon rendelünk és így az étterem fedettebb részén, a hűvösben kapjuk meg, rendes evőeszközzel és tányérból pontosan ugyanazt a zöldséges rizst, amit kis kutyaetető műanyag edényekben, egységadagokban szórnak ki nagy mennyiségben a helyi átutazók buszosok számára egy hosszú asztalra, gondolom fillérekért. Mi gigászi összegeket hagyunk magunk után: hármunkra fizetünk vagy 4 dollárt sörrel, vízzel együtt. Van egy kis bódé is az étkezde mellett –mondom, komoly kereskedelmi átutazó centrummal van dolgunk- és Zsombor vesz még egy pár narancsot is, hogy majd út közben megeszegeti. Nos, nem ette meg –kapaszkodott, mindkét kezével, ahogy csak bírt és a száját evés helyett imádkozásra használta.

Ugyanis az út tényleg katasztrófálissá vált. Életem legrosszabb útját Kambodzsában tapasztaltam meg Siem Reap és a thai határ között, amiről a már említett könyvben, az Indokinában söröztem c. szépirodalmi remekemben kellő kegyelettel meg is emlékeztem, mert ott egyszerűen nem volt út, gödrök, puszta anyaföld és nulla haladási sebesség; a csatornákon, folyócskákon átvetett labilis pallókon és vaslapokon balanszírozott a buszunk, (azóta ott a helyzet lényegesen javult), de legalább sík volt a terep, és ott a gond csak az volt, hogy bennragadunk valami gödörben, vagy ha fel is borulunk, hát majd kimászunk alóla. Ez utóbbiara –mármint a felborult kocsi alól való kimászásra- itt kevés esély mutatkozott, ugyanis az út keskeny szerpentinként kanyargott a hegyoldalban, jobb esetben hézagosan volt kikövezve, néhol kőzúzalékos, de inkább egyenetlen, sáros, poros földút, rajta a hegyről legurult vagy az eső által lemosott szikladarabokkal, hatalmas kátyúkkal. És semmi védőkorlát, és alattunk a mélység. Ahol az út mellett erdő vagy bokros rész volt, ott legalább az embernek volt olyan érzése, hogyha megcsúszunk, csak megfognak a növények, de ez csak a látszat, mivel a hegyoldal szinte merőlegesen esik lefelé –nem fog itt meg semmi egy autót, ha egyszer leesésre szánja el magát.

De sok helyen még ez a látszat biztonsági növényzet sincs, egyszerűen semmi, csak a mélység. A kocsin a gumik állapotáról jobb nem is beszélni, úgyhogy a ezen a talajon minden kanyarodásnál –szemben ott a szakadék- a kocsi a lefékezett kerekek ellenére rendesen sodródott kifelé. És Win vezetési technikája pedig tényleg egyedinek volt mondható, de most már meg sem mertünk mukkanni még egymás között sem: csak túléljük! Ugyanis a pasi a kicsit is egyenesebb részeken felgyorsított és a kanyar –rendszerint jó éles kanyar- közepéig nyomta is a gázt keményen. Majd pedig satufék, miközben a kormányt teljes erőből eltekerte, ameddig csak bírta, koppanásig: a kocsi szinte akadály nélkül sodródik előre, közben úgy–ahogy kezd beállni a kanyar ívébe az eleje, a fara pedig valahol a meredek szélén billeg, majd újra padlógáz és nagy nehezen kijövünk a dologból. És 3 perc múlva ugyanez.

Le sem merek nagyon nézni, csak rettegek itt, a szakadék szélén és félek, hogy leesünk és egyáltalán nem merek nagynak lenni –hiába, az emberi lelket megnyomorító kommunizmusban cseperedtem. Mert belegondolva: mi is a hiba itt?

Hát az a hülye gravitáció, az! Mert az okozza például az impotenciát is –gondoljunk csak jobban bele! Hát akkor ezen kell változtatni bátran és határozottan, kedves barátaim, bátran és határozottan kedves barátaim, igen!, bátran és határozottan kedves barátaim, bátran és határozottan kedves barátaim –bocs elakadt a lemez, kedves barátaim, de addig is míg oldalba vágom a tűt: bátran és határozottan! És ezek után meg is ígérem nektek, kedves barátaim, hogyha engemet és üzletfeleimet miniszterelnöknek megtetszenek megválasztani, én ezen változtatni is fogok. Szépen együtt meg fogjuk kérni a gravitációt, hogy magyar ember ne sújtson, lefelé ne vigyen, hanemha röpítsen égbe inkább. És ha mi szépen kérünk valamit, annak biztosan lesz foganatja, mert ha nem, majd adunk akkor a pofájára a gravitációnak, hogy arról kódul –ismerhettek.

No ha ezek után a gravitáció el is kusso, csendben, van más gond is, mert amikor éppen nem volt kanyar meg szakadék –ritkán volt ilyen- akkor pedig ott voltak a jókora lukak az úton. A lukak előtt Win gyorsít, jól felpörgeti majd ezerrel fékez, de már túl későn ahhoz, hogy rá ne fusson erre az aknára: a kocsi durr!, bele a lukba, kap a felni, az alváz, mi pedig repkedünk felfelé az ülésről –van egyáltalán fékcső még?- merül fel mindannyiszor az emberben. És a tengely miből készült? Titánból? A helyzet komoly, nincs min mosolyogni, ilyen helyzetben még a Szekeres Imrének is kipottyanna az örökmosolyt csináló befőttesgumi a szájából, vagy lenyelné egy zökkenőnél.

Egy szerencsénk volt, hogy 30 – 40 km-es sebesség fölé a pocsék út és az emelkedő miatt egyszerűen nem tudta, nem lehetett nyomni, így ezzel a technikával -ami különben tökéletesen ellentmondott a fizika törvényszerűségeinek- a kanyaroknál sem sodródtunk le. Este, amikor néhány bájos sör mellett megtárgyaltuk Zsomborral a nap eseményeit, azon gondolkoztunk, hogyha Win egyik diplomája fizikusi, mi lenne ha kis ábrákat rajzolnák neki a kocsira ható erővektorokkal, felbontva azokat cosinus és sinus összetevőire, az előre ható és a centrifugális (a kifinomultaknak: negatív centripetális) részeire, hogy meddig is kéne nyomni a gázt, meddig fékezni és mikor újból gázt adni, de abban maradtunk, hogy egyrészt a pasi teljesen meg van elégedve a vezetési stílusával (és tény: a puding próbája is megvolt, mert eddig életben maradt), másrészt kizárt, hogy megértené szegénykém a süket fülével. Így hát maradt az ájtatos ima a továbbiakra is.

A legrosszabb részek azok voltak, ahol már elkezdték ennek az útnak –ami amúgy a 4 számú, tehát frekventált főút, nem pedig egy zergebaszta csapás!!!- a felújítását. Ezeken a helyeken úgy-ahogy feltöltötték a gödröket, meg szélesítettek is, de továbbra is a szilárd burkolat hiányában kavicsos, földes, törmelékes az út, amin rémesen tud csúszkálni egy futófelület nélküli autó, plusz ráadásul a látszólagos biztonságot jelentő környező növényzetet is kiirtották, és korlát persze még sehol. Itt Win meg is eresztette volna jobban a sebességet, de ezt már nem hagytam: szicsász, szicsász, ütögetem a meg a fiú lábát, ne nyomassad már azt a gázat, rájaérünk! Nyugodtan rá lehetne írni erre a kocsira azt a feliratot, amit kedvenc Tésa nevű falum fiataljai deklaráltak a helyi –többnyire közúton zajló és nem túlzottan hivatalos rallyversenyeik céljára vett leselejtezett rendőrségi Níva oldalára: „Száguldunk és félünk”.

Ez az út forgalmasnak volt mondható –helyi viszonyok között persze: 10 percenként egy-egy káposztát, meg hasonló zöldséget szállító teherautó, esetleg helyi busz-, az meg külön történet volt, amikor ezekkel szembe találkoztunk, félreállni valahová a sárba (a meredek hegyoldalakról lecsobogó patakok néhol teljesen eláztatták még azt is, amit útnak neveztünk ezidáig: tengelyig merülünk ilyenkor a sárba és csak nagy kerékpörgetések után tudunk kivergődni). Ha pedig előttünk mentek ezek a nagy kamionok, kénytelenek voltunk előzni, mivel nagy szuszogással legfeljebb 5 km-es sebességet bírtak elérni. Ilyenkor ment a nagy dudálás, meg az integetés, és jómagam továbbra is igen aktívan vettem ki a részemet: inkább itt hadonásszak, mint 50 méterrel lejjebb, a szakadék alján, egyáltalán ne hadonásszak.

A személyszállítás létezik helyi és távolsági viszonylatokban. A távolságit a teherautók, néha rozoga buszok, gyakrabban pick-up-ok bonyolítják –az szépen emelkedő utakon nem hiszem, hogy verik az 5 km/órás sebességet-, a helyi járatokat pedig kis kerti traktorok: nálunk ilyenekkel néhány zsák krumplit, vagy egy rakat trágyát szokott szállítani a gazda –már amikor nem demonstrál a Hősök terén, mert akkor tajtrészeg demonstrálót, alkalmi fuvarként. (Tellik a nagyfröccsre az EU-s agrártámogatásból.)

Ja, a Hősök tere! Mert az ám a jó hely, főként amikor a Földmunkások Polgári Párttagozata ezer traktort parkoltatott a Budapesten, az aktivisták meg legurítottak a torkunkon naponta és fejenként egy-egy marmonkanna Kiskunsági Tablettás Rettenetest aztán pedig hazapöfögtek hatalmas diadallal: addig sem kellett otthon keccsölniük. De amit ezek kaptak otthon az annyuktól, hogy három hétig helyettük dolgozhatott otthon! –hát nem könnyű manapság gazdának lenni, akárhogyis, főként pedig polgári parasztnak lenni igen nehéz, mármint a meghasonulás mián: kisüsti vegyestől állunk fejre vidékiesen, vagy pedig Bacardi Rumtól dobunk egy hátra szaltót, városiasan.

No, de itt nincsen Hősök tere, de ezek a kis kerti gépecskék itt is jókora utánfutót vonszolnak, amin nem csak néhány fő detox fér el, hanem –és nem viccelek, megszámoltam!: 3 sorban vagy 20 ülő emberrel, plussz a széleken kapaszkodó légtornászokkal. Hogy a kis utánfutók elbírják ezt a terhet, két kerék helyett egy tengelyre kétszer kettő van rájuk applikálva, valószínűleg házilag. Ezeknek a járgányoknak a sebességét még mérni sem lehet: gyalog ezerszer gyorsabb, bár így feltétlenül előkelőbb.

Ha már a közlekedést szóbahoztam, méghozzá ilyen drasztikusan, az út során arra jutottunk –nyugi, ez most nem egy korszakalkotó felfedezés lesz, csak információ-, hogy a városok közötti tömegközlekedés eléggé bizonytalan. A buszok ritkán mennek, és valóban illik rájuk tömegközlekedés szó: tömeg, az van rajtuk. A „rajtuk” szó is stimmel, ugyanis a buszok tetején is annyian ülnek, ahányan csak felférnek, plusz a csomagok, amelyek jókorák, mert ha az ember errefelé utazásra szánja el magát, akkor legyen valami értelme, tehát visz magával valami hasznosat, vagy eladhatót, mindenesetre jókora mennyiségben, irgalmatlanul szakadt külalakban. A Magyarországon átvonuló török vendégmunkások autóinak csomagtartójára felpúpozott batyuhalmok meg sem közelítik ezt a látványt, de ízelítőt adhatnak. Stoppolás szóba sem kerülhet, mert személygépkocsi nincs, teherautók és a buszok pedig eleve tele vannak, a pick-up-okra felférni sem a zsúfoltságuk miatt nem lehet, sem amiatt, hogy a hátizsákjainknak sem jutna hely. Az a véleményünk alakult ki, hogy persze mindent lehet, lehetne helyi buszozni is, de irgalmatlanul sok idő mennek el vele, mivel addig a busz el nem indul amíg nincs legalább duplán tele: ha csak szimplán lenne tele, akkor várnunk kellene, e fölötti létszámnál pedig már nem férnénk fel…

Win egyszer csak előre mutat: a szemben levő dombokon házikók tűnnek fel, megérkeztünk Kalawba. A 45 km-es út két és fél óráig tartott, 6000 km-nek megfelelő halálfélelemmel. Visszafelé csak nem erre jövünk majd –biztatgatjuk magunkat. Egyelőre csak az a lehetőségünk, hogy minden erőnket megfeszítve találgatásokba bocsátkozzunk e kérdést illetően.

De most már legalább értjük, amit eddig nem: mielőtt még elindultunk volna az ebéd után, Win összetett kézzel imát mormolt és nem értettük miért. Mert eddig ezt nem csinálta, csak mindig egyszer, reggel, induláskor, a későbbi megállóknál pedig már nem. De most igen! és mi jó alaposan meg is tudtuk, hogy miért. Azon melegében el is határozzuk, hogy a következő ország ahová megyünk, az csak síkságból állhat, melyet első osztályú autópályák hálóznak be keresztül kasul, és amelyeken a maximálisan megengedett 60 km/órás sebességet szigorú radar kontrollal ellenőrzik. (Ha valaki tud ilyet, szóljon.). De azért az kétségtelen, hogy a Win ebben a saját vezetési stílusában teljesen otthon van és legalább olyan biztosan vezet, mint bármelyik párt a saját maga által finanszírozott közvélemény-kutatójának a felméréseiben –ami persze igen megnyugtató érzés egészen addig, míg ki nem derül a valóság. Mi nem szeretnénk hasonló élménnyel szembesülni.

De egyelőre Kalawban vagyunk végre. Megint Win-re bízzuk szállást, de ahová először vezet, ott nincs hely: az ünnepről magyaráznak –full moon kezdődik a hétvégén, és ez a legfullabb moon az összes között, majd még Mandalay-ban belefutunk a javába, akkor írok róla-, de sebaj, két utcával arrébb egy hasonlóan normális kinézetű GH-ban 15 dollárért kapunk szállást: meleg víz, légkondi. A neve Eastern Paradise Motel a Thirimingalar utca 5-ben- amúgy az LP is írja. Kajálni itt nem lehet (csak reggelizni, ez benne van az árban és ezzel majd élünk is), de sört árulnak, a normál áron, hát kérünk is egyet-kettőt, de csak az íze miatt –ha értitek, mire gondolok. A szoba kényelmes, van légkondi amit nem kapcsolunk be, mert jobb a tiszta levegő és nincs akkora forróság itt fent a hegyekben, meg van hideg-meleg víz is, tehát a hely jó.

Mivel holnap egy napos trekkinget tervezünk –aszongya az LP, hogy Kalawnál kellemes túrákat lehet tenni a környező hegyekben, a hegyi törzsekhez, egy vagy több naposakat is-, a GH-sok előkerítik az általuk favorizált, szimpatikus fiatal fiút vezetőnek. Az egy napos vezetésért 10 dollárért kettőnkre meg is alkuszunk, illetve nem is alkuszunk, ugyanis ennyit mond és ez alá menni már pofátlanság lenne részünkről. Elfogadjuk.

(Csak megjegyzem: lehetett volna lejjebb menni az árral, annyira rá vannak szorulva szegények erre a keresetre, csak pofa kell hozzá. Angkorban például eleve úgy nyitottak, hogy napi össz-vissz 6 dollárért rendelkezésre állt egy motoros a motorjával, a hajnali napfelkeltétől az esti naplementéig. Ilyenek errefelé az árak.)

Mivel a holnapi nap rendben levőnek látszik, és sikerült némileg a szomjunkat is oltani, ráadásul az autókázás miatt kissé gubancossá vált idegvégződéseink is kezdenek kisimulni, mehetünk körülnézni.

Kalaw 1320 méteres magasságon fekszik, helyes, kis hegyi falu, völgyekben, hegyekben házakkal, földes, köves utcákkal: csak az átvezető és néhány nagyobb út betonozott –már úgy, ahogy. Már a brit gyarmati időkben is közkedvelt, csendes pihenőhelyként tartották számon, és manapság is lehet még látni több jellegzetesen gyarmati stílusú kúriát, persze, eléggé leharcolt állapotban. Másnap az idegenvezető srác nagy büszkén mutogatott is néhányat, például az iskolaépületet, ahová ő is járt: kívülről még őrzött valamit a múltból, de bementünk –nyitva volt és egy lélek sem, vasárnap-, és belül már semmi. Ahogy ez szokásos: nálunk is TSZ istálló vagy jobb esetben laktanya, irodaépület lett a kastélyokból. A falu felett, magasabb helyen van persze egy paya, a Thein Taung Paya –este szépen lehet látni, ahogy ki van világítva-, de van paya a faluban is, nem is kicsi, plusz még egy muszlim mecset meg anglikán és baptista templom is. Ezek a payák nagyjából úgy néznek ki, mint a többi párezer Myanmarban, így csak kívülről nézegettük. Legtovább a faluban levő Myoma Kyaung Hsu Taung Pye Paya udvarára bámészkodtunk be elég sokáig: a szerzetesek nagy sürgés forgásban voltak, saját teherautóval készültek valahová, bámész gyereksereg érdeklődése közepette.

Egy pasi rohan utánunk, hogy álljunk meg, mi akarunk holnap trekkingre menni? Bevalljuk töredelmesen, tagadni nem látjuk értelmét. „Hát jó” –így az ipse, mert ő lesz az idegenvezetőnk –így kijelentő módban. Mi erős kételkedésünknek adunk hangot, lévén lezsíroztuk már a GH-s pasival, de ez nem hagyja magát, előadja, hogy a mi sofőrünk „az magas ember” legjobb barátja, és vele megbeszélte már. Mi persze ezt a dumát nem vesszük be, szándékosan félreértjük a szövegét és gratulálunk, hogy ez kiváló, menjen kirándulni a magas barátjával, majd találkozunk a hegyekben ahol mi is mott leszünk, amáde az általunk választott guiddal. A faszi felfogja, hogy ez nem jött be, már 3 dollárért is bevállalná, csak válasszuk őt, de hát persze nem. Sajnáljuk a pasit, úgy látszik nincs sok kirándulgató turista errefelé. És az is persze, hogy Win sofőrünk csak nevet, amikor később megkérdezzük erről a „barátjáról”, de az is biztos, hogy kevert egyet a fiú: hátha még nem alkudtunk meg valakivel, és akkor itt lett volna ez a csóka.

Amúgy, ha valamelyik helyi Win-ről beszél, mindig szóba hozza, hogy az a „magas ember”. Nekünk persze ez egyből nem tűnt fel, de helyi mértékkel tényleg az: nálunk alacsonyabb, de úgy 170 cm-es azért lehet. Itt egy ilyen ürge kimagaslik a 150- 160-as átlagból.

Lassan ránk esteledik, és ilyenkor kigyúlnak a fények, amelyek nagyon hangulatossá tudják tenni ezeket a településeket. Közvilágítás persze itt is nuku, de van elég bodé, mindenféle árucikkekkel, meg kis kifőzdék és egyebek, amelyekből jut fény az utcára is valamennyi –már amennyi éppen elég ahhoz, hogy ne lépjünk rá a porban vakaródzó kutyákra. Kellemes a meleg továbbra is, a páráság a magasság miatt igazán nem zavaró, a különféle főzőcske helyek pedig nemcsak fényt hanem némi kajaillatokat is prezentálnak, ígyhát ehetnénk is.

Benézünk néhány kisebb kifőzésbe –van indiai konyha is, indiai származású helyi vendégekkel, meg egy nagyon csinos indiai lányka felszolgálóval, de sajnos nincs sörük, csak tea. Talán majd a legközelebb. Ellenben a központban –ha egyáltalán van ilyen, de legyen- levő Golden Wing nevű restaurancia ámbár nem szerepel a LP által megnevezett helyek között, de csapolt a sör és nagyvidám a hangulat – e kettőnek lehetnek azért ok-okozati összefüggései. Minden esetre a vendégek széles mozdulatokkal invitálnak, a konyha/belső helyiség együttesben tűzhelyen a kaják szépen gőzölögnek, füstölögnek a lábasokban, az utcára kitett asztalok mellett a vastűzhelyeken parázson sülögetnek csirkecombok, csirkeszárnyak, egyéb húsdarabkák, és nagyon jól festenek. És a csapolt sör pedig izibe, a szokásos gigászi 25 centes áron. Nem is tágítunk tehát. Elő a kocka és amíg a kaják felsorakoznak, bemutatjuk a fél kocsmának, hogyan is kell pókerezni. Itt is nagyon nézik a helyiek, mit művelünk: két fehér ember kockákat gurítgat, számokat írogat, és néha égre meredő szemekkel és karokkal egzotikus nyelven imádkozik a k.anyád és b.meg isteneikhez. Mondhatni, szinte kultúr missziót töltöttünk be kockapóker és a szép magyar beszéd ügyben.

Legnagyobb meglepetésünkre Win sofőrünk is feltűnik a színen -ő nem a mi GH-kban lakik, úgy látszik nálunk nincs sofőr szoba-, na de ahogy nézem, ő sem tétlenkedett, mert már erősen állapotos. Nagyvidám, és mintha jobban is hallana, minden esetre meghívjuk mi is egy sörre. Szabadkozik, de aztán csak legurítja a korsót és közben azt hajtogatja, hogy ő nem szokott, meg nincs is hozzá szokva; na, ebben lehet valami, mert totál elázik, és hazahúz: szerencsére holnap nincs autókázás, alhat amennyit akar. Amúgy egyre jobban megkedvelem Win-t: tisztes kinézet, visszafogott stílus, udvarias, talpig úriember –az ilyenekről szokott kiderülni, hogy titokban a korbácsos szexért rajong-, de nekem minden esetre szimpatikus a pasi.

A kajákat illetően nem bírunk ellenállni a sülögető csirkeszárnynak, amit rizzsel és chillivel hoznak, de hát nem valami bőségtál, még így sem, mi legyen még. Az lesz, hogy én egy ártatlan mustáros szószos cuccot kérek, Zsombor meg gombás szószost. Míg a chillis csirke nem volt túl erős, ez a mustáros valami elképesztően erős: egyszerűen nem bírom megenni. Zsombor igényt tart rá, így aztán cserélünk, de hogy ő hogyan tudta bevágni, az előttem rejtély.

Az ünnep alkalmából nagy petárdázás az utcán, előttünk hajigálják összevissza, de nálunk hideg a sör és a mértéktartó a hangulat. A nagy durrogásra egy kutya menekül be az asztalunk alá, de jól jár: csirkecsontokban részesítjük. A helyieken az esti idő hűvösre fordultával (22- 23 fok lehet) már dzsekik vannak, jól begombolva: mi az egy szál polóban is kellemesen érezzük magunkat –ki is érdemeljük kocsma közönségének álmélkodó csodálatát: ezek aztán vasemeberek, ilyen hidegben, pólóban, azannya!

Az étkezde ugyan nem fukarkodik a csapolt sörrel, de nem teszi érdekeltté a tisztelt közönséget azirányban, hogy gyakran felkeresse a mellékhelyiséget, mondhatni ezt a cselekedetét csak úgy élvezetből ne gyakorolja. Az oda vezető út ugyanis felér egy kisebbfajta trekkinggel: először egy 40 cm széles folyosón kell végigaraszoni (az én széles vállaimmal!!), jobbról-balról nyirkos téglafalak között, a falak réseiben időző rovarcsaládok nyugalmát megbolygatván. Elérvén végcélhoz megállapítható, hogy a vizelde látványilag jó, mármint hogy szemben levő GH ablakaiból kiváló látványt nyújt: gondolom azok is örülhetnek, akik ott laknak, ideális ilyesmire kitekinteni az ablakból. Némileg ki is van világítva a helyiség, úgyhogy az érdeklődők nemcsak nappal, hanem a sivár éjszakai óráikat is feldobhatják néhány pössentő pasi látványával, köztük egy megnyerő fehéremberrel, aki magát nem zavartatván él a funkcionálisan adódó lehetőséggel.

Eddig ez még rendben is volna –okozzunk örömet felebarátainknak- de a kajálda hátsó helyiségei köztisztaságilag is romokban hevernek. Annyira azért talán nem, mint az Auchan áruház, ahol én is szívesen vásárolok miegymást, meg az ÁNTSZ is szívesen jár ki, hiszen hol máshol láthatna egy pajkos élőlény három élettani fázisát egy helyen: szaladgáló kiségér-fázis egérszarral csipkézve, táplálkozó kiségér-fázis egérméreggel tuningolva, elrohadt kisegér-fázis kakaós fánkba ropogósra sütögetve, fahéj szórattal. Itt csak élő patkányok vannak, azok meg szerteszét szaladnak, mielőtt még aláírathatnám velük az ellenőrzési jegyzőkönyvet. Ez persze semmit sem von le a dolgokból: a hely remek és lám, szórakoztató is.

Zsombor is kimegy és rettentő elégedetten jön vissza, mivel ügyes volt és nem csúszott be a deszkapallóról a klotyó körüli kétes összetételű sárba. „Gondoltad volna, hogy simán végigjövök a sötétben?” –kérdezi tőlem –„Nem” -feleltem én az igazságnak megfelelően, de nem hagyja elvenni a jókedvét.

Az idő közben hűvösebbre fordul: a nyirkos pára lecsapódik mindenhová. Ideje lenne haza menni. Hazafelé megint találkozunk azokkal a franszijákkal, akikről már írtam ennek az útleírásnak a bevezetőjében és akik isten tudja, hogy kerültek ide: tök rémülten keresnek valami olyasféle éttermet, amelyet megszoktak a franciahonban.

Errefelé európai mértékkel nevezhető éttermet feltételezni nagy marhaság –ahogy a parlamentben mondogatják egymásnak országunk nagyrabecsült eleji: tisztelt képviselőtársamnak előbbi kijelentése viszonylag kikristályosodott ismerethiányról tanúskodik. Mi mondjuk azt a restauranciát is, ahol ettünk, de ők csak beleborzonganak, de nem is baj, maradjanak csak éhesek, megérdemlik Trianonért.

Ahogy hazaérünk, Zsombor végigdől az ágyon, és mint akit fejbevertek, már alszik is, kikészítette ez a mai autókázás szerpentineken: pár perc múlva szólnék hozzá valamit, de az elfizető jelenleg nem kapcsolható. A gyomra sincs jól, valószínűleg túl intenzív volt neki ez mustáros kaja és mint már írtam, Szíria óta nem erős híve a köveken csúszkoráló autómobiloknak.

október 24. vasárnap

A helyi kutyák hajnali 5 órakor alaposan koncerteztek, de mi csak fél hétkor kelünk fel: ez a hajnali állati ébresztő vidéki élet velejárója: amikor pár éve Észak-Thaiföldön a hegyi törzseknél aludtunk, ott még rosszabb volt, mivel egy komplett baromfiudvar és disznócsalád is bekapcsolódott („Indokinában söröztem” könyvecske), méghozzá gyakorlatilag a lábakon álló kunyhóink alól –tehát itt is csak nyugtázzuk a dolgot és maradunk félálomban. Itt is abbamarad a keltegetés néhány perc múlva, ők is, mi is visszanyugszunk: a kutyák megmutatták, hogy ők aztán éberek, mi pedig azt, hogy álmosak, és ez a dolgok rendje errefelé.

Az éjszaka a helyi mértékekhez képest hűvös volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy hideg van, de a hűvösebb, nyirkos pára lecsapódik, ami egyszerre okoz hidegérzést, meg izzadtságot is. Egy könnyű takaróval megoldható a dolog.

Sajnos Zsombor egészségileg nincs valami híresen. Valószínűleg a tegnap megevett, szokatlanul erős mustáros kaja tette be a kaput, -tárgyszerűen: nyitotta ki…-, de tény, hogy szükséges a Reasec, és nem jó a közérzete sem. Reggelizni azért átvonulunk a GH melletti, farostlemezekből összeütött kis épületbe, ahol egy konyha van, meg egy étkező helyiség. A reggeli jó kis zöld tea, meg papaya, narancs, banán meg piritós+vaj de ha kérünk, még kaphatunk tojást is bármilyen formában elkészítve; Zsombor gyomra nem erre van most beállítva én meg nem rizikózok, mert ha a tojás ha nincs jól megsütve akkor az gond, ha pedig jól megsütik, akkor pedig túl zsíros is lehet; ez persze nem elvi kérdés, csak nyifi-nyafizunk, jól lehet lakni a gyümölccsel is, annyit adnak.

Az étkező épületecske belsejében adnak a dizájnra is. Szépen ki van mázolva, és díszítésként nem sajnáltak valahonnan szerzett színes magazinokból kivagdosni és felragasztgatni mindenféle képeket, stílszerűen, a hely hangulatának megfelelően: aranyos, puszilkodó kisgyermekek látványa lágyítja a szívet, egy alpesi látkép, kemény hótakaróval (a Svájci Államvasutak falinaptárából), és egy filmszínésznő, fekete-fehérben, úgy a negyvenes évek stílusában, talán Grace Kelly fiatalkorában, de a filmekben nem vagyok járatos, Zsombornak pedig fáj a gyomra, így egyáltalán nem érdekli a téma. Pedig megéri a szemlélődést a környezet, például teljesen szokatlan módon nem egyszerű műanyag WC papír tartó van az asztalra téve az egyszerű WC papír szalvétának, mint általában errefelé szokásos, hanem ehhez képest egy technikai ugrás, egy ámbár szintén műanyagból készült macska. (A műanyag jó befektetés, örök darab, tart az idők végezetéig, illetve amíg el nem lopják szemfüles polgárok.) A macska dagadt, okkersárga és úgy mosolyog mint a Szíjjártó Péter –de kérem, micsoda ízléstelenség: hiszen itt emberek esznek!!!-, bár a Szíjjártónak a hátán nincs egy rés, amiből kikígyózhatna egy WC papír csík, szalvettának. Ennek a macskának pedig mindez megvan, tehát ím itt a segédlet, hogy bajszunkon ne billegjen morzsa. (Nem is billeg.)

A kiszolgálásra semmi panasz nem lehet, és miután telepakolta az asztalt még külön is odajön a felszolgáló kiscsaj, ránkpislog és azt mondja, hogy „enitííeee?”, amit különben úgy lehetne leírni hogy „anything else?”, de no thanks, hacsak te nem vagy benne a lehetőségekben (possibility). Ezen nagyot kacag és elpucol, többet nem is látjuk és ezután a szigorúképű anyja mászkál körülöttünk továbbiakban –esküszöm pont olyan, mint egy fékezett habzású Áder János, bajusz nélkül. De ő már nem próbálkozik be a kérdéssel, mert ki tudja? Pedig innánk még teát de magunk nem merünk kérni, hátha mérget tesz bele, jól rácseszetünk a sompolygásra.

Kint az utcán a reggeli kéregető szerzetesek sorjáznak, idebentre pedig megérkezik három francia a helyi idegenvezetőjükkel, aztán befut még két spanyol kinézetű srác, markáns vonásokkal, meg egy szintén spanyol kinézetű csaj, sajnos még markánsabbakkal. A fiúk kinézetileg testvérek lehetnek de hogy melyikhez tartozhat lány, azt a jelekből nehéz lenne eldönteni, de a lányt látva, fel kell kötni a gatyájukat, az biztos. Nincs nála kecmec, ez egyértelmű. Miközben ezeken merengek, Zsombor elviharzik, hogy Reasec ide, Reasec oda, betámadja a klotyót, nincs jól a fiú. És ez bizony nem jó hír, lévén ma egész napos trekking a program.

Ellenben csak nekem lesz az. Ugyanis Zsombor ledől az ágyra és arra esedez, hogy számára egyenértékű, ha meghallgatja majd színes történetekkel élénkített élménybeszámolómat, valamint megtekinti a videót erről a mai kirándulásról, de nem mozdul, lévén sokat rontana a személyes presztizsén a helyiek előtt, ha menet közben hipsz-hopsz, leizélné a bokáját –amire jelenlegi helyzetében komoly esélyek mutatkoznak. Kis meditáció után helybenhagyom döntését –szerintem nem komoly a baj, nem rossz volt a kaja csak nagyon erős/fűszeres volt a tejbepapihoz szokott gyomrának. Otthon ugyanis az anyucija a kajákat illetően igen világhíres a Tesco kegyességéből szert tehető mélyhűtött nudli továbbfeldolgozásában, amely így cukrozott tejföllel leöntve képez visszataszító ragacsos halmazt a tányéron (a gyerekek imádják, pedig még leírni is rémes, nemhogy látni, ahogy egy ilyen gagyi szart valaki a szájába vesz). Tehát ez a tegnapi kaja más iskolát követve készült el, és bár szerintem a dolog gyógyszeresen kezelhető, de inkább feküdje csak ki. Így aztán csak ketten indulunk útnak a guide-vel.

Felhős az idő, csak néha látszik ki az ég kékje, de ez inkább a reggeli párásság miatt van, mert már most is jó nagy a meleg és a nap szemmel láthatóan hamarosan úrrá lesz a dolgon. A környező hegyek nem látszanak túl magasnak, se meredeknek ezért úgy gondolom, nem lesz megerőltető a túra. A falu határában neki is vágunk az első emelkedőnek, ami nem cicózik, hanem emelkedik és a meleg meg a párásság miatt laposan meg is izzaszt, mire felérünk. Ráadásul a guide megy elől és elég jó tempót diktál, én meg, hogy kifújjam magam, látszatilag megállok néha videózni -elsősorban lihegni: mögöttem a vöröses színű földes út, alattam a kisváros, a kisházakkal. Ezekkel a szünetekkel aztán bele is jövök dologba, és végeredményben egy jó kis séta alakul ki, dombon, völgyön keresztül. Egyelőre bokros, bozótos, sőt apró tujákkal, fenyőkkel borított a táj –meleg égöv alatt ugyan, de itt már elég magasan vagyunk az ilyen növények megjelenéséhez. Az útnak nevezhető hegyi ösvényen nincs egy sima rész: keresztül-kasul szabdalják viszonylag mély vízátfolyások, a monszun időszak emlékei. A távolban totálisan kék színben emelkednek a horizontot lezáró helyláncok.

Rajtunk kívül csak egy háromtagú francia társaság van kint, meg két francia csaj –mondja a guide, akit szintén Win-nek hívnak, mint sofőrünket; névjegye szerint Thet Win Naung, és foglalkozására nézve licensed trekking guide, a bázisa pedig a mi GH-ban, az Eastern Paradise Motel-ben van. Azért is írom le egyből a nevét, mert nagyon szimpatikus volt a srác, korrekt a vezetésben és később még írok emberi magatartásáról is, szóval: ajánlom.

Visszatérve a túrázókra: nem mintha lenne valami nyilvántartás azügyben, ki hol kóvályog a hegyekben, de nem túl nagy a falu ahhoz, hogy ne tudjanak egymásról és vendégeikről a vezetők. A francia csajok is a mi GH-nkban vannak, de ők kétnapos útra mennek, és kint alszanak valahol egy törzsnél –amikor mi még reggeliztünk, ők már elindultak. Amúgy nem vagyok értük oda, mert tegnap, az érkezésünkkor ott üldögéltek a bejárat mellett, a köszönésünket sem fogadták csak bámultak ránk a hülye tehenek, mert annyira szépek talán nem vagyunk, hogy elakadjon a lélegzetük. Bár… A másik francia csoport is előttünk indult, de hamar beértük, mert nekik mégiscsak nehéz volt a terep: 40 –50 évesek voltak és mikor előttünk jártak, már akkor lehetett látni, hogy gyakran megálltak szuszogni. Mivel én is ebbe a korcsoportba tartozom, nagyon meg voltam magammal elégedve, amikor vidáman hallózva –lássák csak, hogy még erre is van szufla- elfüstöltünk mellettük. Ki is érdemeltem a guide nyíltszíni elismerést –mondom, nagyon szimpi a srác, helyes ítélőképességgel.

A kezdeti két-ember szélességű út egy keskeny csapássá változik. Térdig-mellig érő a növényzet –de még ki lehet belőle látni, szépen- jobbról, balról beborul az amúgy is keskeny ösvényre, de az ember lába megtalálja az utat, ami csak néha villan ki az erősen vöröses színével. A guide megy elől, ő alacsonyabb nálam, de a feje kilóg a gizgazból, lehet követni, ott billeg előttem, én meg caplatok utána nagyvidáman: most már viszonylag egyenesen megyünk, a hegyoldalban, az meg nekem nagyon megy, csak az emelkedőknél kéne el néha a lélegeztetőgép. Előttünk és felettünk a hegyvonulatok nagy összevisszaságban keresztezik egymást, a csuda tudná, ha előre akarunk jutni, jobbfelé érdemes kerüni, vagy balfele; netán egyenesen nekivágni toronyirányt –de torony nincs-, de úgy sem lenne sanszos, mert mindenhol erdő borítja, szépen, zölden.

Alattunk a völgyet teljesen másfajta, tipikusan trópusi növényzet uralja, méghozzá dús vegetációban (buján -hogy szépen fejezzem ki magam): banánfák, hatalmas levelű zöldségek és egyéb itteni növények. A falusiak termőföldjei ezek, fel is hallatszik ide, ahogy beszélgetnek, ügyködnek, de olyan magas körülöttük a növényzet, hogy egyszerűen nem is látszanak bennük, csak néha tűnik elő káposztafélékkel teleültetett ágyas, amit nem takar el a fölé boruló hatalmas pálmalevél, lombkorona.

Továbbmenve egyre több helyen szakítja meg az egybefüggő erdőt egy–egy megművelt parcella. Szántóföldnek nem nevezhető ez a dzsungelből kihasított kis téglalap, de valami termelés folyik rajta. Vizük is van; jópofa kis patak keresztezi az utunkat, de leküzdjük a maga egy méter szélességével. Látszik, hogy errefelé a helyiek is gyakran járkálhatnak erre, ez nem egy elhagyatott táj. A sárosabb részeken kivágott fákon lehet átegyensúlyozni, a pár méter széles hasadékokon keresztül szintén ezekből összeeszkábált átkelők vezetnek: én az ilyen lukakba általában jó eséllyel beleesek, de most annyira dús a növényzet körülöttük, hogy mire feleszmélek, hogy most egy mélységen átmentem, hogy akkorra már mögöttem is van az egész. Az a baj, hogy gyerekkoromban valaki elhitette velem, hogy szédülős vagyok, és azóta én szigorúan tartom magamat ehhez, már kegyeletből is. Sajnos, csak lassan múlik a dolog, főként állandóan ráerősítenek ezek a politikusok olyan dumákkal, hogy az ember állandóan szédül (és a vele együtt járó hányigere van) és igazából nem is tudja miért. Itt van például a gazdasági csoda, ami nálunk bizony többször is felütötte a fejét, jó hogy bele nem rokkantunk: a fidesz időszak alatt is az egyik csoda a másikat érte csak győztük kapkodni a fejünket, például a mi cseresznyéinket majszolgatta egész Dél-Amerika, de azt követően a szocik is megtették a maguk gazdasági csodáját de aztán úgy ám, hogy minket irigyelt Svájctól Burkina Faso-ig mindenki. Én feltétlen híve vagyok a csodáknak, mondhatnám elkötelezet csodaváró vagyok, de ezekkel a csodákkal is jobb óvatosan bánni, gazdaságilag pedig mindenképpen.

Kedvenc történetem erre Jézus csodatétele az ördögtől megszállott férfivel. Történt ez a Biblia szerint Geraza-ban (ez a mai Jerash, Jordániában Ammantól északra, ami akkor egy jelentős település volt és római kori romjai ma is látványosak). Itt Jézus tisztátalan lélektől, magyarul ördögöktől megszállott emberrel találkozott. Az ördögök megijedtek Jézustól és alkudozásba kezdtek, hogyha már ki kell menniük ebből az emberből, akkor ugyan hagy ne kelljen már hazamenni a pokolba (Lukács 8.32.) sőt a szóvivőjük arra kérte Jézust, hogy még erről a vidékről se zavarja el őket (Márk.5.10). Ahogy egy korrekt tárgyaláson az üzleti felek között szokásos, a döntést megkönnyítendő, az ördögök tettek egy áthidaló javaslatot is. Ott turkált ugyanis a hegyoldalban a helyiek „mintegy kétezer sertésből álló” kondája és az ördögök azt kérték, hogy az emberből kilakoltatván, ugyan hagy menjenek már ezekbe disznókba bele. Jézus valószínűleg nemigen szívelhette a malackákat, mert megengedte az ördögöknek az átkötözést: „Erre a konda vadul nekirohant a lejtőnek, le a tóba, és odapusztult”. A történetet elbeszélő evangélisták a disznóikat elveszített helyiek reakciójáról meglehetős szűkszavúsággal csupán annyit írnak: „Arra kérték Jézust, hogy hagyja el a határukat.”, ami elég világos beszéd, de szerintem a vasvilla is előkerülhetett. A történet mostani olvasata nálam a következő: csinálnak itt a nagyokosok csodákat, egyvalaki baromi jól is jár vele, de hogy mi szívunk, az biztos. Mi lenne, ha inkább a nagy csodacsinálók „elhagynák a határainkat”?

De sasszézzunk csak vissza az itteni rögvalósághoz. Itt kondát ugyan nem látok, de a mezőgazdasági termelés nem lehet egyszerű errefelé, ezeken a dimbes dombos területeken, ugyanis a dimb-domb egyáltalán nem valami lankás, hanem meredek, rendesen. És mégis, van itt az erdőtől megtisztítva legalább 50 fokos meredekségű hegyoldal is megművelve: aki ezt szántja, az megdolgozik rendesen. Itt bizony nem lehetne elsütni az a rizsát, hogy például azért lehet mégis olcsóbban autósztrádát építeni a horvátországi hegyek között, a több kilométeres gyönyörű viaduktokkal és a mégtöbb kilométeres alagutakkal (de milyenekkel!!), mint a magyar sík vidéken, mert a sziklára könnyebb alapozni és könyebb is haladni, mert nem is ugrál ott a kecskebéka meg a hungarikumnak minősülő lápi póc, és nem kell kerülgetni a buzernyást sem, amiben a környezetileg duplánvédett csettegő szöszmösz fészkel meg a kedvenc tápláléka, a vaskos csabak. Jó, jó, de a hegyet csak ki kell fúrni? Meg hidazni is kell rajta? A békát meg a melós rosszkedvében úgyis arrébb rúgja, jókedvében pedig rája lép, mert nagyon viccesen szól amikor kidurran és úgy megyen szépen a munka, ha víg a kétkezi. Szóval nem emiatt drága nálunk az útépítkezés, maradjunk ennyiben.

A fel- és lekanyargó ösvényen helyiek is közlekednek, nagy zsákokkal, vagy kapával: a kapa természetesen itt is teljesen fa, ahogy eddig is láttunk. Egy kisebb csoport asszony is jön velünk szemben, a guide megállítja őket hogy fényképezzek nyugodtan, és közben elmagyarázza a népviseletüket, és hogy honnan látszik, ki férjezett, ki nem, meg egyebek. Annyi biztos, hogy a palaung nők színpompás kék és piros összeállítású ruhákban járnak. Egyiken van piros színű, összecsavart turbánszerű fejfedő, a másikon semmi ilyesmi. A longyik is különbözőek, és egyiküknek-másikuknak a derekán övként kendők vannak felcsavarva. Nem olyan egyszerű a képlet, mint volt Észak-Thaiföldön a karen törzsnél, ahol körülbelül az volt a felállás, hogy aki színes ruhás az férjezett volt, aki pedig fehér ruhás, az nem, passz. Ami egységes: a hátukon fonott kosár, ami egy jókora szőlőputtonynak is elmenne valamint a lábbeli: gumipapucs, mint errefelé az emberek zömének. Bevallom, nem jegyeztem meg a különféle nyakláncok és madzagok színes rendjét és ezek korrelációját a családi állapothoz; ha ez a téma fontos lesz valamiért, legfeljebb megkérdezem az illetőt, hogy széna vagy szalma.

Az asszonyok tehát a palaung törzshöz tartoztak: ők élnek errefelé, és több falujukat is meg fogjuk nézni –ígéri a guide. Vannak errefelé más törzsek is, az LP a kalaw-i terkking fejezetben vagy tizet is felsorol, de az azonos törzsek laknak közel egymáshoz, így többit csak több napos trekkingen lehetne meglátogatni.

Felérünk egy magasabb részre, körülnézünk az alattunk elterülő dombokra, ahol a különféle növényekkel bevetett parcellák sárga, piros, zöld színeikkel nagyon kellemes, tarkabarka látványt nyújtanak. Hiába süt már a nap ezerrel -és persze egyben döglesztő meleg is van, amit idefönn a szél némileg enyhít- a sok pára miatt nem élesek a kontúrok így nem sikerült túlzottan karakteres képeket készíteni. Keleti irányban, ahonnan tegnap ide érkeztünk Kalawba, a látóhatárt egy valamivel magasabb domb/hegyvonulat zárja, és magas fákkal borított, egybefüggő zöld az egész. Teakfaerdők vannak arrafelé, mondja a guide, és ott olyan szúnyogok élnek, amelyek a maláriát terjesztik. De itt nincs ilyen –nyugtat meg. Nem izgulok különösképpen, egyrészt amikor átjöttünk azon a területen, az napközben volt, és ekkor pedig a szúnyogok kussolnak a nagy melegben (napnyugta után érdemes vigyázni, meg felöltözni hosszú cuccokba, akár maláriás a vidék, akár nem), másrészt szedjük a Lariamot, meg esténként itt kenegetjük magunkat szúnyogriasztó stifttel (akit érdekel: Autan a neve, még otthonról hoztuk és úgy találtuk, hogy a többi hasonlóhoz képest ebben a legtöbb -20 %- a Picaridine nevű hatóanyag. Azt mondják, hogy a szúnyogok ezt nem csípik –mármint azt nem csípik, akin ilyen van.)

Közvetlenül alattunk, egy teaültetvényben egy disznó család éli mozgalmas életét: ezek az ázsiai disznók nem olyan nyugisak, mint a mieink: kismalacok és anyucijuk egyaránt összevissza rohangálnak, egy–egy zörrenésre már pattannak is odébb, és egy ígéretesebb kitúrható valamiért komolyan egymásnak is esnek, nagy visítozás közepette. Ilyenkor jobb félreállni, mivel a menekülésre kényszerített egyed nem néz semmit, úgy rohan fejvesztetten, a másik meg uccú, utána: engem is majd elkaszáltak egy torzsalkodást követően. (Látható: kaland, kaland hátán!)

Az első faluba (a neve: Yar Thit, de szerintem nincs rajta a világatlaszon) fölülről, a hegy felől ereszkedünk le egy keskeny, meredek ösvényen nagy ügyesen, mint a Winnetou: közben ág nem volt ropp, levél nem volt zizz, lomb nem volt suss, bogár nem volt csere. A falu nem több, mint 15 –20 ház, de ezek is eléggé le vannak egymástól szeparálva, ahogy a hegyoldalban kialakított teraszokon állnak, másfél-két méter magas cölöpökre építve. A ház alatt van a háziállatok bázisa: itt hűsölnek a disznók, csirkék, kutyák. A házak mellett mintha jó hosszú asztalok lennének, de ezek nem asztalok, hanem lábakra helyezett jókora táblák, pálmalevélből fonva és ezek szárítják a leszedett tealeveleket. Elrágunk belőlük több fajtát is, érzékeltetvén a gyengébb és ízletesebb kisebb levelek és az erőteljesebb ízű nagyobbak közötti különbséget, és érzékelhető is a különbség: zöld tea ízű, de a nagyobbak inkább már dohányra emlékeztetően keserűek, mint amikor egy zöld teát csinálsz és többet pakolsz a csuporba a teafűből, mint kéne. (Már írtam, hogy itt az étkezdékben minden asztalon ott áll a zöldteás kancsó. Amiben nemigen cserélik a teafüvet, csak újra öntenek rá forró vizet, ha elfogyott, és hiába áll és oldódik naphosszat a tea, nincs annyira erős íze, mintha otthon én túlméretezem a teafű adagot. Valószínűleg már a sokadik forrázás után iszogattam ezekből a teákból, de nagyon lágy és kellemes ízű.)

A cölöpökön álló házak bejárathoz felvezető pallókat, mint egy függőhidat, fel lehet húzni és ezt éjszakánként még ma is megteszik, bár eredetileg az esetleg erre tévedő állatok, ragadozók miatt, bár ezek már eléggé kevesen vannak –mondja a guide. Régebben még gyakran járt erre cibetmacska, mongúz, tapír sőt még leopárd is, de manapság ezek inkább az érintetlenebb erdős részeken tűnnek fel, nem pedig itt, a faluk mellett. Ahol kevesebb az ember, még medvék is vannak.

A faluban szinte senki sincs itthon, még gyerek is alig –néhány lufit azért felfújok és el is el tudok osztogatni: a kiskölykök állnak, fogják a lufit és néznek zsebóra szemekkel: nagyobb élmény vagyok én nekik, testi valóságomban, mint a léggömb.

Ez a falu nagyon szegény –mondja a guide. Finoman céloz rá, hogy ennek oka elsősorban – és a többiekhez képest, akik szintén szegények, de nem ennyire- abban keresendő, hogy isznak, mint a gép, míg a domb túloldalán, a szemben levő falu már gazdagnak mondható, mivel ott már nem isznak úgy, mint a gép: egyszerű a képlet. Végül az egyik házban otthon vannak, a házigazda be is invitál. Cipő le, aztán belépek a kunyhóba. Egy jó idő kell ahhoz, hogy a szemem hozzászokjon a benti sötéthez, mivel a téglalap alapú, 10 – 15 méter hosszú, 3 méter széles kunyhó megvilágítását csak néhány kifejezetten kicsi ablak biztosítja és azon sem tud annyira bejönni a fény, mivel ott megy ki a füst. Már ami nem marad bent. Mert a kunyhóban ugyanis eléggé rossz a levegő: az egyik végében tűzhely füstöl, mellette négyen-öten -idős férfiak és nők- pipáznak a tűzhely nem lebecsülendő füstképző képességével versenyre kelve. Maga a tűz is a fapadlón van megrakva és hogy ne gyulladjon ki a ház, egy nagyobb négyzetes részre homokot hordanak, és azon rakják meg. A főzés közben nem használnak sok fát, éppen hogy csak lobog a láng, így aztán persze, hogy füstöl. Jelenleg nincs is semmi kaja feltéve főni, de tüzet nem oltják el, üldögélnek körülötte. Hogy ilyenkor beszélgetnek-e vagy csak üldögélnek azt nem sikerült kiderítenem, mert amíg ott voltam, egy kapa hangot nem szóltak, csak bámultak engem meg a pipafüstöt.

A fal mellett a bambuszpadlón gyékények hevernek, úgy 20 centiméteres kihagyásokkal egymás mellett: itt alszanak a családtagok, szépen sorjában. Bútor semmi. A tűz mellett állványon néhány nagyobb fazék –közösen kajálnak-, pár hosszabb főző és merőkanál lóg a falra akasztva, fölötte polc, néhány tányérral. Valami ruhadarabok, szőttesek vannak egy halomban az egyik sarokban: valószínűleg az ott a szekrény mértani helye a térben.

Egy elkülönített zugból beteges krákogás, köhögés hallatszik, oda én már nem megyek be, de a guide igen. Amikor kijön, nagyon tárgyalnak a házigazda öregemberrel, aztán a guide kivesz a hátizsákjából egy levél gyógyszert, pár tablettát kipattint és átadja neki. Kicsit még nézelődünk –ők néznek engem és pipáznak, én nézem őket és nem pipázok és senki sem szól egy szót sem. Aztán távozunk, kijövünk a fényre, a jó levegőre, lebalanszírozunk a felvonható deszkákon, kikerüljük az ott kíváncsiskodó sertést –ez már olyan hazai fajta, nem is ugrál el-, és igyekszünk kikerülni tyúkokat meg a sáros pocsolyákat amiben csipegetnek, meg persze a tömeges tyúkszart is, ámde csak részsikerrel.

Ahogy tovább megyünk, a guide valami olyasmit motyog félhangosan, szinte magában –nem azért, mintha valaki értene errefelé angolul, hanem mert nem lett túlzottan vidám a beteglátogatás után-, hogy nagyon sajnálja ezeket az embereket, ahogy mondta, az ő népét, akik nagyon szegények és betegek: ahányszor csak kijön ide, ezekkel a pár szem gyógyszerekkel segíti őket, mert erre sincs pénzük, aztán meg orvos sincs itt és ha lenne is, azt sem tudnák megfizetni. Nagyon meghat a dolog, mert látom az arcán, hogy őszintén gondolta, nem játszik a fiú az érzelmeimre, de el is határozom, hogy a túra végén külön adok neki pénzt arra, hogy tudjon máskor is gyógyszereket ide hozni.

És megint csak az jut eszembe, amit már asszem írtam: aki Myanmarban járt, mind azt mondja, hogy rémes a szegénység és ez nem közhely, hanem tényleg így van. De rémes a szegénység Kambodzsa vagy Laosz idegenforgalmilag nem felkapott helyein, és rémes a szegénység egyes helyeken Thaiföldön is, vagy Vietnámban, és még számos helyen errefelé Ázsiában, de míg máshol inkább csak egyes területekre korlátozódnak, itt ez a szegénység általános, országos. Gazdagabbnak tűnő helyekkel alig találkoztunk, beleértve a nagyvárosokat is. Még a szintén nyomorgó Kambodzsa fővárosában, vagy a huszonvalahány éve tartó polgárháború által sújtott Sri Lankán is jóval több nívósabb autót láttunk, mint itt Yangonban, de később Mandalayban sem volt jobb a helyzet. És az, hogy itt az országutakon egyszerűen nulla a személygépkocsik száma, és ami kocsi van, az meg úgy néz ki, ahogy: ez csak a felszín, de azért ez is árulkodó jel. Hogy van-e éhezés, és milyen szinten van, azt így kívülről megítélni nem lehet, de ez a falu eléggé nyomorúságosnak tűnt, pedig errefelé azért járkálnak turisták, így csurran-cseppen valami az eladott szuvenírekből, vagy az itt eltöltött éjszakáikból, például.

Kérdés, persze, hogy a szegénység miatt mennyire szenvednek az emberek. Ebben a faluban sok embert ugyan nem láttam, de jókedvű bizony egy sem volt, sőt inkább apatikusan komor. Ez pedig nem jellemző, mert ami a Myanmar-i emberek hangulatát illeti mi azt vettük inkább észre, hogy bármennyire is nyomorban él ez az ország, meg elnyomás is van, az emberek nem szenvednek, vagy legalább is nyilvánosan nem: integetnek, kiabálnak, mosolyognak. Látszatra tehát itt szerencsésebb a helyzet, mint Magyarországon, ahol a Vezér (és a Kudlika Julika, akit sikerült elcsábítani gazdasági főokosnak a „Gazdit keresünk”-ből) egyhangúlag megállapította, hogy az ország egy szenvedő ország, és az emberek szenvednek. Konkrétan ugyan csak egy név lett említve aki szenved: hát a szegény Gyurcsány szenved, aki pedig attól szenved, hogy „nem lehet egyszerre kint is, meg bent is egeret fogni.” Ezt én a saját füleimmel hallottam és egyáltalán nem szenvedtem sőt igen jól szórakoztam de hangosan nevetni udvariatlanság lett volna, meg különben is nagyon sok szenvedő fogott körülöttem zúzós zászlórudakat.

Pedig az ország tényleg szenved. Az egyik fele a külső-belső egérhiányos Fletótól szenved, a másik fele pedig a Vityótól szenved, aki pedig attól szenved hogy miért nem úgy van a demokráciában előírva, hogy örökké ő fújhassa errefelé a passzátszelet -ezt persze csak rosszindulatú rágalom. Mert valójában ezért szenvedünk, mert szenvedni jó –ha lesz egy kis időm én is beállok egy kicsit szenvedni, de egyelőre tovább kell menni itt a hegyen, de nem felejtem, maybe tomorrow sort kerítünk rá. Ha meg mégse, majd leszenvedi helyettem a következő népgyűlés, épp elegen vannak ott szenvedni, még ha nem is hoztak magukkal még egy szenvedőt.

(És csak annyit bátorkodnék/nák megjegyezni a nagygyűlés-függők számára, amit Teleki László (az 1848-as) írt, miután meghallgatta Kossuth valamelyik lánglelkű beszédét: „Nagyra tudom becsülni mások eszét, de soha olyan nagyra nem, hogy a magamét ez okon feleslegesnek tarthatnám.” És ezt lécci olvasd el mégegyszer! Lécci, lécci…)

A falu a hegyoldalba épült, ereszkedünk lefelé és a guide még benéz másokhoz is. Én is bedugom a fejemet az ajtókon, de bemenni nem akarok, mivel amit lehet látni azt az ajtóból is lehet, és a belépéshez le kéne megint venni a bakancsomat, amihez így többször már lusta vagyok. Nincs különbség a belső látványban: ahogy a házak kívülről így nagyjából egyformán néznek ki, belül sincs nagy változatosság. Lassan el is hagyjuk ezt a falut és a völgyben futó patakhoz próbálunk leevickélni a völgy alja felé kanyargó meredek ösvényen. Errefelé dúsabb a növényzet, jóval nedvesebb környezet és ezért már sáros is minden és eléggé csúszik is, de kivételesen nem ülök seggre, máig sem értem, miért nem.

A túloldalon az egész hegyoldalt teaültetvény borít, fehér és színes pontok mozognak benne: ezen a szomszéd faluhoz tartozó ültetvényen teát szüretelnek és ezek a pontok az emberek. Ez a másik falu a hegy túloldalán van, így miután átkecmergünk a patakon, fel kell kapaszkodnunk megint a hegyre és újból leereszkedni. Hegymászásból ma kijut. A patak körül teljesen esőerdős a növényzet és többszöröse a pára a korábbinak, alig lehet levegőt kapni. Átugrálunk a köveken és már kapaszkodunk is fel a túloldalon, a „gazdag” faluhoz (a neve: Tar Yaw). Jó kiérni a nedves bozótból. Elmegyünk a mellett a teaültetvény mellett, amit már az imént is láttunk. A szüretelő emberek felnéznek, integetnek. Itt a faluban is folyik a munka. Mi az egyik háznál állunk meg, ami előtt a már látott jókora asztalokon már válogatják a napon száradó tealeveleket. Itt is elrágunk néhányat. Jól esik, és így, forrázás nélkül is érezhetően élénkít.

Itt iskola is működik, szerzetesekkel és szerzetes tanuló gyerekekkel. Nincs nagy különbség a viselkedésükben: amikor még nem látták meg az érkezésünket, egy idősebb szerzetes-ruhás fiú „mindjárt lekeverek egy nagy maflást” mozdulatokkal zavart el egy nála jóval kisebbet. A fejlemények csak azért akadtak meg ezen a stádiumon, mert észrevettek, hogy jövünk.

Ebben a faluban a helyiek (a korábbi faluval ellentétben) nem külön házakban laknak, hanem egy úgynevezett „hosszú ház”-ban. Az egyik előtt le is veszük a cipőt és bemegyünk. Legalább 10 család él egy légtérben a kb. 40 méter hosszan elnyúló házban. Minden családnak, szépen sorban egymás mellett, megvan a maga része, ahol él, alszik, főz, gyereket ringat, dohányzik, köpköd vagy rajcsúrozik. Ezek nincsenek falakkal elválasztva, csak egy jelképes paravánszerűség jelzi, meddig is tart egy-egy család birodalma, amelynek a középpontja a tűzhely: és minden családnak külön tűzhelye van, ami persze állandóan üzemel: vagy ég, vagy csak úgy simán füstölög.

Leülünk az egyik mellé, kapunk egy teát, a gyerekek pedig mindenfélét próbálnak eladni: kis szütyőt, terítőt, bármit. Bár ez a hosszú ház a több ablakával jóval világosabb és levegősebb, mint az előző volt, a sok tűzhelyen rotyogó rizsektől és egyéb ételektől van gőz és kajaszag rendesen, és ráadásul erős a füstszag is. Ahogy körbenézek, látom, hogy a szokásos öregembereken és a körénk telepedett gyerekeken kívül pár hónapos csecsemő is ring egy fűggőágyszerűen felakasztott nagy kendőben és egy az egyben telibe kapja egy kihunyófélben levő házitűzhely erős füstjét pedig kisgyerek ez, nem pedig fokhagymás kolbász.

A guide észreveszi a tekintetemet és megerősít: nagyon egészségtelenek ezek a házak: a gyerekek kiskoruktól fogva ebben a füstben élnek, a betegek sincsenek elkülönítve és ráadásul minden kaját nagyon sokáig főznek, így az ásványok és a vitaminok teljesen kimennek belőlük. Szóba hozza, és szinte a fertőzések elleni varázsszerként emlegeti a C vitamint, ami persze szintén nagyon hiányzik itt. Kicsit mesélek neki Szent-Györgyi Albertről, a Nobel díjról, meg a C vitamin előállításáról –úgy látom, ha valami megmarad nála Magyarországról, hát ez lesz az, mert nagyon érdekli. Amúgy a srác huszonvalahány éves, van barátnője is, de hiába keres az itteni átlagnál sokkal többet, egyelőre nem gondol nősülésre. Túl becsületes az arca ahhoz, hogy megkérdezzem a házság előtti nemi élet kérdéséről, meg hátha sértésnek is venné, a barátnőjét illetően. Annyit korábbi utazásaimból tudok, hogy néhány délkelet-ázsiai törzsnél -ezek most nem feltétlenül burmaiak- elég laza az erkölcs, de hogy ez a hagyományoktól eltérően élő, iskolázottabb embereknél hogy működik, azt nem tudom.

Prostitúcióval amúgy egész myanmari utazásunk alatt nem nagyon találkoztunk -az igazat szólva, nem is kerestük-, de kizárt, hogy pont ebben az országban ne legyen és az LP is az AIDS növekedéséről ír. Valószínűleg a csekély számú turista miatt elsősorban a helyi igények kielégítésére rendezkedett be ez a szép kézműipar. A nagyobb városokban; Mandalay-ban például a szállásunktól néhány lépésre volt egy bár, amin éjszaka nagy, piros neonszívek világítottak és ez valószínűleg nem a helyi bridzs-kör hivatalos helyisége lehetett, de mivel a bárokat itthon sem csípem, ott meg légkondi sem volt csak marha meleg, így egyből sarkon is fordultunk, mielőtt kialakulhatott volna valami konkrétum.

A falu után az egész környék legmagasabb pontjára másztunk fel (nem volt akkora mászás: kényelmes emelkedő), hol két étkező hely is rendelkezésre állt. A guide szerint az egyikben helyi, másikban inkább indiai jellegű kajákat lehet enni: a helyit választottam. Jó is volt, szokásos zöldséges rizs, máshol is ilyenszerűt ettem volna. (Azért nem lehet megunni ezt a kaját, mivel ahány hely, annyiféleképpen fűszerezik, illetve olyan zöldségből készítik, ami éppen ott nő a kezük ügyében.) Az étterem nem egyéb, mint egy kicsi bambuszviskó mint konyha, előtte egy bambuszlevelekből fonott árnyékoló, ami alatt egy asztal és pad, és ez képzi magát az éttermet. És a kilátás remek.

Kolompolás hallatszik: két bús tehén, nyakukban kolomppal húz két bús kétkerekű kordét, rajtuk egyáltalán nem bús helyekkel, meg totál közömbös fahasábokkal. Megpróbálok megfelelő fotóstellungokat felvenni, mivel bús tehenes kordés fényképből még alig van a raktáron ráadásul ez itt van közel, és sikerül is, mivel megállnak –nem mintha eddig szélvészként robogtak volna. De miért álltak meg? Hát azért, mert most indulnak lefelé a lejtőn és ehhez ki kell alakítani a fékező berendezést, nehogy a kordé megindulván lesöpörje a lábáról a bús tehén erőforrást. Ennek jegyében egy jókora dorongot illesztenek be a kordé (alváz) és a kerék (futómű) közé, dorong másik végére kötél erősítődik és amikor el kezd lejteni az út és meglódulna a szerkezet, az elöl üldögélő driver maga felé húzza a madzagot, mire a dorong hozzászorul a kerékhez, és fékez.

(Jómagam, bár géperejű jármű vezetése közben, egyszer alkalmaztam madzagot, amikor is Wartburg személygépkocsim (két ütem –nagy tolóerő!) ablaktörlője felmondta a szolgálatot egy kellemesen tocsogós, sáros, februári éjszakán, mögöttem a mohácsi búsójárás alkalmából pocsolyarészeg évfolyamtársaimmal. De a kreativitás szerencsére nem hunyt ki az alkohol mulasztásából véletlenül ki nem pusztult agysejtekben: letekertük a két első ablakot -odakinn nagyjából plusz egy fok volt a celziusz, de legalább józanodunk-, a két ablaktörlő lapátra madzag erősítődött, melyeknek másik végét jobbról és balról behúztuk az ablakon és rögzítettük az alkoholista tagozat kezeiben. E technikai előkészület után csupán annyi volt a feladat, hogy a hátsó ülésen amúgy is jobbra-balra dülöngélők szinkronizálják a mozgásukat a magnó zenéjére: Trink, trink, Brüderlein, trink! Lasse dir Sorge zu Haus! Vidám utazás vette kezdetét, de működött a dolog. És például a mai technikákhoz hozzápuhult ifjuság nem is tudná talán elképzelni, hogy végső szorultságban a Wartburg járművezető teszemazt csak azért rángassa le hölgy útitársa harisnyanadrágját, hogy azt kellően összecsavarva és megkötve egy dinamónak nevezett áramforrás meghatására alkalmas ékszíjat pótoljon vele…)

A guide is felkerekedik és megyünk tovább. Elmegyünk a másik étterem mellett –na, ez már éttermesebb kinézetű, tetszetős vályogfalú, a vályogon mésszel felmázolt felirat: Coca Cola, Spirte-, több asztala is van és egyiknél itt piheg a két francia csaj a GH-ból. Totál ki vannak készülve –mondja az ő vezetőjük az enyémnek. Hú, de sportos vagyok –veregetem meg a saját vállamat.

Ismét jönnek szemben helyiek, nyakukban jó nagy zsákokkal. Fotogén téma, de a guide hirtelen megfogja karomat, hogy ezeket ne: valami illegális akció lehet, valószínűleg szívható gabonaféle a téma, mert erősen nézegetnek ők is rám, de én egyértelműen úgy teszek, mintha nem látnék senkit és a fényképező cuccok is csak nehezéknek fityegnének rajtam. Nem is kerül sor tettlegessé fajuló izmozásra.

A hegytetőről lefelé vezet az út, be az erdőbe. Vegyes növényzet: néhol egészen sűrű, esőerdős, másutt kesze-kusza dzsungel, vagy ritkás, ligetes. Különösen nem kell szenvedni haladással, mivel az ösvény többnyire elég széles, de azért nem volt hülyeség hosszú nadrágban jönni, mert esetenként az ágak, indák teljesen eltakarják az utat. A guide mutogatja, szagoltatja a növényeket: citrom, menta, gyömbérfélék, eukaliptusz, mimóza és persze a gyönyörű orchideák. A fák koronáin, valahol huszon-harminc méter magasan felettünk élénk madárzsivaly szűrődik le, de idelenn nagy a csend. Hirtelen valami könnyű zaj: a guide szerint valószínűleg kígyó siklik mellettünk az út melletti sűrűben, de a kígyó nem hülye kimászni, és mi sem vagyunk hülyék, bemászni. A guide elég közömbös a kérdésben: ő persze otthon van és otthon én sem félek sem a (torok)gyíkoktól sem éjszakánként az avarban rémesen neszező vérsündisznóktól.

Tetszik a vidék még akkor is, amikor egy kifejezetten nyirkos, párás, sáros rész következik. A növények szinte összeérnek előttünk, a pár lépéssel előttem menő guide világos színű ingje sem üt át zöld növényfüggönyön, vízátfolyásokba, mocsaras részekbe süppedünk, szúnyogok támadnak, mindenféle rovarokat verünk fel, hosszúlábú pókok iparkodnak el az utunkból és sosem tudom, hogy amikor valami a nyakamat súrolja, az egy visszacsapódó ág, egy rovar, vagy egy fejjel lefelé himbálódzó kígyó -mindegyikre megvan az esély.

Megyünk, törjük itt az utat az ingoványban, ha nem is olyan sikeresen, mint a Rácz Péter mozgalmár, a Magyar Úttörők Szövetségének –ha a Vágó felteszi az 5 millió forintos kérdést, hogy van-e még Magyarországon egy Úttörőszövetség nevű borzalom, simán elbukom a választ- ügyvezető elnöke törte az ő privát kerülőútját a Csillebércen aki 97 millió forint helyett csupán 15 gurigáért, tehát éppenhogycsak a gyűszűnyi 82 millió forinttal kevesebbért adta el az unokatesójának a szövetség házát. De meg is kapta érte a méltó büntetését, a kereken ötszázezer forint bírságot, meg egy felfüggesztett szabadságvesztést! A jogban kevésbé pallérozottak számára kötelességem megvilágítani, hogy ez utóbbi azt jelenti, hogy egy rendőrt simán szembe vizelhet, egy vak asszonyt lelökhet a járdáról, a munkásosztály veres zászlajának lobogtatása közben pirospaprikát is keverhet a nullás lisztbe a Tescoban, de hogyha mégegyszer el mer adni rokonnyak egy köztulajdont pofátlanul alacsony áron, akkor aztán nagyon-nagyon-nagyon súlyos dorgálásban lesz része, talán még az ellenőrzőjébe is beírnak, de hogy büntiből nem viselheti a piros nyakkendőt április 4-én, az faktum. Hacsak nem fellebbez, mert jogrend is van ám a világon!

Mi kiérünk egy tó partjára. Bár kinézetileg teljesen beleilleszkedik tájba, ez egy mesterséges létesítmény, a kalawi víztározó, ami még az angolok idején készült. Ez nem halastó és bár bizonyára vannak benne halak, de a horgászást vagy a halászást a kormány nem engedi –innen nyerik az ivóvízet, de a guide akkor is elég bánatos miatta-, piknikezni pedig a helyiek nem szoktak: hétközben dolgoznak, vasárnap pedig rendbe rakják a háztartást, mosnak és ilyesmik. Ahol ekkora a nyomor, a hétvégi hervere nem ismeretes fogalom. Így aztán rajtunk kívül nincs itt senki.

A tó felső részén a vízszintet egy betonfal tartja, rajta zubog lefelé a víz a 3 métere lejjebb levő, alsó medencébe. A betonfal tetején az átömlő vízben gázolva végig lehet egyensúlyozni és ha az ember nem csúszik el a megtelepedett moszatokon a pár centis vízben araszolgatva, szépen át is lehet menni a túloldalra. Mi is ezt tesszük: guide rutinosan, én kissé feszengve, mert csúszik ám, piszkosul és nem lenne jó ötlet egy fürdőt venni a fotócuccokkal a nyakamba. De nem. Ez a nap az én napom –tán kötéltánccal is megpróbálkozhatnék ezek után.

A túra befejező részében átvágunk néhány mélyzöld rizsültetvényen –az ember mellkasáig érnek már a növények, az átvezető keskeny csapást inkább érzi az ember lába, mintsem hogy látni lehessen-, megmászunk még néhány dombot fel és le, és amikor a völgyes részekben kigyúlnak a tüzek a földeken és a nehezen begyulladó fa füstje lassan terjedve betölti a párás levegőt –ezt az alkonyati füstöket nagyon szeretem- lassan visszaérkezünk Kalaw-ba és végszóra az eső is cseperegni kezd. (Eső nem lesz belőle csak cseper.)

Kikerülünk egy szarvasmarha bikát, aki éppen az út közepén készül intenzív szexet lebonyolítani szíveválasztotta bamba tehenével –kinézetileg igen jámbornak látszanak mindketten, de amikor kezdem nem komolyan venni az aktust és el akarok mellettük slisszolni a guide és még vagy három szemlélődő kapja el egyszerre a karomat, hogy jobb a békeség, menjek csak alaposan oldalra és úgy kerüljem ki őket.

Nem sokkal a GH előtt kiszalad az egyik udvarból egy kislány és egy apró virágocskát nyújt át, pusztán vendégszeretetből, mert amikor viszonzásként előkotrok egy lufit, alig akarja elfogadni, de a komolyan felajánlott kézfogásom láthatólag nagy megtiszteltetésként éli meg, mert azonnal elrohan, újságolni. A családja is kiszalad erre a ház elé és nagy integetésekben bonyolódunk.

Fél 5-re érünk vissza. Kifizetem a guide-t –természetesen megadom neki a két főre járó 10 dollárt plusz még adok neki egy köteg kyat-ot is, vegyen belőle gyógyszert a falusiaknak. Láthatólag jól esik neki, ahogy ezeket mondom; nem vagyok lírai alkat, de tényleg ez volt a helyzet. A gyógyszerezésre nálunk is szükség van, mivel Zsombor a WC-ből szól vissza a köszönésemre; mint elmesélte, egész nap aludt és amikor nem, akkor e kis helyiségben időzött és bizony egyáltalán nem feleslegesen, de azért most már kezd éhes lenni, mi jó jel. Nyertes csapaton ne változtass: mi is a tegnap jól bevált étterembe megyünk megfogadva hogy semmi erőset nem rendelünk, sőt Zsombor még a csapolt sörtől is tartózkodni kíván, ugyan erről megpróbálom lebeszélni: én is azt ittam és nem volt belőle baj, nem vizezhették fel túlzottan. Amúgy a sör neve Dragon és egyáltalán nem rossz, ha nem is egy Staroparmen. Minőségre ugyan nagyjából olyan, mint otthon borban az „Ipolydamásdi Rögtön-Döntő” –van ilyen, esküszöm!-, amelyen büszke felirat hirdeti a minőségi kategóriát: „A váci borversenyen indult”.

De Zsombor tartózkodó, kólát iszik, és még whisky-t sem kér -se bele se simán. Tényleg szar lehet a gyomra, de most nincs pardon: a whisky jelen esetben nem élvezet, hanem gyógyszer. Nagy keservesen le is gyűri, de a szemén látom, hogy magában az én jó édesanyám feltételezett foglakozását vélelmezi de nem mondja ki hangosan, mert mégiscsak az ő nagymamája is egyben. Pozícióelőnyhöz jutok ezáltal.

Az utcán továbbra is nagy az élet a full moon kapcsán: a nemlévő közvilágítás helyett házi készítésű kis röppentyűk villannak fel és gyakran durrognak a petárdák is. Egy flegmatikus kutya már tegnap is odatelepedett az asztalunk mellé, ma ismét megérkezik, rámnéz –jelzi hogy helló, megjöttem, majd nagyot ásít és eldől a lábam alatt és tesz az egész körülöttünk levő haccáréra. Imádom a blazírt ázsiai kutyákat; ha van reinkarnáció, lehetne kérni, hogy egy ilyanbe, esetleg?

Este Zsombor lázat mér: 37,2 C, és én is mérek, de csak úgy élvezetből: 35,7 C. Mi ebből a következtetés: ő halálosan beteg, de én már nem is élek. A fiú kap még két whisky-colát lefekvés előtt, amit nagyon nem akar, de atyai hatalmammal orvossá nevezem ki magamat és pofa be, különben hívom a Mikolát, aki aztán nyírja demokratákat, meg a szingliket, aztán Zsombor mindkét témában erősen érintett. (Különben most én sem ismerek kegyelmet, mert tegnap óta folyamatosan ver a kockában és ezt egyre nehezebben tűröm.) Lefekszik, az anyjáért rimánkodik, de hiába. És lám, mit tesz a szakértelem: egészségesebb ugyan nem lesz, de a sok whiskytől remek lesz a hangulata. A foglalkozás elérte a célját. Meglátjuk holnap reggel, mi lesz a helyzet.

Az éjszaka mintha valami motozna az ágy alatt. Vajon mi lehet? Gekkó? Egér? Vagy tán csak nem a kis Donatellácska?

október 25 hétfő

Az éjszaka csendesen telik, leszámítva, hogy a vékony falakon keresztül elég sok minden áthallatszik a szomszéd szobákból, de sajnos semmi érdekes, hacsak a helyeik által nagy közkedveltségnek örvendő harákolást, krákogást és tüsszögést nem számítjuk. A kutyák csak röviden szólóznak 5 óra tájban, aztán meg 6 körül amikor még alig világosodik egy nő árul valamit az utcán, nagy óbégatva. Mi fél hétkor kelünk. A tervek szerint ma este már az Inle tónál alszunk, előtte pedig megnézzük a barlangokat Pindaya-ban.

Zsombor már lényegesen jobban van, de még nem makk az egészsége, elég nehezen ébred. Miután egyszer már teljesen úgy tett mintha fent lenne, de újra csak lecsukja a szemét és megint szuszog, hát felkeltem újból és nem reagálok abbéli hivatkozására, hogy eredetileg csak pislogni akart, de közben meggondolta magát. Jelenleg az a fontos hogy végre cselekvőképes és élhet állampolgári jogaival illetve kötelességeivel. A kötelezettségeket haladéktalanul megejtjük: csomagolhat, mert indulunk tovább, a jogokkal való élést pedig otthonra halasztjuk: joga lesz panaszkodni majd az anyjának, ha hazaértünk és ha még mindig akar. De nem ajánlom.

Az GH étteremében csak nem bírtam ki, rákérdeztem a falon levő színésznő nevére, azt mondja a pincnök kiscsaj, hogy „sszellivííí”; na, párszor el is mondattuk vele és abban maradtunk, hogy mától a nő neve falon: Shelley Winters –asszem volt ilyen színésznő, de ahogy már eldicsekedtem, a filmiparban sem vagyok otthonos. Ha pedig nem volt ilyen, az se baj, mától kezdve van ha máshol nem, akkor legalább ott a falon, nem kell ezen fennakadni. (Lám, a Kukorica Jancsi is hiába mondta, hogy kicsit parasztos a neve de ő nem szégyelli, mert a franszia király sem sokat cicózott hanem eldöntötte a kérdést, miszerint neved mától fogva János Vitéz legyen, én derék vitézem -és amúgy pofa be erről a továbbiakban, különben deresre húzlak, büdös paraszt.)

Az ifjúság az utcákon szerte sárkányt ereget –már eddig is láttunk ilyesmiket, és az LP is említi, hogy ez a foglalatosság nagyon népszerű Kalawban. Hát tényleg, ezennel megerősítem, az.

Reggel 8-kor indulunk tovább. Win barátunk is megjelenik és nagyon szorgoskodik körülöttünk, érdeklődik, hogyan és miként, és nyitogatja előttünk ki a kocsiajtót, hiába rimánkodunk, hogy ezt nem kéne –csak mosolyog két okból is: egyrészt nem hallja mit mondunk, másrészt tényleg egy tündérien kedves fickó.

A városból kiérve az út a szokásos alig egy sávos –nem oda 1 és vissza is 1, hanem odavissza: 1, megstuccolva az út szélén iskolába igyekvő egyenruhás gyerekekkel, akiket jó volna nem elgázolni. Szerencsére a forgalom alig semmi, lehet haladni valamelyest, csak kissé előzni nehéz ha mégiscsak elénk kerül egy-egy hatalmas rönköket szállító teherautó, mert a kanyargós út miatt ezeknek a szerelvényeknek eleje már kanyarodik balra, amikor a vége kilóg még jobbra –na, most előzz. A széleken persze hely nincs –túlzás volna padkának nevezni ezt a gödör a gödör hátán valamit ami az útnak nevezett izé mellett van -, attól kifele meg már a szakadék következik, de már korántsem olyan rémesen sztresszes a helyzet, mint tegnap volt. Egészen kibírható, vagy pedig már szokjuk. Pár kilométer múlva elértük Augban falut, hol erről szép főútról le kell térni északra, Pindaya felé, ami innen kb. 20 km.

Amikor otthon még helyi közlekedéssel terveztem az utat, akkor az volt az elképzelésem, hogy Kalaw-ból eljövünk valami menetrendszerinti (menetrend: ha-ha ha!!!), szóval valami helyi tömegközlekedéssel eddig, és Augban-ban biztos lesz valami szállító alkalmatosság, amivel ezt a pár kilométert meg tudjuk tenni Pindaya-ig. Ezekkel a gondolatokkal bámulok kifelé az ablakon, ahogy átmegyünk Augban-on: hát, nem lett volna egyszerű eset. A falucska teljesen kihalt, embernek sincs nyoma, nemhogy még gépjárműnek. A helyiek valószínűleg már kint keccsölnek a földeken és kisebb dolguk is nagyobb annál, hogy Pindayába tekeregjenek. És aztán tényleg így van: a Pindaya-ba vezető úton csak egy-két turistabuszt látunk, meg szintén két-három személykocsit, amelyekben hasonló fehéremberek üldögéltek, mint mi. Továbbra is megnyugvással vesszük tudomásul, hogy ezek közül az autók közül egyik sincs olyan szakadt állapotban, mint a miénk: biztosan ezek az utazási irodás kocsik, a dupla pénzért. Valamit valamiért. (De akkor is, nekünk van a legjobb, legkedvesebb sofőrünk –ez nem is képezheti vita tárgyát!)

Amúgy Augban fontos kereskedelmi állomás –mármint helyi szinten-, itt fordulnak délre a szállítmányok Loikaw, illetve északra, Pindaya felé. A városka szélén raktárépületek mutatnak erre a funkciójára, de nagy sürgés-forgás itt sincs: nekem –ahogy már írtam- kifejezetten kihaltnak tűnt dolog, de hát nem egyforma a mérték egy európai kereskedelmi elosztó állomás, és az itteni között. Ha itt elmegy óránként 10 teherautó, az már forgalom. Az LP szerint a helyi teherautósofőrök között Augban hírhedt a kuplerájairól is, de mi nem élünk a tapasztalás élményével, tán majd akkor élünk, ha majd egyszer teherautósofőrök leszünk errefelé. És ahogy más helyen is Myanmarban, az AIDS-esek szám itt is szépen nő –jegyzi meg az LP, minden különösebb célzás nélkül. Ilyet mi ide nem hoztunk, talán ne is vigyünk haza magunkkal, a család örömére.

Ahogy haladunk észak felé Pindaya-ba, egyre gyakrabban találkozunk tömegközlekedéssel is: a már eddig is látott kis kerti traktorok -nevezzük inkább szép magyar szóval: csettegők- vonszolnak itt is jókora utánfutókat, rajtuk emberekkel és zsákok éktelen halmazával. A vidék itt inkább dimbes-dombos, nem olyan szeszélyesen meredek, úgyhogy most nem kell annyira erőlködni ezeknek a masináknak. Színpompásak a földek ameddig el lehet látni, hogy az egyik parcellán piros virágú növények nőnek, a másikon sárga, a harmadik pedig még zöld. Kellemes. Az út persze pocsék, gödör gödör hátán. Kerülgetjük, belemegyünk, de szinte nincs forgalom itt sem, így Win ki tud bontakozni, mint szlalom-sofőr –már amennyiben észreveszi a soron következő kátyút. Néha az út széle jóval simább, mint maga a közlekedő rész, és ezt ki is használjuk, döfünk rajta előre éktelen porfelhőt hagyva magunk után.

Folyik a káposzta szüret. Nem csináltam statisztikát, de amióta még tegnapelőtt lefordultunk a Yangon-Mandalay útvonalról kelet felé, a szembe jövő hatalmas teherautókon gyakorlatilag vagy farönkök voltak, vagy pedig káposzta, de úgy megrakva, hogy még plató alatt, az üzemagyag tartályok közötti helyeket is kitömték velük: annak lehet klassz bukéja, mire a célállomásra érkezik. Tehát itt most szüretelnek, persze szigorúan kézi erővel, mint nálunk a dinnyét, adják kézről kézre, hajigálják fel a teherautók platójára, vagy pedig a tehénvontatta kordékra. A kisgyerekek az út melletti pocsolyákban vigadoznak, mellettük bivalyok végeznek balneológiai passziót. Jöttünkre mindenki nagy integetésbe kezd és csak néha kiabálják a máni-máni-t. Balról a hegyvonulaton fehér sztupák tömege tűnik fel: ez már Pindaya.

Pindaya-nak persze története is van. Valamikor régen, úgy 1000 évvel ezelőtt, hét hercegnő fürdött a helyi tóban és a ruháikat pedig a barlangba tették. Ámde jött egy hatalmas pók és beszőtte hálójával a bejáratot, a nudista hercegnők pedig úgy álltak ott, ahogy az ember szívesen elnézegeti a női nemet: meztelen bőrükön vízcseppek, klitoriszukban diszkrét pirszing csillog (ahogy ez jobb helyeken szokásos) és visítoznak, hogy jaj, pók! Na, és ezért nem tudnak bemenni a barlangba.

Hogy, hogy nem, épp arra jött a király –ezek a királyok mindig jó érzékkel tudják, mikor és hol kell lenniük- és lenyilazta a pókot. Amúgy ennek a póknak nem volt szerencséje ezzel a királlyal már korábban sem, mivel az előző életében –mármint a póknak- garuda madár volt és pont ez a király nyilazta le, amikor megtámadott egy szerencsétlen sárkányt, akinek a megmentésére foganatosította a király azt a nyilazós intézkedést. Tehát a király most már mint pókot is lenyilazta a garudát, de ha már ott volt a meztelen hajadonokkal, az egyik – a legkisebb, persze: vonzódunk a tinikhez, mi?- meg is tetszett neki: szokott az ember így lenni, ha meztelen csajok álldogálnak az orra előtt –amúgy Pin-Gu-Ya volt a neve, ha valakit érdekel. (Ha nem, akkor is ez volt, de innen van a barlang neve.) Szó ami szó, király aszonta, hogy adda tested bébi, és hogy haza is viszi, ha az fiút szül neki. Ezügyben valószínűleg már ott a helyszínen azonnali behatékony intézkedést is foganatosítottak, méghozzá sikeresen, mert fiú lett az akcióból és a király tényleg elvette a lányt feleségül.

Így teljesedett be a pók bosszúja (ha-ha-ha), de ez csak az én véleményem, ugyanis a helyiek másként gondolkodnak erről, és azóta csak hordják és hordják ide a Buddha szobrokat. Azt ugyan nem értem, hogy ha valaki elintéz egy pókot, aztán pedig egy jót prütyköl, miért kell utána Buddha szobrok ezreit a tetthelyre szállítani, de magyarázzuk ezt az én európai racionalitásommal -bár a feleségem azon a véleményen van, hogy mindennek az oka abban keresendő, hogy az én érzéketlen természetem teljességgel nélkülözi a csipkés romantikát. Na jó, ezt sem kétlem, de a szkeptikus szemlélő számára az is kissé furcsa lehet, hogy a tó kb. 2 – 3 kilométerre van a barlangtól, ráadásul a barlang a hegy közepe felé van, a tó pedig lent az alján, tehát hogyha a csajok tényleg csak fürödni akartak és ráadásul ruha nélkül, akkor ugyan miért hurcolászták a ruháikat ilyen mesze fel a hegyre, és aztán miért sétafikáltak oda és vissza kilométereket meztelenül -hacsak nem azért hogy valaki -jó esetben egy király, rossz esetben egy arra kukázó homeless- lenyomja őket, nagysietve. De ezt a gondolatomat nem osztottam meg Win-nel, aki nagyon komolyan vette az egész barlangozást és már a bejáratnál levő Buddha szobroknál leborult egy kis imádkozásra. (Belépő díj: 6 dollár/fő)

A barlang amúgy nagyon mutatós. Már a bejárata is impozáns, az esztétikumot egy másfél méteres gipszbe fájdított pók képviseli, majd a szépen kicifrázott, aranyozott tornyokkal díszített kapun lehet bemenni, aztán meg lépcsők hosszú sora következik: aki kényelmes, annak van lift is.

Belül félhomály, füstölők, gyertyák, csöpögő karsztvíz, mészkő sziklák és cseppkövek és egy túlzsúfolt raktár jelleggel sok ezer Buddha szobor, egymás hegyén-hátán, kicsik és nagyok, újak és régiek, csillogóak és feketére színeződtek, alabástromból, tikfából, márványból és persze, ronda, festett cementből is jócskán: több mint 8.000. Azért ez nem semmi egy mennyiség. Itt is divat az aranyfüst ragasztgatás: ki-ki választhat magának egyet a szobrok közül, aztán ragasztgathatja a magáét, bár a szobrok természetesen alapvetőleg aranyozva vannak, de akad néhány kivétel. Egy teljesen fekete –nem akarom megfogni, de valószínűleg festett fa- Buddhát nézegetek, alatta egy évszám: hát ez bizony 700 éves.

Lejjebb ereszkedünk, befelé a barlangba. A gyertyákon kívül csak néhány, esetlegesen felfüggesztett kb. 25 wattos villanyégő szolgáltat némi világítást. Az LP óv is attól, nehogy valami sötétebb sarokba beverd a fejedet és javasolja, hogy hozzál magaddal zseblámpát. Mi odafigyeltünk, hoztunk is magunkkal zseblámpát, méghozzá kettőt, hogy legyen, benne is van mindkettő a kishátizsákban, a kishátizsák pedig a Win kocsijában, ahol hagytuk, hogy csípje meg a kakas. De el lehet boldogulni zseblámpa nélkül is: a sötét sarkokban vigyázni kell, és ha most itt nekilátnánk reflektorozni, sok értelme nem is volna: egyrészt ezt a jó kis félhomályos hangulatot csesznénk el, másrészt a 8000 darabot egyenként sem lehetne összehasonlító elemzésnek alávetni. És az ember szeme lassan hozzá is szokik ehhez a sötétséghez. Ugyan a 8000 darabot egyenként nem nézzük meg, de az feltűnik, hogy a Buddhák között néhány kifejezetten kidolgozott, művészi kivitelű (egy alabástromból és kőből –tiszta moha már- készült elmélkedő Buddha különösen bejött, de vannak szinte aranyozás nélküli fekete-fehér színű alkotások is). Valahogy úgy érdemes nézni, hogy az ember csak az éppen megszemlélendő szobrot nézegesse, hogy közben és próbálja kiszakítani a körülötte levő Buddha-tömegből, akkor láthat szép dolgokat, bár többségében a mennyiség szempontok kerekedtek felül. Nem számít, milyen a minősége, csak sok legyen belőle: odahaza a pártok is így vannak az embereikkel, de ezt csak egy párt ismerte be eddig és az sem szándékosan, mert csak valahogy kitudódott: egy politikus irogatott még valamikor a 90’-es évek elején a saját „borzasztó tagságuk”-ról. Azóta a politikus sehol sincs már, de a „borzasztó tagság” még mindig közveszélyez, bár jelenleg többnyire már más színekben.

A barlang mélyebb részein már nem akkora a zsúfoltság –de csak idő kérdése, mikor telik ez a rész is meg. Lent vagyunk már, jó mélyen (ennél már csak egy lehet lejjebb, amikor Anettka és Kiszel Tünde egymástól tanul), és szerencsére nincs sok látogató; turista csoport meg egy sem, csak néhány helyi hívő. Van egy oszlop, amin szépen folyik lefelé a karsztvíz, és ezzel a vízzel kell megmosni az arcot, hajat, kart, bármit, mert az nagyon hasznos, pont olyan hasznos, mint egy kijelölt területen körbe-körbe menni jópárszor: sajnos Win épp nincs velünk, hogy megmondja, miért hasznos, de a helyiek lelkesen csinálják, mossák magukat, köröznek kitartóan, tehát valamire csak jó. Mi az, hogy lelkesen! Miközben mi illemtudóan, szépen csendben vagyunk, ha szólunk is egymáshoz azt is halkan, respektálva a hely szellemét, de úgy látszik mi értelmezzük a dolgokat félre és egyáltalán nem ez a hely szellemének megfelelő viselkedés. Mert még a bejáratnál, ahol Win lemaradt imádkozni, ott még csend volt, de itt lejjebb, ha időközönként érkezik valami helyi társaság, jó nagy zajt csapnak, hangosan diskurálva jönnek-mennek, fotózgatják egymást. Ez már feltűnt a templomoknál is: ott is csak az kussol, aki éppen imádkozik, a többi éli a maga életét. Errefelé ezek mennek.

Amikor kibarlangoztuk magunkat –jó volt!- kiérve a felszínre és a vakító napsütésbe, természetesen van egy paya is, meg remek kilátás a vidékre: előttünk, alattunk a tó, a hegy oldalában pedig hosszan kígyóznak a sztupák, illetve az azokat összekötő, fehérre festett lépcsők, zöld tetővel fedve. Nagyon jól mutatnak innen felülről, de ha végig akarnánk menni az egészen, talán egy napba is bele tellene, vagy még többe is. Ahogy lenézek, vannak olyan részei a hegynek, amelyet tökéletesen lefednek a szorosan egymás mellett álló sztupák, a felfelé meredező tornyaikkal.

Fél 11 körül indulunk tovább. Elmegyünk a tó partján is, ahol most is nagyban folyik a fürdőzés, de sajnos a régi szokások kimentek a divatból: ruhában vannak a nők, ahogy errefelé most már szokás. (Szokásnak szokás, de rossz szokás –ezekből se lesz király-felség.)

Először vissza, dél felé haladunk -a forgalom továbbra is alig, a káposztát még mindig rakodják, szembe csak néhány turistás busz és taxi jön –talán 2 –3 összesen. Aungban-nál keletre fordulva az Inle tó irányába, visszatérünk a 4-es főútra. Az út minősége továbbra is pocsék, és Win sem csiszolt sokat huszáros vezetési stílusán: gáz, fék, gödör, bumm! Ez megy percenként –hogy szét nem esik ez a kocsi, szinte hihetetlen! Az is igaz, hogy Winnek sok lehetősége nemigen van, mivel a kátyúkat kikerülni nem nagyon lehet, mivel az agyonrepedezett aszfaltcsík szélei élesen vannak letöredezve és az út széle úgy 10 - 15 cm-re van alatta. Ha erre az éles szegélyre nagyon ráhajt, talán még a gumit is felhasíthatja -akkor inkább a kátyúk, mivel azoknak a széleit a többi közlekedő is tompítja, minden esetre úgy dobál a kocsi, hogy szinte jegyzetelni sem lehet, csak néha egy-egy szót írok le, de azt is külön művészet elolvasni –valószínűleg úgy alakult ki a rovásírás is a hajdani magyaroknál, hogy baromira rázott a ló, miközben írogattak. Az út szélén közlekedő helyiek slattyognak a gumi papucsaikban vagy mezítláb, vállunkon átvetett bambuszrúdon kétoldalt kosarakat, vödröket, rőzsenyalábokat egyensúlyoznak, érdeklődve nézik kocsit és a Win szlalomozó mutatványát. Mi is.

Heho –ez nem egy kiabálás, hanem egy nagyobbacska település, de amúgy pont olyan, mint az eddigi kisebbek, egyszintes, roskatag házak, csak hosszabban tart tovább- előtte váratlanul szélesebb lesz az út, majd Swenyaungnál dél felé fordulunk. Nem sok idő múlva egy meglehetősen lápos terület mellé kerülünk. Míg mi az úton haladunk, az út mellett nyikorgó ökrös szekér elõl kacsahad csámpázik rémülten a nádas felé, a dágványokban vízibivalyok csillogó szõrû hátán gyerkõcök hancúroznak –úgy üldögélnek, álldogállnak, ugrálnak rajtuk, mint mi annak idején a tornaszőnyegen (már aki, mert én nem! tornából felmentve, népitáncórák látogatása kötelező; a kereszt-rida még most is megy), a susnyákosokban pedig hófehér madarak és színes lótuszvirágok színesítik a sok zöldet. Jó kis látvány –valami tószerűségnek kell most már itt lenni. Így van, el is elérjük az Inle tó bevezető főfaluját, Nyaungsshwe-t. Itt lesz a szállásunk is.

Délután 1.30 van, tehát sikerült a Pindayatól számított kb. 70 km-t megtenni röpke három óra alatt. Amúgy várakozáson felül roboghattunk, mert amikor még korábban megkérdeztük a Wint, hogy mikorra érhetünk ide, szó szerint ezt mondta: otití, tutití, titití és közben hozzá nyitogatta kifelé az ujjacskáit sorban. Mi a furulya?? –kérdeztük mi erre, abban a hiszemben, hogy az elkövetkező településeket sorolja, de ilyen nevűek nincsenek errefelé. Erre többször is megismételte, míg rá nem jöttünk, mit is akar mondani. Mert ha valaki esetleg azt hinné, hogy ez burmaiul van mondva, hát nem, hanem angolul. És ha valaki ezek után úgy érezné, nem tud angolul, leírom, mikor aszonta hogy: otití, tutití, titití, az azt jelentette hogy one-thirty, two-thirty, three-thirty, tehát egy-harminc, kettő-harminc, három-harminc: na ekkorra kellett volna megérkeznünk, de úgy látszik, nagyon belehúztunk. Csak otití van, és lám, itt vagyunk, de jó. Amúgy Win nagyjából érthetően beszél angolul, de ez a számolás jópofa volt.

A szervezett turisták közül sokan még tovább mennek, és magán az Inle tavon a vízbe, cölöpökre épített hotelekben alszanak, de nekünk tökéletes ez a hely, legalább látunk valamit az itteni életből is. Win első szállásajánlata egy 35 dolláros GH volt egy normális légkondis, fürdős cuccért, de mondtuk a szállodásnak, hogy sok. Na erre mutatott valahol a hátsó udvar táján egy jól leszakadt sufnit, hogy ez 25 dollár, de mi már tudtuk a frankót, nagy feltűnően elő az LP-t és már mondtuk is Win-nek, hogy gyerünk egy általunk megjelöltbe –a nevére most már nem emlékszem, melyiket mondtuk. Erre persze a GH-s pasi is rohant, hogy 25 –ért megkaphatjuk a normális szobát is, de mi úgy véltük, hogy ezt az ajánlatát már elbukta –és mivel pofákat vágott, kapott tőlünk is gyorsan két ajánlatot: Zsombor félhangosan azt javasolta, hogy húzzon el a francba és miközben én lelkesen felkaroltam Zsombor ötletét annyiban egészítettem ki, hogy vélekedésem szerint a szállodás inkább a kedves saját nővérét kapja meg 25 dollárért. Na ezeket szépen magyarul megmondtuk neki, és ha megértette hátha meg is fogadja, ha pedig nem, akkor úgy kell neki, és elfüstöltünk.

Út közben Win úgy tett, mint aki nem hallotta meg, melyik hotelt is mondtuk, és nagyban azt bizonygatta, hogy ez az előző GH-s egy nagy rabló, de most oda megyünk, amit ő ajánl –mintha ebbe nem ő vitt volna. Mondtuk neki, te Win, ne szórakázz ám, mondtuk, hogy milyen legyen, erre ő, hogy persze, persze, máris szomszéd, ott leszünk. És valóban, egy LP által nem írt GH-ba vitt, ami vagyon a függetlenségi emlékművel szemben, a Phaugdawpyan (nem csak átfutni rajta, tessék csak kiejteni szépen, hangosan!) utcában, pár perc sétára a tóhoz vezető csatornától, tehát tök jó helyen, név szerint Gold Star Hotel. Itt egy nagyon barátságos személyzettel, 15 dollárért szépen kimarkoltunk egy klassz kis szobát, légkondival, melegvízzel, hogy dukál ezért az árért –bár itt is bepróbálkoztak egy 25 dolláros árral, de gyorsan alábbadták, s hogy mentsék az arcukat, arra jutottak, hogy ők ezt a 25 dolláros árat a földszinti szobára értették, az emeleti az persze, hogy olcsóbb, mi sem természetesebb!, így lett 15 dollár a vége meg egy remek kilátás, mivel emeletes épület se közel, se távol. Be lehet látni az ablakból az egész települést, a sztúpák kimagasló tornyaival, és a könnyű szélben ingadozó pálmafákkal; csak azért nem írtam, hogy bólogató pálmafák, mert az eperfa lombja, az bólogat, amikor az éjibogár nagyot koppan és elhallgat.

Ráadásul még internet is van. Win itt biztos kevesebb jutalékot kapott, mint kapott volna a 35 dolcsis rabolónál, de úgy tett, mintha nála boldogabb ember nem is lenne, bemutatta legjobb helyi barátját, a Hotel Managert, aki kinézetileg ugyan erősen segélyszemélyzetnek festett, és napi időtöltését illetően a GH kertjének utcai bejáratánál ülésével töltötte, látszólag al-al-al-portásként, de az igazat szólva nem vagyok járatos a burmai Hotel Managerek felismerésében, tehát visszavonom. Különben is a faszi rém rendes volt: elárulta például, hogy most 66 éves és eredetileg angol tanár volt –ez elég sokat megmagyaráz az itteniek kiejtését illetően-, de amikor Zsombor kérdezett tőle valamit angolul, nagyon sajnálkozott, hogy sajnos magyarul nem ért, de ha lefordítanám angolra mit is mondott a gyerek, nagyon megköszönné, mert ellenben én remekül (veli gríít) beszélek. Én itt lokálisan dicsőséget aratok, mert kimintveti, de Zsombor szerint az ürge komplett fasz és gőze sincs az igazi angol kiejtésről. (Ezzel én nem szálltam vitába, -bár ha olyanom van, belekötök én még a betonba is-, ráadásul Zsombor tényleg elég jó beszél angolul én pedig sehogysem, de a kommunikáció célja –általában véve- az, hogy a másik megértse az embert, és ha itt nem az oxfordi akcentust értik meg, hanem a nyócadik kerületit, akkor úgy kell beszélni, punktum. Win-nél is így működik a dolog.)

Holnap csónaktúrára megyünk, körben a tavon. Az LP 10 dollárt ír az egész napos kirándulásért, és nagy meglepetésemre ezért az árért kettőnket is elvisznek. Tehát egy motoros csónak, kapitánnyal, egész napra, kettőnkre 10 dollár! Ennyit kért a guide is az egy napos kirándulásért Kalawban –és ezek az idegenforgalmi emberek remekül keresnek a többiekhez képest. Ebből persze leadnak valamit GH-nak, az üzletért.

Indulás holnap hajnalban mert nagy mázlinkra, néhány tavi templom ünnepe lesz holnap, amit korán reggel kezdenek és addigra már kint kell lenni az innen 3 – 5 km-re levő tavon. Nagy haccáré ígérkezik. Ez az ünnepelgetés amúgy a 3 hétig tartó Phaung Daw U fesztivál része, ami errefelé a legszentebb ünnep. A központi témája az az öt Buddha szobrocska, ami a környék legszentebb templomában, a Phaung Daw U pagodában van elhelyezve. A fesztivál alatt négyet körbecsónakáztatnak falvakról falvakra, csak a legkisebb marad a helyén. Ezeknek a történetéről még írok.

Ismereteink szerint van errefelé egy hosszúnyakú törzs is, a palaungok. Kérdezzük Wint is, el tudnánk hozzájuk menni –bízunk benne, hogy itt talán eredetibb környezetben élnek, mint a thai turistaiparban –eredetileg ez a törzs Észak Thaiföldön él. Biztos már mindenki látott ilyet fényképen vagy filmen: a nők nyakára sárgaréz gyűrűket tesznek, az elsőt 5 éves korukban, a többit kétévente. Nem a nyakukat nyújtják, hanem a vállukat nyomják lefele –ha leszednék róluk, akkor az életük hátralévő részét ágyban kell tölteniük, vagy mindig fel kell támasztania a fejüket, különben megfulladnak a nyakizomzat elsorvadása, a csigolyák deformálódása miatt, (legalább is ezt mondják az okosok, bár nemrég olvastam, hogy ez komplett marhaság). Széleskörűen elterjedt nézet szerint ez a karika levétel a hűtlen asszonyok büntetése, de hát ez is, meg a karikázás is kezd kimenni a divatból. Nem is értem, miért? Talán, hogy jöjjön helyette a csador? Bár az is egy értelmes viselet és azt is le lehet valakiről hámozni, főként ha az embernek eltökélt szándéka, hogy egy handzsárral vágassa el a torkát. (Amúgy egy muzulmán országba szakadt magyar kozmetikusnő mesélte, hogy a csador alatt a nők nagyon adnak a testükre –gondolom, aki eljár kozmetikushoz, az ad. Aki nem, arról nincs felmérése a kozmetikusnak.)

Win azt mondja, hogy mehetünk hosszúnyakú hegyitörzset nézegetni, amikor csak akarunk, legfeljebb 10 perc innen. „Csak 10 percre van innen egy tutti hegyi törzs?”- csodálkozunk, mivel maguk a hegyek ha nem is túl messzire, de hogy nem tíz perce vannak, az biztos, de hát nézzük. Kocsiba vágjuk magunkat, kicsit csalinkázunk az utcákon, majd megállunk a Hu Pin Hotel hátsó udvaránál. (A Hu Pin névvel elég sokszor találkoztunk a tó környékén: csónakjaik is vannak nemcsak hoteljeik, mivel ez egy nagyobb idegenforgalommal foglakozó cég.) Jól van, itt a hotel, de hol van a hegyi törzs?, mert itt aztán a városka közepén egy deka hegy sincs. Hát a törzs az bizony itt van, a Hu Pin Hotel hátsó traktusában. Az élelmes –és a gagyi turistacsoportok igényeit kiválóan felismerő Hu Pin- egyszerűen lehozott három-négy zsiráfnyakú nőt meg kislányt a hegyekből, kijelölt nekik a Hu Pin hotel hátsó részén egy fa barakkot, mint hegyi törzsi szállást és most mutogatja őket, mint az állatkertben szokás a cerkófmajmot. Fénykép nélkül 2 dollár az élvezet, ha fotózni is akarjuk, akkor 5 dollár, fejenként. Először nem is hiszünk a szemünknek ahogy a szépen beállnak fotózásra, de aztán rémülten elmenekülünk: azt hittük, hogy legalább egy falut látunk a hegyekben, normális falusiakkal de ettől a gusztustalan cirkusztól majd elhányjuk magunkat. Mivel ez a program szerepel a szervezett utak kínálatában a nők nem is értik a viszolygásunkat, de szépen visszaballagnak a vackaikba. Win látja a feldúlt képünket és láthatólag szimpatikus neki a hozzáállásunk: neki sem fér bele az ízlésébe a dolog, csóválja is a fejét és nem nyilatkozik Hu Pin-ékről nagyfokú elismeréssel. Oké, de azért arról mégsem a Hu Pin tehet, hogy ilyen színvonalú a turisták igénye.

Win hazaviszi a kocsit, mi pedig bejárjuk a városkát. Szerencsére ez a program már jóval jobb, mint ezek a szerencsétlen nők nézegetése és turistákkal sem találkozunk –azok a zsiráfnyakú nők élménydús megtekintése után elégedetten visszabuszoznak a szállodáikba, hogy most aztán autentikus élményben részesültek meg aztán jól bele is merültek a valóságba –olvastam ilyen útleírást is. De a séta nagyon kellemes és látványos is mivel a városka kereskedelmileg lényeges szerepet tölt be és ide érkezik az a sok csónak is, ami a tóról és környékéről hozza a termékeket, halakat.

A tó és a település között pár kilométer hosszú, legfeljebb 20 – 30 méter széles „fő” csatorna vezet, és erről ágazik le az a jóval szűkebb csatorna, ami lényegében az úszó piac szerepét tölti be itt a településen. Küllemében olyan, mint a meglehetősen közismert úszó piac, Bangkok mellett: csatorna, rajta szinte egymásba érnek a hosszú csónakok, de ez igazi, nem turistás.

Most délután van, tehát a reggeli csúcsforgalom már régen lezajlott –ennek mértékére másnap lehet következtetni, amikor mentünk kifelé a csónakkal a tóra, és tömegével jöttek szembe a púposan megrakott, a vízbe peremig lesüllyedt áruszállító csónakok-, de még így sem lehet mozdulni a sok csónak miatt: rajtuk átlépdelve szinte az egyik parttól a másikig át lehet menni, annyian vannak. Árú –zöldség, banán, paradicsom- már csak alig van rajtuk, de a zöldségekkel, gyümölcsökkel megrakott kosarakat cipelő rakodók még most is hordják a piac-csatorna partján álló házak udvaraira a cuccot, legfőképpen paradicsomot látok pirosodni ezekben a jókora szakajtókban: a nagyobbak akkorák, hogy csak két ember bírja el, vállukra vetett bambuszrúdon (mármint a szakajtót, tele paradicsommal, nem az egy szem paradicsomot). A bambuszrúd alaposan meg van hajolva, de bírja a strapát. Nincsenek nagy udvarok, sok háznak szinte egyáltalán nincs, pontosabban van, de pocsolya, lápvilág az egész és a ház is oszlopokon áll a vizek közepén. Bemenni úgy lehet, hogy deszkák vannak valahogy ledobálva a kiemelkedő részekre, aztán azon lehet egyensúlyozni.

A csatorna partján nagy az élet, felvásárlók kiabálnak, intézkednek, méricskélnek, alkudoznak, közöttük a fejükön széles fonott gyékénytálcákat egyensúlyozó árusok kínálatnak mindenféle kajákat, a csónakokban egész családok élik az életüket: esznek, alszanak, a gyerekek rohangálnak, kutyák csóválják a farkukat erre a nagy zsibvásárra. Szóval, jópofa a dolog. Mi sem okozunk nagyobb feltűnést: mindenki el van foglalva maga dolgával, nem állnak le bambulni fehérembert.

Észak felől szépen kezd beborulni és sötétkékre váltani a látóhatár: ebből itt nagy idő lesz, így haza felé fordulunk. Mivel a GH nincs mesze a fő csatornán levő fő csónakkikötőtől, arra felé kevergünk. Hiszünk abban, hogy kikötő nincs csapszék nélkül: nos vajon ki lesz hiszékenységünk vámszedője? Hát éppen pont a sok kikötött csónak mellett egy remek kocsmát látunk, vízre, cölöpökre építve. Ezt ki kell próbálni –hogy úgy mondjam, ennek az alternatívának nincs alternatívája.

Belül igazi szakadt halászkocsma a jellege, recseg a deszkapadló a lábunk alatt, a réseiken át ott lötyög a csatorna piszkos vize, a klotyó egy légtérben az ivóval és csak egy térdmagasságig leérő függönnyel van elválasztva. Ám az enyhén italos közönség nagy örömmel és bíztató bekiabálásokkal fogad minket: nagyon úgy tűnik, hogy itt mi nem leszünk megbicskázva, ezért söröket rendelünk. Míg iszogatunk nézzük a csatorna forgalmas vízi életét. Tíz méter körüli hosszúságú, de alig egy méter széles karcsú csónakok robognak fel és alá, a csónak végére erősített valamikori teherautó motor éktelenül hangosan berreg, több méter magasra fröcsköli fel a vizet, de repeszt is a csónak, mint a parancsolat. A kocsmát tartó stég mellett szorosan egymás mellé kikötve több tucat áll ezekből, élénk piros, zöld, kék színekben pompázva. A legénység szorgalmasan mosakszik a csatorna vizében és nézi, minként úszik el a dinnyehéj meg a szar. Szemben velünk, a túloldalon végig házak állnak cölöpökön, és ott is folyik a mindennapi élet: mosnak, mosogatnak, hajat mosnak, a kisgyerekek lubickolnak, mellettük kacsák ringatóznak a csónakok által felvert hullámokon. Ahogy nézegetünk kifelé a kocsma ablakon, hát a viharfelhők is eltűnnek: nem lett belőle zuhé. Mellettünk a csatorna vizében közben szépen elmossák a vendéglői tányérokat, poharakat, lám, adnak a higiéniára, sőt annyira, hogy amikor nekünk kihozzák a poharakat, egy WC papír darabbal –ez errefelé a szalvetta, tudjuk- külön ki is törlik. Hát ha erre sem szaladnak világgá a bacilusok, akkor semmitől, de mi juszt is pohárból iszunk, nem üvegből, mert ha már beoltattuk magunkat a tífusz meg a Hepatitis A, B ellen, teszteljük csak dolgot –utólag kijelenthetem: rendben. Ez a hely pedig nagyon bejött, ide este is visszajövünk.

Kijőve a kocsmából megállapítjuk, hogy a horizonton továbbra is ott állomásoznak a fekete felhők, csak éppen átkerültek arra az oldalra, amit nem láthattunk kocsmából, de nem is kerültek közelebb, csak átrendeződtek, míg mi a helyi folklórban merítkeztünk odabenn. Lehet tehát tovább sétálgatni, nem fogunk megázni. Így aztán még jó egy órát mászkálunk összevissza, megnézzük a rendes piacot is –itt inkább a nem ehető cikkeket árusítják, mondhatnám, műszaki cikkeket, de kissé túlzás megnevezés lenne ezekre a kezdetlegesen összeállított, kanyargósan összehegesztett kannák, lábasokra, konyhai eszközökre és az elmaradhatatlan kínai műanyagvackokra. Láthatjuk a helyi mozit is, ami egy kb, 4x4 méteres alapterületű, sátorponyvával fedett kaliba, benne egy TV készülékkel és a hozzá kapcsolt videóval: húszan, ha beférnek, a közönség többi 50 tagja ágaskodva próbál valamit kivenni a dologból: belépődíj valószínűleg nincs, legalább is senki nem szól érte, amikor magasra tartva a kamerámat a gyülekezet feje fölött örökítek meg kedves jeleneteket a műalkotásból, de gőzöm sincs, hogy igazából mit is. De ők biztosan tudják, mert nézik. A mozi mellett két lány üldögél a földön és tetvészkednek egymás hajában; a lányok nincsenek se jobban, se rosszabbul öltözve, mint itteni átlag, nem látszanak piszkosabbnak se, és a hosszú, csillogóan fekete hajuk is megmosottnak tűnik: tetveket annak ellenére találnak, szépen. Megpróbálom videóra venni a dolgot, de sajnos abbahagyják az akciót de nem azért, mintha szégyellnék ezt a teljesen hétköznapi foglalatosságot, hanem hogy kirángassák a kisöccsüket a „moziból”, és beálljanak szépen csoportképre. A piac mögött egy jókora területen elhelyezkedő sztupa-együttes van, jól is néz ki, megfelelően kopottas is az én ízlésemhez, de mivel egyből az épületeket körülvevő kert kapujában le kéne venni a cipőt és ehhez már lusták vagyunk, inkább csak kívülről nézegetjük.

És Zsombor is már úgy érzi, hogy az egészsége tökéletes, aminek jeleként újabb két sör kerül foganatosításra: ez a kocsma is egy jó kis hely, dülöngélő asztalok, megroggyant fatető és korhadt fákból összeszegelt oldalfalak, de a hűtő szépen üzemel, a kilátás pedig remek: ahogy kezd lenyugodni a nap, pont előttünk vonul hazafelé a falu tehéncsordája, valamint egy csomó iskolás gyerek, akik számára nagy élményt jelentünk, amint kegyesen kiintegetünk. A tehenek lassan ballagnak, egy-egy kupac szeméthalomnál megállnak, kicsemegéznek ezt-azt finomságok közül: rohadt zöldséglevelet, lekaszált füvet, műanyag zacskót.

Hazafelé Zsombor igen jó hangulatban, fütyörészve csoszog végig az utca porában a helybéli leányzók nagy-nagy gyönyörűségére.

Itt lehet e-mailozni, élünk a lehetőséggel. Ez úgy működik, hogy a GH egy kis sufnijában van egy számítógép, hol megírhatod az üzenetedet, aztán jön az „informatikai menedzser” hölgy és először összedrótoz valami vezetékeket az asztal alatt –most csatlakozunk a hálózatra és ez azért van így, nehogy valaki illegálisan használja az internetet-, aztán pedig postai vonalon tárcsáz, és várunk, nemkis ideig. De nem veszik kárba drága idő, mert addig is élvezhetjük az előtérből a TV-t, ahol karaokéra alkalmas, szöveg-aláírásos számok mennek, de szerencsére senkiben nem ébred fel az elfojtott művészi ösztön. Végül nagy nehezen elmegy az e-mail, majd vonalbontás (az informatikai menedzser csaj újra eltűnik az asztal alatt és a drótok újra szétrángatódnak), általunk egy űrlap kitöltése, kinek küldtük és kb. 1 dollár befizetésével zárul az ügylet. Oda kell ám figyelni, mert az ilyen e-mailozás alapjaiban képes megrengetni a politikai strukturát. A honlapokra való fellépés pedig totálisan tiltott, ahogy ez el is várható egy ilyen rendszertől.

Én úgy vélem, jelen esetben a szabályokat mi teljes mértékben betartottuk az internethasználat terén, kihágást nem követtünk el így nincs okunk hogy aggódjunk a rendőrség miatt, és ha mégis foganatosítani akarnak valamit, keressenek csak: ahogy magunkat ismerem, hamarosan italozó életmódot fogunk folytatni és előzetes szóváltást követően helyi szórakozóhelyeken és azok környékén fogunk felbukkanni, várhatóan.

De először is lemegy a nap, a pagodákból elkezdik kántálni a szerzetesek a szövegeket, mi pedig heverészünk az ágyon, pakolgatunk a holnapi kirándulásra: sok cucc persze nem kell, legyen elég film, feltöltött akku, meg esőköpeny és összecsukható esernyő is, ha esetleg csak szemerkél az eső, ne kelljen belebújni az esőköpenyekbe, mert eső ide, eső oda, meleg van és párásság, és baromira bele lehet izzadni. Zsombor egy kellemes meleg fürdő reményében tekergeti a zuhanycsapot, de hiába, mert meleg víz nincs (bár minek is: a hidegnek nevezett víz is langyos). A fiú egy darabig még áztatja magát a szebb jövő reményében, aztán befejezetnek minősíti a tisztálkodást. Van törölköző is, ráadásul elegáns bézs színű: ezt úgy lehet elérni, hogy egy valamikor még fehér törölközőt sosem mosnak ki rendesen.

Amikor teljesen besötétedik akkor aztán tényleg besötétedik, ugyanis kitör az áramszünet. Most is remek a kilátás az ablakból: sötét a városka, csak a régebben lement nap világítja meg alulról fantasztikus színekkel a horizontot, de előtte minden sötét sziluetteben látszik. No de sebaj, van nekünk zseblámpánk és nagy szerencsére kettő is, de az egyik úgy látszik valahogy bekapcsolódott utazás közben és lemerült, mert egy nyik energia sincs benne. Legközelebb hozunk magunkkal elemtöltőt is. Nem először lehet áramszünet errefelé, mert a szobában van gyertya is, de mivel tűzlépcső nincs és az épület jó része fából van, itt az ideje elmenni hazulról, mert van más lakó is, és ha valahol felborul egy gyertya, égünk, mint a szél. Amúgy kár, hogy nincs villany, mert még délután feltűnt nekem az egyik falilámpa búrája: bájos leányka hintázik, fekete haja csak úgy száll a szélben, körötte pillangók repkednek, fülébe madarak csicseregnek és olyan álmatagon mosolyog, hogy kezdem érteni a pedofilokat.

Amúgy éppen itt az ideje visszamenni kocsmába pótolni folyadék veszteséget, meg majd vacsizni is kéne valahol. (Hogy enni is? Ezen most mit kell csodálkozni? Odahaza olyan kispolgári körökkel vagyunk érintkezésben, akik mondhatni, naponta étkeznek.) A prioritás persze a kikötői kocsmát hozza ki első helyre, gyerünk, a kaja pedig megvár, nem szalad el: sosem láttam még futva távolodó rizst –bár mozgó pálpusztai sajtot már igen, de azt sem hagytam elmenekülni.

A kikötő felé útközben kinézzük a vacsorázó helyet is, egy kellemes terasz, bambusz tetővel és úgy hívják, hogy Mr Cook restauranciája. Jelenleg egy szem ember sincs Mr. Cook-nál, de még korán van, ha sötét is. A kikötői kocsma bezzeg nem kong az ürességtől! Zsombor a bejárattól vissza akar fordulni akkor a hangzavar és a kiabálás meg a kavirty a gyertyákkal éppen hogy csak megvilágított helyiségen, és bár az ablakok nyitva vannak ajtaja pedig nincs, de füstöt vágni lehet, meg semmi huzat sincs, csak meleg, meg pára, meg a cigifüst keveredése a gyertyáéval. No, de nem olyan fából vagyok én faragva (Zsombor szerint csak a fejem, de az aztán komolyan fa), így nem is hagyom a fiút menekülni és tényleg: a pincér ismerősként üdvözöl, az italozó törzsközönség pedig újból kiabál felénk mindenféle vicceset –ők legalább is jót nevetnek minden beszóláson, mi pedig jóságosan integetünk, hogy anyátok! Majd némi összeültetéssel egy önálló asztal azonnal jut nekünk.

Világítás nincs, csak az asztalokon a gyertya –ha kigyullad a viskó, majd eloltjuk: alattunk a víz-, és mindenki úgy kucorog a székén, hogy a lábát maga alá húzza. Ez délután nem tűnt fel. Leülünk, és már hozzák is a szúnyogriasztó füstölőket az asztalra, illetve az asztal alá, de hiába: ahogy leülünk a következő pillanatban úgy ezer szúnyog csípi meg a bokánk alatt a lábunkat: a füst ugyanis a padló fölött kb. 10 cm magasság alá nem száll, és a padló repedésein, a lécek közötti centis réseken csak úgy ömlenek be a szúnyogok és a gecik egyből lábra mentek, mint focisták a meccsen. Bár a fogadtatásunkra sem lehetett panasz, személyünkben a korcsma közönsége pillanatokon belül szívébe fogadta ezt a két nagy nevettetőt, kik felváltva kapdossák a lábukat és ütögetik rajta a szúnyogokat, kiverve rajtuk komoly véradásnyi mennyiséget. Félhomályosan sötét van ugyan, de a gyertyák fény-árnyék játékában remekül kiadja magát, ahogy a két magyar vitéz szilajul veri a bokáját, ülve járja a Széki Bokázót és Csújjogatót és közben ismeretlen nyelveken szól, igen fennen, mondhatni: dinamikusan. A helyi halácok-matrócok nagy elismeréssel nyugtázzák ezt a folklór műsort.

Ráadásul a helyi garcon még rá is fejelt az élményekre, mert érezvén, hogy nem akármilyen vendégei érkeztek, gyorsan terítővel borítja be az asztalt, jómagam pedig azonnal gyertyaviasszal a terítőt, lévén mikor egy szúnyog után csaptam a levegőbe sajnálatos véletlen kapcsán az égő gyertyát vágtam pofán, márpedig alaposan. Isten különös kegyelméből páratlanul gyors felfogóképességemnek (ég az abrosz, vazze!) és kapcsolódó macskaügyességemnek (fog má meg! fog má meg!) köszönhetően a tűzesetet lokalizáltam, sőt a felborult gyertyát minden segítség nélkül, saját kezűleg csöpögtetem vissza arra Colás dobozba, amely még a megérkezésünk előtti, mondhatnám a hajdani békeidőkben, ráragasztódott csaposilag, úgyis mint gyertyatartó. Úgy vélem, profi munkát végeztem e téren. (Az akció közben Zsombor megalapozatlan bizalmatlansága kissé bántott ugyan: „Ne babráld, megint levered, te béna”, de én már megszoktam az irigy kortársak éretlen élceit.Lám Giordano Brunót sem értették meg a kortársai, Eisteint sem, Gyurcsány Ferencről pedig ne is beszéljünk, ő is hiába hajtogatja egy arczsába sújtotta plébános arckifejezésével, hogy osztozni jó –jó a fenét! a szociknál sem voltak otthon, amikor ezt a baromságot kitalálták.

A szúnyogtámadás amúgy nem volt egy perc sem, mert mi is azonnal felkaptuk a lábunkat a székre, mint a helyiek: innen gyökeredzik lám, e felettébb praktikus népszokás. És visszatérve a csípésekre, nem vicc, mikor harmadnapra olyan szintre lohadt le a bokám, hogy az összefüggő vörösség között már el tudtam különíteni egymástól a csípéseket, 50 db után már nem számoltam: ez persze csak az egyik bokám volt, (annak is csak az egyik fele) és ebből nekem kettő szokott lenni. (Lariam, tudd, mi a dolgod!) Érdekes módon, a csípéskor nem fájt annyira mint egy balatoni szúnyognál (nincs is jobb, mint egy jó kis hazai), és inkább bizsergett –az első pillanatban még azt hittem, hogy valami ártalmatlan muslicahad lepett el - és ahhoz képest, mi mennyiséget kaptunk, nem is viszketett később sem annyira, de elég csúnyán nézett ki. Zsomborral eredményhirdetést is tervezünk: vajh, kit csípett meg több szúnyog? A mi versenyünkben ez a rövid táv, ami –mint azt tapasztaljuk-, nem feltétlenül a befutó: például ugyan mi pontosan tudjuk magunkról, hogy mi vagyunk a népszerűbbek, meg legokosabbak, meg a legjobbak az országnak -hanemha az egész világnak-, mégis azok a népárulók alakítanak kormányt. Ide vonatkoztatva: nálunk hosszú távon az veszít, aki a Lariam ellenére mégis elmurdel maláriában. Posztumusz.

Azóta kiderült, szerencsére maláriás nem volt közöttük, mert bár szedtük a Lariamot, egy komoly mennyiségű, intenzív fertőzésre nem tudom, hogyan reagál. Ily módon, elviekben, rövid távon és távlatokban is rendezve a szúnyogkérdést Zsombor is megbarátkozott a hellyel mert tényleg fantasztikusan jó a hangulata. Zsombor amúgy is mázlista: ő eleve hosszú nadrágban jött, nem úgy, mint jómagam, gyakorlott Ázsia-járó. Lesz még egy ilyen ügyes húzásom a későbbiekben –hát akkor nem rajtam múlt, hogy nem az utolsó is egyben, de ne vágjunk a dolgok elejébe, illetve hagy ne öltsem egyik szavamat a másikba.

Hazafelé betértünk a korábban már kinézett Mr. Cook-hoz, vacsorázni. Rajtunk kívül továbbra sincs senki, de Mr. Cook, -aki, mint kiderült, egy helyi illetőségű ürge- és családja pillanatokon belül ott sürgött-forgott körülöttünk. Levesezünk, Mr Cook pizzát is javasol, hát az is lesz, és elég jó is. Mr Cook részéről mi vagyunk az első magyarok –megnyugtatjuk, Magyarországon sem gyakoriak a myanmari turisták, ne feszélyezze magát emiatt. Itt is vannak szúnyogok, pedig elméletileg ilyen késő este –kilenc körül járunk az időben- ezeknek már nem kéne lenniük, de vannak, bár megközelítőleg sem olyan sokan, mint a kikötőben. Mr. Cook is hoz szúnyogriasztó füstölőket, így egyáltalán nem zavaró a dolog. Nem sokkal később teljesen el is tűnnek.

Amúgy ez a hely is remek: még mindig nincs a városban áram, az asztalon ott a gyertya, felettünk a holdfényben egy pálma koronájának sziluettje, a pára és a meleg már remekül elviselhető, a csöndben csak a kocka kopog az asztalon ahogy pókerezünk, a ház falán meg a gekkó kiáltoz, a háttérből pedig egy szerzetes zsolozsmázik monotonon. Na, erről van szól, ezért érdemes Kelet-Ázsiába mászkálni.

A GH-ban még néhány szó a hotel managerrel, aki jelenleg éjszakai portás, átlépünk a lépcső alján gubbasztó, szundikáló takarító kiscsajon, lefekszünk. A szerzetes továbbra is nyomja, a dallam rém egyszerű, meg is jegyzem és amikor kissé halkabban szól, én kezdem dudorászni, de Zsombornak semmi érzéke sincs a spirituális dolgok iránt, sajnos és megpróbál rábírni arra, hogy fejezzem be, ha lehet, haladéktalanul.

Éjszaka a hőmérséklet kellemes hűvösre vált: a légkondit be se kapcsoljuk, az ablak nyitva (van szúnyogháló), egy lepedővel takaródzva nekem épp, hogy jó. Zsombor fázósabb, ezért a plüss kínai pokrócot is alkalmazza, a sok gyönyörű virággal. Kár, hogy a sötétben nem látszanak: netán fluoreszkáló festékkel kellett volna megfösteni, de ezt csak félve írom le, mert valami kínai elolvassa és tényleg megcsinálják, amilyenek.

Okt. 26. Kedd

Hajnalban kell kelnünk a tavi templomi ceremóniák megtekintése mián. 5.00-kor szólal meg az órám, de én már korábban fent vagyok és figyelem hogy kint még tök a sötét és hogyan cirip a sok tücsök. A reggeli (omlett, tea, juice, péksütemények, banán, narancs) közben megint elmegy a villany de már dereng, és rutinos reggeliző félhomályban is beletalál a szájába a villával, ha nem is mindíg és nem is elsőre. Csak mi reggelizünk, tehát más nem megy ki a tóra, vagy legalább is nem ilyen korán. De ébredni mások is felébrednek, és ha nem is mennek ki a tóra, találnak maguknak más foglalatosságot, mert a reggeli végeztével, amikor már a szobánkban szöszölünk, valamelyik szomszédos lakónál igencsak ritmusosan kopog valami: ott most vagy szöget vernek be a falba, vagy valami egészen mást egészen máshová és ennek következtében az ágy verődik a falhoz, de nem kitartó a pasi, mert igen rövid a menet. (Ha mégis szög, akkor pedig az volt a rövid és gyorsan be is ment -de ezt csak az irigység mondatja velünk.)

6.10-kor futunk ki a kikötőből: a hajónk az itt szokásos hosszú, keskeny csónak, a végén egy baromi nagy motorral, meg a mélynövésű kapitánnyal. Win velünk jön hajókázni, de az a barátja is kikísér minket a kikötőbe, ki is nyugállományú angol specialista és hotel menedzser, momentán: ez utóbbi körülményt Win újból az értésünkre adja, mi pedig nem győzünk álmélkodni, hogy nahát, méghogy? Valóban? A hotel eme managere jelen esetben sem hivalkodik az úri divattal: sötét, meglehetősen használt jellegű longyijához alkalomhoz illő zebra csíkos felöltőt választott alkalmi garderobjából: a Győzikének van ilyen, meg a raboknak, Vácon. Fején egy pomponos kötött sapkát fitogtat és nagyon jeleskedik a csónakba való beszállásunk elősegítésében, szóval, rendes a pasi. A csónak üléseire mentőmellények vannak téve –később látunk csoportos turistákkal megrakott csónakokat, ahol mindenkin előírásszerűen rajta is volt. Nálunk ez szóba se kerül –ím belekacagunk a halál torkába.

Jó svungosan lendülünk neki a csónakkal a víznek, és így meglehetősen hűvösnek tűnik a dolog, és rajtam csak egy szál póló, meg rövidnadrág –a helyieken persze sapka-kabát. Még Zsombor jelzi is hogy fázik, pedig jobban fel van öltözve, mert rajta két póló is van, rövid ujjú persze, de én más lehetőség híján inkább szuggerálom magamat, hogy nincs is hideg, meg hát a természetes testzsír –biztatgat Zsombor is. De nem hatásos a ráolvasás.

Egy ideig még a falut és a tavat összekötő csatornában haladunk. A csatorna fogalma nálunk általában pár méter szélességű izét jelent, de ez itt abszolúte nem keskeny és ha nem állna benne a víz, mondhatnánk folyónak is. A parton cölöpökön házak, keskenyebb csatorna leágazások, szintén házakkal: egy vízi falu, a lakók reggeli tisztálkodásaikat végzik a vízben Aztán egyre kijjebb érünk, egyre tóvá szélesedik a vízi út, most már önállóan is álldogálnak cölöpökön házak, házcsoportok a vízben és már kinn is vagyunk a tavon. A közelebb eső partot lehet látni, a távolabbi még valahol a párafüggöny takarásában van: jókora egy tó. Hullámok nincsenek, csak amit mi verünk fel és szél sincs, csak mit mi kapunk a képünkbe a sebesség miatt. De az is elég.

A tó vizében, a cölöpjein magányosan álló ház, vagy néhány házak körül úgy, mint a szárazföldön egy kerítésszerű sövény a kertek körül, valamilyen növényi kultúra (ez most egy szakkifejezés volt azokra a giz-gazokra) van telepítve, de hogy konkrétan micsodák, gőzöm sincs: valami zöldség, talán paradicsom –és később látom is, hogy valóban. De valami értelme csak van azon kívül, hogy védi a házat azoktól a hullámoktól, amiket a csónakok felvernek, meg talán jeleznek valami jelképes birtokhatárt is.

A nap sincs még sehol, az égbolt szürke, a víz még szürkébb, az itt-ott álló nádas is szürke, és a párás levegő miatt semmiféle kontúr nincs de egyből színt kap és megélénkül minden, amikor balkézfelől, a tavat szegélyező hegyvonulat mögül jó fél óra múlva kiemelkedik a nap. Az egyenletes szürkéből szétválnak a színek, kék lesz a víz egy nagyon lágy narancsos színnel a fodrozódások tetején –piszkosul jól néz ki-, fekete a hegyvonulat, közöttük félúton egy fehéres párafátyol húzódik. Hát… az ember elnézelődik. És máris jó az idő, és már nem is fázunk.

Hozzánk hasonló csónakok verik a vizet kifelé, helyeikkel és turistákkal megrakva. Szembe áruval dugig megrakott csónakok húznak, zöldségek, paradicsomok látszanak ki a nagy, fonott kosarakból, közöttük alaposan beöltözött helyiek dideregnek. Elhúzunk a tóra épített szállodák mellett –ezek stégekkel összekötött, elég egyszerűen kialakított bungalók a víz felett- nincs mozgás, láthatóan egy lélek sincs bennük (Goverment Rest House –így a térkép). Hiába viszonylag felkapott úti cél az Inle tó, az október még nem a szezon, és Myanmar amúgy sem bővelkedik turistákban.

Kicsit kijjebb kanyarodunk a part felé és egy komplett, vízre épített település mellett húzunk el. A cölöpökön bambuszvázakra épített, pálmalevekből font falakkal és tetővel ellátott kunyhók sorakoznak, szépen sorban, oszlopban: közöttük, mint Velencében a lagúnák, mint utcák, csakhogy itt nincs egy szem szárazföld sem. A családok már ébredeznek, a kisgyerekek ott tolonganak a kunyhók ablakaiban vagy üldögélnek a vízbe vezető lépcsőkön és nagy lelkesedéssel integetnek. A házak többnyire egyformák, de itt is van egy-kettő, ami kiemelkedik: egyrészt van egy emelete is, másrészt a falai is fából vannak, nem fonott levélből: lehet, hogy iskola, vagy egy gazdagabb család lakhelye. Mindkettő elképzelhető: a vízen vagy azt körülvevő vizes, nádas részen is van néhány falu, amelyeknek neve is van, pl. Pebin Inywa, Thale Oo, Pwezagona, Shyanyawa. A neveket a GH-ban kapott kis fénymásolatos térképről olvasom le, amelynek egyik oldalán a környékbeli piacok előfordulása van leírva. Minden nap máshol van a „hetipiac”, és 5 naponta kerül újra ugyanarra a helyre a sor. A lap másik oldalán pedig van a tó térképe, valamint egy általam szétnyomott szúnyog teteme, jó sok vérrel körítve: örök emlék, hogy errefelé vannak szúnyogok, bár a jelek szerint már eggyel kevesebben.

Ezekről a helyekről nem feltétlenül olvastunk a földrajz órákon. De erről a tóról sem nagyon, pedig nem egy kicsi darab. De egyáltalán, mi is ez a tó?

Az Inle Lake az inthák tava. Az intha az egy törzs, és a XIV. században kezdtek felfelé szivárogni a Tenasserim (jelenlegi nevén: Taintharyi) tengerpartvidéke felõl. (Ha már megemlítettem: ez a Tanintharyi divízió Myanmarnak a legdélibb része, ami hosszan és keskenyen nyúlik dél felé, nyugatról az Andaman tengerrel, keletről és délről a Thaifölddel határolva. Turisták errefelé nemigen mennek, bár nem kifejezetten tiltott az turizmus számára, de elég nehézkes a megközelítése és az ott mozgás is, ráadásul a legdélibb része lehet úgy 600 km-re Yangontól. Jelentőségét az mutatja, hogy ez az egész divízió összesen kapott 9 oldalt az amúgy 450 oldalas LP-ben, pedig biztos van arrafelé mit megnézni, ha más nem, hegyekben a gerillákat. Az LP szerint itt tevékenykednek a mynmari kormány elleni harcoló All Burma Students Democratic Front emberei –aki akarja, nézegesse őket, bár ezektől a demokratikus frontoktól én megpróbálok távol maradni az egészségem megőrzése érdekében. Az LP amúgy „bandits”-nak írja ezeket a frontdemokratákat, mi arra utal, hogy arrafelé sem biztos hogy az a demokrata, aki magát annak mondja, vagy az újságját annak nevezi, például –szóval, például.

Visszatérve az inthákra, hogy azok mi módon keveredtek oda ahonnan felszivárogtak ide és hogy ide miért szivárogtak, miért nem maradtak nyugton a fenekükön ott a klassz kis tenger mellett, azt nem sikerült kiderítenem, bár nem is törtem magamat annyira. De most itt vannak, és eleinte, a XVIII. századig csak az Inle-tó sekélyebb részein építették fel cölöplábakon álló házaikat, mára már mindenfelé laknak, úgy hetvenezren.

Az Inle tónak mint most, általában is csendes, nyugodt a vize. Hegyekkel övezve, 875 méter magasan fekszik a tengerszinttől, 22 km hosszú és legszélesebb része 11 km. Ahogy az Myanmarban általános, itt az inthák sem spóroltak, hogy templomot, sztupát építsenek Buddha tiszteletére: 100 körül van kolostorok, 1000 körül a sztupák száma. A férfinépek halászgatnak errefelé, meg a tóból összegyűjtött hínárból, sásból, vízinövényekből termőföldet készítenek a tó vizén: cölöpök közé gyékényt eresztenek le a vízbe, ezeket feltöltik a kihalászott növényekkel és máris kész a talaj, amiben a nők virágot, zöldséget meg paradicsomot termesztenek: innen származik Myanmar paradicsomtermésének 75 %-a. (Ez persze semmit sem jelent: a csuda tudja, mennyi paradicsomot esznek ezek a burmaiak, de az tény, hogy elég sok „úszó” paradicsomföldet lehet itt látni.) A paradicsomföldek és a cölöpökre épült házak között jópofa lagunákon közlekedik csónakjával a helyi népség. A tó jelentős részén nincs tiszta, egybefüggő vízterület, majdnem a fele dágványos, vízinövényekkel borított, itt-ott benne csónakközlekedésre kitisztított lagunákkal.

A helyiek foglakoznak itt még szivarkészítéssel, csinálnak itt szőttest és egyéb textíliát, meg a turisták kedvéért mindenféle marhaságot: majd írok róluk. Meg van egy kis úszópiac is mindenféle gagyival a turistáknak. Mert az Inle tó szerepel szinte az összes szervezett turista körutazáson. (Nagy mázli, hogy ezekkel a csoportokkal eggyel sem találkoztunk Nyaungshwe-ben, mivel ezek a városkán kívül levő jobb szállodákban, vagy –ahogy már írtam- a vízen levőkben laknak. Hagy csípje őket a sok szúnyog, a pénzükért!)

A helyi halászok egyedi stílusban evezgetnek: az Ázsiában általános, hogy nem háttal ülve húzzák az evezőt, hanem a menetiránynak megfelelően szemben ülnek vagy állnak csónakban és tolják az evezőt, sőt nem egy helyen kényelmesen ülve/hátradőlve, csak a két lábukat használják az evező forgatására, de itt másfajta a módi: nem ülnek, hanem állnak és az egyik lábukat az evező köré csavarva evezgetnek, így a két kezük szabadon marad a háló kidobásához, behúzásához. (Ha valaki számolta az eddig felsorolt végtagokat egy darab láb még nem került említésre: hát azon áll a majszter.) Ja, és hogy még így se legyen túl egyszerű: a keskeny halászcsónak végén levő kicsi peremen (maga csónak csak fele olyan hosszú mint a minket szállító tehercsónak, és ráadásul nagyon billegősnek néz ki) álldogál az ürge a féllábán: én valószínűleg, ha két lábon állnék, meg kapaszkodnék is, és netán még ki lennék pányvázva mint Odüsszeusz az árbochoz (árboc itt amúgy nincs, de nem baj, mert Odüsszeusz sincs), akkor is belesnék a vízbe erről a bizonytalan vacakról –ezt bizony most önkritikusan bevallom tinektek, Kedves Olvasó Elvtársak, egyszerű, de kérlelhetetlen proletár őszinteséggel.

Most még csak ritkán látunk ilyen balanszírozó halászokat, a csónakjuk végére feltett, jellegzetes, hosszúkás, elnyújtott kúp alakúra megfont vessző-varsáikkal, mert aki él és mozog, az a ceremóniára siet és egyre inkább sűrűsödnek az egy irányba tartó csónakok. A mi csónakunk is lelassított már, betérünk egy vízililiomokkal borított csendes kis leágazásba, és várunk. Körülöttünk növényzet olyan magas, hogy még a csónakban felállva sem lehet semmit sem látni a környékből, csak a jóval messzebb, a napfényben a fehér falával és az arany kupolájával csillogó, a sok zöld közül kiemelkedő valamelyik helyi templom nagyon aprócska képét.

Egyre több csónak érkezik, már több sorban és oszlopban zsúfolódunk. Számolgatom, legalább 50 – 70 ilyen hosszú csónak érkezett ide, döntő többségében helyiekkel, komplett családokkal, külön hajók szerzetesekkel, szerzetesnőkkel, kis szerzetesgyerekekkel –a srácok érdeklődve nyújtogatják a nyakukat, és elég izgatottnak tűnnek-, amikor is 7 órakor petárdák durrogásával megindul az ünneplés.

Egy másik csatornából –eddig a magasra nőtt nád, sás és más vízinövények takarták el előlünk- kibukkan egy élénk színűre festett evezős csónak –jóval hosszabb az itteni normál csónakoknál, de annyira hosszú, hogy egymás mellett, párban állva darabonként vagy ötven- nyolcvan (!!) evezős is elfér rajta. Az evezősök persze, ahogy ez itten szokásos, a lábukkal eveznek. Az egyiken, a csónak közepe felé meg egy dobos veri a nagy tamtam-ot, egy cintányéros csépeli a cint kegyetlenül, füttyögetés, kiabálás, egy emelvényen pedig két táncos pasi ad elő kábé olyan figurákat, mint amikor az ember a kocsmából hazafelé igyekezvén még nem döntötte el, hogy az árokba esik-e, vagy a bukszus tövében éjszakázik. De végül, amikor már az ember biztos benne, hogy addig csűrik-csavarják a lábukat, hogy végül csak belefejelnek a vízbe, ügyesen igazítanak a súlypontjukon és mégse.

És ilyen fajta hajóból vagy 14 darab érkezik, egymás után felfűzve kötélen, hogy szépen egy oszlopban maradjanak, majd pedig a sor végén 3 jóval nagyobb, sárkányos hajó, amit az előbbiek vontatnak.

A felvonuló hajókon levő evezősök egyforma öltözetben vannak: narancssárga longyi, fehér ing és az evezős párok között, végig a csónak hosszában jókora hófehér napernyő-szerűségek, a szélein bojtokkal, díszítésekkel kicifrázva szépen. Néha egy-egy pálmafát is felügyeskedtek a hajókra, amik állati jól néznek ki: zöld pálmalevelek ringanak, ahogy halad a hajó, alatta pedig egy színpompás evezős sereg, napernyők. Megadják a módját. Érdekes módon a csónakokból bambuló nézőközönség ruházata teljesen hétköznapi, semmi dísz, semmi ünneplő.

Az evezős hajók is díszesek, de az adu ászok ezek a nagy, vontatott hajók amik inkább már uszályoknak mondhatók, rajtuk egy pagoda-szerű tornyos építménnyel. Aranyszínű persze minden, az építmény sarkain sárkányok állnak, a hajó elején legalább hat méter magas, és amúgy is elég terebélyes griffmadár, ami leginkább egy kotlóstyúkra emlékeztet, de az vesse rá az első követ, aki látott életében valaha is griffmadarat. Az is lehet, hogy ilyen, tyúkszerű. Ezeken a fő-hajókon már nők is vannak, legalább is egy-egy asszonykórus, ami totál más ritmusban nyomja mint az evezősöknek ütemet verő csónakban levő dobos. Jó nagy a káosz, de valószínűleg ez is a cél. Win nem zavartatja magát, többször is összekulcsolja a kezét és erőre hajolva imát mond magában.

Elvonul az ünnepi hajóhad, a nézők is begyújtják a motorokat. Hát amikor a háborús dokumentumfilmekben lehet látni a II. világháborús japán-amerikai tengeri ütközetekről, amikor a sok ágyú, meg a lövöldöző vagy éppen süllyedő cirkálók fekete füstje teljesen elborítja a vízfelszínt, hát ez a mostani is olyan. Egyszerre gyújtanak be egy flottányi dízelmotort –és itt ám a dízel, az dízel!, és olyan fekete füstöt nyom, hogy szinte nem lehet látni a vízen a hajókat. Szerencsére szétszéledünk, minden hajó megy a dolgára így kitisztul és megint szép, napfényes az idő. A hajók többsége visszafordul a falu felé –mennek a dolgukra, páran a felvonulók nyomába erednek. Ők még a templomnál is megnézik a ceremóniát, de a tavi templomok csak egy kicsi szárazföldre épültek, sok ember nem fér el, és sok hívő már eleve ott várja a körmenetet Mi úgy döntünk, hogy a templomokat majd akkor nézzük meg, ha elvonult a nagy ceremónia, addig pedig végignézzük, milyen faluk vannak itt a tavon, miféle dolgokkal foglalkoznak az emberek.

Mi is előrelendülünk a vízen, lehagyjuk a templomok felé beforduló szent vízi menetet ahol a korábbinál is nagyobb a hangzavar, dobosok és a síposok most aztán beladnak apait-anyait, mivel a végcélként szereplő sztúpa fehér fala, arany kupolája már kilátszik az elég magas, zöld vízi növényzet mögül.

Előttünk az egyik vízre épült falu cölöpökre épült, pálmalevélből font oldalú házai állnak szépen, utcák szerint sorban. Az itteni építmények jellegre közelsem például a Maldiv szigeteken a Laguna Royal Beach Resort-ra hajaznak, de lakhatóak, sőt néha egészen takarosak. A házak alatti fél-másfél méteres részen kacsák serénykednek, élelem után kutatnak a felhalmozódott hínárban. A csónakos lelassít a házak közé érve, valószínűleg nem lenne ildomos itt a házak között bőgetni a motort és felverni a hullámokat: a házak szintje néhol alig valamivel van csak a víz felett. Ez a lassabb menet nekünk is szólhat, hogy kedvünkre tudjunk nézelődni, de találkozunk kizárólag helyeiket szállító csónakkal is, amelyek szintén szépen, lassan mennek. Velencében sem szabad krosszolni ezerrel a szűk lagúnákban, de arra ott sebességkorlátozást mutató tábla is van, míg itt a normális együttélés szabálya is elegendő.

Valahol lehet szárazföld is a házak alatt vagy között –már amennyire ezt a mocsaras dolgot lehet szárazföldnek nevezni-, mert néhol facsoportokat is lehet látni és minduntalan előtűnnek a tavi sztúpák tornyai is, márpedig azt a téglaépítményt ezekre a bambuszokra fel nem építik. És van itt sztúpa, nem is egy. A nagyobbakhoz mi is elmegyünk, akkor írok majd róluk, de magányosan álldogáló, néhány méter magas, erősen lekopott festésű kisebb tornyocskák elég gyakran előbukkannak: nem egy közülük teljesen a vízben áll, valószínűleg megsüllyedt alattuk a talaj, pedig a monszun időszak alatt a vízszint biztos nem magasabb. De nemcsak a sztúpák küzdenek a vízzel: több valamikori ház mellett is elcsónakázunk, amelyek kidőlt oszloppal, féloldalasan lógnak a vízbe.

Elmegyünk a tavi emberek „szántóföldjei” mellett –ezekről már írtam, és később még külön is járkálunk errefelé és akkor majd még fogok is. De az most is látszik, hogy mintha a vízen ringana, hullámozna szép komótosan az egész föld, márpedig föld, mert ott lépdel benne a polgár, hajolgat, szedeget, márpedig vízen járni Jézus Krisztus óta viszonylag kevesen tudnak, kivéve persze a kivévét, de róla (bocs: Róla!) is csak titkon sejtjük hogy még erre is képes, csak még nem mutatta meg ezt az Ő híveinek. Talán, majd ha egy népgyűlés lesz és nem a Hősök terén tartják hanem a Duna jegén, nyáron, no, akkor fog aztán igazából álmélkodni a sok hitetlenkedő liberál buziszakállas bolsi, amikor Ő ott majd csak megyen-megyen a habokon rajta, amit ottan majdan megyen. Mi ekkor persze majd csak mosolyogunk őrajtuk titkon, merthogy mi ebben nem kételkedtünk soha. Ebben sem.

A tó középső részein szép tiszta a víz, de errefelé elég sok a hínár, és nemcsak a hínár, hanem a hínárok között a fantasztikusan élénk színű vízinövények, lótuszok. Jókora leveleikkel úsznak a vízen, bíbor, fehér, rózsaszín, lila virágjaik remekül néznek ki a zöld levelek, kék víz közül kiemelkedve. A vízben egyszerre csak egy oszlopon kopott, rozsdás fémtábla tűnik fel, rajta rámázolva: In Paw Khon. Ez egy vízi falu neve, és a tavon itt kezdődik. Ez a falu határa, mintha nálunk az lenne kiírva a Mélyvíz tábla helyett a Velencei tó közepén: itt kezdődik a Gárdony.

Becsónakázunk a vízi falu vízi utcáiba, gyerekek integetnek az ablakokból, kis csónakokban vihogó lányok mutogatnak ránk. A házak lépcsőin folyik az élet: mosogatás, mosás, mosdás, főzéshez vízvételezés. A sorrend nem számít.

A tavon levő falucskák mindegyikében valami speciális dolgot csinálnak, itt például selymet szőnek. Ahogy az üzemnek helyet adó házikó mellé befarol a csónakunk, halljuk, ahogy csattognak is a szövőszékek –mintha lendületesen közlekedő kisvasút zakatolna; Csaba-Zita fogalmazott így. Ez az első kézműves üzem amit megnézünk. Amúgy nem rajongok az ilyen dolgokért, de ha már úgyis itt vagyunk, nézzük. Hát, semmi különös. Néhány kézi szövőgép, rajta szép lassan készül a selyem-longyi anyaga, Zsombornak gyorsan el is szavalom a vonatkozó versikét, az 50-es évek Top 10-éből:

Sződd a selymet elvtárs elvtárs, Selyemből lobogót!

E vezesse harcra A magyar dolgozót.

Kényszer volt egykor a munka, Ma hősi tett.

Sződd a selymet elvtárs, Védd az életed!

(Bazd - meg!!!)

–ez utóbbi már csak népköltészeti része e tartalmas eposznak.

Miközben a helyi hősök a munka frontján harcolnak selyem-ügyben, persze vásárolni is lehet valami jó húzós áron, de hát erről szól az egész üzemlátogatás. Legutoljára olyan üzemben, ahol nem kellett vennem, sőt még ingyen kaptam ráadásul annyit, amennyit a helyszínen el bírtam fogyasztani: az általános iskolás koromban, egy csokigyár volt, de akkor még a Kádár rendszer volt, miénk volt a gyár, magunkat loptuk szét. Itt meg akkora a raktár és olyan széles szortiment, hogy ezen a pár gépen száz év alatt sem szövik meg. Tipikus dolog: szövőszék a pár szövőnővel a körítés, aztán ide hozzák valahonnan a textíliát, mert olyan drágán sehol sem lehetnek eladni a cuccot, mint egy autentikus üzemben. Ennek ellenére végigszaladok a polcok mellett, mert terítőt szívesen vennék ha nem is itt, de legalább látom, máshol milyet keressek, de sajnos elég keskeny a szélessége az anyagnak, terítőnek nem jó, pedig annak ajándékként való hozatalára otthon igen komoly elvárások fogalmazódtak meg. Az üzem legjobb része a konyha, ahol éktelenül füstöl meg gőzölög valami kaja, több horpadt vajlingban (vailig? valyling? valylyng? –mindenképpen aláhúzza a Windows helyesírás ellenőrző: ez egy olyan fazék szerű dolog, ami a Nagymaminak is volt), és lógnak összevissza mindenféle rozzant lábasok a bekormozódott bambuszlevél falakról –remek látvány. Láthatóan csodálkoznak is a helyiek, miért ezt fényképezgetem és miért nem a sok feltekert textíliát.

A másik nagyházban fémfeldolgozó meg ezüstüzem működik. Ez azt jelenti, hogy itt készítenek ezüstből mindenfele csecsebecsét de nemcsak ezüstből, hanem mindenből, ami fém és ezáltal olvasztható. Például bronz, mert annak az olvadáspontja úgy 1000 celziusz körül van, kicsivel kevesebb, mint az ezüstté. De van itt vas csecsebecse is, míg a vas olvadáspontja jó másfélszerese, 1550 celziusz feletti, ehhez pedig erre alkalmas kohó nincs, mégis tele vannak öntöttvasból készült szobrocskákkal is polcok.

Amíg ezen töprengek, addig beindítják az olvasztóműhely eszközeit: jó ötvenes évekbeli kovácsoltvas üzem, vagy patkókészítő: egy fiatal gyerek fújtatóval szítja a tüzet, majd három kovácslegény egy izzó vasdarabot ver agyon nagy kalapácsokkal. A látvány remek, izzik a vas, szikrázik a tűz, a három legény hosszú nyelű kalapácsaikkal ritmusban veri szépen ütemre, de mi a franc lesz ebből? Hát semmi, mert hogy kilapítgatták az egyik oldalára, megfordítják és ütik a másikat: ebből legfeljebb vasból készült fogpiszkáló lesz egy hét múlva, de azok a fémből öntött szobrocskák, dísztárgyak, amikkel teli van a helyiség, soha büdös életben. Tudjuk be turista attrakciónak. Amúgy a dolog sikeres: csoport érkezik és szemük könnybe lábad a legények megfeszített fizikai munkájától, veszik a mütyűröket, zsákszám.

Tovább megyünk, most már a csoporttal a finom kézművesség színhelyére, az ezüstékszer készítő üzembe. Megyünk szépen sorban, szobácskáról szobácskára. Az egyikben kalapálnak, a másikban reszelgetnek, a harmadikban fényesítgetnek, szóval a megfeszített munka látszata keltődik. Igazából nem izgulok nagyon a látványra, láttam már reszelőt meg kalapácsot eleget, de tudom, hogy Win kap valami jattot ha eltöltünk itt egy kis időt, hát legyen. Végül az egyik teremben semmi célszerszám nincs, csak egy ürge, aki egy kockás füzetbe (a precízek kedvéért: négyzethálós) rajzolgat köröket, négyzeteket, élére állított rombuszt (ezt a mértani alakzatot puncinak hívják nem hivatalosan), és kábé olyanokat, mint amikor még a Zsombor kiscsoportos óvodába járt és amúgy is durcás napja volt (és nyakon is vágta érte az Irénke néni és nekem meg azt mondta: Apuka!!, az az átok fijjja már megint rajzolt a falra egy izé-micsodát! –mire én: ugyan kitől tanulta ezt a büdös kölök, csaknem netán az annyától?).

A vezető eddig is magyarázta, kinek mi a feladata (a kalapáló kalapál, a reszelő reszel, a csiszoló csiszol, az egyengető egyenget, a fényesítő subickol –legalább is biztosan ezeket mondta angolul, mert a hozzánk csapódott turista csoport tagja helyeslően bólintottak (angolok), de én nem esküszöm meg rá, mert ezek a szavak még odébb vannak az angol nyelvtanulásom kálváriájának megmászásában (egyelőre a Where are you from?-on és változatain rugózok, mert ismétlés a tudás anyja -a vizsgaismétlés pedig a kurva annya – utazas.com: Ahmet). De azt már megértem, amikor a guide rámutat erre a firkálóra és aszongya, hogy ő a dizájner, így mondja hogy dizájner, de erre már nem bírjuk ki röhögés nélkül: dizájner, a puncival.

Részünkről –komolytalanság okán- így abbamarad az üzemlátogatás, visszafelé húzunk az előírt menteirány szerint ellenkezőleg az előző szobákba, ahonnan jöttünk, hogy kimeneküljünk. De itt is jön a meglepetés: az előbb a jelenlétünkben szorgosan kopácsolók nyugodtan cigiznek, dumálnak: láthatólag csak addig szakadtak meg a termelésben, amíg a hülye turista ott volt. A kovácsműhelyben pedig már egy lélek sem, kint verik a (azt) jólesően a gangon, akarom mondani a stégen, de szerencsétlenek kénytelenek abbahagyni (és eldobni a cigit), mivel újabb turistás csónak tűnik fel a kanyarban és mire ide érnek, addigra a fújtatónak fújtatni, a kalapálónak kalapálni (a dizájnernek pedig dizájnolni) kell.

Tárgyszerűen: az itt látott ékszereket, tárgyakat is láttuk árulni a későbbiek során csomó helyen ami azt jelenti, hogy valahol nagyüzemben gyártják csontra egyformára valamennyit, de hogy nem itt, az biztos. Turistahülyítés az egész. Amúgy ezek a kézműves termékek, ékszerek nem valami szépen, finoman kidolgozottak és ráadásul elég egyszerűek is, de a textil állatkák, faragások, szobrok sem tanúskodnak nagy készítői gondosságról. Ennek ellenére sikerült a későbbiekben szereznem pár bronz oroszlánt, egészen tetszetőseket, meg valami textíliákat is és egyéb baromságokat, de egyáltalán nem ilyen „faktoli”-ban. És nem ennyiért.

Be a csónakba. Win elégedett, a jatt megvan, mi is elégedettek vagyunk, mert jól szórakoztunk, meg jó a környék is de inkább hangulatilag, mint fotóban: körülnézek, a nap már jó magasan fent van, de a környező hegyek még mindig párában vannak, kontúrjaik csak homályosan látszanak. Fényképezni ezeket nincs sok értelme. De alattunk locsog a víz, itt vannak a vízivirágok, bambuszházak, lelkes helyiek –előbb-utóbb sör is akad, bár csak délelőtt 10 órára járhat, így annak még nincs itt az ideje. (Ez most nagy butaság volt: mikor nincs itt annak az ideje? Vissza is szívom. Lehet?)

Az úszó piac felé kanyarodunk. Egy elég szűk kis csatorna-leágazásban van, és tele van csónakokkal: a néhány turistás hajóra töménytelen helyi várakozik. Mielőtt még ráfordulnánk ennek a csatornának az ívére, elmegyünk egy pagoda együttes mellett: nem túl nagy, kb. 5 – 7 méter magas, karcsú sztúpák állnak egymás mellett szorosan, vannak vagy tizen-huszan, de mindegyik a vízben. Középen, közöttük vannak nagyobbak is, ezek már meghaladják a 15 métert is, mindegyik fehér, semmi aranyozás: ez már igen! Közéjük menni egy ekkora csónakkal nem lehet, mert nem lehet hol megfordulgatni, meg talán nem is túl mély a víz, de remekül néznek ki: a festék kopott, de még jól mutat még a mélyzöld színű vízben vissza tükröződve is, mohák rajtuk, meg szürkés-fekete csíkok, ahogy az eső végigcsorog… szóval, remek, na.

De az úszó piacra kár időt vesztegetni. Kizárólag turistagagyik: egy szűkebb, nem is túl hosszú csatornarészben parkolnak a helyiek a csónakjaikkal, a turistacsónakok elladikáznak előttük, és ezalatt az idő alatt a szerencsétlen árusok megpróbálják rásózni a dolgaikat az idegenekre. Hogy az eléggé közismert példát hozzam, Bangkokban is baromi turistás az úszó piac, de ott legalább van valami helyi jellege, mert legalább vannak gyümölcsök meg ilyesmik, de itt ennek még a jele sincs. Láttam már igazi úszó piacot is (Dél Vietnám, Mekong delta pl.), és valami hasonlót vártam. Felejtsük el. (De ez vesse rá az első követ, akinek nincs otthon kilós áron vett rozsdamentes láboskészlete, arany pitykegombokkal, shopping center akcióból.)

Kavargunk egyet a falu lagunáin, nézzük a falusiak mindennapi életét. Szerencsénkre a csónakos továbbra is mérsékelten pöfögteti a motort, így van lehetőség nézelődni. Egy kanyar után ott emelkedik a következő úti cél, a Phaung Daw U pagoda, a mai fesztivál névadója . Ez a pagoda egy nagyobb szárazföldes részen fekszik és maga pagoda is szép nagy, emeletes, fel is lehet menni a lépcsőn, meg ilyesmi. A nagy tömeg javarészt már elment a dolgára, de azért vannak még helyiek rendesen.

Ahogy kilépünk a csónakból, lányok sietnek oda, Buddha szövegeket árulnak kis fólia tokokban, de nem veszünk szent szövegeket, pedig nem ártana tudni a tutti frankót itt is. (Otthon mindig tudom, mivel a feleségem tévedhetetlenül értésemre adja, de ő most nincs velünk és mi rettentően érezzük is a hiányát a bölcs iránymutatásainak.) De a templom itt van, a templomban pedig ott van az öt híres Buddha szobor, a történetük pedig képregényszerűen, festményeken ábrázolva ott van a templom belső falán. A jelenleg is zajló 20 napos Phaung Daw U fesztiválon, így mai ünneplésben is, ők is az egyik központi szereplők.

A történet ugyanis a XII. században kezdődik amikor az aktuális bagani király (Alaungsithu a neve és valóságos alak: élt 1113-tól 1167-ig) a varázserejével meggyógyított egy már halálán levő kisgyereket, és ezért egy óriástól (most mit csináljak? így szól a történet) egy szent fadarabot kapott, amiből a király aztán Buddha szobrokat faragtatott amelyeket ebben a templomban helyeztek el. És ezeket a népek felkeresték és ünnepelgették.

Történt szerint –ha jól vettem ki-, egy ilyen ünnepléskor, amikor az volt a szokás, hogy a szobrokat körbe szok csónakáztatni a tavon, hagy lássa mindenki, egyszer vihar tört ki és a szobrok a vízbe estek, 8 kilométerre ettől a templomtól. Nagy kutatás, keresés után sikerült négyet megtalálni, de egynek teljesen nyoma veszett és hiába keresték, nem találták meg és a vihar is tovább tombolt, ezért vissza kellett fordulniuk. Amikor nagy bánatosan visszaérkeztek a templomba a szobrokkal, nagy meglepetésükre nemcsak az idő javult meg, hanem ez az ötödik szobrocska már ott volt a helyén. Azóta ezeken a körmeneteken (körcsónakázásokon) ezt a szobrot nem is viszik magukkal: ez lett a templom védője, ahol pedig a szobrok a vízbe estek és megtalálódtak, ott egy kiemelkedő gúlaszerű tornyot építettek a vízbe, a tetején arany díszítéssel.

A szobrok amúgy nem nagyok, pár tíz centimétersekként indultak, de eredeti formájukat sem igen lehet látni, mivel a hívek aranyfüstlemezekkel teleragasztgatták úgyhogy most már a formájukat illetően úgy néznek ki, mint egy jókora sütőtök és emiatt jól meg is híztak, kezdik elérni a fél méteres nagyságpot. A templomban van egy fotó rólunk, ha jól emlékszem még az 1930-as évekből, hát csak azóta vagy a duplájára nőttek. A szobrocskák a főoltáron vannak, hová lépcsők vezetnek fel: oda nőknek tilos, ők nem is ragasztgathatnak aranylapocskákat, de így is tolonganak jópáran odafent, fiúk, férfiak.

Mialatt én a pagodát és a Buddha szobrok szent történetét tanulmányoztam nagy átéléssel, Zsombort magára hagyván, ő léha kalandokba bocsátkozott. Félrehúzódott ugyanis a templom főbejáratától egy cigit elszívni (hogy nem frekventált ez a rész az onnan látszik, hogy a föld össze-vissza van köpködve bétellel, bár ez sem feltétlen irányadó), de hiába vonult félre, nem kerülte el egy harmincvalahány éves helybeli anyucinak a figyelmét, aki arra kérte, hogy álljon már be vele egy fotóra. Ez nem szokatlan dolog, így Zsombor be is állt, de arra nem számított, hogy a bájos édesanya a fényképezkedés végeztével alaposan belecsípjen a fenekébe (!), a vele levő többi nő és a szépszámú kiskorú gyermek féktelen élvezetére. Én pont akkor léptem ki a templomból, mikor kitört a nagy visítozás, nézek oda, hát ott áll Zsombor elképedve –mert ha el van képedve, az nagggyon tud látszani rajta-, körötte tombol a nép és én el nem tudtam képzelni, mi a csuda történhetett. (Tán csak nem itt látható a nagyhírű bűvész: a lábával karikázik, a kezével citerázik, az orrával orgonázik, a fülével figurázik, a szemével gurgulázik, a szájával vacsorázik?) Hát nem, de amikor oda értem, Zsombor még mindig csak hápog, hogy basszus, belecsípett az a nő a seggembe!, de a huncut tettes és csónaktársasága már sietve kiiszkolt a vízre és onnan kiabáltak nagy lelkesen, gondolom olyat, hogy micsoda élmény, micsoda csípés, micsoda tátva maradt száj és micsoda segg! Szerintem azóta is van valahol egy helyi kredencen a főhelyen egy fotó, ahol a 190 cm-es Zsombor éppen seggbe van csípve egy 150 cm-es anyuci által, akinek lehajolni sem kellett az akcióhoz, lévén neki éppen szemmagasság a mi nekünk úgy deréktája, hogy más ne jusson az eszembe, mire vetemedhetett volna még ez a parázna nőszemély. (Sajnos a címe hátrahagyása nélkül távozott.)

Újra vízre szállunk és irány a következő üzem, hála Istenek, ez már az utolsó, ahol pedig dohány készül: kiscigi, közepes szivarka és emberes nagy szivar is. Igen, és ráadásul olyan elképesztő olcsó áron, hogy amikor kicseszésből –mert baromi rossz ám, nagyjából arra emlékeztet, amikor kisgyerekkorunkba újságpapírba csomagoltunk mindenféle gizgazt és füvet (nem a mai értelemben vett füvet) és azt szívtuk, csak az gyengébb volt, de egy cseppet sem rosszabb ennél- szóval veszek belőle otthoni barátaimnak a legnagyobból, és elég sokat is. Mert teszik ám a markomba folyvást, ebből is egy kupac, abból is egy kupac, elég lesz már, hé!, erre zacskóba ömlesztik de még a kisebb fajtából is még egy marék, na jól van már, ennyi ellenségem nincs otthon! Fizessünk hát ezért a gigászi mennyiségért, mondják is az árát kyat-ban, de nem értem tisztán, talán 5 dollárnak megfelelő kyatt a teljes garmada, nyálazom is elő a megfelelő bankjegyet, erre kukucskálnak bele a pénztárcámba és adják vissza az általam odaadottat és vesznek ki egy kisebb címletű bankjegyet, ugyanis nem 5 dollárnak megfelelő kyat-ba kerül, hanem egy tizedessel arrébb van az ára: csak fél dollár az egész. És biztos még le is levettek, marhára.

Ha már így bevásároltunk, kapunk egy kis teát a stégen (teraszon?), meg mindenféle magvakat ropogtatni hát nekilátunk ketten egy kisebb szivart elszívni. Nézegetjük is miközben kínlódunk a szívásával: elméletileg csak a belseje dohány, a külseje valamilyen növény levele, talán cherry ? leave-nek mondták, de ettől nem lettem okosabb. De szerintem a belseje sem dohány, mert valami borzasztó az íze: erős, kaparós, netuddmeg. Mi itt egy közepes nagyot próbáltunk leküzdeni, de végül ment haleledelnek a háromnegyede, aztán már otthon, Magyarországon azért becsületből nekiláttunk egy kicsit nagyobb fajta elfüstölésének méghozzá kollektívában, négyen, adtuk szépen kézről kézre, de akkor is képtelenek voltunk a végére járni, feladtuk. A helyieknek persze nincs pénzük ilyen nagyokat venni, a legkisebbeket szívják. A szivarkészítő lányok ellenben nagyon jól néznek ki és itt ténylegesen is folyik a munka, nemcsak turista látványosságként, mert dolgoznak mint állat és van eredménye is: nagy halmokban állnak a befóliázott, kész cigik. Arra nem esküszöm, hogy a lányok szűzek-e, mert köztudomású, hogy az igazi szivar szűzleányok combján sodródik, így aztán hiába amerikai elnök, a Clinton szivarja biztos nem volt igazi, mert a Monica Lewinsky valszeg nem is volt szűz, és ráadásul nem is a combján sodorta, hanem. De különben láttam Kubában is a sodrást: ott sem combon -átverés az egész.

Hátra van még egy kolostor, megnézendő. Amikor még otthon tervezgettem ezt a myanmari utat, és nézegettem, melyik utazási iroda mit kínál (nem azért, mintha eszembe jutna velük utazni de érdemes megnézni, hogy náluk mi az útvonal, melyek a feltétlenül felkeresendő helyek és aztán privátban megcsinálni szépen, félpénzből és nem szenvedni a csoporttal), mindegyik iroda, aki csak eljutott az Inle tóig, ír az ugró macska kolostorról. Ha már ilyen jelentős ez a sportos macsek, megnézzük.

A macskás kolostor is a vízre épült, bár a hátsó részéhez már némi földdarab is csatlakozik, a neve Nga Phe Kyaung. A kolostor vitán felül nagyon megragadó. Az egész építmény, tokkal vonóval teakfából készült, és mivel nem festegették hálistennek gyakran, erős barnára besötétedett külső falával, belül sejtelmes félhomályával és a kopott vöröses oszlopaival, enyhén recsegő padlójával és a mindenfelé a faragásokkal egyike a legszebbeknek, -vagy legalábbis a leghangulatosabbaknak- amit láttunk. A kihalványult díszítések, virágszirmok, lótuszvirágok nagyon ízlésesek, és színben is nagyon mennek egymáshoz. Szobrok, festmények Buddha életéből, besötétedett aranyozású díszek mindenfelé. Remek.

A patina nem ok nélküli, ugyanis nem mostani az építmény. Valamikor az 1800-as évek elején építették, de elég jól bírja az idő viszontagságait, nemhiába a teak fa kiváló hajóépítő anyag is. A templom tetejére a helybeli barkács szakkör a biztonság kedvéért feldrótozott egy csomó hullámbádog lemezt, meglehetősen keszekuszán, de mivel rozsdásodik a cucc ahogy ez el is várható, nem lóg ki annyira a sorból, beleillik az épületbe.

A templomban sok Buddha ábrázolás van, 100 –150 éves darabok is vannak közöttük, aranyozásuk, festésük megkopott már az idők folyamán, de pont ettől még jobban néznek ki. Ott üldögélnek a félhomályban a tetőt tartó vastag, a szintén kopottas aranyozású oszlopok között: a tizenvalahány méter magas oszlopok vége nem látszik a sötét templomban. Igazán hangulatos egy hely, nem győzöm hangsúlyozni, nagyon nagy nyugalmat áraszt. Néhány sarok formálisan le van választva a templom fő részeitől és egy egyszerű faágy állminden takaró, vagy párna nélkül-, meg néhány használati tárgy jelzi, hogy ott egy szerzetes háló helye van.

De az igazi gagyi turista csalogató nem ez a remek építmény, hanem az ugró macska cirkusz. Valami pihent agyú szerzetes kitalálta, hogy megtanítja a kolostor környékén kószáló macskákat karikákat ugrálni, és most ez az adu ász, erre izgul minden turistacsoport, meg a helyi gyerekek is, akik jelenleg egy idősebb pap körül üldögélnek, aki valamit mesél nekik, halkan. A gyerekek nagy figyelemmel hallgatják. Turista csoport most szerencsére nincs, de a gyerekek kedvéért egy fiatalabb szerzetes felkászálódik az egyik sarokból hol eddig elmélyülten olvasgatott egy könyvet, és egy fémbodozt kezdett rázogatni –mint kiderült, valami száraz macskakaja volt benne. Erre a csörömpölésre mindenhonnan macskák kerülnek elő, bár a magasra felkunkorított farkuk bizonyos tartózkodást jelez, de azért gyülekeznek. Akkor élénkülnek meg flegma kódorgásukból és próbáltak eliszkolni, amikor a pap egyet elmar közűlük és így mi is sejtjük, hogy kezdődik az attrakció.

És igen! A szerzetes az elejtett macska elé tartja a karikát, mire a macsek szépen átsétál alatta és kész. No, ez nem az igazi –véli Buddha derék szolgája, és a macskát a farkánál fogva szépen visszahúzza a kiindulási állomásra – a macsek azt mondja erre, hogy miáúúúú, a körme pedig csak úgy recseg a fapadlón, ahogy blokkolni próbál. Ámde –mint tudjuk, a hit hegyeket mozgat, nehogy már egy macska akadály legyen-, tehát papi ráhatásra a hit meggyőző ereje győzedelmeskedik, szóval újra próbálkozhat, gyerünk csak. Most már egy kis ösztönzés is alkalmazódik: a macska állát alulról megüti a derék pap –a boxban ezt úgy nevezik: jobbhorog-, a macska felkapja a fejét és megszemléli a karikát, a szerzetes rápaskol egyet a seggére is bíztatásképpen és megtörténik az attrakció. Átugrik rajta, óh! be bájos.

Na jó, végül elfogadható volt a gyakorlat, hiszen átugrotta a kb. 20 -30 cm magasan levő karikát, de baromi rezignáltan ám, mire joga volt ismételni, vagy négyszer még: farokrükverc, nyááááá, ugrik. A végén a macska kapott egy pár szem valami cukorféleséget, amire a többi artista is visszamerészkedett, így ők is kiharcolták maguknak a szereplés jogát: a jámbor szerzetes nem kímélte a fellépő művészeket –amelyik nem akart ugrani, fejbe lett verve a karikával, persze csak érzéssel. Zsomborral szétröhögtük magunkat ezen a keserves kínlódáson, de hogy ezt még turistalátványosságként is jegyzik, az ám a szellemi napalm. Mert mi ebben a pláne: karika, ugró macska –hát ezeknek semmi fantáziájuk sincs? Tartsunk önvizsgálatot, nézzünk lelkünk mélyébe és valljuk be: nem sokkal jobb szórakozás lenne, ha macska-dobó versenyt rendeznének: melyik szerzetes tudja a farkánál fogva megpörgetve messzebb bevágni tóba a macskát? És ez fejlesztené az izomerőt is, nemcsak az értelmet pallérozná.

És mibe fogadjunk, hogy a gyerekek is visítoznának, gyönyörűségükben? (Jómagam is rááldoznék némi videószalagot.)

Délután kettő felé érkezett el az idő a kajálásra. („Na jó, ezt még elmondom, aztán elmegyünk kajálni”, -ahogy Kulcsár Attila kihallgatott sikkasztó adta ki a parancsot az ügyészeknek és ahogy ezt az alárendeltségi felállás a független ügyészség és a magyar igazságszolgáltatás nagy dicsőségére videón megtekinthető volt.)

A kajálás a tó vizére épült vendéglátóipari egységben ejtődik meg. Kikötünk a stégénél, ahol jópár hajó van már. Azt nem lehet kikövetkeztetni, hogy teljes egészében vízre, cölöpökre, vagy pedig egy kiemelkedő földdarabra épült az épület, mert fa az alja, oldala, teteje, meg elég nagy is, és szemlátomást minden turistacsoportot itt étkeztetnek.

Nem variálunk nagyon az étellel: zöldséges tészta, Zsombor disznóhúst kér bele, én halat, ha már vízen vagyunk. A disznóhús elég pocsék ízű, Zsombor csak abban bízik, hogy a hal szálkás lesz, de nem: apró darabokra van vágva és jól meg van sütve. Ízre sem olyan rossz, pedig ez a pocsolyahal, mert az igazi jó ízű halak hideg, északi tengerekben lubickolnak –egyetlen kár, hogy biztos nincs benne E 621 ízfokozó -no, pedig annak aztán nagyon a rabja tudok lenni. Árban is szinte tökéletes, pedig turistás a hely: sörrel együtt a két kaja nem volt 3 dollár. (Win-ét is kifizetném, de ő a csónakos haverjaival kajál és mikor szólok, hogy ide küldje a számláját, közli, hogy az övé ingyenes volt).

Esznek itt helyiek is, akik valószínűleg az egyházi ceremóniára érkeztek ide. Itt is kanállal lapátolják a szájukba az ételt, ahogy például a környező országokban is láttam. A villa csak azért van, hogy rásegítse a kanálra az elkódorgó darabokat: villával nem nyúlkálunk a szájba! Pálcikát a normál étkezéhez általában nem adnak, csak ha kifejezetten kínai az étterem –sok ilyen van, az út menti szakadt kifőzések között is-, de lehet kérni, és ha van nekik, kapsz. De minek, kanalazd csak szépen a rizst, mint az oviban.

Amúgy csak később tudtam meg, hogy a helyiek nem, vagy nem szívesen esznek halat, ugyanis temető nem lévén, a halottakra követ kötnek és a vízbe dobálják őket. A halak pedig rendezik a dolgot a továbbiakban, a halakat pedig a tájékozatlan turista, ebédre, jóízűen. Na, ezt nem tudtam, de most már mindegy. Zsombor némi elégtételt érez.

(Bár ha arra gondolok, hogy a magyar és egyben Európai Uniós-s TV-ben azáltal válik valaki niemandból országos sztárrá, hogy veszélyes állati hulladéknak minősülő, ledarált marhaagy, marhaszem és epe turmixát fogyasztja –csak megjegyzem, például a marhaagyat az EU-ban a szivacsos agyi elváltozások miatt szigorúan tilos élelmezésre felhasználni, de hát a tévések úgy vélik, hogy ezekért a szereplőkért ugyan nem nagy kár, meg aztán úgyis van bőven belőlük utánpótlás, hullhat a férgese. Ezekhez képest az emberhullát zabáló halakból készült étel teljesen normálisnak minősülhet. De van egy ismerősöm aki úgy vélekedik, hogy komplett trágyalé mindegyik tenger, mert az a sok hal mind–mind beleszarik.)

Az ebéd végeztével a körutazásunk is véget ért. Teszünk még néhány kanyart a csónakkal a paradicsom „földek” közötti lagunákon, látunk halászokat halászni, vagy éppen hínárt gyűjteni a termőföldhöz, elhúzunk a vízből kiemelkedő oszlop mellett, ami a csónakból kipotyogott, majd rejtélyes módon előkerült Buddha szobrocskák emlékét őrzi, egy jókora kígyó is keresztezi az utunkat, fejét kiemelve a vízből úszik, de lemerül, ahogy közelbe érünk. Ami feltűnő volt az egész nap után, hogy madarak szinte nincsenek. Ilyen sok lápos vidék, meg tó és se sirály nagyon, se semmi más repülő izé, csak az úszó házak között a házikacsák lubickolnak.

Kora délután érünk haza. Win nem egy sportos fickó, hasa is van, meg lehet vagy 90 kiló, elég nehézkesen kászálódik ki a csónakból: a sarkát mutogatja, hogy be van gyulladva, fáj neki valamiért, lámp-lámp-hot-hot mondja, de nem tudjuk, mi baja lehet: belerúgott valami forró lámpába? De azért együtt érzünk vele, mondjuk, hogy mégegyszer ilyesmi elő ne forduljon!

Amint kilépünk a csónakból odakeveredik mellénk egy másik csónak, benne egy gyümölcsárus gyerek és valami almaformájú gyümölcsöt árul, nagy tételben, asszem gránátalma. 50 kyat-ért vettünk kettőt belőle, de nagyon megérte, háromszor is: először is csináltunk neki a nagy boltot, másodszor olcsó is volt, harmadsorban pedig tökéletesen ehetetlen, tehát nem rontottunk vele a gyomrunkon sem és ráadásul várakozásainkat felülmúlva, qrva messze el lehetett hajítani, nemhiába hívják gránátnak. Ennél sokkal többet ér az a lány, aki ott mosakszik pont a hajókikötő mellett: viszonylag kevés jó nőt láttunk eddig -köztünk a három szivarkészítő szűzzel-, de ez nagyon jól néz ki, bár persze földig érő ruhában van, de ahogy öntözgeti magára vizet, felér egy nedvespóló versennyel vagy hogy mást mondjak: ez a nő megérne egy hét otthoni ajtócsapkodást, mármintha kiderülne. Érdekes módon, a helyiek nem foglalkoznak a látvánnyal.

Otthon a hotel menedzser fogad (jelenleg álcázásképpen a szemet üríti éppen), stradpapucsban császkál (de mi tudjuk, hogy mindez csak szemfényvesztés), és kérdi hogy jó volt-é? Zsombor választékosan megfogalmazott, a részletekre megfelelő mélységben kitérő, és kiváló angol kiejtéssel kifejtett válaszából annyi jön csak át neki, hogy ez a fiú megint valami idegen nyelveken szól, de én ismételten megmentem a helyzetet és azt mondom, hogy yes, majd pedig szépen tagoltan, ahogy a feladatot kiadják a gyűlésen: hozz még egy embert, vagyis te hotelmenedzser és angoltanár hozz még egy sört (de üstölest, miután az elsővel már amúgy is késésben vagy.) Megérti, hozza. 1,5 dollár a 6,4 dl-es butélia darabja.

Újra tekergünk egyet a faluban: a rendes piacon már nincs sok árus, de megmaradt a nagy kupleráj és a szétdobált hulladékok között optimista kajasütögetők sütögetnek kajákat, a szebb jövő reményében. Zsombor gyomra már tökéletes, ezért újra belevágunk a sűrűjébe, én eszem egy jó ideje egymagában magányosan hervadozó tavaszi tekercset, Zsombor egy közepesen fáradt banános palacsintát. A tavaszi tekercs még úgy ahogy, de a banános palacsinta röviden és tömören: szar. Azon túl, hogy egy vastag tészta csak, rávágva egy banán, nyakonöntve mézzel –nemhogy a bangkokinak a nyomába érhessen. Íze ínyűnket nem csiklandozza, ajakunkra mosolyokat nem csal. És még nézni is tereh.

Hát ezekre inni kell még egyet, míly szerencsés véletlen, hogy ott lebzsel a fotóstáskában az Unicum-os laposüveg és bizony bizony mondom néktek, most sem ok nélkül. Szerencsére ezekben a kajákban hús eleve nincs, romlott zöldség és áporodó káposzta pedig bármelyik jobb magyar hipermarketben is van, ha jó veszem ki az ÁNTSZ jegyzőkönyveiből –nem parázunk tehát feleslegesen. A sütögető alkalmatosságok mögött jelen esetben egy ülve étkezési körülmény is található (mert az étterem szó már le van foglalva ennél valamivel emelkedettebb tér-szegmensekre, bár ez sem számít: stipp-stopp enyém a polgár szó, neked marad a lekvár meg a posztkommunista), de ez a helyiség oly mértékben van elrugaszkodva, hogy inkább sétálva eszük meg a kaják felét és szabadulunk meg a másik felüktől, bár kissé sajnáljuk a megajándékozott kutyát: neki sem lesz könnyű.

Ez a Nyaungshwe, köszönhető a tónak és a kapcsolódó idegenforgalomnak, láthatólag gazdagabb fajta település. Onnan is látszik, hogy így, késő délután lánykák robognak eredeti kínai gyártmányú robogókon, ami feltétlenül a gazdagság jele errefelé és ahogy a tekintetükből kikövetkeztetendő, igencsak státusz. Olyannyira, hogy e pozíciójukból következően még minket, fehér vándorokat is magasról leszarnak –ellentétben gyalogos társnőikkel, akik számára a látványunk mindig tud nagy vidámságot okozni. Megjegyzem, a viselkedés nem egyedi, hasonló tekintettel szoktak esti zárás után álldogálni például Budapesten a Mammutnak nevezett pláza mellett a bugyiárus lányok és amikor a soros pasijuk odadörren a BNW, Audi és egyebekkel, úgy szállnak be, mintha nem lenne tiszta égő, hogy ilyen kocsik mellett a pasijuk mégiscsak napi tizenakárhány órában keccsöltetik őket.

A nap már a horizont alatt van, füstök szállnak, illatok keverednek, a lemenő nap először mindent elképesztő aranysárgára fest majd pedig a színek kezdenek szürkére váltani a párás levegőben. Mielőtt még elmennék este vacsorázni hazaugrunk egy zuhanyra és épp jókor: a reggeli falkopogtatós szomszéd ismét veri szöget ahová, vagy döngeti az ágyat amivel, és most már tudjuk, hogy kit is tisztelhetünk: hát az a két spanyol srác van itt a markáns arcú útitársnőjükkel, akikkel még Kalawban találkoztunk, a reggelinél. Ahogy a ma hajnali, ez a menet is rövid, de Zsomborral konzultálva úgy ítéljük meg, hogy ma ez már bizonyítottan a második nekifutás, ezért elnézőbbek lehetünk. Feltéve, ha a hölgy nem váltott lovakkal nyargalászik, amire –két férfiútitárs lévén- elméletileg megvan a lehetősége. Lehet, hogy a két bátyjával van és azok döngetik felváltva? veti fel Zsombor, aki előtt lám, nem ismeretlen a bájos óvodai kiszámolós rigmus: Reg-gel-hu-gom, es-te du-gom.

Amúgy odaátról nincs nagy zajongás, női részről például csak egy komolyabb nyikkanás hallatszik, tipikusan olyan, mint amikor a nagy lendület kapcsán nem pont oda csusszan valami, mint ahová eredetileg szánva volt, oppá, oppá, oppá! -de egy kis szünet lesz és elfojtott kommunikáció hallatszik, majd egy végső roham, dobszóló a falon és csend. Gyerünk sörözni.

Nyertes csapaton ne változtass: az úti cél a helyi nírvána, tehát ismét a halászkocsmába lendülünk, ahol a tegnapinál is nagyobb ovációval vagyunk fogadva. És most már tudjuk, hogyan üljünk le, azonnal felhúzott lábakkal a szúnyogok miatt, nincs is újabb támadás, vagy már nem érezzük, az is lehet. De ma már hosszú nadrágban vagyok, meg túracipő. A kocsma kifejezetten hangos, nagy az üvöltözés de senkit sem bánt senki, még minket sem és mi sem viszont. Fogyasztási szokásaink a helyiektől ámde eltérnek, ugyanis sört csak mi iszunk, mert az original inhabitant nem aprózza: fél literes-literes töményitalos palackok állnak a 4 – 6 fős asztaltársaságok előtt és így sem unatkozik nagyon a pincér a folyamatos üvegcserék miatt. A sör valószínűleg a szokásos minőség, de tudom mivel tartozom a helynek, azért pár cseppjét előbb megfuttatom a nyelvemen, megforgatom a számban, megjáratom egy kicsit de nem szürcsögve, igen, nincs benne egyensúlyzavar, szépen harmonikus, a szerkezete lecsiszolt sőt letisztultnak is mondható, érzésileg mindenképpen kerek, ízvilága bársonyosan érett és kellemesen hosszú a lecsöngése. Jöhet a liter.

A halácok-matrócok múlatoznak, amelyhez gitár igénybevételét is eszközlik. A gitáros anélkül nyújtja a zenei szolgáltatást, hogy korábban akár a gitárral, akár a hangjával megismerkedett volna, de profi szinten ver három alap akkordot, szigorúan meghatározott (az időfüggvényhez egyértelműen hozzárendelt) sorrendben: E-dur, A-dur, D-dur majd rükvercben vissza felé ugyanezt, mellette pedig recsitatve szaval, ami valószínűleg éneklés lenne, de Kodály Zoltán sem tudna mást kivenni belőle, mint azt, hogy ingyom-bingyom táliber, tutáliber-máliber –legalább is mi így értjük.

Vagyok oly fokozaton népnevelésileg illetve alkoholilag, hogy odamennék én, hogy megmutassak egynéhány lágy moll-t és másegynéhány kemény szeptimet is, de talán az is elég lenne, ha eldöngicsélném nekik a Kistehén Tánczenekar: „Van egy kék tó a fák alatt, ha beleteszem lehűti a lábamat, szájbergyerek kérjél bocsánatot, (mer’) nem mutatom meg a kacsámatot” kezdetű remekét, (vagy szavaljam inkább Béres Répa Zoli Bácsi: Falubeli mulató c. ópusz recsitatívóját? „Arra jön a Marika, Orrában a karika, Gyere Mari gyerekem, Hátukról is szeretem, Rutyutyú” –hogy törjön rájuk a kultúra) -de nem merem letenni a lábamat a padlóra, mert nem a Marika jön, hanem a szúnyogok. Sosem fogják megtudni ezek itt, mi is az igazi művészet, így csak hazafelé és csak kettesben énekeljük el, és csak csendben, és csak halkan, hogy senki meg ne hallja, hogy „HORTHY MIKLÓS! kato-nájja vagyok, lex-xebb katóó-Nájja”. De piszkosul jó egy este!

És még egy gyűszűnyi lelkiismeret furdalásunk sincs afelett, hogy ím magunkról megfeledkezünk, amíg odahaza párttag toborzási kampány folyik: alapvetőleg mindenkinek hoznia kell magával egy embert, de aki két embert hoz, annak nem kell tovább tagdíjat fizetnie; aki hármat hoz magával az akár ki is léphet a pártból és aki pedig ennél többet, az még papírt is kap arról, hogy sohase volt… És ezügyben mindegyik politikai irányzat nevezettjei mellbimbóig állnak a szarban, de a jövőt illetően hurráoptimizmusra nyújt bőséges alapot az a tény, hogy eközben közérzetük kiváló, vérnyomás-pulzus rendben, Wassermann negatív.

A vacsora ma kimarad. Helyette egy kis vita generálódik, méghozzá a közelmúltról: berúgtunk-e ma este, vagy csak elfáradtunk vagy netán a levegőváltozás? Abban maradunk, hogy ezek szép eredmények, amelyek magukért beszélnek akárhogyis, és hát érdemes-e a múlton vitatkozni? „Mert hagyjuk inkább a múltat! Suvickoljuk ki, és tegyük be a vitrinbe, kedves Barátaim! Tegyük be a vitrinbe, és a múlt vitái helyett forduljunk a holnap kérdései felé!” –és mi így is teszünk, befordulunk szépen a fal felé, ahogy ezt a Haza Bölcse nekünk az irányt minékünk, halandó polgároknak –feltehetően miután elszívott egynéhány egzotikus viccescigit- megmutatta. Jóccakát.

október 27. Szerda

A tegnap esti merítkezés utóhatás nélküli, bár ilyenkor nem lenne csoda ha az ember agyában három szakasz Kövér László külszíni robbantgatásokkal mélyítene árkokat a kutacs és a hipotalamusz közötti védtelen mezsgyén- de nem. Ráadásul ezer szerencsénk, hogy a szomszédunkban van az egyik paya, így a hajnali fél hattól az elkerülhetetlen fél hetes felkelésig közvetlenül a fülünkbe halljuk a bölcs vallási intelmeket egy erősítővel felfegyverzett terrorszerzetes szólóelőadásában. Kicsit aggódom a pap egészségéért, mivel a szövegelés közben köhög, tüsszent, krákog és harákol bele a mikrofonba jó hangosan –csak nem fázott meg valahol szegény?-, és hopp, egy svungos csula is elröppen, csak úgy sustorog a huzatja a mikrofonba, na ez emberes volt. És nemcsak szövegel a páter, hanem énekel is néha, ha történeten ennek érzi kínzó szükségességét.

Erre a performanszra a halottak is felébrednének -ha történetesen nem dobálták volna bele őket a tóba, haleledelnek-, de Zsombort nem zavarja, alszik. Én inkább megragadom az alkalmat és a tollat, hogy feljegyezzem a szerzetesi dallamot, ha valaki akarja, hát dúdolgassa kedvére: négy negyedben van, tempója semmiképpen sem presto, hanem közepesen higgadt tempo giusto, mindegyik hang egyforma ti-ti-ti-kből áll, és csak a végső két hangot tartja tovább a mester és szolmizálva így fest a dolog:

mi mi mi mi szo mi re do

mi mi re do do ti lá szo

do do do do do do re do

re do do do dóóó dóóó

A dallam így fest –ne kételkedjetek, annak idején fülre gyúrtam a K.Z-hoz címzett zeneiskolában. Láthatóan nem egy virtuóz módra kicifrázott dallam: egy helyiérdekű Fásy-mulató, maradjunk ennyiben (de nem kell hozzá színről színre látni magát a Fásy-t, ami azért!). És órákon keresztül szól, ugyanez, csontról-csontra, de ha az ember tudja mihez kapcsolni, tényleg a hatása alá lehet kerülni: már Kyaiktiyo-ban is nagyon tetszett. Node hamar lecsendül bennem a melódia és egy csapásra elmúlik a spirituális hangulatom, mikor a spanyol szobaszomszéd is felriad és lezavar egy faldöngetős menetet, ha már. Kintről szól a nótácska, a szomszéd a falat veri –áttételesen-, a nője nyögdéscsel –na erre aludj, édesdeden, de Zsombor ezt továbbra is megteszi; higgadt egy ürge, remélem a körülmények miatt nem lesznek rémes szexuális álmai, amiben például a Seszták Ágnes a főszereplő. Még rágondolni is visszavet. (Különben igaza van a szomszédnak: a szex-elvonás hosszú távon rákot okoz, rövid távon pedig szar.)

Erről az éneklésről jut eszemben, hogy például legutóbb a szíreknél-jordánoknál jártamban élvezhettem a müezzinek reggeli ébresztőjét, most pedig itt van ez a buddhista szerzetes: egyértelmű, hogy ilyen szempontból a keresztény vallás a legtoleránsabb, mert ott ha a páternek dalra van fakadni kedve, bemegy a templomba, amit kétséget kizáróan hangszigetelési célból jó vastag falakkal építettek meg és ott danolászik. Ha a híveknek pedig már a fáj a fejük vagy unják, egyszerűen kimennek, és praktikus okokból általában nincs messze onnan a kocsma sem, ahol azonnal meg lehet mutatni, hogy mi is szól szebben, a Kombiné, kombiné, csipkés kombiné (Három plussz kettő együttes. 1986), vagy az Áron vesszeje virágzik (Cantus Catholici 1674). Ilyen téren tehát a keresztény vallás toleránsabb, nem riasztja fel hajnalok hajnalán a híveit, hadd dagonyázzanak csak bátoran.

A szöveg ellenben érdekes lehet, mit is mond itt ez a csóka, mert az is ugyanaz, órákon keresztül. Ilyen szempontból pedig a keresztény egyház lemaradásban van, már csak PR alapokon is. Mert, gondoljunk csak bele, amikor a magyar püspöki kar nem is oly régen kikövetkeztette azt a hitéleti útmutatást –vélem én, speckó konkrétan egyenest a Bibliából, mert honnan máshonnan?- miszerint a hívőknek népszavazáson a kórház-privatizáció ellen kell szavazniuk -mert hamár az Isten egyszer egybeteremté ezt a katasztrofális közegészségügyet, ember azt szét ne válassza-, na, akkor mennyivel hatásosabb lett volna, ha a szent kánonok helyett ezt énekelgették volna naphosszat a templomokban meg talán a sekrestyés felmehetett volna egy–egy nótára a templomtoronyba is, hogy minden hívő tudja, hogyan is intézkedett Jézus Krisztus erről a kérdésről. De ha még ez is kevés, bevethették volna a nagyágyút, a Közéleti Keresztény Akadémia által létrehozott „keresztény értelmiségiekből és Szikora Róbertből álló grémium”-ot (Robi nem értelmiségi, ezért kellett külön is nevesíteni), és a Szikora Róbi meg az egyesült keresztény akadémikusok már bizonyítottak: közös imádkozásuk kapcsán (megjelent: Blikk magazin) egész tisztességes reklámot csináltak a Sátán földi megjelenésének, a Marilyn Manson koncertnek, amire különben a kutya sem lett volna kíváncsi.

Mi már be is vagyunk csomagolva, megkaptuk a mosásra odaadott cuccainkat is: valami eszméletlen fehérre tudják mosni, szinte bántja a szemet, amikor rásüt a nap, tényleg, feltehetőleg valami lúg vagy hasonló környeztet és a mosónők kezét nem kímélő dologgal operálnak, de el tud mögötte bújni az intelligens mosópor, amely pontosan tudja, hogy melyik szennyeződésre éppen mit nyomjon oda –mert minden baromságot bevesz a fogyasztói társadalom. Nekünk itt minden csak fehér és semmi műszál cuccaink vannak: póló, zokni, alsónemü, így nem kell azzal számolni, hogy a színes rész megfogja a többit – ezt már alaposan megtanultuk Észak-Thaiföldön, Chiang Mai-ban, ahol egy póló alig egy centi széles, és már előzőleg, és többször is kimosott kék nyakrésze kellemes halványkékké varázsolta az összes mosott cuccainkat. (Egy jókora adag kimosása itt 1 dollár, de szárítják, és vasalják is szépen.)

Amíg Zsombor tötyög, én a szoba ablakból a szemközti ház lépcsőfordulóján reggeli fogmosását végző nőt figyelem. Ahogy azt már gyakran láttam errefelé, sőt mondhatni Kelet-Ázsia szerte, a fogmosást nagyon komolyan veszik és nemcsak reggel, hanem napközben is kerítenek rá alkalmat. A bételt ellensúlyozzák? Ez a nő is jó hosszan és alaposan dörzsöli, csak úgy habzik, mint annak idején az esti mese előtt a fogmosó maci a TV-ben, de nem emiatt bukott meg a szocializmus. A fogmosás után nagy köpdösés orrfújás, csak úgy natúrban, majd arcmosás következik. Vizet egy jó nagy cserép dézsából veszi, ami ott áll ház előtt –gondolom esővíz. Ezután eltűnik a házban és már csak tanakával bekent képpel tűnik elő.

Reggelire a tegnapi menetrend szerint két félig átsült tükörtojás (így a jó: belül ressen, kívül véressen, és ilyenkor nem is szalad ki belőle a vitamin sem a szalmonella), piritós, vaj, banán.

8-kor indulunk. A jeles alkalomra a Hotel Manager is leteszi a seprűt. Szép a kalapja, olyan mint Jockey-nek a Dallas sorozatból, és nem sajnálja, meg is emeli.

Útirány szerint megyünk visszafelé, amerről jöttünk, nyugat felé, Mandalayba. Az út már ismerős. Néha elénk gyalogol némely járókelő falusi, de többnyire elugrál –Win is erre játszik, de amikor egy totál süket öregember vág át srévizavé az úton, és hiába a nyekergő duda, meg fékcsikorgás, nem hallja –hát nem sokon múlt. Win valami olyasmit motyog meg mutogat a fülére, hogy a süketeket nem kéne kiengedni az útra, csálézni. (Persze, ez a sofőrökre értelemszerűen nem vonatkozik.)

Tankolni kéne. A benzinellátás nagyjából úgy fest, hogy vannak „goverment” benzinkutak –ezek kicsit hivatalosabban néznek ki, de valamikor a 60-as évek Romániájából importálhatták őket-, és vannak a nem goverment kutak (ezek között van sufniszerű, de jobb fajta is –na ne gondolj hazai mértékre!), és van a „black market”. A goverment kutaknál a sofőr saját füzetbe szépen regisztrálva, de nagyon olcsón lehet venni benzint, litere úgy 0,10 dollár, de csak bizonyos mennyiségig: 18 –20 liter hetente és azt hiszem, csak abban a körzetben lehet tankolni, ahol a kocsi regisztrálva van –nem ok nélkül volt dugig megrakva benzines kannákkal a csomagtartónk a yangoni induláskor. (Vagy a heti mennyiség van limitálva?) A nem állami kutaknál korlátlanul vásárolható a nafta és egy liter úgy 0,40 dollár körül van (amúgy gallonban számolnak, valszeg a 4.546 literes brit mérték szerint) és ugyanezen az áron van a fekete piac, ahol a kvótájukat ki nem használó helybéliek ücsörögnek és árulják a benzint, hordóból kimérve, mint a bort a fröccshöz.

Ez a látvány a leggyakoribb: a városok végén az út szélén mindig lehet találni düledező kunyhókat, ahol különben a lakosság tengeti az életét: ezek közül egy, vagy akár több előtt is ott áll a hordó, meg a gallonos mérőedény egy állványon. A nem állami kutaknál sem lehet minden teljesen kerek, mert nem szeretik, ha fotózzák őket, de annyira azért nem tiltakoznak, hogy izgassam is magamat rajta. De a sufnik előtt álló „black market” pedig teljesen nyilvános és nem is titkolt. De valami piaci szellő azért lenghet a két konkurens, a privát kutak és a „black market” között , mert amikor egyszer egy privát kútnál vásároltunk, Win bónuszként egy palack víz (0,2 dollár körül van) jutalomban részesült aminek nagyon örült, és lelkesen mutogatta, micsoda remek üzletet kötött.

Az utak állapota az elmúlt néhány napban nem javult, de most egy-két helyen látunk utat javító munkásokat. A reparáció úgy történik, hogy a javításra kijelölt útszakasz közelében, az út szélén már korábban jókora sziklatömböket halmoznak fel. A kőtömbök, sziklák közül a nagyobbak elérik az egy méteres átmérőt is. Ezeket a tömböket az útjavító szakipari munkások kétkezi talicskázással, vagy görgetéssel a befoltozni kívánt gödör közelébe vonszolják, és nekilátnak, hogy kalapáccsal addig verjék, ameddig apró darabokra nem hull. Ha valaki hallott már kőtörésről, hát ez az. Ott ül, vagy térdel a melós a szikla mellett a tűző napsütésben, veri a sziklát, mint állat és körülötte látni sem lehet a felvert portól. Nem egy kényelmes irodai állás. A munkásokon szalmakalap, fejük, testük, arcuk bebugyolálva a por ellen. A szétdarabolt sziklát beömlesztik a lukba, utána zúdítanak némi homokos földet, kicsit eligazgatják és a többi aprítás, elrendezés az arra haladó járművekre van bízva. Amikor kocsi jön, jelen esetben mi, rezignáltan felkászálódnak a földről és félrehúzódnak; ilyenkor lehúzzák a szájuk elé kötött kendőt, hogy kifújhassák egy kicsit magunkat, és egy nagyobb levegőt vehessenek és ekkor lehet látni: nagy többségükben nők végzik ezt a munkát és gyerekek –ahogy ezt már az út elején, még Yangonból kijövet láthattuk, és aztán még ezek után is látjuk.

Amikor még idefelé jöttünk abban bíztunk, hogy nem kell visszafelé is megtennünk a rémes Kalaw – Yinmanbin utat, hátha van valami direkt megoldás, ami ezt a részt kikerülve egyből Mandalayba vezet. Hát nincs. (Most persze feltolul a kérdés, hogyan lehettem ennyire kopasz kiskorú, hogy bízhattam a dolog ilyentén jobbra fordulásában, de erre hadd adjak kitérő választ.)

Tehát elérünk újra Kalaw-ig viszonylag zökkenőmentesen, bár elég sok teherautó volt most úton, amiket előzgetni elég macerás volt. Nem, mintha nem húzódtak volna le ha tudtak, de az út nagyon ritkán volt csak olyan, hogy egy hatalmas rönkökkel megrakott, hosszúplatós teherautó nyugodtan le mert volna hajtani az út közepén levő keskeny aszfaltozott részről, mert ehhez az is kellett, hogyha már maga az út is csak alig egy sávos, a körülötte levő földes rész elbírja, meg legalább egy kerékkel el is férjen rajta, mert ha egy ilyen monstrum megcsúszik, azt az útra az isten sem rángatja vissza, mégha nem is esik le a mélybe. Ha pedig lehúzódtak, olyan port vertek fel, hogy totál semmit sem lehetett látni a szembejövőkből. Szerencsére nemigen jöttek. A teherautósok általában rendesek voltak, ahol tudtak segítetek minket az előrehaladásban. Érdekes szokás, hogy miközben Magyarországon ha valakit hagyok előzni, akkor jobbra indexelek, hogy mehet. Itt pont fordítva: ha balra indexel, mintha előzni akarna vagy be akarna fordulni balra, az jelenti azt, hogy előzheted. No, de ha éppen nem előzést segítés miatt indexel valaki balra, hanem tényleg azért, mert ő akar balra előzni vagy fordulni? Na, akkor van nagy meglepi: ő indexel balra, te előzöl boldogan, ő meg befordul.

Szóval újból elérünk Kalawhoz, kezdődik a rémes szakasz. Win kiszáll, letérdel, imádkozik –most már értjük és támogatjuk a felsőbb hatalom segítségének szükségességét-, pössent is egyet, csak úgy visszakézből, a longyi alól, és újra nekivágunk. Nem írom le mégegyszer milyen volt, de Zsombor a hátsó ülésen jó egy órán keresztül fel sem néz, úgy érzi, joga van az információ-hiányhoz. Ő most nincs itt, nem is ül kocsiban, de a kocsi sincs itt, és nem is csúszkál a meredekek szélén –hagyják ki őt mindenből, majd ha elértünk a végére, szóljon valaki, hogy fel lehet nézni. Rájövök, hogy egy normális kocsiban talán nem is lenne akkora a zizi, de ez a jármű annyira rémesen zörög a köveken mintha azonnal szétesne és az embernek olyan érzése van, hogy az egész cucc ráadásul már kormányozhatatlan is, és fék meg motorfék nélkül sodródunk a végzet felé. Szinte jó, amikor a néha szembejövő teherautó miatt félre kell húzódnunk a sziklafal mellé és megállunk kicsit kifújni magunkat. De végül túlesünk rajta és újra elérjük Yinmanbin-t és azt az éttermet ahol idefelé kajáltunk, de most még korán van ebédelni, így csak hideg vizet meg pár narancsot veszünk. Meg egy nagy levegőt.

Az étterem előtt most is áll egy helyiekkel megrakott távolsági busz. Ez is a Kalaw felől jöhetett a meredekeken, mivel alaposan fel van hevülve a motorja, és vödörszám zúdítják rá a vizet. A tetőn üldögélők most sem szállnak le, nem adják fel a megszerzett remek pozíciójukat, de a busz belsejéből sokan kiszállnak és hozzáértően bámészkodnak a füstölgő motor mellett. A sofőr úgy érzi, lehűlt már annyira, hogy ki lehetne nyitni a hűtő zárósapkáját, hát alaposan tévedett: ő ugyan rutinosan félreugrik, de a kitörő forró vízsugár huszáros rendet vág az érdeklők között. Nagy ugrálás, meg kiabálás, biztos, hogy jópáran alaposan megégethették magukat, de senki sem panaszkodik, hanem nagy derűvel fogadják a leforrázást.

Nem maradunk itt soká, elindulunk, most már szép nyugodtan leereszkedünk a síkságra. Itt az út egy szavannás részen keresztül vezet, nem igen kanyarog, de ez is egysávos –más kérdés, hogy a sík vidék miatt könnyebb hová letérni, ha jön egy-egy teherautó szembe. Mondhatnám, idilli az utazás, csak a meleg a duplája a hegyekhez képest. A gyér, eléggé kiégetnek látszó növényzet között néha kacsaúsztató nagyságú, sáros, piszkos-sárgás színű vizek csillognak. Nem kimondottan vadregényes, festői a táj, de én kedvelem ezeket a száraz vidékeket is. Leginkább Közép-Afrikára emlékeztet, és nem a nedves trópusokra, de nekem ez is, az is bejön. Az utaknak azt a kevés betonozott részét se tudjuk mindenhol kihasználni, mivel a helyiek ide terítik ki száradni a termékeiket, lefoglalva ezzel annak a kis autózható résznek is a jó darabját. Tehetik: annak a néhány autónak úgyis mindegy, hogy gödrök miatt nem tud menni az úton, vagy száradó chillipaprika miatt. (Ez az utakon való szárítgatás később is előjön: a kicsépelt, de még a tokjában levő rizsszemeket is ilyen formájában szárítják, tíz – ötvenmétereken keresztül, és akkurátusan, nagy fagereblyékkel forgatják. Hogy belemegy néha a kocsi kereke, meg lever az útról a huzat egy csomót: nem számít.)

Át megyünk Thazi-n –itt kellett volna leszállnunk a vonatról, ha azzal jövünk és nem a kalandot keressük Win és a személygépkocsi képében, de hát ez már történelem, nem így lett a dolog és nem is baj. Délután kettő körül érünk Meiktila városába. Itt fordul el az út dél felé Yangonba, észak felé Mandalayba –komoly csomópont. Ez már kifejezetten városiasabb, persze itteni mértékkel: csak a főút betonos, emeletes épületnek persze híre se hamva, de nagy a nyüzsgés. Enni-inni kéne –vélem én, és Zsombor is pártolja a projectet. Win-nek itt is van valami span éttermese, de nem bánjuk, mert eddig is jókat ettünk, és nudli pénzekért. Itt is csak egyetlen dolog volt, ami rémes volt: hiába rimánkodtunk, egy fickó mindig ott ólálkodott körülöttünk egy jókora pálmalevéllel és legyezett minket. Mondtuk, hogy ne, de akkor is pont akkora elánnal folytatta, csak két méterrel hátrébb ment, így meg aztán még értelme sem volt az egész szerencsétlenkedésnek. Na jó, akkor inkább gyere és legyezz, nem is olyan rossz.

A kaja minősége jó, és mennyisége is megfelelő, bár ez utóbbival kapcsolatos reklamációknál általában is érdemes feleleveníteni Rákos Mátyás szólását: „Nem a zsemlye kicsíny, elvtársak, hanem a pofátok nagy.”

Fél háromkor indulunk tovább északra, Mandalayba. Még a városban összeakadunk egy vallásos menettel; mint már írtam, most van az időszaka annak, hogy a szerzetesek részére ruhára és miegyébre gyűjtsenek, és erre a kegyeletes célra való ráhangolódást vannak hivatottak elősegíteni ezek a mentek. Az élen egy teherutó halad egy csomó emberrel, és hatalmas hangszórókból dől az ige, meg az aláfestő egyházi lakodalmas rock. Mögöttük a tömeg.

A várost elhagyva az út rajtaütésszerűen jobbá és szélesebbé kezd válni, szinte megvan már a két teljes sáv, de én nem engedem Win-t 70- 80 fölé menni: először is bármikor lehet egy luk, meg aztán ki tudja, nem repedt el egy korábbi gödörbe való bevágódásnál a tengely, így jobb, ha nem megyünk ezerrel, ha netán épp itt támad kedve széttörni. Forgalom továbbra is alig, pedig ez az 1. sz főút, Yangonból Mandlay-ba. Visszagondoltam, egész napos utazás alatt napi maximum 20 db személygépkocsival, és talán kétszer-háromszor ennyi teherautóval találkoztunk. Nálunk egy főúton pár perc alatt több megy el.

Hirtelen egy hatalmas építmény tűnik fel előttünk, a semmi közepén Esküszöm, ez megint egy autópálya kapu! És tényleg, kétszer négy sávosra van kialakítva, gyönyörű és modern, át is hajtunk rajta nagy fennen, de csak fizetni kell, a kapu után pont olyan kétszer egysávos út folytatódik, mintha misem. Pont ugyanaz a helyzet, mint volt még az utazásunk elején, Bago környékén, ott is volt autópálya kapu, csak autópálya nem. Úgy látszik, ez egy általános program, gondolom ez is el van nevezve Széchenyiről, illetve Bogyoke-ről. Itt is értik a módját, tudják, mi a legfontosabb, a propaganda, és pont úgy nem építenek autópályát, mint gyakorlatilag 2002-ig Magyarországon sem, csak a duma volt róla. De itt a kapu, a rózsás jövő jelképe, az már áll. Mernek nagyok lenni, meg hülyíteni a népet abban hiszemben, hogy beveszik. És be is.

Már aki, vélem én. Végszóra egy motoros mögé érünk, a fiú kissé oldalt hajol és egy gratulációra érdemes mennyiségű bétel csulát enged el maga mögé, s így pont a szélvédőnkre, abból a jóféle vöröses fajtából. A béltelmaszat ott is marad, mivel ablaktörlő ugyan még csak-csak, de ablakmosó nincs, ez meg a csiszitolástól csak szétkenődik szépen, egyenletesen, de el nem múlik. Megható látvány, pont előttem. De végül Win kiszáll, és egy papírral megszünteti. Meghatottan nézek rá, meg bólintok is, hogy helyes, de hiába köszönném, úgysem nem hallaná.

Idáig nem emlékszem, hogy beszámoltan volna arról, hogy láttunk bármiféle ipari jellegű létesítményt –ennek egyszerű oka az volt, hogy nem is volt eddig egy szem se. De most e kérdésben 100 %-os változás következik be, ha egyáltalán a 0 db-hoz képest az 1 db nevezhető-e simán100 %-os változásnak, nem kéne inkább még elragadtatottabb hasonlatokat találni, de addig is míg találunk, lám itt van az út mellett egy ipari létesítmény, ami pedig cementgyár. A komplexum felépítésileg egy kissé nagyobb pajta, fala nincs, benne egy tízvalahány méteres hosszúságú, mondjuk másfél méter átmérőjű forgókemencével, ami körül szépen villognak a lángok. Néhány raktárbódé veszi körül, gondolom itt tartják az elkészült cementet, ennyi. Hát, nem egy kapacitás., de az igazat szólva cement épületet eddig csak Yangonban láttunk, például a többemeletes szállodákat, aztán egynéhány újfajta Buddha készül még cementből, mert itt az építkezés anyaga alapvetően a fa, másodszor pálmalevél meg a tetőkre a bádog, és ha valaki igényesebb GH-t épít, az téglát használ, amit megformázni, kiégetni helyi szinten is lehet. Ezekhez a kis, esetleg egy emeletes épületekhez elég szilárdságú ez a háziipari gyártás is.

Félreértés ne essék, nekem nem hiányzik a vas és acél országa, nem pásztázom tekintetemmel naphosszat a horizontot füstölgő gyárkémény után, nem szívom be bódultan a cementművek finom porát, de valamit csak kéne termelni, a főtt rizsen kívül, amiből pénz jön be ebbe a szegény országba és nemcsak a kínai selejt.

Kyaukse városban, úgy 60 km-re Mandalaytól jókora sokadalomba csöppenünk. A holnap kezdődő full moon előzeteseként olyan tömeg zsúfolódik össze az utcán –a városon átvezető főúton, persze, hogy még lépésben sem nagyon lehet menni. A gépkocsi közlekedés amúgy sem szerepel az emberek által magasan akceptált kategóriába, most meg aztán totálisan érdektelen számukra, tudunk-e haladni, vagy nem. Rendőrök is ácsorognak mindenfelé, de ők is csak legfeljebb arra figyelnek, hogy ne legyen zűr ebben nagy tömegben –nem mintha tudnának valamit tenni, ha mégis-, pontosabban még arra sem, mert ők is abba az irányba néznek, amerre a többi tolongó: sárkánytánc menet közeledik. Ilyet már láttunk, írtam is róla –később is látunk még-, és mindegyik eléggé lekötötte a helyiek érdeklődését, de ez most szokásosnál is nagyobb hajcihőt eredményez. Maga a sárkány jelmez alatt sem két ember ügyeskedik, mivel a magassága legalább két emberes, és hosszú teste, kígyózó farka alatt öten-hatan biztosan ott izzadoznak. Járják, piszkosul. A tömeg önfeledten élvezi, lökdösődnek, hogy többet lássanak, énekelnek, tapsolnak, már amennyi hallatszik ebből, mivel a kísérő teherautókon levő megafonokból nagy összevisszaságban recseg a zene, és egyikük a másikukat próbálja túlüvöltözni valamilyen –gondolom- lelkesítő, buzdító szöveggel, és mindenfelé pufognak a dobok, dudákat nyomogatnak fejvesztve, bambuszrudakat összecsapva ütik a taktust, cintányérokat gyilkolnak kegyetlenül: egy éktelen nagy kavirty az egész. És nemcsak sárkány táncol, hanem mögötte egy nagy elefánt is, szinten legalább négy ember szoronghat alatta, de jól össze vannak szokva a pasik, mert bármerre is kígyóznak jobbra-balra, tartják a haladási irányt és nem is esnek el és ezen én, aki egy sima deszkapallón is csak vakvezető kutyával vagyok képes átjutni -ha egyáltalán- igen elámulok.

Elég soká tart, mire kivergődünk a sokadalomból, de már nincs mesze Mandalay. Ahogy közeledünk Myanmar második legnagyobb városához egyre élénkül a forgalom, ami elsősorban biciklisták és kismotorosok tekintetében jelentkezik, de a gépkocsi választék is bővül. Hihetetlen formájú, karosszériájú, 50 éves időutazás után magukhoz tért és most önálló életet élő roncsalkatrészek töfögnek éktelen füstfelhőben –nem az mondom, hogy „füstfelhőt hagyva maguk mögött”, mert ehhez az kéne, hogy legyen elég sebességük leelőzni a saját füstjüket, de nincs. Néhány modern terepjáró, elfogadhatóan kinéző, nyitott platójú kamion, elvétve egy-egy turista busz ront ezen a képen, de mindjárt helyre is billen a mérleg: útszélén lerobbant ősrégi teherautó alatti olajtócsában fetreng a sofőr és barkácsol, körötte az utazóközönség optimistább része tátja a száját. A realisták az út mellett ülnek, fejüket a térdükre hajtják és tudják, hogy egy jó ideig innen bizony el nem fognak mozdulni.

Mandalay külvárosa már jóval a város tényleges elérése előtt elkezdődik. Egyáltalán, itt nem úgy kezdődik egy város, hogy van egy tábla, aztán utána ott a város és sűrűn a házak, egyrészt itt nincs egy darab tábla sem, másrészt a város itt fokozatosan kezdődik. Először csak az út melletti viskók kezdenek sűrűsödni, aztán a szeméthalmok is emelkedni kezdenek, a viskók egy majd több sorban gyarapodnak, sűrűsödik a biciklisforgalom is, végül megjelennek az út mellett a téglából épült házak is, és a templomok.

Manadalay külvárosa füstös, poros, büdös és zsúfolt. Motorosok mindenhonnan cikáznak, biciklisták méginkább, meg a csomag- és teherszállító triciklisek, a közlekedési rendnek alapelveit sem bírjuk felfedezni, dudálás szerteszéjjel meg pilinckálós zene a templomokból, de hát ez természetes, így kell kinézni egy kelet-ázsiai nagyvárosnak. Beljebb érve kezd kialakulni valami rend, egymásra merőlegesen haladó többsávos utak és jó nagy, de viszonylag kiszámítható forgalom, esetenként rendőri hadonászással cifrázva.

Már alaposan megy lefelé a nap, amikor úgy 6 óra tájban odaérünk a Win által javasolt GH-ba, aminek a neve Mandalay View Inn, jó középkategóriás szálloda és az LP is írja. Fekvésileg kiváló, ott van a palota délkeleti sarkánál, csak végig kell menni a fal mellett és ott vannak a legjobb payák, ráadásul még kívül esik Mandalay dzsumbujos belső részeitől, ahol igazából látnivaló nincs, csak nagy rözsgés –nem mintha ez akkora hátrány lenne, de nekünk nagyon megtetszett a hely, kétségtelen. Ámbár az ár: az LP 35 dollárt ír, és ennyit mond az eléggé flegma recepciós nő is, úgy látszik, hiába mondtuk a Win-nek, hogy 15 dollár a felső határ, megint bepróbálkozott. Nem baj, fel a szellemi pörölyharcra: elő hát a pörölyökkel!

Szépen előadjuk a szokásos színielőadást, rettentő sajnálkozva mondjuk a nőnek, hogy ez bizony nem a mi büdzsénk, és nagy látványosan böngészni kezdjük az LP-t, és szállnánk is már vissza a kocsiba. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, nő kissé lejjebb ereszti a fennhordott pisze orrocskáját és kérdé, hogy mégis, mi lenne a megfelelő, mondjuk, hogy 15 dollár, bocsika. Erre a nő azt mondja, hogy hátha el tud intézni valamivel olcsóbbat a hotel tulajdonosával –ez a tulajdonos sosem került elő a későbbiekben sem, szerintem a nő is játszott egyet-, jön vissza pár perc múlva diadallal, hogy sikerült 30-re lealkudni.

Mi továbbra is sajnáljuk nagyon, de hát ez még mindig nem 15 dollár és milyen kár, hogy lám, itt van ez a Nylon Hotel (meg mondunk még másik kettőt) ami olcsóbb, és így nem ennek a szimpatikus hotelnek a bevételét fogjuk gyarapítani, bár mi itt leszünk Mandalayban több napot is, ó, be’ kár, de tudja mit: engedünk mi is, legyen 20 dollár és egy szót se többet! A nő szeme szikrákat hány, nem jöttünk meg nála ezzel a dumával nagyon, de elengedni mégsem akar minket: nincs akkora idegenforgalom errefelé, hogy csak úgy, egy többéjszakás vendéget elengedjenek, tudjuk mi is jól. Megkérdi megint a tulajdonost –így a nő, mi pedig bíztatjuk, hogy csak bátran kérdezgesd babám, nem szaladnak el a többi olcsóbb hotelek addig, van itt üres szállodaszoba Mandalayban dögivel, nagyváros ez, sok hotellel, jut a hozzánk hasonló szegénylegényeknek is szállás, ha nem is ez a szép (beuatiful) Pánzió, igaz-e? A duma hatásos, a nőt a guta ütögeti, de elmegy és jön, nagy szerencsénkre a hotel tulajdonos 20 dollárt is elfogadja –mi egy kicsit még gondolkozunk, hogy feszítsük-e a húrt 15-re, hogy az előbb véletlenül rosszul mondtuk, de a GH tényleg jó, és az az 5 dollár már nem akkora differencia, rendben van. A nő állati kelletlenül még odavágja, hogy ezt senkinek el nem mondhatjuk, mert ők 35 dollár alatt még az életben ki nem adtak szobát, hát ezt mi meg is ígérjük, úgyhogy kérek mindenkit, el ne árulja senkinek sem, hogy megfelelő tárgyalás után simán lehet kapni szobát 20 dollárért a Mandalay View Inn-ben, de talán 15-ért is, bár akkor mellékhatásként a recepciós nőt megüti a guta -amiért ugyan nem nagy kár, de mégis. (A későbbiek során különben oldódott a nő, úgyhogy az ottlétünk befejeztével nagy barátsággal váltunk el olyannyira, hogy a kezébe nyomtuk a feladni akart képeslapjainkat és ezek ugyan vagy másfél hónap után, de csak megérkeztek, tehát nem vágta ki a kukába, míg Yangonban, a top kategóriás Traders Hotelben a postaládába bedobott lapok közül egyik sem érkezett meg. Ez persze valószínűleg az ottani posta hibája, de legalább olcsó volt: egy bélyeg külföldre 50 Kyatt, azaz 5 dollárcent –ezért ne is várjuk, hogy el is küldik Magyarországra. Ennyibe kerül az illúzió, hogy levelezel. Szerintem alkalmi vétel.

(Mint látható, jelen esetben, meg tapasztalataim szerint Kelet-Ázsiában általánosan is –hogy úgy mondjam- van mozgástér az árakat illetően, a keresleti-kínálati viszonyok függvényében. Ezzel a tapasztalattal felvértezve próbálkoztam például 2006 elején Kubában –három hét, szintén saját szervezés, nem Varaderos punnyadás-, és csalódtam. Leginkább ami megütött, az Cienfuegos városában volt, ahol tömegével voltak üres szállások, és mi ráadásul több napra is maradtunk, meg négyen is voltunk, tehát egyszerre két szobát is kivettünk volna. Ennek ellenére nem engedtek az árból, pedig az sem egy gazdag ország. Csakhogy: miközben Kubában is szegénységben él a nép, meg semmijük sincs a jegyrendszeren, meg Che Guevara-n kívül, azok akik a magánszállásaikon fogadhatnak külföldieket (un.:”casa particular”) kategóriákkal jobban élnek, így ezt a relatív előnyüket ötvözve a zsigeri lustasággal, nem mennek lejjebb az árral: kevesebbért nem hajlandó dolgozni, márha egy alkalommal végrehatott ágyneműcsere munkának nevezhető. Inkább nem keres semmit sem, de még így is érzi, hogy jobban él, mint az átlag és inkább hintaszékezik tovább. Ilyesfajta mentalitás Kelet-Ázsiában elképzelhetetlen.)

A sikeres alkudozásra és a megérkezésre való tekintettel elkapok egy pincér kinézetű srácot, és oly orderrel expediálom, hogy rögvest mozgasson a szobánkba néhány butélia sört, ami másfél dollár itt is. A szoba az emeleten van, kellemes, légkondis, melegvízzel; nem túl nagy, de is nem táncolni akarunk, mert elég az, hogy a szekrény meg az ágyak támlája szépen van ki faragva táncoló félmeztelen leányzókkal, amit sörözés közben lehet nézegetni meg azt is beosztani, hogyan is legyen a program ezek után itt, Mandalayban. Van tűzjelző is: egy éktelen nagy pirosra festett csengő a falon, mellette pedig egy lámpa, egyenesen a szemed felé irányítva ha az ágyon fekszel. Gondolom úgy működik, hogy csengő megszólal, a lámpa pedig a képedbe világít, hogy tutira felébredj, bár a csengő kinézete alapján még a halottak is felébrednek, ha ez megszólal. Talán még Win is meghallja (mert ha nem, kurvára fog csodálkozni, ki kapcsolta fel a villanyt, pont szemébe).

Na, most egy kis történelem. Picit visszatekintve, ahogy a bevezetőben is írtam, a történelmi Burma első királyságának székhelye Bagan volt, innen Mandalaytól légvonalban úgy 150 km-re délnyugatra –úton nem sec perc az elérhetőség, majd írok róla, mert megyünk oda is. Azért hozom szóba most Bagant, mert Kubiláj kán és a mongoljai 1287-ben lerohanták a Bagan királyság székhelyét és persze győztek. Bagan elestét követően a burmaiak krémje északkeletre vándorolt, és a mai Mandalay környékén telepedett le. Első fővárosuk az 1322-ben alapított Sagaing lett, melyet 1364-ben váltott fel közel négyszáz évre Ava (Inwa), majd rövid időszakokra Amarapura és Mingun viselte még a királyi székhely címet. (Ezek ott vannak Mandalay környékén és megyünk is oda.) A nagy költözködésre végül a Mandalayben gyökeret eresztő Mindon király tette fel a pontot. Ez az 1857-ben fővárossá kinevezett Mandalay volt Burma utolsó királyi székhelye, amíg a brit csapatok 1885-ben el nem foglalták Felső-Burmát, és ezzel az egész országot. Mandalay nemcsak maga a város és királyi székhely érdekes, hanem a közelben vannak az előbbiekben felsorolt, többi királyvárosok is és megnézendők és bocs a sok városnévért; de az se lenne könnyebb, ha el kéne magyarázni például egy burmainak az alábbi magyar helységek közötti különbséget: Köblény, Köcs, Kölcse, Kölked, Kömlő, Kömlőd, Kömörő, Kömpöc…Na ugye.

Mandalay az Ayeyarwady folyó bal partján fekszik. Myanmar második legnagyobb városának közepét ma a hajdanán „Aranyvárosnak” is nevezett, 2 x 2 km alapterületű Mandalay Fort dominálja, és ezt látni kell és nemcsak azért, mert ezt az erődöt akarta Főorvos Úr hajóágyúkkal szétlőni, amikor Piszkos Fred itt hajókázott az elveszett cirkálójával, de hál’ Istennek ezt a bajt megúszta Burma amúgy is jobb sorsra érdemes lakossága. Vélhetően nagy erőfeszítés nem lesz az erőd felkeresése, mert ha kilépünk a GH kapuján, srévizavé ennek az erődnek a vöröstéglás falát, illetve az ezt körülvevő vizes árkot láthatjuk hosszan elnyúlni a Mandalay hegy felé amerre a többi érdekességek vannak. Mert a Mandalay-i látnivalók másik csoportját az erődtől északkeletre magasodó Mandalay hegy és a hegyet szegélyező templomok és kolostorok jelentik: a Kyauktawgyi pagoda, a Kuthodaw pagoda, a Sandamani pagoda, az Atumashi pagoda, és a Shwenandaw Kyaung. Mandalay déli részén még egy nevezetes templom áll, a Mahamuni pagoda. Az utazas.com-on „JM” ajánlotta mindenkinek, hogy ne hagyja ki a Swe In Bin Kyaung payát, mi szintén a város déli részén van, és tervezzük még megnézni a városban levő Eindawya pagodát is. Meg ami még adódik, mert egy ilyen ázsiai városban mindenféle payák nélkül is van mit nézni: magát a várost, az életet. (Netán egy sört is ki tudunk szorítani valahol, mert nézni a szemünkkel sörözés közben sem túl megerőltető, azt mondják a hozzáértők –sőt a Szemorvosok Nemzetközi Gittegylete is ajánlja.)

És hogy a mai este se teljen el csak úgy, gyorsan körülnézünk legalább a környéken. Este 7 óra van, természetesen sötét, de egypár lámpa közvilágítást képez, legalább is abban a csomópontban, aminek majdnem a sarkán van a GH. Sőt, itt közlekedési lámpa is egzisztál, és elég élénk is a forgalom. Első blikkre körülnézve még annyi látszik, hogy az erőd fala szépen ki van világítva, a távolban fények látszanak ide a Mandalay hegy tetején levő pagodától, de az ellenkező irányba tekintve már abszolút semmi világítás, csak ha néha arra jön egy motoros, vagy egy autó, de ezek is inkább a többsávos úton mennek, ami az erőd fala mellett halad a város közepe felé. Nem sokkal a GH mellett illetve szemben két kulturális objektum fényei is látszanak, az egyiket könnyű megfejteni: ez a híres itteni puppet show („országszerte világhírű”, mint a Makovecz Imre és a pálpusztai sajt), pontos nevén Mandalay Marionettes. A bábosokkal szemben levő műintézmény pontos funkciója még felderítésre vár, ugyanis el nem tudjuk képzelni, miért világítanak a bejárat felett piros szívecskék, és ha bejárat, miért van elfüggönyözve, és ugyan miért ül előtte egy bájos hölgy, kedvesen integetve felénk –de hát ez egy ilyen vendégszerető ország, majd megpróbáljuk nem félreérteni. (Gyorsan rövidre zárom a dolgot: másnap estefelé benéztünk hogy legalább egy sört igyunk, aztán majd meglátjuk mi lesz -ahogy ifjú koromban kaptam egy levelet egy szintén ifjú hölgytől: „Anya nemlesz othon, gyerefel, asztán meglátyuk, milesz”-, de nem volt légkondi, meleg meg annál inkább, így ezen a téren nem szereztünk mélyebb tapasztalatokat; na persze, majd hülye leszek nyílt színen bevallani, ha mégis.) Amúgy: nem csoda, ha tetszünk neki, mert nálunk az előnyös külső családi adottság.

De ma vigyük, sőt lengessük a zászlót!, kerüljön kulturális csemege sorra, a marinottek, amit az LP is ajánl –persze, neki aztán semmibe se kerül, ha ajánlja. Nagy izgalom, hogy kapunk-e jegyet, hát micsoda nagy mázlisták vagyunk: kapunk. A mázli felett érzett örömünk később kissé csökken: a legfeljebb 50 férőhelyes nézőtéren alig félházra telik meg, persze mindenki buta turista (-rajtunk kívül). Láttam, hogy ez fakultatívként szerepel az utazási irodák kínálatában, és akkor egy busznyi emberrel meg is telik, de ma nincs busz. (Ennyi pénze a helyieknek nincs, vagy ha van, hát nem erre költik.) Az LP azt írja, hogy 1 dollár egy jegy, hát nem: 3,5 dollár per koponya, ami elég húzós, de ha kulturálódni kell, akkor kulturálódni kell, kerül amibe kerül, lecsengetjük fájón, nem számoljuk a petákokat! (Hány sör is ez?)

Azt előadás fél kilenckor kezdődik, így addig pont belefér, hogy együnk is egyet. Nem sokat vacakolunk: a sarkon ott van egy nyitott kifőzés –mármint, hogy a asztalok ott vannak az utcán, mellettük műanyag hokedlik (stokik? ülőke? –hogy hívják ezeket hivatalosan?, de ez van minden ilyen helyieknek szóló étkezdében), Maga a konyha egy fedett sufniban. Ahogy közelébe érkezünk a helynek, kisrácok rohannak oda hozzánk és invitálnak, rettentő nagy a sürgés-forgás körülöttünk, rendezik szépen egy csokorba az asztalokon levő sótartót, szójás üveget, húzkodják ki invitálólag a székecskéket nekünk -muszály engedni nekik, de amúgy is, teljesen megfelel. Amúgy a hely pont olyan, mint milyen az eddigiek: a sufniban félhomály, a fatüzeléses tűzhely ontja a meleget és a füstöt, a világítás hiányát pótolják a ki-ki csapó lángok, de a kaják bíztatóan sercegnek és mindenki nagy-nagy örömmel veszi tudomásul, hogy megérkeztél. Ehhez képest sajnos –és helyi viszonylatban kivételesen- a szokásos zöldséges tésztánk baromira oda lett kozmálva, de a hivatásuk teljes tudatában, komoly képpel, egy első osztályú étterem felnőtt pincérét játszó kissrácok igyekezete kompenzálja dolgot, így aztán mi is nagy–nagy tisztelettel és borravalóval köszönjük meg az irántunk való jóságukat. Fontos beosztásuknak megfelelő tartózkodással fogadják az elismeréseket, de azért látszik, hogy nagyon értékelik. Kicsit még élvezzük a látványt, mert ahol ülünk szépen rá lehet látni nemcsak a lobogó lángú sparherdre (a nagyi mondta így), de egy kicsit balra vetve a tekintetünket, a szélesre tárt ajtón keresztül pont rálátunk az árnyékszékre is –pottyantós típusú-, a fajansz mellett pompázó kis piros serblire, ami az öblítésre szolgál. Az utcán lövöldözés: az elsőre felkapjuk a fejünket, de csak petárdák, hát persze, full moon indul.

De ez majd holnap tapasztalódik meg, most a bábszínházas előadás a program. Beülünk, és bár még el sem kezdődik, de Zsombornak már most sincs nagyon ínyére a bábszínház, és magam sem lettem mániákus rajongója. Leginkább a kis helyiségez képest baromira hangos élőzene zavaró, van itt fergeteges cintányéros, lelkes dobos fazekakkal és lábosokkal (ezek átverésből hangszer-jellegűre vannak dizájnolva, de hanghatásilag nem feledtetik a gyökereket amikor még rizst főztek bennük, meg leveskét), de leginkább a sípos rikoltoztatja a hangszerét eszeveszetten, így nemcsak hogy egymás, de a saját hangunkat sem halljuk. Később Zsombor azt mondta, hogy komoly formában foglalkozott azzal a gondolattal, hogy letolja a sípos torkán a sípját –megértem a felindulását. Tehát zene nem nyeri el annyira az én tetszésemet sem –pontosabban: nem élvezném naphosszat- –pedig néha hallgatok kortárs zeneszerzőket is, akiknél a zenében a légköri zavarok, egy lufiból seggnyílásnyira keskenyített résen át kiáramló levegő, és a szűk ívben kanyarodó villamoskocsik zajának ötvözete képzi a harmóniát. De itt, ha becsuknám a szemem, nagyon el tudnám képzeli, mi is történik: egy szűk kútba bedobták a sípost és a dobolóst; a sípos teli tüdővel fújja a sípját, hátha meghallja valaki, a dobos fejére pedig a tréfás járókelők véletlenszerű sorrendben hordókat, tányérokat, vasrudakat és kihegyezett üvegcserepeket hajigálnak: az meg védekezik szegény az ütőjével, hadonászik, üti, amit csak ér.

Az előadást most nem írom le, teljes hosszúságában. Aki arra jár, úgyis megnézi, aki pedig nem, az hagy örüljön. Vannak benne lágyabb zenei részek is: bájos hajadon penget hárfát, énekelgetnek is nagy keservesen, van puppet bábszínház is. Kétségtelenül, nagyon ügyesen kezelik madzagokat amelyek fölülről mozgatják a bábokat. Egyszer sem gabalyodnak sem egymásba szereplők, sem pedig maguk a bábok, pedig történek elég érdekes mozdulatok: például mondjunk egy lovat, amelynek a feje és a négy lába is mozog, és ez a ló ráadásul még 360 fokos köröket ír le önmaga és a (szép szőke) herceg körül, aki éppen meg kívánja zabolázni. Szóval, ügyesek, magam sem csinálnám jobban –ennél jobban tán csak csak személyesen maga a Vezénylő Miniszterelnök Úr tudná rángatni a körülötte levő bábokat.

A történetet nehéz megfejteni, mert a jegy mellé az ismertetőben ez nem szerepel (a brosúra tetejére rá van írva: cultural show, hogy tudd) csak az, hogy ez a babázás 1000 éve hagyomány Myanmarban. Vannak itt királylányok, hercegek és egyéb vitézek, elefántok, lovak és majmok meg egy csomó más állat is, aztán egy nagyon helyes élő kislány is felkerül a színpadra és úgy mozog, mintha ő is madzagon mozgatott bábu lenne, ügyes. Ennyi. Az előadás végén a bábos művészek helyi nyelven valami baromi jó vicceseket mondanak egymásnak, mert majd bepisilnek a nevetéstől, úgy élvezik: a turistákból álló hálás közönség udvariasan velük kacag, de persze egy kukkot sem értünk szövegelésből, de örülünk, hogy örülnek –ők is szimpatikus, kedves emberek, meg mi is azok vagyunk, hát hogyne örülnénk annak, hogy örülnek. Végül aztán elbúcsúznak a közönségtől, minden nációt külön köszöntenek (angolul, persze), minket, magyarokat is: a jegyvételkor megkérdezték, honnan jöttünk és mi töredelmesen bevallottuk. Ezzel vége is a kulturális csemegének: egy óra hosszat tartott. Megérte de egy jó darabig csak üvöltözünk egymásnak, mert a nagy sípolástól kissé megsüketültünk. Az a kurva sípos majd kifújta a dobhártyánkat. „Vissza kéne menni és jól megverni” –veti fel Zsombor és pár pillanatig én is néznék körül valami alkalmas husáng ügyében, de elmúlik.

(Bár ez a sípozás bennem némi nosztalgiákat is ébresztett: általános iskolás korunkban ha az ember praktikusan lecsavarta a kötelező hangszerként okított furulya sípos részét, hasonló hanghatást lehetett elérni a szomszéd néni ablaka alatt, ami a magyar népnyelv választékos kifejezéseinek tömör összefoglalójának megismerésén túl némi fizikai megtorlást is vonzott volna, ha nem sikerült volna legott 5,8 másodperc alatt 100-ra felgyorsulva eltűnni valamerre –életművem feldogozói mérföldkőként tekintenek majd ezekre a sportteljesítményekre, amelyek megalpozták a jövőbeli Nagy Utazót és Bőszókincsű Írót.)

Végeredményben elégedetten könyveljük el a mai programot, de annyit biztosan tudunk, hogy az LP által ajánlott másik kulturális csemegét, a „A-Nyeint Pwe”-t, angolul Moustache Brothers-t, ami népi opera, instrumentális zenével (navazze: ez az a sípos, biztos! az a népi instrumentál!) és amiben a komédia, a tánc és a melodráma elegyével szatíráznak- kihagyjuk: ez amúgy is inkább a helyiek szórakoztatására van kitalálva. Arra ellenben remek volt az előadás, hogy Zsombor átértékeli a gyerekkorát; idáig azt hitte, hogy pusztán lustaságból nem vittem annyit bábszínházba, de most már látja, hogy csak az iránta való könyörületből.

Mikor hazaérünk, a szobánkban kicsit rendbe rakták az általunk szanaszéjjel hagyott cuccokat és befújták szúnyogriasztóval a helyiséget –megjegyzem, Mandalayban is találkoztunk szúnyogokkal, ha nem is egy Inle tó melletti mennyiséggel. Az éttermekben itt is füstölnek az asztalok alatt, mindenhol.

Teszünk még egy felfedezést: a fürdőszobában külön egyedi megoldás a mosdó kagyló vízelvezetése: a szokásos módon eltűnik a falban a levezető cső, majd a padló szintje fölött néhány centiméterre újból kidugja a fejét és amikor folyik a víz, vagy ki van húzva a dugó a kagylóból dől a lábadra a víz, és aztán tocsoghatsz benne a padlón –erre a felfedezésre akkor jöttünk rá, amikor már nagyon aludni akartunk, csak még egy kis fogmosásra vetemedtünk, most meg rakhatjuk ki száradni a túracipőinket. Ezek után nagyon óvatosan húztuk le a klotyót, hátha annak a csőnek a vége is itt végződik a fürdőszoba padlóján de szerencsére nem, sőt még kiabálást sem hallottunk a földszintről, hogy valakinek a nyakába ömlött volna a konzisztencia.

De a fürdő amúgy is viccezős: a zuhanyozó függönyre egy táncoló elefánt van rápingálva, gatyában, huncutul mosolyog, hát persze: egy pöttyösre festett kiselefánt hátulról fogja a hózentrógeres nadrágját az ormányával, a csintalanja! Jaj, ja, csak az a Csintalan ne jöjjön elő, még most este! De előjött, a csuda vigye el, mert előjött, de hogy előjött! és akkor már kezdeni kell vele valamit ha így előjött méghozzá azt, hogy nem is ez az elefántolgatás az igazi csintalankodás, hanem az, amikor a Csintalan Sándor ex-komcsi, kisz- és párttitkár vérkommunista, amikor kikopott a régi elvtársai közül, tárt karokkal fogadtatott be fidesz szépen gyarapodó kommunista tagozatába a Szűrös Mátyás és a Pozsgai mellé –na, ez is egy jó társaság- és azóta a Hir TV-ben fikázza a régi elvbarátait, jó pénzért. Én még olvastam a Pál utcai fiúkat, és abban az erkölcsi környezetben például a Geréb szolgálatait elfogadták ugyan az Ács Feriék, de azért nem örvendett tiszteletnek, de most ez a Csintalan ott seggel a Kövér László mellett a pulpituson a főhelyen, autogramot oszt naggyűlésen (láttam, szememmel!), mert meg van becsülve és büszke is lehet rá, mindkét fél. Én ugyan, a magam egyszerű panelproli módján speciál íves sugárban hányok az ilyen köpönyegforgatóktól de nem is viszem semmire, megmondta ezt nekem már az anyukám is, és el is találta.

Október 28. Csütörtök

Reggelinél megszemlélem az étkező helyet: az étterem nagyon barátságos, kellemes, lágy színekkel kifestve, körben szintén olyan fafaragásokkal van díszítve, mint amit láthattunk a szobában is: táncoló alakok, lótuszvirágok, adnak a külalakra ebben a hotelben. Adjanak is a 20 dollárunkért! Maga a helyiség nem túl nagy, öt asztal van összesen –ennyi szoba lenne csak? Ahogy a szobákkal kapcsolatos áralku esetén már feltételeztem, nincs teltház, és lám, megint (és ismét) helyesen gondoltam: a miénkkel együtt három asztalnál van csak kikészítve teríték: ebből van a messzemenő.

Miközben reggelizgetünk (szokásos: tojás, dzsem, banán, vaj, tea –a cukor kissé sötétebb, mint az otthoni –kevésbé van megtisztítva a melasztól- és kevésbé édes: valszeg cukornádból származik), megbeszéljük, hogy kihagyjuk Hsipaw-ot inkább, hogy több időt tölthessünk itt, Mandalay-ban. (Hsipaw-ba két okból akartunk elmenni: egyrészt lehet tenni egy trekkinget a környékén, másrészt odafelé menet van egy nagyon jól kinéző vasúti viadukt, amit jó lett volna látni. Ez két napot vett volna igénybe, amit inkább Mandalayra és környékére fordítunk, de nem állítom, hogy a döntésünkbe nem játszott szerepet, hogy így megúszunk 400 km autókázást is …) Win-nek fix a pénze így is - úgy is, legalább nem fogy a benzinje, így nincs kifogása –de amilyen rendes pasi, ha kétszer ennyit várnánk el tőle, azt is megcsinálná.

8-kor indulunk a mai programunkra, ki a kikötőbe: a terv szerint felhajózunk az Ayeyarwady folyón, Mingunba. Win a GH előtt vár a kocsival, ami kívül-belül szépen ki van takarítva, mosva. A forgalom elég gyenge, szépen lehet haladni, így átvágva a városon nem kell sok idő, hogy kiérjünk a folyópartra, a kikötőhöz. A kikötő a minimális felszereltséggel sem rendelkezik –állapítsuk meg, már amennyiben egy kikötőhöz vízen és a hajón kívül alapesetben kell más is, például stég. Mert az nincs. Igazából kikötő sincs. A folyó hosszában mindenfelé hajók, csónakok, bárkák és egyéb, a vízi közlekedésre csak igen nagy fantáziával alkalmasnak található roncsok úszkálnak, néha több sorban is, valahogy egymáshoz és a sáros, redvás, mindenféle kacattal, szeméttel, a folyó által partra vetett rothadó hulladékkal teli folyóparthoz kötéllel rögzítve. A berakodás, vagy a hajókba való beszállás deszkapallókon keresztül folyik.

Az amúgy is dágványos partot az árukat hozó teherautók kerekei összevissza túrták, és elképesztő nagy rumli, szemét és mindenféle hulladék szerteszéjjel. Ápolatlan, koszos gyerekek szaladnak oda hozzánk és tartják a markukat, de ki tud ellátni egy kikötőnyi gyereket pénzzel –így pár próbálkozás után visszaülnek a felnőttek köré, a part felsőbb részein füstölgő tüzek mellé. Szerencsére nem erőszakosak, ha odébb lép az ember, nem ragadnak rá.

(Ez a visszafogottság amúgy nem mindig van így: amikor például befut egy szervezett turistákat szállító busz, a lekecmergőket teljes erősbedobással kezdik ostromolni. Két idősebb turista nő, szemükben Szent Ferenc jóságos tekintetével, arrébb hív egyet-kettőt közülük, és egy-egy szem cukorkát nyom markukba. Nos, ez egy nagyon rutintalan lépés volt: fél pillanat múlva az össze gyerek körülöttük tolong, nyomakodnak, tapossák a turista nők lábát, nyújtogatják a mancsukat, alig tud közöttük rendet vágni az idegenvezető. Jellemző még a vége: a két nő megsértődött arccal totyog vissza a buszhoz, és közben fintorogva nézegetik a kezeiket, ami most már nem csak a cukorkák miatt ragad, hanem hogy jól összemarkolászta a sok redvás kiskölyök.)

Van itt minden, amit szállítani kell: cserépedények, vasholmik, és közben folyamatosan indulnak az utasokkal megrakott bárkák is –ez most nem turizmus, hanem mindennapi élet. Van egy kisebb házikó is és ott lehet megvenni az oda-vissza hajójegyet Mingunba (másfél dollár/fő) és a külön jegyet, ami a külföldieknek a „Sagaing - Mingun Archaeological Zone”-be való belépést engedélyezi (3 dollár/fő) –ez persze más történet, ez már turizmus. (Sagaing is fel lesz keresve, de nem ma: Sagaing és Mingun között a folyó túlsópartján kb. 20 km a távolság. Ezen az oldalon van Mandalay, amitől a túloldalon felfelé Mingun, lefelé a túloldalon Saagaing és Inwa. Ez utóbbiakba autóval megyünk, mert úgy praktikus, most meg hajóval, mert ez pedig így.)

A folyó sárgás-zöldes piszkosszürke színű, és igen lassan folydogál csak, rajta hulladékok lebegnek, kisebb szigeteket alkotva utaznak világot látni. Szélesnek ellenben eléggé széles a folyó, 200 - 300 méter biztosan megvan, de nem látszik mélynek –Piszkos Fred is csak monszum idején tudott itt elhajózni a cirkálójával, mikor magasabb lehet a vízszint. Párában úszik a túlpart is a szokásos elmosódott körvonalakkal, fák látszanak halványan, mögöttük pedig alig érzékelhetően a szürke hegyek. Nem egy színpompás világ, fényképezni is inkább a parti életet érdemes, de azt aztán igen.

Mert a part az él. Sokan üldögélnek a széjjeldobált rozsdás hordók mellett megrakott tüzeknél és főzik a teájukat vagy a levest, kiskocsiban kajákat tologatnak nagy óbégatásokkal az árusok, valahol egyházi zene szól és csörömpölnek a kéregető tányérok is, kakas kukorékol, elemes macska integet a kezével egy üdítőital árus standjáról; az eredetileg Japánból származó műanyag Maneki (integető) Neko (macska) névre hallgató díszmacska széles Kelet-Ázsiában otthonos, származási helye minden gagyi árusnál, de előfordulására bárhol számíthatunk. Szerencsére nem eszik emberhúst: a buddhaszobrok nyugalmával ül hátsó lábain, első mancsával pedig azért kalimpál, hogy szerencsét hozzon tulajdonosának, aki abban hiszemben ruházott be kemény kyat-okat ebbe a kínai gyártású izlésficamba, hogy fellendíti a vásárlókedvet.

Miután ez az integetős macska betört Magyarországra is, annyit hagy fűzzek hozzá, hogy ez egy híres giccs ám! –aki feng shui-ban és ezotérikus ügyekben (nevezetesen kronobiológiai, asztrológiai és számmisztikai elemzésekben) utazik, bizonyára több raklappal is tárol ilyenből odahaza, mert hátha kimegy az elem, és akkor mi lesz. (Ezek közül a számmisztikát értem egyedül: ez azt jelenti, hogyha hat tyúk hat nap alatt hat tojást tojik, mennyit tojik másfél tyúk másfél nap alatt? –asszem valami ilyesmi). A jobb mancsát lengető macska jólétet és szerencsét hoz, a balkezes pedig vásárlókat, de van, aki éppen ennek ellenkezőjét állítja és nagyjából ez benne a misztikus.

Van itt egy kis kifőzde is, néhányan üldögélnek, az asztalok alatt gyerekek kotorásznak négykézláb a lehullott maradékok után, de –mint az eddig leírtak sem- ez sem zavar senkit sem. A folyón mindenféle szedett-vedett vízi alkalmatosságok haladnak jobbra-balra: motorok recsegnek, evezősök kínlódnak, és néha valami házi férceléssel, műanyag zsákokból összevarrott vitorlával megspékelt ladikok is feltűnnek, és tény: haladnak is. A folyó sodrása nem túl erős, de annyira elég, hogy sima evezéssel a bárkák csak nagyon lassan vagy nemigen tudjanak felfelé haladni: így hát vagy ez a vitorlázás a megoldás, vagy a másik: egy-egy hajó motoros csónak/hajó után hat-nyolc bárka is utána van kötve, és így pufognak felfelé a folyón. A kutyák unottan bóklásznak a partra kivetett haltetemek között, mellettük a vízben lányok mosakszanak zavartalanul: ruhában, persze, de az arcmosás, szájölblítés jó alapos. A hely –fogalmazzunk így- rusztikus.

(Jó, jó, rusztikus hely van otthon is, például a Nyugati téri aluljáró, ahol nemrégen az élettársi összetartozásnak igen szép példáját láthattam: egy kinézetileg nem egészen kifehéredett polgár haladt elég lendületesen és célirányosan, szintén barna bőrű hableány kedvesével méghozzá úgy, hogy a leányzót a bal fülénél fogva kissé megemelte –de igazán csak éppenhogy, mert a lány jobb lába azért néha érintette a földet- és így húzta maga után, feltételezem hogy ilymódon is segítse a hölgyet a dinamikus előrehaladásban. Ahogy Gyurcsány is megmondotta volt: „Húzzunk bele”! Nem is talált kivetnivalót ebben az aluljáró úri közönsége és a posztos rendőrpáros is sietett másfelé nézni –kurva nehéz lehetett nem észrevenni, mert a nő visított, mint egy malac (bár egy igazi malac sosem visítja azt, hogy a rák egye ki a májad)-, de némi töprengés után jómagam is úgy ítéltem meg, hogy nem kéne beleavatkoznom a szép népszokások szabad gyakorlásába. Nem is tettem, bölcsen, mint ahogy itt sem rohantam a vízbe, arcfürdőt-fogzuhanyt venni. Az ember legyen tisztában a korlátaival, mégolyha fájó is.)

Míg én szemlélődök, Zsombor sem tétlenkedik: komoly beszélgetésbe van elegyedve egy szikár, magas ausztrál nővel. A nő közelebb van 60-hez, mintsem gondolja magáról, és nagyon babás mozdulatai vannak, főként amikor a hajába túr, önfeledten. Nem sajnálom a filmet rájuk, de ezen Zsombor alaposan begurul, így széles mozdulatokkal, nehogy félreértsem, odahív, hogy bemutathassa kis barátnőjét. Mit tehetek, odamegyek és meg is tudhatom, hogy a nő egyedül utazik, elálmélkodik a mi 20 dolcsis szállásunkon, ugyanis neki egy 5 dolláros szállása van itt Mandalayban, már nem tudom melyik hotelben (pedig mondja, többször is, és miután abszolúte nem akartam megérteni, és már az LP-t keresgéli, hogy megmutassa, de szerencsére szólnak, hogy menjünk, indul a hajónk. Majd ott –fenyeget meg-, de valami éktelen mázli miatt pont vele telik meg az első hajó, így minket egy másikra irányítanak. Most már csak Mingunban kell rettentően odafigyelni nehogy a karjaiba fussunk, de majd résen leszünk. De általában is: utazás alatt mindig nagyon oda kell figyelni, mert pillanatokon belül tessék, máris kész a baj.) A nőt többet nem láttuk.

A hajó egy kb. 25 főre méretezett bárka, de nem vagyunk rajta 10-nél többen, plusz az egy fő kormányos-gépész, meg a szokásos lótifuti fiatal srác. Nem kapkodunk, lassan haladunk felfelé a sodrással szemben, de nem is sodrás miatt nem haladunk, hanem mert ez egy ilyen hajó. Nem szalad el az a Mingun. Menet közben szépen lehet látni a folyó és a folyópart életét. Baloldalt hegyek, jobboldalt síkság és hiába van már fent a nap eléggé magasan és van jó meleg is, csak nem tudja eltüntetni a párát, nem tisztul ki szép világosra.

A vízen van ugyan élet, de közel sincs nagy nyüzsgés –eszembe jut, hogy például Vietnámban a Mekong deltában, ott hol a Mekong hét fő részre szakad, és mindegyik olyan széles, mint itt az Ayeyarwady, sokkal nagyobb az élet-, itt nem is értem, miért nem. A halászok nyugodtan üldögélnek a csónakjaikban, családokkal teli evezős csónakok haladnak komótosan, méteres, vagy még nagyobb átmérőjű teakfákkal megrakott hatalmas uszályok csorognak Yangon felé – 7 – 10 nap az út odáig ezzel a sebességgel, de talán még több is, mert a homokpadok miatt nem tudom, hogy tudnának éjszaka is menni ezek az uszályok -, de a parton sincs kapkodás. Legnagyobb kalandnak az tűnik, amikor egy keskeny csónakba egy billegő pallón keresztül egy tehenet próbálnak, hogy úgy mondjam, behajózni. A tehén rezignáltan áll a térdig érő vízben és úgy tűnik hogy ez onnan meg nem mozdul napestig, de néhány célirányos rángatás és enyhe vesző fenyítés átképzi balett táncossá: komótosan felballag a keskeny pallón, megáll a billegő csónakban –ez is legfeljebb olyan széles lehet, mint ő maga- és gondterhelten bámul a habokba, hogy micsoda baromságra vették rá már megint. Hogy nem először utazik, az látszik de az is, hogy nem ez a hobbyja.

A parton tökéletes összevisszaságban szakadt, düledező bambuszkunyhók, néhol kifejezetten magas, (több méter magas) cölöpökre építve, vagy csak úgy odavágva a sár közepébe. A cölöpös megoldást értem: ha monszun alatt meg emelkedik a víz szintje, akkor se vigye el a víz, bár a direkt az ártérre telepített megoldás sem egyedi: itt van például az USA, ahol a hurrikán övezetbe gyönyörű házakat építenek, ámde szigorúan fából, meg faelemekből, aztán jön a tájfun és dől össze minden, mint a ripitya; az elnök erre katasztrófa sújtotta övezetnek minősíti a térséget és ingyen kiutal annyi deszkát meg lécet amiből megint lehet építeni faházat, ami pontosan a következő hurrikánig tart.

A széles víztükrön az a néhány hajó ami jön-megy, látszólag összevissza csalinkázik. A hajónk sem megy egyenesen felfelé, néha látszólag ok nélkül kanyarodik egyet, biztos egy homokpadot kerül ki, amit a piszkos víz miatt a hozzá nem értők nem vesznek észre. Talán annyit lehet megállapítani, hogy ahol simább a víztükör, ott sekélyebb, ahol fodrosabb, ott mélyebb a víz, de pusztán ennyi információ alapján nem vállalnék be egy zökkenőmenetes menetet –bár nagy gond akkor sincs, ha ez a laposfenekű hajó nekiszalad valami homokos buckának, kicsi a sebesség, majd csak lejön róla valahogy.

Ahogy kanyargunk, amikor közelebb kerül a túlsó part, kékes-párás hegyeken fehér, vagy csillogóra aranyozott kupolájú sztupák tűnnek elő: jól meg van velük rakva a vidék. Van idő nézelődni és amíg letudjuk úgy másfél óra alatt ezt a kb. 10 km-es távolságot a hajóval, olvassunk valamit Mingun történetéről.

Az LP azt írja, hogyha valamiért nincs időd megnézni mind a négy királyvárost Mandalay körül (Sagaing, Inwa, Amarapura és Mingun), ezt a Mingunt semmiképpen se hagyd ki és azt tanácsolja, amit mi is alkalmazunk, hogy egy nagyon kellemes hajóutazással tedd meg ezt. Egyetértünk, azzal tesszük mi is és tényleg nagyon kellemes. Mingun királyváros volt, ahogy Mandalay történetéről szólva már említeni voltam bátor, úgy az 1800-as évek környékén; ez volt az utolsó királyváros, mielőtt 1857-ben Mandalay nem lett az. Legnagyobb látványossága a Paya Mingun, amit egy Bodawpaya nevű király kezdett építtetni 1790-ben. A király azt tervezte, hogy itt Mingunban építi meg a világ legnagyobb sztupáját, egy 147 méter magas építményt. Háborúban elfogott ellenségeit és egyéb rabokat ezrével vezényeltetett ki az építkezésre; tehette, elég sikeres király volt, királysága délen leért a tengerpartig, nyugaton meg az indiai határig.

Node, várjunk csak: egy sztupa építése nem csak úgy, általában kezdődik, hanem valamiért, például úgy, hogy valaki baromira átvágja az uralkodót valami szent ereklyével, ahogy ez Európában is lenni szokott anno is meg most is; a XVI. századi Bölcs Frigyes ereklyegyűjteményéről már írtam, de a XXI. század hírneve Kiszel Tünde bugyigyűjteményéről fog örökkön ragyogni meg persze Anettkáról, aki egyre perverzebb mert eddig még csak nullára borotvált meztelen vénuszdombját csodálhattuk, de most már belevágott igazából is a lecsóba és politikusokat hív meg kötetlen eszmecserére, aztán meg összesírja a bulvársajtót, hogy elvetélt. Hát csoda? Egy Anettka-Kosztolány Dénes hardcore politikai show megtekintését én még szülői vagy nagykorú felügyelettel sem engedélyezném, se 18 év alatt, se a fölött, mert károsan hat a hajhagymákra és a fogzománcra (hajattépek, fogcsikorgatva, hogy ilyen nincs! de mégis van).

Tehát ez a sztupa építése úgy kezdődött, hogy ügyes kínai kereskedők érkeztek ide és nem sokkoló golyóstollat, sem pedig tűzveszélyes karácsonyfaégőket nem hoztak magukkal, hanem egy tutti bulit: eredeti Buddha relikviákat –csodálkoztam volna, ha pont a kínaiak maradtak volna ki az eredeti ereklye bizniszből. De a király hívő volt és azonnal sztupát kezdett építtetni az ereklyéknek, és még mellé is pakolt ez-az csecsebecsét is: 500 aranytárgyat, 2500 ezüsttárgyat, pár ezer egyéb drágakövet meg egy szódavízkészítő szerkezetet is, amit bónuszban kapott a kínaiaktól és nagyon rákapott a szódára ezért komoly vallási önmegtartóztatási felajánlás volt a részéről. (Az adatok tájékoztató jellegűek, kivéve a szódát, mert az konkrét.)

Az építkezés 9 évig tartott. Épülgetett volna a sztupa tovább is rendjén, mert keccsöltek a rabok, mint állat, de a királynak az egyik asztrológusa azt látta meg a jövőben, hogyha tovább építi ezt a gigantikus építményt, akkor aztán neki befellegzett, meg a királyságának is, valamint hogy 2006-ban a fidesz eltörli az árakat és újra bevezeti a kommunizmust, azonfelül törvénybe iktatja, hogy a Répássy Róbert szép. Mindegyik jövőkép volt annyira szörnyű, hogy a király visszariadt a következményektől és az építkezés abbamaradt.

Így aztán, amikor 1819-ban a király meghalt, az építmény még sehogy sem állt, pontosabban csak az egyharmadánál tartottak, ami nagyjából az alapja lett volna a sztupának. (Ez olyan, mint a kommunizmus: mire Kádár Jánosék kimondták, hogy végre leraktuk az alapjait elvtársak, már be is dőlt az egész rendszer, hálistennek, és nemcsak azért, mert miközben néhányan szorgosan rakták az alapokat, az ország egy emberként osont mögöttük és lopta, amit ezek leraktak.)

Ez persze csak nekünk nagy csapás, a burmaiaknak pedig az volt, hogy 1838-ban egy földrengés megrepesztette ennek sztupa-kezdeménynek az oldalát –végig van hasadva, szépen, és az egyik sarok le is omlott. De hiába, a külalakja azért szinte teljesen megmaradt, a 72 méteres széle-hossza megvan és ehhez jön ez az 50 méteres magasság: masszív, nagydarab monstrum, egy jókora kocka, és sztupa jellege egyáltalán nincs, se kupola, se semmi. Tovább építeni senki nem vállalkozott, talán az asztrológiai jóslat miatt. A helyiek aktuálpolitikai célzatot is sejtenek benne, hogy a jelenlegi diktatúra sem mert nekilátni a további építésnek, hátha ez lesz a végzetük, de az isteni igazságszolgáltatás jelenleg is erős késésben van általában és világszerte. A továbbépítésre Magyarországon biztos lenne jelentkező, aztán szépen kiszedné a kincseket, talán csinálna egy jó fröccsöt is a szódásüveggel, majd eladná a kivitelező cégét a török Kaya Ibrahimnak és a pártfüggetlen ügyészség megszüntetné az eljárást, mert amikor öt török öt görögöt dögönyöz örökös örömök között, nem lehet minden Ibrahimra pontosan emlékezni, melyik is volt az a huncut akinek egy nap huszonvalahány veszteséges céget adtunk is el, nagy hirtelen. Plusz egy sdztúpát, szódástól.

Mi pedig közeledünk Mingunhoz. Egy utazási iroda prospektusa úgy írja le ezt a látványt, hogy először majd nem is tudjuk, mit látunk, vajha hegy-e ez a nagy dombszerű izé? Jelentem, aki hegynek nézi, az többet ivott, mint mi, ami teoretikusan ugyan nem kizárt, de gyakorlatice eléggé megkérdőjelezhető. Annak látszik, ami: egy nagy vöröstéglás kockának, az elején egy marha nagy, fehérre festett bejárattal -legfeljebb egy vörös sziklának, az elején egy marha nagy, fehérre festett bejárattal, ahogy az imént már írtam volt. A teteje lapos, semmi kupola. Jó, hogy az ember tudja, hogy mesterségesen felépített sztupa, mert nem látszik annak.

(Mint később kiderül, a bejáraton be lehet menni, de nincs bent semmi érdekes, csak rajtuk kívül másik száz másik ember, aki arra kíváncsi, hogy mi van bent és tényleg, lát is száz másik érdeklődő embert -ennek ellenére mindenki állati elégedett képpel jön ki. A kincsek be vannak valahová falazva a legbelsejébe.)

Miközben a hajónk közeledik a parthoz a hajózási segéderő magához tér és jattért hajt: közli, hogy ez ott Mingun –no jó, bólintunk mi, de nem nyúlunk a bukszánkhoz eme értékes információ hallatán. A fiú mégegyszer elmondja, hogy ez ott Mingun, de ennyi az összes nemburmai szókincse, így bánatosan odébbáll és megpróbálja másoknak elsütni ugyanezt, hátha. Mi inkább egy mellettünk befutó hajó helyi közönségének integetünk: odaát mindenki az ablaknak nevezett résekben tolong, visítozás, integetés, egy kisgyereket külön ki is dugnak a víz fölé, hogy jobban lásson minket, pont úgy, mint amikor Michael Jackson lóbálta a kisgyerekét a hotelszobából -bár feltételezem, hogyha beleesne a vízbe, ez a kisgyerek jobban tudna úszni, mint hasonló elejtési szituációnál a Jackson gyereke repülni –mármint hogy nemcsak egyenesen lefele, mint a kő. (Megjegyzem, nekem semmi bajom a gyerekekkel, de ezt a Jackson-félét nemigazán kéne szaporítani.)

Kiszállunk. Kissé előrébb a parton két többméteres kőoroszlán ül a fenekén, nézi a vizet, hogyan úszik el a dinnyehéj, szájuk szélesre tátva –ezeknél a kőoroszlánoknál nem igazán lehet tudni, hogy teli szájjal vigyorognak-e az érkezőre, netán félelmetesen vicsorognak-e vagy csak egyszerűen elvannak és lóg a nyelvük a melegtől –jelen esetben inkább őrzési funkcióval lettek ide telepítve.

Az most az eldöntendő teendő, hogy az itteni látnivalókat milyen sorrendben és milyen módon tekintsük meg. Az egyik mód: a parton ökröskordék állnak és a tulajdonosaik szerint a megteendő távolság gyalogszerrel fizikailag kivihetetlen –más hajók is befutnak, és pár turista be is veszi ezt a dumát. Ami tény: a Mingun-i kikötési ponttól (mert kikötő itt sincs: a sárba dobálják le a deszkapallókat, amiken ki lehet egyensúlyozni a partra, de nekem egyre jobban megy a dolog, mert már megint nem esek bele a dágványba –ennek előbb-utóbb beláthatatlan következményei lesznek) a legtávolabbi látnivaló, a Hsinbyume Paya nincs egy kilométerre sem. És a terület sík, így ez talán bevállalható, cu fúsz. Az ökrösök tehát elhajtódnak amit úgy bosszulnak meg, hogy a mégis becserkészett külföldi turistákat szállítván a békésen poroszkáló ember mellett jól felverik az út porát. Na, gyerünk a Mingun Paya felé –ahogy egy focimeccsen mondaná a dús szókincsű riporter: lopjuk a távolságot.

Egyértelmű, hogy itt a turizmus az úr: mindenhol kis éttermek, boltocskák, és elsöprő mennyiségben helyiek, ez aztán nem egy kihalt hely. Talán nem mindig vannak ennyien de ma telihold van és ilyenkor nagy a rumli a szent helyek környékén. Jobbra először két paya mellett megyünk el: a Pondraw paya, ami 5 méter magas és kicsinyített mása (lett volna) a Mingun payának (ha az felépült volna), és a Settaya paya mellett, ez még a Mingun előtt épült, az 1800-as évek elején

De a fő attrakció, a félbemaradt paya előtt tiszta népünnepély, többszázan ücsörögnek leginkább a földön, mindenfelé főznek és eszegetnek, csoportokat rendeznek a vezetőik, láthatóan az ország több részéről is érkeztek ide zarándokok. Körülöttük az őket szállító teherautók, buszok –a szokásos műszaki színvonallal-, de állandóan érkeznek újabbak is, a szintén szokásos 150 %-os telítettséggel, csak úgy folynak ki az emberek a buszok ablakain –üveg persze nincs, de minek is. Iskolás csoportok is vannak bőven, egyenruhában: a kisebbek a fehér blúzukhoz, ingükhöz sötétzöld longyit, az idősebbek sötétbarna longyit hordanak, de az is lehet, hogy csak éppen az adott suli előírásai szerint van ez így.

És mindenki küzd, hogy egyrészt bemenjen a félbemaradt payába, másrészt a leomlott sarkán kialakult, jó meredek ösvényen felmenjen a tetejére. És meleg van, hej, meleg van, így én úgy ítélem meg, hogy szívesen felvenném videóra Zsombort, mint felfelé mászik, de ő kíváncsi is, így nekilódul, míg én egy árnyas fa mellett merengek inkább. A felmászásnak az a legrosszabb része, hogy a szűk ösvényen állati a nyomkodás a felfelé-lefelé igyekvők között, másrészt hiába maradt félbe a sztupa, azért ez is pont olyan szent hely, mint a többi, tehát csak mezítláb mászható meg, az út pedig köves, göröngyös. Zsombor alaposan megszenved, amíg felküzdi magát, mert néhol ez a leomlott rész elég meredek és szűk is, a helyiek pedig nyomakodnak és inkább hozzá vannak szokva a terepen való mezítlábaláshoz, mint ő. Csak egy fotó erejéig fent marad, de egy fél órába telik, míg visszaérkezik. Csurog róla az izzdtság, kicsit szuszog, aztán megyünk tovább.

Az úton is nagy a rumli, tolakodnak a zarándokok, közöttük hangszórókkal felszerelkezett teherautókról, kisbuszokról ömlik lefelé a szent ige meg a csinnadrattás zene. Az út szélén jó sok ételárus vert tanyát, lobog a tűz a nagy wokok alatt, sül minden, ami süthető. Nekem legjobban az egybesült kisrákok tetszenek: alig egy centis garnéla szerű rákok valami tésztával vannak összedolgozva nagyobb táblákká és ki is vannak szárítva, amikből letörnek egy darabot, és forró olajban kisütik. A garnélák addig is míg sorra kerülnek, rohadoznak szépen a melegben, és baromi büdösek. De látványilag –főként a nagy fekete szemük, amint éppen sül kifele- nagyon ízléses. Vajopn milyne lehet? Lepattintatok belőle magamnak egy darabot, kóstolónak: azonnali kaja reményében egy kutya jóérzékkel nyomban utánam szegődik és bizony nem is csalódik.

A félbemaradt paya mellett a másik fő nevezetességhez érkezünk, a Mingun Harang-hoz. A Mingun Payához az építtető király megfelelő harangot is akart. (A sztupáknál a harang nem a toronyban van, hogy csak az arra kiválasztottak himbáltassák, hanem általában a sztupa mellett, egy kisebb épületben, aztán ha valaki akarja, had verje: oda van készítve erre a célra egy-egy jókora fadorong is. A gongatásnak azt hiszem háromszor kell megtörténnie, ami azt jelenti, hogy felajánljuk magunkat az egész világnak: az alsó, a középső és felső világnak.) El is készült a harang, súlyára nézve 90 tonna (hogy jobban átérezzük: 90.000 kiló, ami megfelel 9.000.000 darab szaloncukornak) –méreteit tekintve több, mint három ember magasságú, és majdnem akkora az alsó átmérője is. És igen szép: a bronz zöldesen patinás, ahol legtöbbet tapogatják szépen ki van fényesedve, jól néznek ki rajta az ábrázolások és a feliratok rajta, és persze szép, mély zengésű a hangja. De van más különlegessége is amire a helyiek nagyon büszkék.

Mert bármerre járunk a világban, mindenhol van valami, ami valamiért különleges, legnagyobb, legkisebb, legkerekebb, legszögletesebb –mindig van valami jellemző, amitől az a dolog egyedi. Ez a harang is ezek közé tarozik: Moszkvában van ugyan a legnagyobb harang a világon, és ez a csak a második, de a moszkvai meg van repedve, ez pedig nincs, tehát ez a legnagyobb a világon, ami nincs megrepedve, ütik is szépen a helyiek, leginkább a gyerekek, pusztán szórakozásból harangoznak orrba-szájba. Majd megreped ez is.

Fél tizenkettő van, és egy csöppet sem lett hűvösebb, tehát nekünk is kell valami olyat találni, ami nincs megrepedve, például egy sörösüveg, benne a tartalommal. Az ötlet szülőatyja Zsombor, aki megáll, megfogja a karomat, a szemembe néz szuggesztívem és azt mondja: Mondanék én neked valamit: igyunk egy sört! Na, –vélem én- te is aztán jó messziről indítottad a témát, de legyen.

(Mert ezek a sörözések nagyon kellenek. Nemcsak azért, mert alapjaiban sem egy rossz időtöltés hanem azért, mert van idő a nyugodt szemlélődésre, újra át lehet gondolni, miket is láttunk az elmúlt néhány órában, lehet figyelgetni a mindennapi életet, kicsit benne lehet élni az itteni mindennapokban: ez az, amire egy szervezet úton „buszból ki, buszból be” alatt nem jut idő. Szóval: nyugi, nyugi.)

Mivel evő és ivóhely itt aztán van bőven, mi is találunk egy megfelelőt, ahol például a legcsinosabb a kiszolgáló kiscsaj, akire amúgy is csak vágyakozva nézhetünk, mert haza nem vihetjük öntestünk kényeztetésére. De így van ez: a föld a Siralom Völgye, nem a szórakozás helye, hanem a próbatételé!

Elfoglaljuk a helyünket a nyers faasztal melletti lócán, de jó sokan vannak, elfogynak az üres helyek, így amikor egy 12 tagú fiútársaság érkezik már nem tudnak hová leülni, az meg nem tartozik bele az illő tiszteletbe, hogy megzavarjanak minket, bármennyire is csak mi ketten ülünk a jó hosszú asztalnál. De mi intünk, hogy részünkről lenne a megtiszteltetés, hát le is telepszenek. Röviden rendelnek és röviden fogyasztanak: két üveg helyi whisky és egy üveg helyi gin kerül az asztalra, amit körbe adva igen nagy szakértelemmel gyorsan el is tüntetnek. Becsapnak egy nagy levest is: középre kerül a tál, és mindenki kanalaz belőle, aztán felkapnak a kb. egynegyed lóerős kína robogóikra –három ipse egy motorra - és nagy berregtetés közben elhúznak, szemükben azzal a fénnyel, amit csak a profik értenek: lám még dél sincs, mégis hogy be vagyunk baszva.

A falon gekkók pihengetnek, a helyiség nyitott oldaláról pintyek röpködnek be és telepednek le a kiálló léceken –alájuk ülni nem célravezető, mert még nem szobatiszták, pöty-pöty-pöty-, és meleg is van, még itt az árnyékban is, rendesen. Szemben velünk, egy kőkerítéssel körbevett nagy kert, amiben a fák között ott látszik a Mingun Sanitarium-nak nevezett épületegyüttes, ami egy buddhista kórház, a kapuban szerzetesek beszélgetnek. Itt parkolnak az ökrösszekerek is, eddig viszik a turistákat a hajóktól. Na, ennek a fuvarnak aztán tényleg nincs semmi értelme.

Alig múlt el dél, de az embereket mintha lesöpörték volna az utcáról, csak páran kóvályognak. Valószínűleg hazaindultak a buszaikkal, mert az utcán nincsenek, a templomokban sem lettek a többen és a kocsmát sem lepték el a szomjas hívek, így kizárásos alapon jutottam erre a következtetésre, mondhatni vaslogikával, mely sajátom. Dög meleg van, nem is akarom saccolni, hány fok lehet, de az a pár helyi, aki maradt, az nincs nagyon megelégedve a hőmérséklettel: kötött sapka, pulcsi, néhány lányon a longyi helyett sötétkék vastag farmernadrág –még nézni is rossz ebben a hőségben, de ők elég büszkén villognak bennük. Itt is, mit a szegényebb ázsiai országokban, a farmer tulajdonlása jelenti a nőknél a módosabb anyagi helyzetet, meg persze a gazdag csaj félreérthetetlen ismérve, hogy (kínai gyártmányú) robogóval cikázik. Feltűnő, hogy ezek a robogós lányok nagy többségükben kínai vonásokkal bírnak, nem úgy, mint az „igazi” helyiek. Sok vendéglő is kínai tulajdonú.

A sörök után elmegyünk, megnézzük még a Hsinbyme payát. A paya 1816-ban épült, és a félbemaradt sztupát építőt követő király (a Bagyidaw nevű, ha valakit érdekel) csináltatta, a fő felesége emlékére. Stílusa arra utal, ahogy a buddhisták a világot elképzelik: a központi templom jelenti a világmindenség központját, a Meru hegyet, körülötte a hét terasz a Meru körüli hegyeket, amelyek pedig jelentik a hét világot. A király és e kedvenc feleségének az első találkozása nem nélkülözi a Pindaya barlangoknál meztelenkedő lányok enyhe erotikáját, sőt mondhatni tökugyanaz: a hölgy eredetileg egy parasztlány volt, de kinézetileg bejött a királynak. „Eccer élünk, mit veszítünk, igaze?” –így a király-, „és ha fiú lesz, akkor kivakarlak a bivalyszarból és elveszlek felségül, de ha nem fiú lesz, csak pénzet kapsz és maradsz a faluban -legfeljebb a Mónika showban panaszkodhatsz”. Jó alaposan megpróbálták, fiú lett, és tessék, itt a sztúpa.

Lesétálunk még a partra, de nem nagy élvezet: pár csónak van kikötve, körülöttük dágvány, egy kissrác ruhát mos, egy szerzetes bambul a vízre, kutyák köröznek körülöttünk: mi tudjuk, hogy papírforma szerint nem bántnak, és remélhetőleg ők is így vannak vele, de azért elhúzzuk a csíkot, mert nincs is miért ott maradni. Elméletileg a parton akartunk vissza menni a hajóhoz, de nem hangulatos, inkább az úton és akkor nézelődhetünk még. Például nézhetjük az eddig látott templomokat újra, a félbemaradt sztupát is újra, meg egy újabb kocsmát is, ahonnan egy bájos lányka szalad ki elénk, hogy náluk Mandalay Beer van, méghozzá „jerikó”. (A „jerikó”-t így írná le egy buta angol: very cold.) A Mandalay Beer édesebb és nem annyira jön be, mint a Myanmar Beer, de tudjuk, hogy alapvetőleg kétféle sör van: a vansör meg a nincs-sör, így hagy szóljon ebben a rohadt melegben a Myanmar sör, hamár jerikó. Közben szemlélődünk, mert ez is fontos.

A megbeszélt időre, délután 3-ra visszaérkezünk a hajónkhoz, ami cselből máshol áll, mint ahová eredetileg érkezett, mert jöttek még más hajók is, ezért helyet kellett adni. Húsz, nagyjából egyforma típusú bárka közül megtalálni a sajátunkat nem egyszerű, meg nem is nagyon nézegettük milyen is amikor jöttünk, de szerencsére felismerünk néhány jellegzetességet: székek, a ponyva színe, és odaérve a főkapitány már integet, hogy jöjjünk csak bátran. Mikor idefelé jöttünk, nem is nagyon foglalkoztunk azzal, kik is vannak még a hajón, meg ráadásul a többiek felültek a hajó tetejére, mi pedig lent maradtunk a tető alatt, de most úgy döntünk, hogy csere és ipi-apacs. Mivel mi érkeztünk elsőnek, nem is jelent nehézséget beülni a tetőn levő két kényelmes karosszékbe, fölöttünk lágyan lengedez a napernyő, és hamarosan dupla lesz az élvezet: egyrészt kényelmes a szék, előttünk a kilátás végig a folyón, kissé oldalra pedig szintén jóleső nézni az emígyen kiszorított pasi –most már tudjuk: kockafejű német- vöröslő agyát: azt hitte, hogy ahová egyszer letette a nagy valagát, az már az övé, mindörökre, ámen. De szólni nem szól, csak néz a szemével, dülledve. Mert ez a meglepetés ereje: akkor kell sietve cselekedni, amikor a kedvezményezett távol van, hagy maradhasson aztán tátva a száj!

Mindamellett a német kiérdemel egy kedves, baráti, integetést tőlünk, hogy szia, hogyvagy? –és derűsen nézünk rá, mintha misem-, de ezt már nem bírja idegileg és eltűnik a fedél alatt és ott pufog magában. Nem kétséges, hogy Deutschland Deutschland über alles, de jelenleg Deutschmann, Deutschmann unter uns. Apró örömök színesítik rongy életünket.

Miután a bárka főkapitánya (egyben a kormányos és legénység is –mert a segéderő eltűnt) látja, hogy milyen jó viszonyt ápolunk a némettel, odalép hozzánk –a kormányosi kabin a mi szintünkön van- és a biztonság kedvéért rákérdez, hogy fenn van-e már a hajón a német? -mert indulna. Hülye ez, gondolom én magamban, hát nem látja, hogy most mászott be? De ha nem látja, hát nem látja, mire mondom én, hogy igen, indulhat, itt van. Nos, a bárka neki is indul a víznek, csak a Zsombor csóválja a fejét erősen, de hát a feje az övé, ha akarja, csóválja. Szívtelen nem lévén, azért adok én arra is, hogy mifene baja van, hamár így csóválja, hát kérdezem is: mifene bajod van, hogy így csóválod a fejed, holott nem kéne így csóválnod? Azt mondja, hogy a kapitány nem a német srácra kérdezett rá, hanem a német lányokra, hogy a fedélzeten vannak-é? Ejha, félreértettem volna? –így én magamban, mert egyrészt gőzöm sem volt, hogy ez a szép náció több példányban is előadódik errefelé, másrészt azért csak magamban, mert közben éktelen visítás a partról nyomja el még a gondolataimat is: hát nem itt hagytunk volna a két német csajt, micsoda slendriánság! De a hajó vissza, palló ki, német debellák be, alattunk a fedélzeten pedig rebbelió ütné fel a fejét, és már-már számon lennénk kérve, de szerencsére a legénység-kormányos-kapitány laza gyerek és ahogy megjelenik, gyorsan kap egy gyűszűt a whiskyből –nem tiltakozik- és ráadásul amikor elmutogatom neki jelbeszéddel, milyen humoros volt a két német nő ahogy ugrált a sárban a hajó után, hát majd szakad a nevetéstől ő is. Lám, pár cseppecske csak a nedűből, és mily vidámság! Ez sem volt kidobott pénz. A német meg lent durrog félhangosan magában: ejnye –mondom én magamban, mert így szoktam-, de nagy barom ez a derék ember itt. Ellenben valahonnan előkerül egy mexikói srác –idefelé még nem volt, most biztos rossz hajóra szállt fel-, aki már járt Budapesten és nem győzi részletezni, mennyire jók a magyar csajok és mennyire lelkesek, ha arról van szó. És ahogy kitetszik, gyakran volt szó arról. Jöjjön máskor is –invitáljuk.

A hajóút visszafelé alig háromnegyed óra, útközben homokzátonyok, kerülgetések a szokásos módon: itt bizony nehezen ment volna fel Piszkos Fred. A kellemes hajóút bennem felébreszti a lírai gyökereket és az alábbi verset írom bele a naplómba:

Kis hajóm a Dunán lengedez

Én meg benne ülök.

(Biztos volt valami a whiskyben.)

Win a parton vár, rettentően örül, hogy megjelentünk és elvisz ebédelni, és kitesz egy Golden Duck nevű étterem előtt, hogy csak menjünk, ő már evett. Nos, ez már tényleg étterem, nívós, fehérabroszos és egyben turistacsoportos, hogy ’assza meg a Win, de mostmár mindegy. Az árak valamivel magasabbak (így is csak 1 - 3 dollár/fő körül!), de a kaják ugyanazok. Van kisadag, nagyadag és gyakorlatilag korlátlanul lehet enni főtt rizst a középre tett jókora tálból. Kínai étterem, persze, és ízre pedig tudják mi kell a turistának: ugyanaz, mintha otthon ennék bármelyik kínai étteremben. Ahhoz képest, hogy ezekkel a helyieknek megfizethetetlen árakkal csak külföldiekre számíthatnak, a pincér egyáltalán nem beszél angolul, de itt is számozva vannak az ételek az étlapon, meg fotók is vannak, így nem nehéz a választás. Fokhagymás oldalasra esik a döntés: nem kímélik a fokhagymát (nagyon helyes), de az elfogyasztás után csókcsatákba egy darabig nem szabad bonyolódni, de talán még a szúnyogriasztó is felesleges lesz este. A kaja (párt)független érzékszervi bírálat során bátran állja a versenyt egy „Profi minőség” májkonzervvel, de ettünk már jobbat is.

Két sörrel a számla kettőnkre 5,5 dollár –el lennénk ilyesmivel Magyarországon is, azt hiszem. Az étterem is az erőd fala mellett van (a mi szállásunk az erőd délkeleti sarkánál van, ez az étterem pedig a nyugati falánál) és ahhoz képest, hogy tényleg turistás, az LP nem is írja (egész Mandalayra az LP összesen 10 éttermet ír). Ha valaki kicsit nívósabb helyen akar kajálni, arra jó, és az árak sem drámaiak. De azért mi szívesebben eszünk a helyeik által látogatott helyeken. Aztán hazafurikázunk Win-nel, aki eddig türelmesen szobrozott az étterem előtt, majd némileg összekapjuk magunkat és aztán hajrá, mert még nem láttunk semmit Mandalay templomaiból.

Először a Mandalay hegy lábánál levőket nézzük meg. Win odavisz kocsival, ami azt jelenti, hogy végigkocsikázunk az erőd keleti fala mellett, ami ugyebár 2 km, így aztán másnapra már eléggé kiismerjük magunkat errefelé. Ez a kiismerés egy kissé bonyolultra sikerült, ugyanis itt van a Manadalay legnagyobb ünnepsége, több napon át tartó „fesztiválja”, a Thadingyut, beleértve a full moon-t is. Többnapos a haccáré, a totális káosz.

A Thadingyut fesztivál országos ünnep, három napos fény-ünnepség, egy nappal a teljes hold előtt kezdődik és egy nappal utána ér véget. Buddha a tanításaival ilyenkor lejön az égből az emberek házaiba a csillagokból készített létrán. Az a legkevesebb, hogy ilyenkor a buddhisták, hogy megünnepeljék ezt az alkalmat, kivilágítják az utcákat és a házakat hogy méltóképpen fogadják Buddhát és a törvényeit.

Myanmarban ilyen vallási ünnepség elég sok van: februárban a Mahamuni fesztivál (ez a paya is itt van Mandalayban, majd megnézzük), márciusban a Sand Pagoda fesztivál meg a Swegadon Pagoda (erről a payáról írtam Yangonnál) fesztivál, április-májusban Buddha születésnapja, és a Víz Fesztiválja, júniusban-júliusban az esők visszatérését ünneplik, júliusban-augusztusban van a Wagaung-i fesztivál, szeptemberben-októberben a csónak versenyek fesztiválja és ez a mostani Thadingyut fesztivál, októberben-novemberben Tazaungmon és a Kahtein fesztivál. Ha ügyesen szervezi az ember az útját, csak kifog egy jó kis fesztivált.

(Ha az ember Magyarországon gyakorolja magát az élet elviselésére, pont ilyen fesztiválozásban ugyan nem lehet része, de lehetősége van különféle jelentős napok ünneplése. Ezeken én részt veszek, mert kell a kulturált szórakozás. Ott voltam az áldott emlékű Torgyán-féle Harag napjától kezdve (ahol a bokámig érő vérpatakokban folyt a kisüsti vegyes) a Vikor-féle Összegzés napjáig bezárólag, ahol pedig az emelkedett hangvételű, a kormányt, a rendszert valamit a józanészt leváltó beszédeken kívül volt mindenféle egyéb élvezet is: én például az ingyenes testzsírmérés örömeinek is hódolhattam miközben elnéztem, milyen szépen árulja a Szittyakürt-öt egy kopaszra borotvált ifjú, mellette pedig három kancigány a Nagymagyarország jelvényt; a csatolt számos nőrokonok pedig a kimért édességet, például Kókuszos Rafaellót, 230 Ft-ért –vazze, nagggyon jó: Kókuszos Rafael! Juteszembe, a taxis tüntetés napján is ott voltam (az akkor uszkve 11 éves Zsomborral, hogy lásson világot), ahol elég meleg is volt a helyzetem mert este volt már és a sötétben a Parlament előtt éppen nem tudtam, éppen melyik táborban vagyok és azt hittem, hogy a másikban, és ennek kapcsán a gondolataimat hangosan ki is fejtettem a körülöttem állóknak –értitek: ilyen közel, hogy taxistól kapjak egy kurva nagy pofont, még nem voltam. De az ilyentén dolgok nem törnek le, kedvemet nem szegik, és ezekből a napozásokból nem is tudok kimaradni azóta sem, mert sms-es jő, hív a haza, és akkor mi megyünk és megmutatjuk, hogy mekkora demagóg marhák is tudunk lenni, ha jó sokan vagyunk, mégha nem is elegen.)

Itt, Mandlayban a fesztiválozás első blikkre azt jelenti, hogy ahogy közeledünk a pagodák felé, egyre sűrűsödik a tömeg, ugyanis a fő banzáj, a kirakodóvásár, népünnepély, körhinta, vurstli, pecsenye, sütemény és sorsjegy árusok a Mandalay hegy lábánál levő fő templomok köré vontak alig áthatolható falat: rajtuk és a körülöttük lassan hullámzó tömegen átküzdeni nem egy sima ügy. De ezt még nem érezzük egyből, mert az első templom, a Shwenandaw Kyaung szerencsére nem a főútról, hanem egy mellékútról közelíthető meg, ide tehát bejutunk különösebb közelharc nélkül.

A Shwenandaw Kyaung angolul a Golden Palace Monastry egy gyönyörű, teljes egészében teakfából épített templom- mostanra már besötétült és ilyen szépet és rusztikusat csak az Inle tavon láttunk eddig, az ugrómacskás Nga Phe Kyaung-ot, és ez sincs elcseszve frissen mázolt fehérrel-arannyal, hanem olyan patinás, ami elvárható egy 150 évvel ezelőtt épített faépülettől, amit rendszeresen ver a monszum, éget a nap. Levesszük a szandálokat, otthagyjuk a bejárat előtt; senki hozzá nem nyúlna- ahol nagyobb a turizmus, például Thaiföldön, a jobban felkapott helyek előtt külön rekeszek vannak a turisták cipőinek, és őr is van, de a helyiek ott is csak ledobálják a küszöb előtt és kész. Ha már cipőtéma: például Isztambulban találkoztam azzal a gyakorlattal, hogy a felkapottabb helyeknél a bejáratnál egy nagy láda tele volt nejlonzacskókkal, a hívő vagy turista kimart egyet, és abban magával vitte a cipőjét és a végén visszatette a ládába –a templom részére némi adományt illett adni ilyenkor. És ahogy már írtam, Yangonban, a Swedagon payánál pedig kissrácok próbáltak pénzt csinálni a nejlonzacskókból, de itt ilyesmi nincs.

A Shwenandaw (vagy Shwe Nandaw; Shwe-Kyaung-pyi a burmaiknak) Kyaung (monastery) a legjelentősebb kolostor a mandalay-i történelmi épületek között, egyedüliként maradt meg az 1800–as évek királyi palotájából ami a II. világháborúban leégett, amikor a japánok jobb dolguk nem lévén, bombákat hajigáltak rá. Nemcsak azért szép, mert régi és fából van hanem a fafaragásai, relifjei miatt is. Elképesztő- nincs egy darabja az épület falainak, ajtajainak, ahol ne lenne valami díszítés: aprólékos díszekkel kicifrázott csúcsokkal díszített tetőszélek, korlátok amikre faragott hajószerű alkalmatosságok úsznak fel, rajtuk csúcsos süvegű emberekkel, Buddha ábrázolások, táncosok, imára összetett kezű, kifakult aranyozású alakok és a jóisten tudja még csak, mi minden. A teakfa valamikor be volt aranyozva, de ez már csak nyomokban látszik: nincs tehát csillogás-villogás, maradt a besötétedett fa, a körülvevő kőfal fehér festéke is nagyon meg van kopva: így kell kinézni egy jó kis sztúpának. Vannak benne szobrok: látható itt nyúl (a holdat szimbolizálja, azért van itt), páva (az meg a napot), a garuda (félisten madárkirály) meg ilyesmik.

A hely nagyon nyugodalmas, a nem messze levő össznépi cirkusz hangjai alig érnek be a falak mögé, egy fiatal szerzetes is lám, itt elmélkedik előttünk, imáját mormolja és közben fél szemmel néz ránk a hogy közeledünk: ugyan min elmélkedhet, Buddha melyik cselekedetén, vagy tán az emberi élet értelmén? Közelebb érve halljuk is mit mond: money-money-money –mormolja a szent igét és tartja a markát.

A Shwenandaw Kyaung mögött egy másik pagoda is áll, az Atumashi Kyaung és a két payára vonatkozó 5 dolláros belépődíjért ide is be lehet menni. Hát, ég és föld a kettő, bár az eredeti épület, ami alapján újjáépítették, szintén a Mindon király alatt épült az 1800 évek közepén (ő tette Mandalayt fővárosává), és ez is a hagyományos burmai építészeti stílusban: négyszögletes épület, lépcsőn lehet feljutni a körbevevő teraszra és az épületet több, egymásra tornyosuló, piros cserepes tető fedi. De ez kifestve, mázolva: mintha tegnap készült volna, közel sincs olyan hangulata, mint a teakfa templomnak, de nem tagadható, hogy esztétikus.

Mingun király idején ez a templom tele volt kincsekkel, például a Buddha szobor kezében egy hatalmas gyémánt díszelgett. Amikor 1885-ben a britek elfoglalták Felső Burmát és Mandalayt, a gyémántot elcsaklizták, ahogy ez elvárható magatartás volt akkor és azóta is, beleértve a többi kultúrnemzeteket is. Pár év múlva maga templom is leégett: jelenlegi formáját, ami az eredetivel teljesen megegyezik, csak az 1990-es években nyerte el.

Ez már nem teljesen fából hanem rendes építőanyagból készült a leégett fatemplom helyén, szépen fehérre, aranyra van festve, és csak a belső oszlopai, belső borítása van fából, de azt is festve vagyon, méghozzá elég élénken. Nem mondom, hogy nem néz ki jól, jól adja ki magát színben a terasz szürke köve és a hófehér fal, az csúcsok, a kapuk és egyebek de előző teakfa épülethez képest inkább szokványos, pontosabban az előző épület volt az unikum. Belül egy nagy teremből áll benne aranyozott oszlopokkal, amelyek a tetőszerkezetet tartják. Felnézve is szép: ahogy lépcsőzetesen emelkedik a tető, fabetétekkel van díszítve, aranyozott virágokkal a közepükön.

A jókora, hodályszerű teremben amúgy nincs semmi, kivéve a fő falnál egy Buddha szobrot aminek a feje körül több körben is olyan futófény cső van felszerelve, mint nálunk a hipermarketekben ahol úgy érzik, ha ilyen villogó cuccot feltesznek a Bácskai Hurka Csak 500 Ft tábla köré, akkor az ember több pénzért vesz a szeretteinek akciós lábos készletet Karácsonyra, vagy botmixert. De itt, a jó nagy és csont üres terem végén ott villog Buddha feje: kb. olyan jellegű a látvány, mintha a Nemzeti Múzeumban a főhelyen sokkolna egy eddig ismeretlen Munkácsy-kép: „Hacek, Jacek és a Kockásfülű Nyúl”. Pár hívő lézeng csak itt, mi sem maradunk sokáig. Amúgy nem az első neonosított Buddha szobor amit láttunk, de mindegyik elég durva volt. (Bár, ha belegondolok, mennyire leváltotta az igazi karácsonyfa gyertyákat az elektromos –és azt is megszoktuk. Ó, azok a régi, meghitt, fenyőillatú karánycsonyfatüzek…

Kimegyünk a templomokból és az idő nem állt meg azóta, mert odakinn fokozódik a helyzet: mikor a kocsihoz megyünk az orrunk előtt dülöngél egy pasi egyre szélesebb amplitúdókkal, majd megunva ezt a hezitálgatást eldönti a dolgot és egy gyönyörű hátast dob, totálisan merev felsőtesttel, mint egy vonalzó, picit talán még bele is homorítva (ad a minőségre, igényességből, nem pusztán csak a pontozóbírók kedvéért), a feje pedig durr, nekivágódik a flaszternak és rögvest be is törik: ott gyülekezik a vértócsa alatta azonnal. A faszi nem mozdul, a nagy kegyelettel feltöltekezett hívek szépen átlépnek rajta, és Win sem zaklatja magát. Nyitja kocsiajtót udvariasan, pedig hányszor mondtuk neki, hogy ne tegye, de teszi.

Itt, a Mandalay hegy lábánál több nevezetes templom is van. Win ugyan megpróbálja, de kocsival nemigen tud most közelebb menni hozzájuk, mivel az itt hömpölygő tömegnek is pontosan ez a szándéka. Megjegyezzük hol parkolt le a kocsi, aztán nekilátunk megnézegetni.

Nem messze van innen –ez a pár lépés ebben a tömegben nem egyszerű dolog- egy neves pagoda, a Kuthodaw-pagoda, mi azért nevezetes, mert itt van összesen 729 márványtábla, amelyekre rá van vésve a buddhista szentírás, a Tripitaka szövege. Ezáltal ez is egy különlegesség, a világon nincs még egy ilyen, el is nevezték a templomot a világ legnagyobb könyvének. (Jól állunk leg-ekben: legnagyobb harang, legnagyobb márvány Buddha, legnagyobb könyv…)

De fékeljünk csak egy kicsit! Ez tehát a világ legnagyobb könyve. De hol van az a könyv, amit a legtöbben írtak? Merítsünk ezügyben is tiszta forrásból, íme: „Kedves Barátaim, milyen választ kaphatnánk, ha megkérdeznénk irodalmi és tudományos szaktekintélyeket, hogy ismernek-e olyan könyvet, amelynek 3 millió 200 ezer szerzője van. Bizonyára mindenkitől azt a választ kapnánk, hogy ilyen könyvről nem tudnak, ilyen könyv nem létezik. Most mi itt ezen a mai délutánon ünnepélyesen kijelenthetjük, hogy van ilyen könyv, ha eddig nem is volt, most már létezik. Létezik olyan könyv, amit 3 millió 200 ezer ember írt (plusz egy fő kudlikjuli –a szerk.): a Fidesz programját.”

Ezt a pagodát nem 3,2 millió polgárpolgár (plusz egy fő kudlikjuli –a szerk.), hanem a Mindon király építtette, ezt is. Van egy központi sztupája és körülötte a pedig 729 kisebb pagoda, ezek nyitottak és ezekben vannak a márványtáblák, amikre rá van írva a szöveg. A pagodácskák kőből vannak, kacskaringókkal és egyéb díszítésekkel. A középső, fő pagodában nagy a tömeg, mindenki megy be imádkozni, vagy éppen araszolgat kifelé, akik ott üldögélnek azok nagy lármával zörögnek a kajaedényekkkel, mert ezeknek a sztupáknak a bejárati részén sokan üldögélnek, esznek, isznak, szemetelnek és közben jó hangosan szórakoznak –semmi áhítatos csend. Bent, a fő szentélynél persze már halkabb a társaság és nagy a nyugalom a sok kisebb sztupa között is: néhány, a tömeg elől elmenekült, meditáló szerzetesen kívül senkit sem láttunk aki itt bóklászott volna a kis sztupák között, hogy a szent szövegeket olvasgassa.

Amúgy időigényes is lenne a dolog: ha valaki 8 órán keresztül semmi mást sem csinálna, csak olvasgatna, 450 napjába tellene, míg végez vele –számolták ki az okosok. Ha valaki mégis rászánná magát, nyugodtan teheti, mert a szövegek hitelesek: Mindon király 1872-ben, amikor elkészült vele, összehívta az Ötödik Buddhista Szinódust és a megjelent 2.400 szerzetes nekilátott elolvasni az egészet: 6 hónap alatt végeztek is vele. Ők persze lassabban haladtak, mert össze kellett vetniük az eredeti szöveggel. De leggyorsabbak mégiscsak mi vagyunk: mászkálunk egy kicsit a sorok között, de hát számunkra az egyik pontosan olyan, mint a másik így nem túl érdekfeszítő a sok fehérre meszelt, egyforma sztupa, de az is biztos, hogy remek fotótéma, valamint a központi épület arany kupolás csúcsa is remekül néz ki az egyre inkább gyengülő napsütésben.

Most nem nézzük tovább a pagodákat, de majd később visszajövünk, mert minden utazási iroda javasolja, hogy nézzük meg a naplementét a Mandalay hegyről, mert az felejthetetlen látvány, hát gyerünk mert a pagodák nem szaladnak el, és bár a Madalay hegy sem, ámde a naplemente igen.

A pagodáktól és a nagy tömegből, némi rendőri segédlettel elég gyorsan kivergődünk. (Win messze kihajolva a kocsi ablakán üvöltözik a rendőrnek, hogy ő turistákat szállít naplementézni, de a közeg értékeli a helyzetet és terel, mert ahhoz, hogy rátérhessünk a hegyre vezető kacskaringós útra, kicsit oszlatni kell a tömeget előttünk, de a fakabát láthatóan rutinos oszlató, és a tömeg is engedelmes, nem is egy demokráciában edződött fradi-táboron keresztül kell áthatolni, Köcsögök, Éljen Újpest! transzparenssel.

A Mandalay hegy 240 m magasan emelkedik Mandalay fölé. Elméletileg gyalog félóra alatt fel lehet menni az aljától vezető 1729 lépcsőn, de most erre nincs időnk, mert lemegy a nap, és nap nélküli sötétben a naplemente nem teljes élmény, mármint a naplemente szekcióban feltétlenül nem az. Ezt tudják mások is, így a hegyre sokon igyekeznek, turistabuszok, taxik és helyiek is saját járgányaikkal, ők elsősorban vallási érzületekkel. Ami a külföldieket illeti úgy látszik, a Mandlay összes turistája itt ad randevút egymásnak. Meg a számtalan árusnak, akik érzik a nagy bizniszt. A lépcső ugyan az aljától vezet, de elég sokáig fel lehet menni autóval is. Ott aztán van egy főfeljárat és attól kezdve csak gyalog, kitéve a töménytelen árus direkt marketingjának. Most közvetlenül a fő-feljárat előtt nem lehet megállni, sem oda hajtani, mivel valami fejesek érkeznek, és rendőrök intézkednek –az igazat szólva sok intézkedésre nincs szükség, mivel a helyiek tudják az ábrát és eszük ágában nincs oda merészkedni, hanem csak tisztes távolságból nézegetnek. Node Win-t nem olyan fából faragták, hogy ne szolgáljon ki minket maximálisan, nagy bátoran odahajt a marcona közeghez, mutatja, hogy fehérember a hozott áru, és lám, az odaenged a felvezető lépcsőkig. Nem mintha nem tudtuk volna odasétálni azt a 20 métert, de az elvek azok elvek: személygépkocsi és fehérember: az teljesen más kategória. (Volt így már több helyen is: például Sri Lankán még akkor voltam, amikor még nagyon folyt a polgárháború és úton-útfélen ellenőrizték a közlekedőket, kiszállították, motozták az utasokat és ott is elég volt egy hátramutatás, hogy fehér ember ül hátul, és még a reptérre is soron kívül előre engedtek a taxinkkal, pedig ott hatalmas volt a torlódás, még többi kocsit és az utasokat alaposan átkutatták, nemcsak alá tükröztek -mármint a kocsinak, nempedig lányok szoknyája alá, mint mi az általános iskolában.)

Svungosan elindulunk fölfelé, oroszlánok és sárkányok állnak őrt a lépcső mellett. Út közben felfelé minden szart árulnak, de a próbálkozásokat már séróból nyomjuk vissza, nem veszünk semmit csak törünk fölfelé, mint a gejzír. Több teraszon lehetne megpihenni míg felérünk a tetőig, de nem tehetjük, mert hajt az idő, megyen lefele nap. A legenda szerint maga Buddha is járt itt, felment a hegyre, karját kinyújtotta lefelé, és ezáltal megalapozta Mandalay-t, mint vallási központot. Buddhának kisebb ügyei is szentté tettek helyeket, így hát a Mandalay hegy is szent, és nem ok nélkül telepedett a hegy köré annyi templom is.

És mivel ez a hegy szent, ezért csak mezítláb lehet trappolni! (A bakancsokat még a kocsiban levettük és ott hagytuk Winnél.) A szentség persze nem akadályozza meg a helyieket, hogy akkora redvát csináljanak, amiket csak akkor láttam, amikor boldogult előéletemben szociális kérdésekkel foglalkoztam, melynek során nem volt a megyében olyan cigánytelep, amelyet alaposan ne ismertem volna meg. Koszos, ragacsos a szent lépcsősor, szanaszéjjel szétdobált szent hulladékok mert a szent nejlonokból csemegéző helyiek laza csuklómozdulattal dobják el a maradványokat –és persze mezítláb tapicskolsz bennük, meg majd seggre esel a szent narancshéjon ezen a szent a helyen, a szentségit!

Ahogy egyre feljebb érünk, a naplemente felől egyre nagyobb kétségeink is támadnak. Nem mintha a várost ne lehet innen fentről látni, de akkora a pára és a füst, hogy az Ayeyarwady folyó felől lemenő nap csak nagyon elmosódva látszik. Szóval, nem egy nagy durranás, de ha már megyünk, menjünk fel a tetejére. A hegytető egy jókora placc, ami alaposan tele van már érdekességre szomjúhozó turistákkal. Mindenki kezében ott a fotóapparát, mert az utazási irodák által írva vagyon, hogy a Mandalay hegyről „pompás a kilátás”. Ez a pompás kilátás egy totál egysíkú várost mutat, semmi részlet ki nem vehető, egybe van mosva az egész, nincs egy szín sem a szürkén kívül. Talán az is színpompásabb, amikor belenézünk egy disznóölésnél a kondérba, amiben a gőzpára alatt ott lebzsel a disznósajt meg a hurka, és az sem rossz tájkép. Ráadásul, alighogy felérünk, máris mellettünk terem egy őr, hogy itt fizetni kell, na jó, fizetünk, de mennyi az összeg?

Azannyukat, 3 dollár/fő az élvezet, és azért ez már túlzás. Annyit sem kérdezünk a tagtól, hogy szemből is hülyének látszunk-e, avagy csak profilból, hanem már fordulunk is a sarkunkon rögvest és máris megyünk egy szinttel lejjebb, ami kb. 5 méteres differencia, és innen pont úgy nem látszik semmi érdekes mint föntről, de legalább nem kell érte fizetni. Rányomok egy snitt videót, mert ezt ember el nem hinné nekem különben, meg lövők egy fényképet is, aztán gyerünk lefelé, vissza pagodákhoz. A turisták továbbra is egymást paszírozzák a tetőn, hogy ki kerüljön jobb helyzetbe a fényképezéshez. Mert az itt baromira lényeges.

(Amikor még elindultunk felfelé a hegyre gyalog, a lépcső alján pár asztal és szék egy vendéglátóipari egységet jelképezett, és ott láttunk egy középkorú turistapárt akik bíztató mosollyal nézték, amint nekiiramodunk, olyan „csak siessetek nehogy lemaradjatok” mosollyal. Most jövünk lefelé, azok még mindig ott üldögélnek, továbbra is bíztatóan néznek, de a tekintetünkben árnyalatnyi a különbség: „na, megérte sietni?” –ezek tudtak valamit!, de az is lehet, hogy én vagyok paranoiás.) Tárgyilagosan visszagondolva, talán, ha nincs annyi turista, meg nem kérnek pénzet a semmiért, kicsit azért elüldögéltünk volna nézelődve (látni akkor is semmit, de lett volna talán egy hangulat), de így egyben eléggé gyengus volt.

Lefelé a hegyről a kanyargós úton előzni nem lehet (Hála Istennek!), mivel egy sávos (egy külön út visz föl, egy másik le, aztán ezek valahol a hegy alján futnak össze) –a „Hála Istennek” felkiáltás azért van, mert egy kis csettegő tötyög előttünk és így legalább Win kényszerűen mérsékli magát. De nagy pechünkre az előttünk tötyögő tuk-tuk- szerű járgány (rajta egy komplett helyi család, anyóssal, déd-anyóssal komplett unoka-szortimettel) lehúzódik, hogy a nagytekintélyű személygépkocsinak helyet adjon, na erre Win meg is ereszti lefelé aztán vagy van fék vagy nincs. Fék végül van, de megállapítjuk, hogy Win kanyartechnikája nem csiszolódott: tök gázzal süvítünk be egy egyértelműen 90 fokos kanyarba, aztán oltári fékezés és sodródás, de fent maradunk az úton. Itt különben nem olyan gázos a helyzet, mert végig az út mellett sűrű erdő van, így leesni a szakadékba nem nagyon lehet, mert megfognak a fák. De azért kapaszkodunk lelkesen. Nem is mi vagyunk komoly veszélyben, hanem az amúgy is keskeny út szélén gyalogló helyiek, akik kapnak a dudaszóból rendesen, de nem igazán fogják, hogy jövünk és egyben az életük komoly veszélyben forog –csak tessék-lássék mozdulnak arrébb, ha egyáltalán. Win erősen csóválja fejét, de egy jottányit sem enged a sebességből –vannak elvei.

A hegy lábánál megint bekerülünk az össznépi fiesztába, de most már egy lépést sem lehet tenni kocsival –gyalog lehet sodródni a tömeggel, de kocsival megmozdulni sem és elég csúnyán néznek az emberek, amikor a nyilvánvalóan totálisan tömött sikátorszerűségeken, a bódék közötti alig-utcácskákon Win nagy dudaszóval próbálkozik. Inkább kiszállunk és sorsára hagyjuk, ami nemigen tetszik neki –nem az, hogy vele mi lesz, hanem hogy mi velünk nem esik-e valami baj ebben a tömegben, de megnyugtatjuk. A kocsi elé állunk és egy kicsit helyet csinálunk neki, hogy a legelső fordulónál ki tudja magát verekedni a tömegből, mi pedig megyünk pagodázni, mert a már látottakon kívül van még más neves pagoda is a közelben – a Mandalay hegy lábánál jó az egy területi egységre eső pagodák száma. Időnk van bőven, mivel egyrészt a teljesen lemenő napot nem vártuk meg odafönn, másrészt amikor lemegy a nap, utána is még vagy fél óráig nincs sötét, tehát lehet pagodákat nézni még világosban, és majd közben ránk esteledik, amikor előjönnek az esti fények és a gyertyák, amik szintén jó dolgok, így pagodaközelben.

A Sandamani Paya is itt van a közelben és ezt is a Mindon király építtette. Építésének előzménye az, hogy a Mindon király két gyereke, a Myingun herceg és a Myin Kon Taing herceg felkelést szított a jó atyjuk ellen 1866-ban, amely keretében legyilkolászták a király Kanung herceg nevű féltestvérét, plusz még három másik herceget is. (Buddhisták egymás között… –bár ez családban maradt.) Ez a Kanung volt a korona várományosa, és jó embere a királynak, ezért a gyilkosság helyszínén megépítette ezt a pagodát az ő emlékének. Itt van a mauzóleuma a többi meggyilkolt hercegnek is.

Ebben a pagodában is van valami, ami egy „leg”: itt van a világon a legnagyobb vasból készült Buddha szobor: közel 20 tonnás a cucc, persze ez is bearanyozva. A fő pagoda körül itt is tömegével vannak sorba-oszlopba rendezve kisebb sztupák, egységes fehérre festve, tetejükön aranyozott csúccsal, csilingelő díszítésekkel. Hogy jól össze lehessen keverni a Kuthodaw Paya-val, ezekben a szupákban is vannak márvány táblák százával, amire okosságok vannak írva, szintén a Tripitaká-ból. Ez is jól fotózható, ahogy egymás mögött sorjáznak a sztupák csúcsai, meg jó is közöttük mászkálni. Maga a fő sztupa is látványos: szép fehér, arany díszítésekkel, de hát ez elmondható itt szinte mindegyikre. Terasz veszi ezt is körbe ami sötétebb márványlapokkal van borítva és kellemesen meleg, ahogy az ember mezítláb mászkál rajta –de ez sem egyedi. Az ajtókra és a köröttük levő részekre táncoló alakokat és egymásba fonódó virágokat növényeket ábrázoló díszítéseket véstek. Sajnos, ezeket leírni nem igazán lehet: látni kell, mert a sok egyformaságuk ellenére mindegyik más és más: plussz még a környezetük, ami szintén változtat az összbenyomáson.

Nem tudom, mennyire derült a ki leírtakból, de nekünk nagyon úgy tűnt akkor, láttunk mostmár pagodát eleget, nézzünk valami mást. (Itt említem meg, hogy itt valamennyi pagodába nekünk, külföldieknek belépőt kellett fizetnünk –van, amikor egy jegy kettőre szólt-, és hiába volt a nagy tömeg, az éber figyelők mindig kiszúrtak minket –őszintén szólva, nem is bujkáltunk- és kísértek a pénztárakhoz, ahol egy belépő 2 és 5 dollár között mozgott, amihez váltani kellett fotó és videó jegyet és, a kettőt általában 1 dollárért.)

Egy időre letudva tehát a pagodákat, cserkészünk a tömegben egyet és úgy döntünk, hogy a reklám után visszajövünk (addig is maradjanak velünk!), de pótolnunk kéne az elvesztett folyadékot. Ebben a vásári forgatagban csak kajálni lehet, meg flakonos vizet vagy üdítőket inni, de valahol csak előadódik tisztességesebb ital. Hogy legyen mire inni, és mivel lépten-nyomon sütögetnek-főzögetnek, csak úgy kíváncsiságból bekapunk egy olajban ropogósra sütött tekercset, mint kiderül, banánpaszta van benne, de elég felejthető. Aztán pár lépés és igen, itt van egy teljesen elfogadhatóan kinéző étterem is, kerthelyiséggel, pincér öltözetű pincérekkel, kicsit kívül ugyan a nagy forgatagtól, de pont a mellett az út mellett, amelyen egyre csak érkeznek a polgárok a dzsemborira. Ennek a helynek az a neve, hogy Golden Lion, és ez rá is van írva, meg festve is van oroszlánilag a cégtáblájára, eltéveszthetetlenül. Az LP említést sem tesz róla, ami nagy hiba: remek egy hely és egyből itt van a sztupák meg a fesztivál mellett, bármikor vissza is mehetünk. Az étterem fedett része légkondicionált, és egyből közlik velünk, hogy itt karaoké lehetőség is van amit kár volt külön is mondani, mert belépve látjuk, hogy egy kifejezetten nyugati módra öltözött huszonéves lány nyekereg kezében a mikrofonnal, mellette álló barátnőinek pedig a figyelme megoszlik az előadóművész és közöttünk- itt lehetne mit újítani, de mi sörözni jöttünk, így egyértelmű, hogy kint ülünk le a kerthelyiségben, ahová a zene nem hallatszik ki, ugyanis mindent elnyom a vásári zsivaj, patronokkal, petárdákkal tetézve.

Idekint teljesen jó, csak lámpa alá nem szabad ülni, ugyanis az este beálltával kis bogarak ezrei röpködnek körülötte és hullanak alá, nyakba, sörbe, mindenhová. Mert közben megérkeznek a hideg, csapolt sörök is, 0,35 dollárért, darabja és minden pohárhoz kis fedő is, a bogarak miatt. Ez igen. Az asztal alatt egy szúnyogriasztó füstölög, kényelmesen hátradőlünk, sörözgetünk békésen. Előttünk az utcán pedig folyik az élet. Közvilágítás nincs, de most nem is kell: egymásba érnek a motorosok, motoronként legalább 3 emberrel, nagy kiabálás, sípokat fújnak, petárdákat hajigálnak egymás és a gyalogosok lába alá, röppentyűket lövöldöznek. Nekem amúgy is van némi fenntartásom ezekekkel a pirotechnikai cuccokkal, mert az ember úgy van kialakítva gyárilag, hogy pont annyi a szeme meg a keze, amennyi minimálisan szükséges, de hogy ezek közül a jó 30 méter magasra is felszálló tűzijátékok közül egyet sem vennék a kezembe, az biztos. A kilövő cső ugyanis egy kifúrt bambusz vagy valami keménypapír, és abba tesznek bele 5 – 6 töltényt, alágyújtanak –közben halad és szlalomozik a motor-, és a rakéták egymásután lövöldöződnek ki automatikusan, szépen surrogva, irányilag pedig arra, amerre éppen tartódik a cső. Jó esetben felfelé. Kevésbé jó esetben a tüzér be van nyomva, ahogy dukál, és ha menet közben meginog a motoron és jobban kényszerül kapaszkodni, akkor bizony a löveg irányzéka mindenhová kóvályog, csak felfele nem. Ilyenkor, mint egy Sztálin orgona, húznak előre a rakéták, kit hogyan találva meg: előtte menő motoros hátába, gyalogos járókelő lábába… Ez persze abban az esetben áll csak be, ha a kilövés sikeres és a rakéta elhagyja a csövet, mert ha a bambusz ágyúcső a röppentyűző kezében megyen széjjel, akkor abból vicces helyzetek alakulhatnak ki.

A tűzijátékozást a lányok is űzik, a maguk visszafogott módján. Mikor már mentünk hazafelé, láttuk, hogy az erődöt övező vizesárok mellett (jó ez az árok, legalább 10 - 15 méter széles a víz), lánytársaságok próbálkoztak a korláthoz odakötözni ezeket a bambuszrudakat, alágyújtottak és nagy visítva hátraszaladtak. Aztán vagy durrant és röppent vagy nem. A kevésbé attraktívak csak gyertyákat állítgatnak a korlátra, meggyújtják, leülnek mellé és csöndben nézik. Jópofa dolog még az, hogy egy kis hőlégballont készítenek, rá egy jó hosszú madzagot, vagy valami drótot tesznek aminek a végére gázolajba mártott rongyot akasztanak amit meggyújtanak és útjára engedik a szerkezetet –többnyire felszáll, de láttunk sikertelen próbálkozásokat is –de ne csodálkozzunk: az amerikaiaknak sem ment elsőre az űrrepülés. A sötét éjszaki égbolton imbolygó fáklyaszerű fények nagyon jól mutatnak, elég sokáig égnek, ha pedig valamiért elhagyja magát a cucc, többnyire kialszik mielőtt földet ér –legalább is nem volt tűzvész míg mi itt voltunk.

A lányok arca már nem minden esetben van bepacsmagolva; valószínűleg az estére való tekintettel, hogy már nem süt a nap, tehát nem kell behomokozni az arcukat, de még mindig a túlnyomó többségen rajta van ez a smink. Ennek lehet valami összefüggése az öltözködési stílussal illetve az anyagiakkal, mert akik nyugati-jellegű ruháikban itt teszik-veszik magukat a karaokén, azokon egyiken sincs.

Úgy döntünk, hogy visszanézünk még egyet a vigalomhoz. A tömeg nem lett kevesebb és a sötétség miatt egyre átláthatatlanabb. Még a banzáj színhelye előtt nagy területeket kerítetek le parkolónak, és ott áll ezrével a bringa, a motor. A parkolók érdekeltségi alapon működhetnek, mert előttük kikiáltók ugrálnak, hangosbeszélőkbe üvöltöznek igazi vásári stílusban, csak tetézik a hangzavart. Átmegyünk az úttest túloldalára –ez egy széles út, kétszer két sávos, középen elválasztó füves-fás résszel-, de ez nem egyszerű a nagy forgalom miatt és amikor pedig a motorosok meglátják, hogy fehérek vagyunk, ami petárda csak léztetik, beindul felénk, meg megy a nagy hellózás és integetés –ebben a petárdázásban semmi rosszindulat nincs és mi is így kezeljük: ha jáccunk, hát jáccunk. Zsombor nincs játékos kedvében de nekem is erősen múlik, amikor a fülemmel módosítom egy hátulról jövő rakéta röppályáját –nem is hallok rá egy darabig, bár jelen esetben ez szinte ajándék.

A népi banzáj azóta is fokozódott, amíg mi filozóf sörözéssel vesztegettük értékes perceinket. És most már megy a körhinta is, ami nem is körhinta, hanem egy függőlegesen felállított, 15 20 méter magas, jókora óriáskerék. Ebben az információban egyenlőre semmi olyan dolog nem volt, amiktől az ember szíve hevesebben verne, de ez az az óriáskerék működési elve egészen különleges. Mi megszokhattunk, hogy nálunk az ilyen alkalmatosságokat elektromos motorral hajtják, node itt nincs elektromosság, csak úgy. Így aztán kézi erővel történik méghozzá a következőképpen. Vagy nyolc fiatal srác mint a macska felmászik az óriáskerék sugárszerű merevítő rúdjaira, és egy kicsit mindig arrébb helyezkednek, így a kerék kicsit mindig lendül egyet, így szépen sorban valamennyi kabinja leér a földre, és a tisztelt szórakozni vágyó közönség el tudja foglalni a helyét. Míg ez körbe ér nagyjából 10 perc is beletelik (kiszállás, beszállás, pénzátadás stb.), de mindenki nyugodtan kivárja. Amikor már mindenki elfoglalta a helyét a kis ülőkékben a srácok egy adott jelre (még mindig fent a magasban, a keréken) az óriáskerék egyik oldalára másznak át, így az áthelyezett súlyukkal mozgásba lendítik a kereket. Egy darabig még másznak tovább is -a mókus működteti így a mókuskereket-, majd amikor már jól belendült kerék, hirtelen leugrálnak. Még nézni is életveszély: ha a kezük, lábuk beakad a vasak közé, ripityára törnek a csontjaik –és persze mindegyik rágja a béltelt, és be vannak úgy állítva, mint a parancsolat. A kerék a lendülettől forog néhányat, aztán lassul és megáll, majd kezdődik minden elölről. Kissé szakaszos a működtetése, de ez láthatóan nem zavarja az úri közönséget, aki az ajkán titkos félmosollyal élvez.

Hazafelé tartunk aztán eszünkbe jut valamit vacsizni. Szintén még az erőd fala mellett levő úton, már elég közel a GH-nkhoz egy étterem kínálja magát; neve nincs, pontosabban van, de külföldiül van kiírva, amit nem bírunk megfejteni. Bár nem is sokat áldozunk a megfejtésre, mert jó helynek látszik, egy pultrendszer van egy udvar közepén, előtte asztalok székek, amin víg helyiek eszegetnek, lármáznak, kártyáznak meg úgy összességében is nagy életet élnek és ami a szemlátomás: csak úgy dől a szesz. Ki is beszélt itt arról, hogy Myanmarban nem divat az ivás? Hát az a buta LP –nem először nyúl mellé. Bár az is lehet, hogy nem divatból isznak, hanem csak úgy, az íze miatt, de csak úgy aztán tényleg igazán, vagy nekünk van remek érzékünk kifogni a legjobb kocsmákat. Nem kizárt. Széleskörű ismereteim alapján tudom, hogy például egy beduin kilométerekről is megérzi a forrást a sivatagban.

Apróhúsos, faszénen forgatott nyársakat rendelünk –a nyársak kezelője egy baromi helyes kiscsaj, akinél közvetlenül ki lehet választani, melyiket is szeretnénk. Leginkább persze a lányt szeretnénk, de kizárólag csak teoretikusan, vagy tán Freudi alapokon állva, de mivel nem tudunk Zsomborral megegyezni, hogy gyermekkorú, vagy csak fiatalkorú megrontása lenne a tényállás, és a kocsmákban általában is jobb nem molesztálni a női személyzetet, mert kell nekem egy fejfa a helyi temetőben? Tehát maradjunk a kajánál inkább. A húshoz szósz jár, meg csipsz-szerűség, és persze sorolnak a csapolt sörök is. A húsok jók, a ráöntött szósz egyenesen kiváló, a csipsz pedig olyan, amilyen egy csipsz: ropog és nem bírod abbahagyni. A sör nem mondható erősnek –nem is kell, mert elősősorban szomjat kell, hogy oltson és csak víz ne legyen-, de ízre semmi gond nincs vele. Elővesszük a kockát, játszunk (irtózatosakat szívok) és nézzük a kinti forgalmat. Úgy tízre jár, de az utcán nem enyhül a kavalkád.

Egy idősebb német társaság esik be, a szokásos pocakos urak, testes matrónák. Az utcáról nézegettek befelé eddig, de minket meglátva jött meg a bátorságuk a helyhez –ha minket nem ettek meg a helyiek, talán őket sem. A beszélgetésükből kiderül, hogy a sokcsillagos Sedona nevű hotelből merészkedtek ki és nagyon meg vannak magukkal elégedve, hogy az idegenvezetőjük kifejezett rosszallása ellenére elcserkésztek egészen idáig, ami testvérek között is megvan 200 méter, ugyanis a hotelük a mi GH-nkal van szemben (de náluk nem 25 dolláros a szoba, hanem 150 - 200 között). Nézegetik a gusztusos nyársainkat, láthatólag nagyon hezitálgatnak rajta, de nem merik bevállalni, és végül csak söröket rendelnek de abba aztán elég tisztességesen belehúznak, egészségükre.

Az idő remek, jó meleg van, éppen kellően párás az este, abszolút elég a poló-rövidnadrág szerelés. Szúnyog pedig vagy nincs, vagy pedig elüldözte a magunkra kent szúnyogriasztó (a stfit állandóan nálunk van a kishátiban az elsősegélycsomagban), meg az asztal alatti füstölő. Érkeznek helyiek is, az évszaknak megfelelő öltözetben: hosszú farmer (kínai gyártmány), jó meleg pulóver, és fölötte hosszú ujjú dzseki, hogy nem sülnek meg! –de mit vennének ezek fel, ha neadjisten a jelenlegi 24 fok alá menne a hőmérséklet, talán a Luciano Pavarottit kerítenék a nyakukba? De ezektől megtanuljuk, hogyan is kell hívni a pincért, ha rendelni akarsz: két cuppantás a száddal és tapsolni is kettőt. De jó! Próbáljuk ki! –vélem én. Pofán leszünk vágva –véli Zsombor. De nem: cup-cup-taps-taps és a pincér kapja erre a fejét és jön. Működik, ezáltal kipróbálódik a Mynmar csapolt sör barna változatban is: nem egy ginisz, de iható. Az árak itt is versenyképesek: a végső számla 6 sör (ebből kettő barna), 2 csipsz, 2 barbecue szósszal összesen két és fél dollár. És még egy fontos információ a számláról: rá van írva a restaurancia neve: Myanmar Beer Station. Nem elfelejteni!

Ideje hazavergődni, de lehetőleg úgy, hogy ne kapjunk túl sok petárdát, pusztán burmai vendégszeretetből. Tehát a forgalommal szemben megyünk, meglapulva a fal mellett a sötétben mint Strílic, és mire a szembe jövők felfedeztek minket, addigra már túl is voltak rajtunk, hogy megpetárdázzanak. Így csak nagy hellózásra futotta, kivéve két elszánt, ámde totálisan bebaszott ürgét, akik feltétlenül beszélgetni akartak velünk. Visszafordultak a motorral és szembe a sűrű forgalommal ott pöfögtek mellettünk lépésben, hogy beszélgessünk hát. Zsombor veszélyt gyanított (hátha támadás készül) és menteni akart engem: elmondása szerint csak azért hagyott ott sec-pec magamra e helyi alkoholistákkal, hogy segítséget, mondhatni felmentő seregeket hozzon, ha szükségeltetik, pontosabban ha az ő harcművészete és …..öve (nem áruljuk el a színét) nem lészen elegendő.

De végül a fiúk megunják, köszönnek és továbbállnak, de az utolsó, ámde kiadós támadást az utolsó métereken mégis megkaptuk: a nagy forgalom miatt nem tudtunk egyből átjutni az úttesten és középen meg kellett állnunk: hát amit petárda mennyiséget a lábunk alá dobáltak, azt csak sok hellózás múlta felül. De végül hazaértünk. Állati mázli, hogy alig vannak kocsik, mert ha egy ilyen petárda egy rozzant, üzemanyagtól csöpögő autó alatt robban fel, abból lesz aztán tényleg emlékezetes tűzijáték.

De így igazán jó esténk volt. Visszanézünk még egyet a Mandalay hegy felé: az erőd falán elhelyezett kis lámpák egyenes vonala az árokban levő vízen megduplázódva vezeti a tekintetet a hegy alatti dzsembori felé, ahonnan már csak halkan szűrődik ide a lárma és a levegőre emelkedő petárdák surrogása. Fölöttük a tüzek füstje gomolyog és mindennek felett ott világít csillog a sötétből kiemelkedve a hegy tetején egy sztúpa kivilágított aranyló kupolája. Tényleg jó a látvány. És az este más tekintetben sem volt hiábavaló: mozgásunk olyan mint szőnyeg. Faltól falig. Sőt Zsombor egyéni szabadon választott gyakorlatként kómás állapotban ellipsziseket ír le a szoba közepén miközben engem óv a mértékét veszített alkoholizálás buktatóiról. (Nekem magyaráz? –aki ifjabb koromban nemdehányszor kiabáltam már fajanszba némely Unicum/sör páros után?) De most szerencsére baj nélkül ledőlünk és máris alszunk.

október 29. Péntek

Zsombor még alszik, kicsit még hagyom de addig sem tétlenkedek: a tükör előtt gyakorlok olyan talányos képet vágni, mint Orbán Viktor amikor megkérdezik tőle, hogy kétharmadnak mennyi a háromnegyede és hogy rettegést kelt-e benne a bolsevík önkényuralom megtestesítője, a Heineken címke. Alakul is a dolog csak az a baj, hogy neki a bal szemöldöke szalad fel jobban, nekem meg pont a másik, ráadásul Viktornak ilyen esetekben olyan barázdák redőzik gondterhes homlokát, mint amilyeneket a szorgos földműves szánt a villájával a baracklekvárban. És ez nem megy csak úgy, ehhez már tehetség kell.

Hogy a GH személyzetének van-e tehetsége bármire az nem derül ki, de elveik, azok vannak. Például ők úgy ítélik meg, hogy egy butélia sör bőven elég, ha van a hűtőben, és amikor tegnap este kértem, hozzanak fel egyet, értetlenkedtek, hogy van már ott egy de végül engedtek, így megúszták tettlegességgé fajulás nélkül, ami különös szerencse rájuk nézve, mert bal kezem a kórház, jobb kezem a temető.

A másik mérkőzés a párna frontján vívódik: hogy kicsit magasabban legyen, úgy, ahogy szeretem, a párnám alá egy vékony pokrócot tettem: rendszeresem kiveszik és eldugják a szekrény aljába, mert legyen már elég nekem az ő párnájuk, mit okoskodok. De én ellenállok. A harmadik a fürdőszoba tükör, ami fel-le billenthető: mi beállítjuk a mi magasságunkhoz, erre jön a takarító és visszaállítja az övéhez, és mivel ő feleakkora mint mi, így legfeljebb mi a hasunkat bámulhatjuk, hogy egyebet ne mondjak, mi mást még -ami persze korántsem lebecsülendő, de oktalan elbizakodottságra sem szolgáltat okot. A tükör ide-oda billegtetésével még azt is megállapíthatjuk hogy még az Inle tónál beszerzett szúnyogcsípések szépen múlnak és azóta nem is szereztünk be újakat. Amúgy is nehéz napokat élünk: a reggelinél hiába próbálkozunk, és magyarázzuk el több verzióban is, hogy a tükörtojást jobban süssék át, bólintanak, mosolyognak és ugyanolyan lágyan hozzá, csak még nagyobb mosollyal –bár ennél nagyobb bajunk sose legyen. Letöröljük ajkunkról a ráfagyott tejfelt, akarom mondani a szétkenődött tojást és hajrá a mai napnak.

Így 8 órakor már ott állunk a GH előtt, remek napsütéses a reggel, jó meleg van, úgy 24 fok körül, de a párásság még nem erős, szinte frissnek érezhető az idő. Ma szintén payá-kat fogunk nézni, és Win már nyitogatja is a kocsiajtót. Az autó frissen mosva kívül-belül, és a benzinszag is csak addig érződik, amíg le nem húzzuk az ablakokat: tudjuk, a csomagtartóban továbbra is ott lebzselnek a benzines kannák, nehéz időkre.

A városban nem erős a forgalom, de van jövés-menés: biciklisták, motorosok igyekeznek munkába (ahogy tegnap este is megtapasztalhattuk, itt szabad motorozni, csak Yangonból vannak kitiltva), a boltok előtt söpörgetik az utcát, az úttest közepén levő elválasztó részen a füvet, növényeket gondozzák. Ez persze csak a főutakra vonatkozik: a leágazó utcák már elég elhanyagoltak, az ezekről leágazóak pedig sokszor földesek és nagy a redva. De hát nem kell mást elvárni egy fejletlen ázsiai országtól. És azt sem lehet mondani, hogy a sok hulladék miatt erős lenne a szag. (De majd a város szélén, a személthalmoknál, oitt aztán rendesen –de majd írom.) Ahol közlekedési lámpa is van, ott visszaszámlálós a rendszer: digitálisan mutatja, mennyi ideig van még piros vagy zöld. Amúgy a város összképe: semmi különös, szokásos ázsiai város, többnyire egyszintes épületek, a magasabbak szállodák, vagy valami hivatalos állami, vagy kereskedelmi intézmény. Elmegyünk a Nylon Hotel mellett is –ez lett volna talán az alternatíva, ha nem sikerül lealkudni a mostani szállásunkat. Hát nemigen bánjuk, hogy nem ide jöttünk. Lényegesen gyengébb, még külső kinézetre is, és azt már tudjuk egyéb ázsiai tapasztalatból, hogyha kívül lepukkant, belül még duplán annyira az. (Ez ügyben egy helyen csalatkozni fogunk, mégpedig Monywa-ban, de arról is még írok).

A nagyobb kereszteződésekben fehér bukósisakos rendőrök hadonásznak, kissé nem is értve minket hogy merre is akarunk menni, aminek egyedüli oka az, hogy ugyan mi előre szeretnénk, de Win az indulásunk óta kitartóan balra indexel: a napsütésben nem látja a villogást a műszerfalon, az index kattogását pedig ugyebár nem hallja. Zsomborral nyugodtan megtárgyaljuk a dolgot –ha kissé félrefordulok, nem látja a szám mozgását, így bátran lehet kommunikálni, Zsombor pedig kerüli a visszapillantó tükröt -, de én sem merek szólni neki, inkább csak nézzen előre, minthogy forduljon felém a jó fülével, tehát teljes mellszélességgel.

Ennek persze az a következménye, hogy sok bringás a szembe jövő sávban –tartva az autó felsőbbrendűségétől- megáll, hogy jelzett szándékainknak megfelelően be tudjunk fordulni, meg a rendőr is int, hogy mehetünk, de persze mi nem, és döfünk előre a meglepett közeg karja alatt. Nézem Win arcát: ő sem érti mire vélni a dolgot, míg végül egy mellettünk menő másik autós rá nem kiabál, mire felfogja. Széles mosollyal kapcsolja ki az indexet, láthatóan tetszett neki, hogy eddig hogy félrevezette a közlekedőket, de vicces is volt! Tündéri pofa ez a Win, mi is csak mosolyogni tudunk az egészen, így igen jó kedélyállapotban folyik az utazás. Mi amúgy is vígak vagyunk, mert a magyar alapvetőleg egy vidám nemzet, mert bár a himnuszunk ugyan optimista kicsengésssel nemigen gyanusítható, de hiába tépi, csak tépi és csak tépi a balsors az oly sok viszályt (akit régen), mi reánk ez hatást nem gyakorol, küzdünk mint lúd a jégen.

A városi tömegközlekedés fő járgánya a bicikli, de vannak buszok is. Ezek gyakorlatilag tükörsima gumikra feleszkábált, ócskavastelepről kimenekített, rozsdás kaszniból állnak –nyitott a járgány: ajtaja leszedve, ablaküveg eleve minek- éktelenül füstölnek: ha megindulnak, teljesen elborítja a csimpaszkodókat is a füst, csípi is a szemüket rendesen, csak hunyorognak szegények. És eléggé megtelve nem is lehetnek ezek a járgányok: gyakorlatilag bárhol megállnak, hogy újabb utazók próbáljanak felkapaszkodni. De az utazóközönség türelmes: megpróbálnak helyet szorítani az újonnan érkezőknek, bármenyire is úgy tűnik nekünk, hogy ide már egy kisegér sem férhet fel. A módosabbak taxival közlekednek, már ha ez a kis járgány megérdemli a taxi elnevezést. Ugyanis kifejezetten aprócska kis pick up, tényleg kicsi, szinte machboxnak tűnik, talán mint egy tuk-tuk, csak nem háromkerekü, hanem négy. Nagy elképedésemre az van ráírva az elejére, hogy Mazda, de ez senkit ne ringasson: minőségileg és kinézetileg leginkább egy baromira leharcolt, ütött-kopott, festékhiányos Zaporozsec-re emlékeztet –a szovjet ipar csapása a Béketárborra-, a Zaporozse Agrikultúnyűje Závód traktorgyár remekére, amiről elég annyit kell tudni, hogy még a kis Moszkvicsnál is kisebb volt, látványilag megtévesztően hozta egy lámpákkal felszerelt öntöttvas fürdőkád formavonalát, csak talán ez utóbbi aerodinamikailag valamivel kedvezőbb paraméteketet tudhatott a magáénak. A főleg az volt a járgányban, hogy az utastér fűtését benzinkályhával oldották meg; így ugyan a kocsi fogyasztása 14 liter alá nemigen ment, de a tajgában, a mínusz 30 fokban is lágy belső atmoszférát biztosított különösen annak, aki szenvedélyesen rabja az égéstermék szippantásnak. Ez az itteni taxi formailag annyiban különbözik a Zaporozsectől, hogy mintha annak levágnák a végét és egy fedett platót tennének rá: amikor utaztunk vele, csak meggörnyedve tudtunk ülni rajta, pontosabban kucorogni hátul.

Tegnap a városközponttól északra eső Mandalay hegy környéki templomokat néztük meg, ma először a dél felé eső a Mahamuni paya kerül sorra a nevezetes sztupák közül. A Mahamuni Payába hajnali négykor érdemes menni leginkább. Akkor ugyanis megmosdatják a Buddha szobrot –olyat lehet látni máshol is, hogy öntözgetik a szobrokra a vizet, persze, nem mindegyikre, mert nem mindegyik vízálló-, de itt a fürdetésen kívül még a fogát is megmossák a főszobornak (azt is szenteltvízzel, a helyi fogorvosok egyesülete véleményének kikérése nélkül, mert azok biztos a inkább a Cif+Domestos+vulkánikus homok elegyet javasolnák, lóvakaró kefével erőteljesen felhordva a fogzománcra: fog pótlásból élnek, nem? –majd hülyék lennének olyat ajánlani, ami tényleg védi a fogat). Tépelődtünk is, hogy keljünk-e emiatt ilyen korán, végül abban maradtunk, hogy inkább nagyon elképzeljük a dolgot és alszunk, és majd megnézzük normális időben, amikor már tiszta a foga, mert ez feltétlen egy szobornál. („Tiszta fogsor –üde sóhaj: mosson fogat Ped lábsóval!”)

Fényképezni úgysem lehet a szertartást, pedig elnézném amint habzik a szája, mint a Kövér Lászlónak a kampányban, amikor azt mondta, hogy „Az szdsz a saját, rusnya, ragyás képére formálja az országot”, de ezt a kijelentését a (pincér)médiában szolgáló (poszt)kommunista (bér)tollnokok kiragadták a szövegkörnyezetéből, mert a szövegkörnyezetében ez a kijelentés valójában azt jelenti, hogy pont az ellenkezője. Én személy szerint különben maximálisan egyetértek Kövér Lászlóval abban, amit még mondott ott Berhidán: „A választás tétje nem kisebb, mint a demokrácia léte" –mondhatni, szó szerint nekem is ez a véleményem, bár azt nemigazán goldoltam volna, hogy ilyen magas lesz érte a számla.

Tehát, ha már hajnalban nem is, de akkor most hajrá, és kimegyünk a város külsőbb részén levő Mahamuni Paya-hoz. Ilyenkor délelőtt a színek még nem az igaziak: ez a reggeli pára miatt van és inkább délutánra tisztul ki az idő, és lesznek karakteresebbek a színek. Most inkább fülledtebb, meg igazából jó meleg is van, és áll a levegő, bár Mandalay klímája messze kellemesebb, mint például Yangon-é, nem is beszélve Bangkokról –bár speciál nekem a Bangkok-i párásság is nagyon bejön.

A sztupa fényes kupolája szépen csillog a környező pálmafák között. A Mahamuni paya (a Mahamuni név azt jelenti, hogy maha (nagy) muni (bölcs) tehát Nagy Bölcs, azaz Buddha) 1784-ben épült, száz év múlva leégett a teteje, de megcsinálták, és ez is nagyon-nagyon szent pagoda, sőt ez a legszentebb Myanmarban. Saját honlapja is van (www.mahamunipagoda.org), ami az itteni szűk keresztmetszetű netes helyzetben igencsak kivételesnek mondható, más kérdés, hogy az angol nyelvű része under construction, a burmai írásjelekben pedig nem vagyok feltétlen otthonos.

A templomot az itteniek Payagyi, azaz Nagy Payának is hívják és elég sokan is vannak, a délelőtti órák ellenére. Döntő többségében helyi hívek, meg elvétve néhány turistás arc, merthogy szerepel a csoportos utak programjában is, de nem zavaró a bámészkülföldiek létszáma. Bár a paya alig 250 éves, a benne levő szobor igazán régi és innen származik ez a nagy szentség. Történetéről az LP egy kapa hangot sem ír, máshol azt olvastam, hogy gőzük sincs róla mi volt mielőtt ide hozták volna, de vannak akik tudják, mi is a frankó.

Ezek szerint a szobor Burma nyugati, tenger melletti részéről származik, ami a történeti időkben jelentős szerepet töltött be a buddhizmus terjesztésében. A terület mai neve Rakhaing, anno Arkan néven futott. A helyi krónikák szerint a Mahamuni Buddha-szobrot a Krisztus előtti VI. században készítették, tehát még Buddha életében, amikor is a Nagy Bölcs itt élt és tanított -a szobor tehát még Buddha életében készült róla, így az Ő lelke van benne, és mint ilyen, egyedüli a világon. Ezért is mosdatják, mossák a fogát, mert élőnek tekintik és ha már ilyen, akkor természetesen csodatevőnek.

A modern historikusok pár száz évvel fiatalabbra teszik a szobor készítését, Krisztus előtt 200 körül, tehát semmiképpen sem Buddha életében. Ezek szerint egy Ashoka nevű indiai király küldte szerteszéjjel a világba a buddhista szerzeteseit és így jutottak el ők erre a tájra. A szobor ekkor készülhetett, mert Krisztus előtt 81-ben az aktuális burmai király, Nagarasinda is elutazott oda, kifejezni Buddha iránti vallásos imádatát. Templom is épül a szobornak és a hívek elkezdték rakosgatni rá az aranylemezeket. A későbbi történelmi korok királyai mind csináltak valamit a szobor körül, egyesek elfoglalták a területet, mások visszafoglalták, hívek menekültek ide folyóáradás elől, a teakfa templom is leégett meg újra is építették, földrengés is volt errefelé, és zsinórban rendezték a szobrohoz kapcsolódó vallásos ceremóniákat is: szóval mozgalmas élet volt errefelé, nem unatkoztak. Az (eddigi) utolsó szót végül Bodaw Maung Wyne király mondta ki, aki elfoglaltra a területet és a szobrot elszállíttatta Mandalayba 1784-ben, a jelenlegi templomába.

A szobor jelenleg 4 méter magas, bronzból készült, de ebből a bronzból semmi sem látszik, lévén a hívek az évszázadok során a kis aranyfüst lapocskáikkal kb. 15 centiméter vastagon befedték. Láttam egy 1901-ben készült fotót a szoborról: még egészen karcsú, mostanra meg már kifejezetten dundi. Az arca különösképpen ragyog, mintha ki lenne polírozva: hát nem veszett kárba a sok fogmosás és mosdatás. Itt is előírás, hogy csak férfiak mehetnek be a szentélyébe és ragasztgathatnak aranylapocskákat, de mivel a szentélynek nincs ajtaja, a nők és a többi hívek is láthatják, színről színre, ahogy mi is. A szoborról hivatalos videofelvétel is készült, és amikor a fesztiválja van február elején, szerte Myanmarban beteszik a lejátszóba és amíg megy a film, pont úgy imádkoznak a TV képernyő előtt, leborulva, meghajolva, mintha ott lennének a színhelyen.

A fő Buddha szobor bevizezését hajnalonta a mosdatásban megfelelő végzettségű papság végzi de nagyon nem férne bele a buddhizmus felfogásába, hogy ezek a dolgok pusztán egy kivételezett kör privilégiuma lennének. Így aztán van egy melléképület –kívülről ez is jól néz ki, meg díszes, persze- ahol a köznép is mosogathat kedvére. Belül egy eléggé leharcolt közfürdő benyomását kelti: középen egy fehér csempékkel kirakott medence-szerűség, a falakon a festék lepattogva, az elektromos kábelek vakolása sincs eltüntetve, a világítást –pár lámpa az egész- biztosító faliszekrényből kígyózó huzalkavalkád biztosítja. Na, ez itt a panelprolik számára létesített fürdetőhely. Itt van ugyanis egy rakás kisebb Buddha a hét minden napjára, erősen vízálló változatban, alaposan bearanyozva. (Eddig még nem írtam hogy a Myanmar-szerte a sok aranyborítású szobor borítása azokkal az aranyfüstlapokkal történik, mint amilyen kis lapocskákat felragasztanak rájuk, csak ezek jóval nagyobbak és talán valamivel vastagabbak is.) Hát ezeket a szobrocskákat öntözgetik a népek az erre a célra rendszeresített műanyag edénykével, lötykölgetik a vizet a szobrokra szépen, a hét valamennyi napjára eső mosdatást lerendezve szépen sorban menve, egy füst alatt. Ja, persze van füst is: füstölők nélkül semmit sem ér a fürdetés. Nagy a sorbaállás, talpas szerzetesek, szerzetestanulók, hívek: mosdatás kicsiben és nagyban. Nagybuddha a papoknak, kisbuddha a népnek.

Nemcsak a nagy Buddha szobornak van itt csodatevő hatása. Egy másik épületben hat darab, emberméretűnél nagyobb bronz szobor szobrozik, fontos funkciókkal. Van három oroszlán, két szobor jut a hindu vallás Shívájának és egy Airavatanak, a háromfejű elefántnak. (Ha valaki Erawan néven ismeri a háromfejű elefántot, akkor nyert, mert így is hívják olyannyira, hogy például Bangkokban a „kívánság sarok”, hol füstölőket lehet gyújtani, meg táncosnőket megfizetni szent táncok bemutatására, az is Erawan-szentély. Sőt: az Ayeyarwady folyó neve is Erawan-ból származik, na). De a szobrok is származnak valahonnan, méghozzá Kambodzsából, Angkor Wat templomából származnak. Ennek megfelelően tipikusan kambodzsai vonásokkal illetve stílusban vannak megszoborva. 1431-ben csapták meg onnan élelmes thai-ok és vitték Ayuthayába, és a mikor a burmaiak elfoglalták, a várost lerombolták, a Buddha szobrok fejét leütögették, az aranyborítást a templomokról szépen leolvasztották aztán hajrá, ők is vitték, ami mozgatható, például ezeket a szobrokat is. Vitték először Bagan-ba (oda még megyünk mi is), onnan meg a nyugati parti Arkan-ba (erről meg az előbb írtam), majd pedig ide hozták 1784-ben, amikor a nagy Buddhát is. Így most itt vannak. Elméletileg kellett volna még egy szobornak itt lenni, de azt az egyik helyi király elvitte a Mandalay-i palotájába, hogy azt védelmezze. (Majd látjuk: nem védelmezte.)

Mert ezeknek a szobroknak a funkciójuk a védelmezés meg az orvoslás. Ha valakinek valamilyen baja van, vagy fáj valamelyik testrésze, vagy bizonyos testtájakra szeretne rágyúrni, a szobroknak a vonatkozó részét kell megsimogatnia. Férfierő élénkítés esetén az elefánt agyarát. A helyiek kellő komolysággal teszik ezt a simogatást, a turistacsoportok nagy viháncolással -persze egyik hapsi sem nem mulasztaná az elefántagyar simogatását. Mi kihagyjuk, nincs rá szükségünk, de ez nem a reklám helye, csak a mértéktartó realitásé. A szobrok a sok simogatástól persze jó fényesek, itt-ott már lukasak is, de ez inkább a hurcolgatástól lehet, mert ennyire azért még a bronz sem kophat. Őszintén szólva, még talán az is lehet hogy orvosilag remekül működnek, de a szépségüktől nem voltam elájulva. Persze, a körzeti orvost sem a sármossága miatt (végett) látogatjuk, ámbár hallottam más eseteket is.

Amint ott nézelődünk, valaki megfogja a karomat. Hátranézek, hát még egy helyi viszonylatban is nagyon szegényesnek látszó asszony, karján egy kókadt kisgyerekkel néz fel rám. Valamit kommunikál, ami a gyerekkel kapcsolatban van, láthatólag, de elég elesettnek látszik, így úgy teszek, mint aki figyelmesen végighallgatja és érti is a bánatát. A szöveg végén elővesz valahonnan egy apró, legfeljebb 2 cm-es, fából készült bagoly-imitációt: nagyjából négyszögletes az egész de úgy van kifestve, hogy a nagy, kerek szemeivel baglyot jelképezzen –láttunk ilyet árulni sok méretben, ennél jóval nagyobb változatokban is- és átnyújtja nekem. Tipikus: adott valamit, adjak én is -hát nyúlok pénztárcámért, de lefogja a kezemet és csak nyomkodja bele a baglyot és közben mutogat a gyerekre. Erre a jelenetre persze egyből kis tömeg áll minket körül, mert ez esemény, hogy egy helyi a turistával kommunikáljon. Valaki végül nagy nehezen elmotyogja, hogy a kisgyerek beteg, és az anyja ezt a kis baglyot itt vette a bazárosoknál és áldozati ajándékként akarja nekem átadni, hogy a gyerek meggyógyuljon. Így leírva talán nem érzékelhető, de ott nagyon szívszorító volt a szituáció –a kisgyerek tényleg nagyon rosszul nézett ki: a sápadtsága még az alapvetőleg barna bőrén keresztül is szembeötlő volt. A Kalaw-i kirándulásom óta tudom, hogy a legminimálisabb gyógyszer is rettentő nehezen elérhető számukra, de hiába: nem vagyok orvos hogy legalább valami sejtésem legyen arról mi lehet a kisgyerek baja. És a kishátizsákomban talán még lázcsillapító sincs (ha lázunk lenne, ott a nagyhátiban a fő gyógyszeres), de ha lenne is, az is kint a csudában, ahol Win megállt a kocsival; nem tudok mit tenni. Elteszem a baglyot és most is itt van az íróasztalomon, hogy sosem felejtsem, milyen körülmények között is élnek emberek, akikhez képest nekem a legnagyobb problémám is eltörpülhet.…

…

…

Ahol szent dolgok ilyen mértékben felütik a fejüket, ott az üzleti élet sem panghat. Hát itt sem pang, méghozzá olyan mértékben nem pang, hogy a payába bevezető folyosókon minden elképzelhető mértéket meghalad az egy négyzetméterre eső elemes, integető műanyag macskák (írtam már, kedvemcem a Maneki Neko) száma, komoly mennyiséget képviselnek a lufiként felfújható babák (nem olyanok, amelyeket sex shop-okban lehet venni és amelyek célirányos helyeken alkalmassá vannak arra téve, hogy kialakulhasson velük egy igazi romantikus kapcsolat, hanem olyanok mint a Valentin napon, amit a virágárusok vezettek be Magyarországon, mert még nem keresték magukat hülyére a többi ünnepeken –de működik: ezeken napokon a gáláns diszkólovagok a virág és a lufi mellé egy dupla hamburgert is ajándékoznak Júliájuknak, dupla pukkanóval a kólában, ej be elegáns, gavallér szokás), és persze Buddhák képeken, edényeken meg millió más kacat: hajtűk, karperecek, kis és nagy kövek, nyakláncok, festett tányérok és minden más, amit a műanyagipar ki bír fröccsönteni, kivéve a nagyfröccsöt, amit a Győző Bá’ fröccs önt a Móri borozóban. Mindezt nagy kiabálásokkal és alkudozásokkal a vallási elmélyülés elősegítésére. De hogy úgy mondjam: nálunk ez szelet nem vet, s’ vihart sem arat.

(Ja, és a az kisbagolyról az íróasztalomon, amiről nemrég írtam, egyes barátaim úgy vélik, hogy pont úgy néz ki, mint a Boross Péter ex vendéglátós belügyes és miniszterelnök, csak neki nem jön ki a fejéből egy kis madzag, hogy azon fityegtethető lehessen -és ez bizony nagy hiányossága ennek a derék embernek.)

Beljebb már kissé csitul ez a kavirty-dolog. A hívek lepetelednek a földre és néznek befelé a szentélybe, hol a fő Buddha szobor áll, amire elég ütemesen kerülnek fel az újabb és újabb aranyfüst lapocskák –pedig csak a férfiak mehetnek be és ragasztgathatnak, ahogy már írtam is. Négyen-öten szinte állandóan ott szorgoskodnak körülötte –az asszonyok kívülről csodálják a dolgot.

A payát körbevevő kerámiával burkolt udvaron több kisebb épület is van mindenféle szobrokkal, meg a harangok is, úgy jó egy méteresek. Üti-vágja őket a jónép a melléjük kitett jókora furkósbotokkal de az igazi szép, mély hangzást úgy lehet elérni, ha a harang alsó peremét ütik, méghozzá a dorongot merőlegesen tartva, mint egy dárdát, és úgy kongatják meg a rongyokkal bebugyolált végével. A gyerekek jól szórakoznak ezen a harangozásosdin és csépelik, összevissza. A kutya sem szól rájuk. Lehet, hogy nincs sekrestyés.

De fagyiárus, az van. Sok a gyerek és miután az anyucijuk szépen megette őket a kis műanyag tálkából és ő maga is bekanalazta a maradékot, szépen elcsomagol, így itt az ideje a fagyizásnak. A fagyi árus hihetetlen színű tölcsérekbe –rózsaszín, világoskék, zöld- adagolja a fagyit, amit egy műanyag edényből deponál ki. Az edény nem túl nagy, és jellegét tekintve mifelénk ilyenben 5 kiló diszperzitet lehet venni a festékboltban: nem kizárt, hogy ez az edény is eredetileg ilyesmire szolgált. Nem is bírja sokáig a melegben a fagyi, folyik szépen. Ránézésre is gyomorrontás –nem is nézzük sokáig. Ezzel a képpel búcsúzunk, a bejáratnál megtaláljuk Win-t a kocsijával együtt, belebújunk a bakancsainkba és gyerünk, még tovább dél felé, Amarapurába.

Ott is gyerünk megnézni az U-Bein hidat, de előtte még a Maha Ganayon Kyaung kolostort. Mindkettő Mandlay körüli ősi városok (a tegnapi Mingun-on kívül: Amarapura, Inwa és Sagaing) egyikében, az Amarapurá-ban van, nem mesze Mandalaytól. Az igazat szólva, Amarapura nem úgy néz ki mint egy magára hagyott ősi város, és egyáltalán nem is néz ki különálló városnak, inkább úgy van, hogy az ember megy kifelé Mandalayból, házak, viskók, ahogy ez a városszéleken szokásos, aztán egyszer csak azt mondja a Win, hogy na, itt vagyunk, ez Amarapura és ez a felkeresett kolostor.

Történelmileg az a helyzet, hogy Amarapura-t (a város neve: Halhatatlanság) Bodawpaya király tette fővárosává 1783-ban, amikoris áttette Inwa-ból a királysági székhelyt. Ez a fővárosdi dolog nem tartott sokáig, mert 1823-ban Badigyaw király ismét visszavitte Inwa-ba, de 14 év múlva, 1837-ben a következő király (Tharrawaddy) ismét Amarapura-ba helyezte a székhelyt és innen már csak a sok pagodát építtető Mindon király következett a rámolással Mingunnal és a Mandalay-al, mint fővárossal. Aztán a britek befejezték a fővárosdit is meg az egész királyságosdit is, amikor véget vetettek a burmai függetlenségnek meg a költözködéssel együtt járó rumlinak. Visszanézve ezt a nagy ide-odát, nagyon úgy tűnik, hogy a nép vezetőinek akkoriban is fontosak voltak a presztizs-szempontok, az, hogy hol legyen a főváros, vagy hol épüljön a Nemzeti Színház és hasonlók, kerül, amibe kerül.

Elsőnek a Maha Ganayon Kyaung kolostor a megnézendő, ahol az asztrológiai központ is van és ami a turistacsoportok által is kötelezően meglátogatott hely. Előtte buszok sorjáznak, jópáran. A kolostor nagy kiterjedésű, számos földszintes vagy egy emeletes épületből áll. Az épületek teakfából készültek, és igen jó mutatnak. Hogy hány szerzetes, vagy szerzetes-tanuló novícius él itt, azt a különböző leírások eltérően jelzik: az LP szerint „ezrével”, máshol csak ezret írnak, ismét máshol pedig 5.000 –et. Így vagy úgy: sokan tanulnak itt, méghozzá három alapvető témakörben: Buddha beszédei, Buddha filozófiája és a szerzetesi élet szabályai. Hogy állandóra vagy alkalmilag vannak itt, az attól függ. A buddhista vallás szerint egy fiúgyereknek kétszer az életében kolostorba kell vonulnia, egyszer 6 és l4 éves korában, legalább 10 napot kell eltöltenie a kolostorban, majd 20 éves korában ismét el kell töltenie 10 napot kolostorban. Ez persze a „világiakra” vonatkozik, ezekből nem lesz végérvényesen szerzetes.

Minden esetre ez az itteni létszám elegendő volt ahhoz, hogy a turisták feltétlenül meglátogassák és jó alaposan megnézzék, hogyan is élnek ezek itt. Érdekes módon, az itteniek jól tűrik, hogy a mindenfelé elcsámborgó idegenek a kameráikkal benyomuljanak a tanuló, meditáló helyiségekbe –ha másként nem szabad, akkor az ablakon keresztül-, a konyhába a fazekakba, a képükbe amikor esznek és habozás nélkül akkor is, amikor félmeztelenre vetkőzve mosakszanak –persze csak a férfi szerzetesek esetében. A csoportok látogatását arra koncentrálják –és Win minket is erre az időpontra hozott ide, úgy 10 –11 óra tájban-, amikor a szerzetesek megkapják a délelőtti kajájukat. (Napjában kétszer esznek: van a hajnali fél 6 órás, meg ez.)

Kétségtelen, elég látványos, amikor az udvaron felsorakozik a bordóruhás szerzetesek hosszú sora kezükben az agyagedényükkel, csendben, maguk elé tekintve a földre. Az ételosztást a papokra önkéntes alapon főző, többnyire középkorú nők intézik, de néhány fiatalember is ott sertepertél körülöttük.

A szerzetesek sorjában odalépnek a szintén egy sorba felsorakozott nőkhöz, akik a rizst belemerik az edényekbe, majd pedig bevonulnak az étkező termekbe, ahol az asztalon a rizs mellé járó, kiegészítő főtt zöldség áll nagy, közös tálakban és csendben elfogyasztják az ételt. Az biztos, hogy nem éheznek: van is közöttük elég testesnek mondható, bár kétségtelenül inkább vékonyabbak, vagyis inkább nem túltápláltak. Hogy mennyi zöldséget lapátolnak be az nem tudom, de rizsből jókora adagot kapnak. Próbálom megcaccolni, mennyi is lehet: rizskupac magassága legalább 10 centiméter, szélessége pedig 15 centi is megvan, így számításaim szerint egy jó másfél literes edény simán tele lenne vele: csak megjegyzem, nálunk egy jól megpúpozott mélytányéron ennek a harmada, ha elfér. Persze ez az úgynevezett „ragacsos rizs”, ami nem pereg szanaszéjjel, hanem szépen össze van állva, lehet belőle törni. Nem is kanállal, hanem eleve kézzel osztják, két marokkal jól belemarkolva a rizses kondérba, majd így púpozzák a tányérra. Mondhat bárki bármit: ez az egyszerű főtt rizs nagyon kiváló étel, ízre is remek: a rizs igazi, természetes ízét adja. A rizs adag tehát kifejezetten jelentős bár az is figyelembe veendő, hogy 12 óra után már nem szabad enniük és este kb. 9 órakor fekszenek le. És semmi nasi, se sütike, se csokika.

A gyerek-szerzetesek –vannak közöttük a szokásos bordó ruhások, de fehér ruhások is, amilyeneket máshol nem is láttam-, a tanulók és a 20 éves korukban szerzetesekké váló novíciusok külön esznek, közöttük a rendre vigyázó szigorú tekintetű felnőtt szerzetesek lépegetnek, de nem szólnak a gyerekekre ha közben egymással beszélgetnek. Persze viháncolásról szó sem lehet. A felnőtt szerzetesek között sem a kajára várás, sem az étkezés közben diskurzus nincs.

Amint egy kicsit félrehúzódva állok, odalép hozzám egy 20 – 30 körüli szerzetes, a szokásos ismerkedési formulákkal: honnan jöttem stb. Kicsit elbeszélgetünk erről-arról, kérdezem, nem zavarja őket ez a sok turista a napi életükben, tanulásaikban, meditációikban? Hát egy kicsit –mondja, de úgy látom, hogy tényleg nem annyira, és ez a fiú is inkább örül, hogy beszélhet valakivel.

A kolostortól nem messze van az U Bein híd, ami szintén felkeresendő. Naplementekor készült képe elég közismert, ez díszítette a Vista 2004-es katalógusának címlapját is. Tudva, hogy a turistacsoportok következő állomása ez a híd, mi gyorsan összekapjuk magunkat, hogy még előttük odaérjünk.

És megint, mivel kell szembesülnünk: az U Bein híd megint leg-leg-leg! Ugyanis ez a híd a világon a leghosszabb teakfa híd a világon! Az imént meglátogatott kolostortól néhány percnyi sétára van és vezet át ez a híd a Taungthaman tavon keresztül. A híd 1,2 km hosszú és pontosan 1.086 db lábon áll a tóban, közöttük 482 áthidalással –tehát ez nem olyan híd, hogy van két, vagy négy pillére, hanem ennyi van neki, legalább is a leírások szerint. Ezáltal nem egy Erzsébet híd, hanem leginkább egy balatoni stég jellege van, ami a víztükör felett másfél-két méteres magasságban vezet. Amikor száraz évszak van, a tó kiszárad (bíztatásként megjegyzem: amikor monszum van, akkor pedig nem). Jelenleg éppen a köztes állapotban vagyunk, a vízmagasság jó derékig érhet, legalább is a benne álldogáló horgászokból megítélve. A kacsák lába nem ér le.

A közel két évszázaddal ezelőtt (1849) épített híd faanyagát Amarapura kormányzója adományozta (más írások szerint: egy hivatalnok az amarapurai kormányzóságon) egy lebontott palota (más írások szerint: Saging és Inwa régi épületeinek) faanyagából a szerzeteseknek. Az illetőt U Bein-nek hívták és róla kapta a nevét a híd. Ennél jobb reklám nem is kell, hogy a teakfa mennyire bírja az időjárás viszontagságait: itt ahol süt a nap évhosszan, eső is van bőven, pára meg szinte mindig, ezek az oszlopok pedig 200 éve bírják, plussz az akárhánytíz-száz év, amíg a lebontott palotában (házakban) szerepeltek építőanyagként.

A tó elég nagy. A jó egy kilométeres híd a legkeskenyebb részén vezet át, tőle balra és jobbra is alaposan kiszélesedik. Itt-ott fák állnak benne –nem mély, írtam- vízinövények, sás szerűségek. A VISTA katalógusból ismert esti fényképe eléggé mutatós, de így napközben is látványos és nyugodt a vidék: a kolostorban látott turisták még a buszaikban várakoznak egymásra (mert egy csoportnál mindig van valaki, aki leszarja többieket, és nem tartja be a gyülekezési időt), így jóformán miénk az egész. Érdemes végiggyalogolni a hídon, mert a kék víztükör, a fák zöldje a parton és közöttük a barna, patinás fahíd, igen jó látvány.

Így hát mi is végigmegyünk a hídon. Ahol turistákat várnak, ott természetes, hogy árusok is vannak, de kettőnket látva még nem ébred fel bennük az a vadászösztön, ami egy komplett turistacsoport lerohanásakor jellemző. Kínálgatnak ugyan dolgokat, de kezelhető intenzitással ami azért is szerencsés, mert a híd nem túl széles, és nem lenne jó állandóan árusokat kerülgetni. Csónakosok is ajánlkoznak, hogy átvisznek, aminek az égatta világon semmi értelme sincs, mert milyen plussz élvezet az, ha nem kényelmesen sétálsz, hanem kucorogsz egy csónakban, ami pont a híd mellett közlekedik amúgy is. Az árusok közül ami legjobban megragadott az egy fiatal és nagyon csinos lány volt, aki egy élő kölyökbaglyot árult. A madár nem volt több 20 cm-nél, baromi jópofa volt, hogy pislogott és forgatta a fülét meg a fejét –együtt és külön-külön is- és valószínűleg áldozati állatként volt vételre felajánlva. Mármint itt az az áldozat, hogy az ember megveszi és elengedi –mennyivel jobb, mint leöldösni. A kisbagoly is baromi jól néz ki, a lány is meglehetősen: kár, hogy a kettő együtt nem fér el a hátizsákban. Bár, végső soron a baglyot zsebre is lehetne vágni, vagy el is lehetne engedni, a lányt meg bezsákolni a nagyhátiba.

A híd túlodalán van egy „teashop and art gallery” –hogy ezt egy felirat hirdeti, de ez kimarad a megnézésből. Kimarad –hát kimarad, ezért nekünk el kell számolniuk az Úr színe előtt, pont úgy, mint a kereskedelmi televíziók vezetőinek: nekünk eme kihagyott lehetőségért nekik pedig azért, mert a fiatalokat megtévesztve azt sugallják, hogy jobb leszbikus kurvának lenni mint kazánkovácsnak, és ezért nem vágyik minden Bokrétás Magyar Hajadon arra, hogy Torgyánné Cseh Mária legyen, legkevésbé sem Gurmai Zita MSZP nőtagozati elnök.

De nem marad ki más itteni látnivaló, mert nemrégen volt (pár perccel ezelőtt a híd, tegnap a mingun-i harang és a többi) hogy valami olyasmivel találkoztunk itt, ami valamilyen szempontból egyedülálló a világon és itt van, lám a Kyauktawgyi Paya is, amiben pedig megtalálható a világ legnagyobb márványból szoborlott Buddha szobra. Ráadásul ez zöld márványból van, ami egy kellemesen paszteles, halványzöld színt jelent, ami kifejezetten jól áll ennek a Buddhának a sok lemeszelt/aranyozott Buddha változathoz képest. Persze az itt nem lehet, hogy egyszerűen csak márványból legyen valami. A szobor mögötti fal csak úgy csillog az aranyozott díszítésektől meg magán a szobron is van aranyozás, de ahhoz képest, hogy itt mindent lekennek fehérre-aranyra, elég visszafogottam: csak a körmei, a csúcsos sipkája meg egy-két díszítő pánt arany rajta. A szája pedig jajvörösre festve –ez is jól megy a zöldhöz. A szobor tényleg jól néz ki, még a tekintete is jobban kimunkált, ahogy maga elé néz, jobbjával a földet érintve (bhunisparsa mudra), mivel a földdel való kapcsolattartását érzékelteti. A Buddha szobor négy oldalán 4 x 20, összesen 80 intelem van felvésve, utalva Buddha nyolc fő parancsára, ami pedig a helyes: gondolkozás, megértés, beszéd, cselekedet, élet, alkalmazás, figyelmesség, összpontosítás (egyes kutatók szerint arról is szól, hogy az Árpád–ház kihalása után a helyes királyválasztás csakis Viktor Király (áldassék szent neve, és a föld is, ahova lép!) személyében testesülhet csak meg, de ezt a lapot már a korbeli vérnősző kommunisták kitépték és megették, ezért nem maradt ránk, de nem kétséges).

A Kyauktawgyi Paya-t (the pagoda of the “Great Marble Image”) is a Mindon király kezdte építtetni 1853-ban, nem lett befejezve 1878-ig mindenféle palotaforradalmak és helyi zavargások miatt. (Nagy gondja ez a mi politikusoknak is: alkotnának ők népjólétet szívesen akár életük végéig, aztán pedig atyáról fiúra szállva folytatni az országépítést, csakhogy a választók sosem hagyják őket igazából kibontakozni). Pedig a népi összefogás itt is kellett, lévén a nagy Buddha szoborhoz a követ ide kellett valahogy cipelni és a nép vezetői akkoriban sem arról voltak nevezetesek, hogy megfogták a munkát két kézzel; jó-jó, néha annak idején is biztos kimentek árvízkor gumicsizmában szerencsétlenkedni a gátra az akkori TV híradósokkal, kolbászt is töltöttek rőfnyiket tán, csókoltattak kezet 100 éves boszorkányokkal akiket nagy szerencséjükre öreganyámnak szólítottak, gyerekbuksikat is simogattak szakmányban (milyért jó a kisgyereknek, ha valaki beletörli a zsíros mancsát a hajába?), de kapásból fel tudok sorolni egy sor vezető magyar politikust, aki az életben nem dolgozott (a Parlament nevű cirkuszt ne nevezzük munkahelynek –az szórakozás), de az igét osztani, hogy a hogyant hogyan kéne hogyanni, azt mindegyik tudja.

Szóval a templomnál azért volt szükséges az összefogás, mert valakinek csak ide kellett cipelni a márványt a Buddhához: tizenhárom napig cipelte 10.000 ember a márványtömböt az Ayeyarwadytól a tetthelyre, hogy kifaragódjon. Egy másik történet szerint a 10.000 fő stimmel, de nem is cipeltek, hanem ástak, méghozzá egy csatornát a folyótól és azon úsztatták fel, de a nagyszámú tömeg ide is kellett: 10.000 embert rendelt ki király, hogy meregessék a vizet a folyóból a magasabban fekvő csatornába, a megfelelő vízszínt eléréséhez. Gondolom, hogyan történt: kislapát, kisvödör, pogácsaforma -ahogy mi az óvodában meregettünk a homokvárhoz a pisit.

A templom kívülről is szép: fehér, kőfaragásokkal szépen díszített, lendületesen kiemelkedő toronytetővel, körülötte a trópusi fák zöldje ad jó kontrasztot. Belül üveglapokkal, tükrökkel borított falak, zöld kerámiával fedett oszlopok között vezet az út a Buddha szoborhoz, így aztán csillog itt minden és passzolva a szoborhoz, a fő szín itt is a világoszöld.

Húzunk visszafelé Ahogy a híd jó háromnegyedéhez érünk látjuk, hogy megérkeztek a turista buszok a partra –hát ennyi időt vesztegettek el, míg összeszedték és buszok szerint szelektálták a sok kóválygó bámulóst, vagy esetleg megcsíptek még egy kis jófajta üzemlátogatást is-, és jön a turista özön, így kicsit belehúzunk, hogy a még üres hídon sétálhassunk, mert ez egy jó dolog.

Ott hagyjuk a hidat turistástól, nagy nehezen megtaláljuk Win-t kocsijával az eddigiekhez képet gigászi mennyiségű (5 - 7) turista busz között, de van még feladat, mielőtt tovább mennénk: két paya is áll itt, a 12 század óta, a Swe-kyet-kya és a Swe-kyet-yet. Az LP megint nem szentel túl nagy helyet nekik, pedig remekül néznek ki. Gyönyörű régi, patinás épületek, payák, körülöttük vastag, fehér törzsű fák (bo fa, a ficus religiosa), amit a prospektusok fügefának fordítanak (ami pedig szerintem a ficus carica), de ráadásul kinézetileg sincs semmi köze se a közel-keleti fügefákhoz, de ez is fikuszféle –na nem az a kicsi, ami ott díszeleg cserépben minden valamire való irodában (ficus benjamina). Ja, meg nálunk is van otthon a lakásban, de nálunk ez az úgynevezett egyszer használatos növények kategóriájába tartozik: a feleségem egyik hónapban kiszáradni hagyja, a következőben locsogósra túlöntözi, de így is kibírja majdnem fél évig. Elképesztően strapabíró egy növény. (Virágföld és üres cserép van eladó!)

Itt ez a bo fa azért jelentős, mert egy ilyen alatt ülve világosodott meg Sziddhártha Gautama Buddha. De vannak itt bokrok is, amelyeknek a lombjain keresztül itt-ott beszüremlő napfény külön érdekes fényjátékot varázsol a kopott, növényekkel befutott falakra. A hely eléggé elhanyagolt. Betévedünk egy belül teljesen sötét kis épületbe –se gyertya, se füstölők- és szemünk hozzászokik a sötéthez, egy jókora Buddha szobrot látunk fölénk emelkedni és ami a szokatlan: tiszta pókháló minden, alig tudjuk leszedegetni a fejünkről amikbe belegyalogolunk. Ilyennel még nem találkoztunk: miért van ez így elhanyagolva, amikor ennyire jól néz ki? És hogy lehet egy Buddha szobor annyira sem szent, hogy lepókhálózzák? (Egy megjegyzés: kétségtelen, hogy Myanmarban van Buddha, meg paya is van töménytelen, és sok közöttük a nagyon egyforma. És egy idő után rájuk is lehet unni, vagy legalább is nem lehet naponta extázisba esni százötvenszer, mondjuk inkább így. De ha az ember ráakad a sok hasonló között egy-egy igazi kincsre, hát az nagyon megéri és tud újabb impulzust adni. Most is így van.)

A következő királyváros, Sagaing felé vesszük az irányt. A keskeny földes út teakfaházak mellett kanyarog. Ez a rész nagyon hangulatos, kis falu jellege van, lehetne skanzen is, de ez nem mű dolog, itt ténylegesen is laknak és élnek az emberek. A házakból éles kattogás zaja hallatszik ki, amit már tudunk azonosítani az Inle tó óta: nők dolgoznak szövőszéken, keményen. Ez nem turista-gagyi látványcirkusz: valójában is kézzel folyik a tényleges termelés, készülnek a selymek. Amarapura híres a selyemkészítéséről (hát ahol híres, ott híres, na –ezt így szokták írni az útikönyvek, hogy híres). A myanmariak ünnepnapokon felvett „achiek” nevű longyiját itt készítik.

Az út vasúti síneket keresztez. Itt fut be az a vonat Mandalayba, ami valamikor egy-másfél nappal ezelőtt (a késéstől függően) elindult keserves útjára Yangonból. És mázli van: vonatdudálás, gyorsan leállítjuk Win-t egyrészt, hogy a még le nem engedett sorompó miatt nehogymár egymásnak menjünk a vonattal, másrészt hogy lássuk már, milyen is. Előreszaladok a sínekhez, és éppen meglátom a baktert, aki szintén felriadt a tülkölésre és tolja helyére a sorompót: itt is, mint ahogy már láttam más ázsiai országban, a sorompó nem az a kurblizós dolog mint minálunk, hanem egy kerekeken gördülő rácsos vaskerítés-féle, ami az egyik sarokpontján van rögzítve egy köríven mozgatva el lehet forgatni vagy párhuzamosan az út mellé (mehet a forgalom), vagy merőlegesen az útra (nem mehet a forgalom): már amennyiben a bakter úr idejében eszmél. Mert az is lehet, hogy nincs semmiféle összeköttetés az egyes vasúti őrbódék között és tényleg csak arra van bazírozva a dolog hogy a vonat fütyül ha jön, amire a bakter ébred és uccú rohanás, sorompózás. Szóval, itt még éppen idejében le lett zárva az átkelő a forgalom elől, de persze a biciklisták és a gyalogosok (autó meg rajtunk kívül nincs) tesznek az egészre és kényelmesen átsétálgatnak.

És most feltűnik a kanyarban a vonat! Először is: itt a kanyar, az aztán tényleg kanyar. A vonat sínpárja ugyan normál szélességű, de olyan éles kanyart ír le, amin nálunk legfeljebb az úttörővasútnál jöhet szóba, Csillebérc és Virágvölgy vasútállomás között de ehhez alkalmazkodva a vonat sebessége is megfelelő: ha 15 - 20 km-re megy, akkor sokat mondok, sőt ahogy veszem videóra, mintha még a lépést is tudnám vele tartani, alig maradnék le. Egy dízel mozdony húzza a 6 vagonból álló szerelvényt, ami áll négy nyitott platós kocsiból (szaknyelven szólva, „pőrekocsi”, ha igaz), ezeken kucorognak jókora batyuiknak dőlve, vagy lábukat lógatják lefelé az utasok, és van két olyan kocsi is, ami kinézetre utasok szállítására van kitalálva, de a világért sem mondanám, hogy utasszállító vagon, mert ehhez a fogalomhoz az embernek otthonról származva más képzetei vannak. Rozsdás, lepukkadt, fapados, de van valami hangulata az egésznek, úgyhogy kicsit fájni kezd a szívem, hogy kimaradt nálunk mert nagy buli lett volna egy ilyen vonattal végigdöcögni Myanmaron. De hát az idő szorított, a fene egye meg. Ha másért nem, egy ilyen vonatozás miatt megérné ide mégegyszer eljönni.

Sagaing az Ayeyarwady folyó túloldalán van. Mielőtt átmennénk, megnézünk egy payát az innenső oldalon, ami egy dombon van egyből a folyó mellett és remek a kilátás mindenfelé. A nevére nem emlékszem, pedig Win mondta, de én akkor már azt a jó hosszú lépcsőt méregettem, ami felvezet a sztúpáig. Mindenképpen megéri: maga a sztúpa is esztétikus, a körülötte levő árkádos folyosórész is az, és színekben pedig egyszerűen remek: a kupolák aranyszínben csillognak, az épület patyolatfehér, a folyó alatta kékes zöld, a túloldal zöldes színei már remekül kijönnek: felszállt a reggeli párásság. És tele van sztúpákkal. Mert szemben, a folyó túloldalán áll a Sagaing hegy (ez is egy szent hegy), hová majd megyünk: úgy, ahogy láttuk pár nappal ezelőtt az Ayeyarwadyn Mingunba utazva, a hegy oldalában mindenfelé ott állnak az aranyozott csúcsú, hófehér sztupák. Nem sajnálták, itt sem, jó sokat építettek.

A folyó itt elég széles, 732 méteres híd visz át rajta, közepén vasúti sínekkel. A hídra Win nagyon büszke, hogy ugye, milyen szép, még az angolok építették. A híd tényleg esztétikus de nincs rajta semmi különös, normál híd, pilléreken, az acélszerkezete ezüstszínűre van festve. A szokás szerint a gyalogjárdáján a homokzsákokból épített katonai őrállások vannak, mellettük katona, puskával –láttunk már ilyet más hídnál is. Várakoznunk kell, mivel egy vonatot is ráengednek a hídra –a közepén fut a sín- és ezalatt a magukat megfelelő helyen pozícionáló vallási pénzgyűjtögetők le is rohannak minket. Win nagyon sajnálkozik, de az utolsó lukas kétfilléresét épp most fizette ki hídpénzként, minket pedig valami oknál fogva békén hagynak. Végül aztán megjön a vonat, és utána a közlekedőket is ráengedik a hídra, a középen futó síinek melletti úttestre így be is érjük gyorsan, együtt zötyögünk át a vonattal, integetünk a vonatozó láblógatóknak. A híd amúgy nemcsak szépsége miatt méltó az említésre: ez volt az egyetlen híd 1998-ig a 2.000 km hosszú Ayeyarwady-n, egész Myaanmarban. Azóta sincs túl sok: ezen kívül még kettő. Mindenhol máshol az átkelés csakis komppal lehetséges.

Sagaing a független Shan királyság fővárosa volt úgy 1315 körül, de csak rövid ideig, mert 1364-ben a főváros Inwa lett (ahová mi is elmegyünk még ma). Azon lehetne igazából csodálkozni, hogy ebből a nagy főváros-csereberéből a továbbiakban kimaradt volna Sagaing, hát nem: volt még főváros 1760—tól 1764-ig is. Jelenleg vallási és meditációs központként működik, tucatjával állnak itt a kolostorok, meg a payák tömegével: összesen van belőlük vagy hatszáz!, az utakon lépten-nyomon találkozunk téglaszín ruhás szerzetesekkel, rózsaszín ruhás szerzetesnőkkel, mindegyik feje fölött a tűző nap ellen védő napernyőkkel -a szerzetesnőknek a napernyője is rózsaszín.

A szent Sagaing hegyen levő Soon U Ponya Shin payához (épült 1312-ben!) fel lehet kanyarogni egy egészen kellemes szerpentinen a kocsival –bár meglehetősen egysávos az út, de végig kőkerítéssel, vagy fallal van védve a szakadéktól. Csak magában a payában kell mezitlábalni. Jelen esetben ennek semmi problémája nincs, mivel a hely szépen tisztán van tartva, és inkább arra kell figyelni, hogy amint az árnyékból, vagy a fedett részekből kilépünk, kapkodni kell a lábunkat a naptól felforrósodott kerámialapokon. De elég sok része fedett, kellemesen hűvös a lábnak. Helyiek vannak, de azok aztán épp elegen, külön iskoláscsoportok üldögélnek tanárok, szerzetesek okításait hallgatva. Nagy a zsivaly, mindenki éli a maga életét, aki akar imádkozik, aki akar beszédet hallgat, aki akar kajál, aki akar az pedig sípot fújogat rémesen, hiába nem akarjuk ezt mi. Komoly forgalma van, de tényleg szép, maga az egész épületegyüttes. Sokan a jókora, arany színű lótuszokkal díszített oszlopokra támaszkodó korlátnak dőlve fényképeszkednek, mögöttük a remek panoráma, a hegy alatti a zöld részek, bennük fehér sztupák magasodnak ki a lombok fölé, mögöttük a folyó, és a túloldalán pedig a horizontig terjedő síkság. Remek egy hely. Érdekes, itt nem zavaró ez a vadonatújnak tűnő csillogás, a színpompás festés, aranyozott díszítések halmaza. A templomban egy jókora, kifejezetten esztétikus Buddha szobor van, ez is biztosan nagyon szent, mivel elég rendesen gyújtogatják gyertyákat, füstölőket körülötte az emberek. Nekem a Buddha szobor bal oldalán álló, jó egy méter magas bronz szobor üti meg a szememet: egy nyúl, éppen répát majszol. Szent nyúl, a szent répával? Én már tudom, hogy a nyúl a holdat szimbolizálja (de minek a répa), de Zsombor praktikusan foga fel a dolgot, szerinte a nyúl úgy lett, hogya szobrász eredetileg Buddhát akart szoborni, de addig reszelgette, simítgatta, míg elkopott az anyag és csak egy nyúl lett belőle. A répa pedig egy még sikertelenebb próbálkozás eredménye. (Farag a székely: „Mi lesz ebből idesapám? Kapanyél? Ahhát... -Eltelik egy óra- De hát mi lesz ebből idesapám? Kalapácsnyél? Ahhát…-Eltelik megint egy óra- Mi lesz ebből idesapám? Fogpiszkáló? Ahhát…, ha el nem baszom... –Na így lett itt a nyúl mellé a répa.)

A hegy túloldala felé nézve megint sík a vidék, és ameddig csak el lehet látni, lépten nyomon payák magasodnak. Ennyi építőanyagból, amennyi itt van beépítve a szent helyekbe, egy komplett várost fel lehetne húzni. Egy szabályos négyszög alakú elég tekintélyes kiterjedésű épületegyüttes látványa hívja fel magára az ember tekintetét, kissé távolabba a hegytől és a várostól. Ez a Kaunghmudaw Paya –na, ez aztán megint egy szent hely!

Míg külön-külön bóklászunk, nézegetünk, Zsombort elejti egy szerzetes egy kis beszélgetésre és végül megajándékozza egy fagolyócskákból álló karkötővel, Cserébe nem fogad el semmit, de persze adakozunk amúgy is, valamint egy fénykép is készül amit ő meg a Zsombor. Ez láthatólag teljes megelégedésére szolgál.

Befejezzük a szemlélődést, beállunk néhány csoportképbe, szétosztunk annyi meleg kézfogást, amivel időközi választásokat is meg lehet nyerni, majd lekanyargunk a kocsival a hegyről. Éktelen szerencsénkre amikor Win éppen meg akarja ereszteni a járművet a lejtős úton, hagy szóljon (írtam már: csak egy sáv, és azét jöhet fölfelé is valami, amit a kanyaroktól nem láthatunk), egy kis pick up nyögdécsel előttünk, jó vastagon megrakva hívőkkel, ahogy a Mandalay hegyről lefele jövet is volt. De itt Win hiába dudál hogy előzne, a sofőrnek esze ágában sincs nagyobb kormány mozdulatokat tenni, örül, hogy nem billennek fel a járgánnyal. Így mi is épségben leérünk a hegy aljára, szépen, komótosan.

Ahogy megyünk a Kaunghmudaw Paya felé, hosszú körmenetbe botlunk, kiszállunk végignézzük ahogy elvonulnak. Itt is hangszórós kocsi megy az élen, de valami komolyabb vallási megmozdulás lehet, mert az első 100- 200 ember mindegyike –férfiak-nők- fehér longyiban, vagy teljesen fehér ruhában van, a fejük fölött pedig olyan napernyőket tartanak, amelyekkel az Inle tavon találkoztunk a csónakosoknál: nagy fehér selyemkupola, rajta arany csöngőkkel, rojtokkal és díszítésekkel. A felvonulásnak ez a hivatalos része. A plebsz utánuk gyalogol, a maga hétköznapi ruhájában és a maga hétköznapi szórakozásával, a sárkánytánccal, ami jelen esetben nem sárkány, hanem egy elefánt jelmez alá bújt be két ember. A tömeg elég nagy, lehetnek talán ezren is (ha a Kossuth, vagy a Hősök terén lennének, egyes híradások minimum 2 millió lelkes hívőről szólnának és mind-mind polgár, és egy szem sem nincs, aki nem polgár), de mennek szépen egymás után, nem kevernek nagy zűrzavart. Szól a zene, menet közben megy a tánc és csak az okoz egy kis szünetet, hogy az elefánt első két lába és a hátsó két lába között kommunikációs zavar lép fel, mert elhasal -no ez szép látvány volt, amint egy elefánt orra esik, nem minden napi csemege. De a hívek nem tétováznak, máris talpra állítják, az meg rázza újra a fejét, csörögnek rajta a csengettyűk, újra táncol egyik lábáról a másikra ugrálva, mint mindenki itt –rendben, mehet a menet. Még Win is annyira belelkesül, hogy igen élénk képpel tapsolva megy egy darabig a menettel míg rá nem jön arra, hogy ő itt egy komoly beosztásban ténykedik, turisták söfőrje. Le is törli a képéről a széles mosolyt, és üget vissza a kocsihoz. Állati aranyos pasi, ahogy így igyekszik, nagyon kedveljük.

A Kaunghmudaw Paya-t (amikor Win-t megkértem, hogy írja be a füzetembe, így írta be: Kaung Mhu Daw Pagoda, de az LP ezeket mindig egybeírva hozza) végül nem nagyon nézzük meg, pedig impozáns egy épület, és körülötte 812 méteres-másfél méteres kőoszlop áll, a kőoszlopok mindegyikén egy olajmécses. 1636-ban építették Ezektől még nem kéne szentnek lennie ennyire, de azért ennyire híres meg szent, mert a stílusát tekintve a Sri Lanka-i Nagy Sztupának (Mahaceti) a formájára hasonlít, miben ott Buddha szent fogát őrzik. És azért néz ki így, mivel onnan jöttek azok a szerzetesek, akiknek ez épült.

A Sri Lanka-i stílus nagyjából azt jelenti, hogy miközben az itteni sztupák csúcsai fölfelé vékonyodnak, ez inkább egy gömbre hasonlít, és csak egy kis csúcs van rajta: egy jól kitömött szilikon mellhez hasonlít, a hozzá tatozó pöcökkel, hogy úgy mondjam. És ez nem egy szentségtörő hasonlat, mert a helyi legenda szerint is annak királynénak a mellét formázza, aki felépíttette ezt a templomot (a jelek szerint ennek a nőnek bizony nem kellett plasztikáztatni sem a mellét, sem külön a mellbimbóját. Amúgy a sztupát egy Thalun nevű király építette.) Maga ez a profán cicis hasonlat, tehát hogy egy ilyen szent helyet a különben mélyen vallásos emberek mindenféle női mellekkel hozzanak kapcsolatban elég jópofa: ha valaki azt állítaná odahaza, hogy ennek és ennek a templomnak a tornya olyan mint Józsi bácsi fülyköse (linga –szép szóval), vagy a szenteltvíztartó pont akkora, mint a szomszéd Mari ficsája (ez nem csúnya szó: „p” betűvel az lenne, „f” betűvel nem az), biztos körlevél menne, hogy vallásüldözés, meg hogy nyakunkon a tatár (vagy legalább is az SZDSZ), fel a harcra, agybajtársak!

A sztupa 46 méter magas és fehérre van meszelve, ahogy szokás az ilyesmi errefelé. Körben aranyozott lótuszvirág sorminták díszítik, a bejárata vörössel és arannyal van kifestve -mert ennek van bejárata is, nem úgy mint általában Sri Lankán, mert ott sokszor nincs, csak nagy, tömör építmények, belefalazva esetleg némi relikvia. Ha már Sri Lanka: nekem az ottaniak jobban tetszenek, és pontosan azért, mert azok nincsenek befestve, ezért sokkal rusztikusabban néznek ki az eredeti téglaszínűkkel. Sri Lankán van egy 120 méter magas, hasonló típusú sztúpa is –csak jelzem. De sztupában számít egyáltalán a méret? Persze, hogy számít, miért pont ott ne számítana, mert az csak link duma, hogy az is elég ha kicsi csak játékos legyen; akarom mondani biztosan számít, hiszen Buddha szoborban is a jó nagy az igazi. Ami még jó, hogy a nagy fehér sztupa mellett klassz kis sztupák is vannak, amiket meghagytak eredeti vöröses téglaszínüknek, és olyanok, mint a thaiföldi Ayutthaya sztupái.

Ebben a sztúpában belül is van biztos mindenféle érdekesség, de éppen csak belekukkantunk mert kezdünk erősen belenyúlni már a délutánba ahhoz, hogy ebédeljünk egyet: láttunk ma már elég sok mindent és hátra van még az utolsó királyváros, az Inwa. Win-nek több étterem ajánlata is van: nagy szerencsénkre ahová először akar vinni minket az előtt egy turistabusz áll, így lebeszéljük róla arra hivatkozva, hogy biztos lassú lesz a kiszolgálás, nincs más ötlete? De van neki –mi csak azt nem értjük, hogy ezerszer elmondtuk már hogy nem ragaszkodunk a turistás helyekhez, sőt, és nagyon jól érezzük magunkat a helyiek által kultivált helyeken. Jókat ettünk idáig is, de Win mindig úgy érzi, hogy lealacsonyító számunkra ha helyiekre berendezkedett kajáldákba visz minket. Amikor utaztunk, akkor is mindig szét aggódta magát, hogy jó-e az az útszéli hely ahol megálltunk enni. De most végül megint ilyen helyre megyünk, nagy szerencsénkre, ráadásul ez a kertes étterem is egészen étterem kinézetű.

Nem habozunk haladéktalanul rendelni és a döglesztő meleg ellensúlyozására letolunk gyorsan egy sört meg mégegyet. A személyzet nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy ott kajálunk, így ott ugrálnak többen is körülöttünk. Amikor csövvintésre kerül a sor és kérdezzük, merre is a merre, egy kissrácot jelölnek ki számunkra útikalauznak a kert végében levő budiig. A srác annyira komolyan veszi a kisérést, hogy Zsombort be is kíséri a pössentő helyiségbe és minden áron segíteni akar neki kezet mosni, holott Zsombort már marhára sürgeti a szükség: ha most először vízcsurgás lesz, tutti nem bírja visszatartani. Én a szomszédos pottyantóból élvezem a túloldalról jövő hangokat, ahogy Zsombor megpróbálja kituszkolni a fiút az egységből, a srác pedig tudja a kötelességet, és kitartóan próbálkozik öntögetni a vizet a kezére. Átkiabálok, hogy ne zavartasd magad, kapd elő, hagy gyönyörködjön a gyerek, oszt láss neki. Zsombor végül megfogadja a bölcs tanácsot, én meg hallom, hogy kivágódik a klotyó lengőajtaja és a srác kimenekül. Átkiabálok még egy nagy vicceset Zsombornak, hogy én azt tanácsoltam, hogy a csövvintésnek lásson neki, ne pedig a kissrácnak, ha-ha ha, de Zsombor –bár részben már megkönnyebbülve- egy rövidítést szól vissza, hogy „By a b”, ami angolul annyit tesz, hogy „Get fucked by a barrowful of tiny monkeys” (a Magyar Tudományos Akadémia szó szerinti fordításában pedig azt, hogy „Basszon meg téged egy taliga apró majom”, http://szotar.sztaki.hu/angol-magyar). De bizony kár a fáradságáért, angolul nem beszél a vécés gyerek, én meg köszönöm a jókívánságot, nem érdeklődök az ajánlat ránt.

Na, ilyen viccek esnek meg velünk. Mi amúgy is viccesezők vagyunk, bár ez a fogalom kissé tág: példának okáért F.D. Roosevelt (USA) úgy emlékezett vissza a teheráni konferencia kedvenc tárgyaló partnerére, Sztálinra (CCCP), hogy „pompás humorérzéke volt” –valószínűleg kicsit hosszú lenne a névsor, aki –ha még lehetősége lenne rá- ezzel nem feltétlen értene egyet.

(De ha már MTA-sztaki szótár, két dolgot még ide. A szótár szerint a „this message can only be viewed in HTML” jelentése =Bazd meg! és ott meg is magyarázzák, miért ez a jelentése –így értenek a dolgokhoz, nem semmi! Nagyon kár hogy nem övék a dicsőség az alábbi német szöveg fordításában -mert a Halász: Német-Magyar nagyszótátban van bent, de ők is hivatkoznak rá-, tehát: "Das Passt wie der Igel zum Arschwisch” ami ugyan szó szerinti fordításban valami olyasmi, hogy "úgy illik hozzá, mint sündisznó a seggtörléshez", de a nagyszótár egyéni utakat járva így fogalmaz a fordításban: „Úgy nem jó ez, mint ahogy a lófasz nem furulya, majomsegg nem ibolya, se nem rózsabimbó." Ki állítja, hogy a nyelvtanulás unalmas?)

Az étteremben karaoké lehetőség is van, meg éppen egy műkedvelő előadásra készülnek de szerencsére csak estére. Van egy kis színpad, és néha felmászik rá egy–egy szereplő, kornyikál egyet gyakorlásként a háttérzenére majd eltűnik a balfenéken. Szemmel láthatóan a kedvünkért előadják a Baby, hand’s up-ot is, helyi nyelven. Szép, kidolgozott, míves munka –világéletemben utáltam.

Előadás közben mély nosztalgiával nézem az erősítő berendezéseket amelyek kb. olyan technikai színvonalon vannak, mint amiket mi raktunk össze kétkezileg, mikoris boldogult ifjúkoromban meg akartuk váltani a beat-zenei világot az erre a célra létrehozott és gimnázium-szerte elsöprő népszerűségnek örvendő „Stiropol” nevű együttessel. A nevet valahol az útfélen találtuk de elég angolosnak tűnt ahhoz, hogy megfeleljen az elvárásoknak, míg valaki fel nem világosított, hogy ez a műanyag vacak, olyan mint a polisztirol, csak más. Ekkor lettünk Zeus, de ez már értelemszerűen a vég kezdetét is jelentette, bár a kiváló angolsággal előadott Getnó Szetiszfeksön nemkevés szépemlékű alkalmi kalandot generált –hej, ha egyszer lesz majd könnyfacsaró visszaemlékezés a „A Több Nap Mint Kolbász” idősek szociális otthonában!

Ami a kaját illeti, egy szavunk se lehet: zöldséges rizst eszünk, minőségre kiváló, mennyiségre pedig csak azt lehet kérni a felszolgálóktól, amit a mértéktartó visszafogottságáról híres miniszterelnök kért szerényen saját családja szőlőtelepítési támogatásainak ügyében: „Ne mi kapjuk a legtöbbet”.

A rizshez itt alanyi jogon jár a leves, compliment –mondja a pincér egy nagyvonalú legyintéssel, aki amikor éppen nem legyintget nagyvonalúan vagy nem hoz éppen nekünk valamit, akkor legyezget minket, ahogy egyszer már előfordult velünk egy másik helyen. Ebben a legyezésben az a lényeges, hogy ameddig nem legyeznek, a hőség elviselhető, mikor legyeznek akkor is, de mikor abbahagyják a legyezést, hirtelen kibírhatatlan tud lenni a meleg. Tehát jobb lenne, ha el se kezdenék, de az sajnos nem megy, nem fér bele a vendéglátásról felfogott elveiknek.

De a leves külön említést érdemel. Kinézetre egy egyszerű lé, de az íze remek, isteni gyömbéres, legjobb pillanatomban sem tudok ilyet csinálni otthon, és Zsombor szerint ez alapvetőleg esélytelen is, mert legjobb pillanataim nem is szoktak lenni. Az árakról sem lehet egy szavunk sem lehet: hármunk kajája, egy 1,5 literes víz és öt sör, összesen 3 dollár. Elképesztő. Várom is, mikor ígéri be valamelyik kormányfő jelölt ezt az árszínvonalat a kolbászból font kerítés és a 63. havi nyugdíj mellé.

És azért öt darab a sör, mert legnagyobb megdöbbenésünkre Win is rendel egy sört –eddig ilyet nemigen tett, ráadásul még Kalaw-ban kifejtette, hogy már egy sörtől is fejreáll, most meg még vezet is. Így ezek után sem fog rendelni, mert este biztos megmagyarázom neki, hogy ez nem helyénvaló mert így sem tudom, mit lát, mit hall, főként ha ebben a melegben jól elbágyad a sörtől.

Miután Magyarországon az egészséges és ráadásul megingathatatlan racionális alapokon nyugvó „iszik és vezet” elvet vallja a gépkocsizó társadalom, részemről e meghökkentő magatartást, az alkoholizáló söfőröktől való eme erőteljes elhatárolódást talán magyaráznom kell. Nekem ugyanis van tíz komoly elvem (konfúz elegye a Tízparancsolatnak, az Úttörők Tizenkét Pontjának és Tóth Tihamér atya: A tiszta férfiúság (1924) című könyvének valamint a BKV Általános Utazási Feltételeinek), és ebből egyet tartok be: vezetés előtt, közben: abszolút semmi szesz. Magam is tudom, hogy erre épeszű magyarázat nincs, nemhiába állapította meg az Alkotmánybíróság is, hogy az ivás be van ágyazódva, és ezért lám, íme mentegetőzni is kényszerülök.

De arra sincs magyarázat, hogyha már a legpolgáribb párt nem tudta megtartani a kötelező katonai szolgálatot („nem is férfi az, aki nem volt katona” –mondta a Mélynövésű De Nagyformátumú Elnök Úr és rákontrázott a kijelölt sültagyú: „engedjük, hogy polgáraink teljesítsék állampolgári kötelességeiket” –húúúvaze, ez már sztratoszféra), akkor ugyan miért qrogatja tovább a fiatalokat és indít útjára egy Mikola István nevű nínózó lendkerekest, hogy küzdjön az abortusz betiltásáért? Ezek a bölcs állami férfiak tényleg azt hiszik, hogy az abortusz a nők számára olyan élvezet, mint számukra a korai magömlés. Mi lenne, ha egyszer nővel is kipróbálnák ezek az okosok? (A Mikola amúgy egy kreatív aduász: a fidesz bebetonozását megoldotta volna az erdélyi véreinkkel, az egyedülállókat kasztráltatta volna, a diszkókban csak Bach mehetett volna, asse túl hangosan, a csúnyán író gyerekek körmöst kaptak volna –hát ha erre sem szavaznak rájuk a fiatalok, akkor tényleg el van puhulva a magyar, sose lesz magyar-japán határ.)

Szóval, summa summárum, érthetetlen, de ha ennek tudnak egyesek tapsolni, fogadjuk el az én elveimet is megértéssel, hogy vezetés közben nem iszom, mintegy az emberi természet gyarlóságaként. Mert a lónak négy lába van, mégsem megy politikusnak, lám.

Délután egy körül cihelődünk és megyünk tovább a negyedik királyváros, Inwa (régi nevén: Awa) felé. A ma látottak közül messze leginkább Inwa az, ami érzékelhetően egy magára hagyott, ősi város, nincs hozzáépülve Mandalayhoz, nem manapság is felkapott vallási központ hanem olyan város, amit lakói otthagytak, meghagyva a jelenkori érdeklődőknek a valamikori település leromlott templomait.

Inwa hosszú időn keresztül volt főváros. 1364-től kezdte, amikor Sagaingtól vette át a stafétát és tartotta is közel 400 évig, míg aztán Amarapura nyert. Inwa végzetét egy 1838-as földrengés okozta, és a sok kár miatt már nem is vacakoltak a helyreállítással: mentek inkább tovább, Amarapurába. Látható, hogy a Mandalay környéki királyvárosok közül egy sem fővároskodott ilyen sokáig és ahogy látni lehet a romokat, leginkább én is Inwa-ban maradtam volna -akár most is el lettem volna itt pár napot, mert igazából nagyon stílszerű a környezet és a maga a hely is remek.

Inwa manapság a legkevésbé sem néz ki városnak, nemhogy még fővárosnak –és ez benne a jó. Néhány pár házas, apró falu van csak a területen (ezek még falunak sem nevezhetőek: pár kunyhó és kész), turista szállás pedig még elvétve sem. Valószínűleg ez nem fog sokáig így maradni, mivel olasz-thai konzorcium egy vadonatúj, JumboJet-ek leszállására is alkalmas nemzetközi reptér építését tervezi a közelben.

Inwát csónakkal, komppal lehet megközelíteni, áthajózva az Ayeyarwady folyón. Amikor odaérünk a kocsival, a helyiek alig félig töltötték meg a kompot, ami csak személyeket és bicikliket szállít, így van még rajta hely bőven. Win rendezkedik és úgy ítéli meg, hogy nekünk nem megfelelő a köznép közé vegyülni –persze erről nem beszél, csak azt mondja, hogy 1 dollár/fő az oda-vissza út a komppal, adjuk oda neki a péncet. Ez pont akkora összegnek tűnik, mire a turistákat egy ilyen átkelősi útra le lehet venni, ami persze legalább a tízszerese annak az árnak, amit a helyiek fizetnek, de az, hogy ezért egy külön csónakot kapunk, csak kettőnkre, azt nem gondoltuk volna. Most már mindegy, gyerünk. Win nem jön velünk, mert a kocsijára vigyáz, hátha valami régiséggyűjtő lepattint róla egy kis paleolit-kori rozsdát, vagy valami más jóvátehetetlen baja eshet a gépjárműnek.

Amikor mászunk lefelé a sáros partra, egy fiatal nő nyomakszik hozzánk, hogy vegyünk bronz oroszlánt. A bronz errefelé gyakran használt anyag, így mindenképpen akartam venni ilyesmit, lássuk, mennyiért méri. Azt mondja, 25 dollár a 15 cm magas, jó egy kilós darab. Kezdetnek jó, mi van még? Hát van még egy kisebb oroszlány, az meg 15 dollár. Nem akarom színezni: mindkettőt megvettem, összesen 7 dollárért. Hogy ez most jó ár volt, avagy sem? Egyszerű a teszt, a tapasztalatom szerint: akár arab országokban, vagy akár Bangkokban is lementél a –szerinted- legkisebb árig, a vétel után figyeld meg az eladó arcát, az mindent elárul. Ha csomagolás közben rád se néz és épp, hogy csak viszonozza a köszönésedet amikor távozol –és legfőképpen nem ő kíván legjobbakat-, akkor éppen az eladási ár aljáig mentél. Itt is megvolt a teszt: amikor jöttünk visszafelé, a lány széles mosollyal elénk sietett és nagy integetésekkel váltunk el, amikor beszálltunk a kocsiba. Tipikus helyzet volt: Gúd for jú, gúd for mí, ahogy az alkudozás közben leszögezte az árus.

Gyorsan átérünk a folyó túloldalára, ahol kétkerekű lovaskordék (egy lóval) várják a nagyérdeműt, hogy elkocogjanak velük Inwa nevezetességeihez. Gyorsan megalkuszunk –az első lovaskocsis valami eszméletlen árat mond, mire már állunk is odébb, mert mi vagyunk az egyetlen turisták jelenleg, rajta kívül pedig itt lebzsel vagy húsz másik járgányos is –a kereslet-kínálat egyelőre a javunkra dől el, így asszem 5 dollárban megegyezünk, lévén az van kiírva, mint irányár az egyik fára felerősített, hevenyészett táblára –a pasi abban bízott, hogy be tud minket cserkészni még a kompnál, mielőtt még ezt megláthatnánk. Kell ide még egy belépő is a területre, de ez egyben van a Sagaing-ra váltott jeggyel –ezt ellenőrizték is, mielőtt felszálltunk volna a kompra.

Felszállunk a kordéra –hát nem egy semmi, dizájnilag. Régi szociófotókon lehet ilyet látni, mikor a cigányok még vándoroltak, nem fix helyük volt a Moszkva téren, csakhogy az a kép fekete-fehér, ez meg itt áll előttünk, színesben! Amit rá lehet akasztani, amitől gyönyörű szép giccses lesz, az mind rajta van. De belül néz ki igazán jól, mondhatni választékosan: mindenhonnan össze választott bojtos szövetekkel van bélelve az oldala –most vagy bojtos, vagy foszlott, de lényegtelen: ami igazából bojtos, az is foszlott-, és mint egy jobb módú papagájkalickában, lépten-nyomon kicsi, szív alakú tükröcskék vannak ráaggatva, hogy bármerre is nézünk, elmondhassunk magunkról, hogy Pitttyukaa, szééép. A kalicka amúgy sem egy rossz hasonlat, mert a kordé méretileg alig szűken 4 személyes, ülve is beveri az ember a fejét a tetejébe. Akikkel találkozunk, inkább kettesével ülnek rajta és pont úgy meggörnyedve, mint mi. Abban maradunk Zsomborral, hogy bölcsebb lesz, ha ő előreül a bakra a masiniszta mellé és akkor tud videózni, én meg a puttonyban maradok, és fotózgatok hátrafelé. Körkörös védelem.

Inwa teljesen más, mint az eddigi királyvárosok és ezt már pengettem korábban is. Miután csónakkal jöttünk ide, és sehol sem látszik semmi városias település, olyan, mintha egy sziget lenne, rajta trópusi növényzettel, rizsföldekkel, pocsolyás csatornákkal, vízzel borított susnyákosokkal és ezek között látszanak ki a régi templomok, épületek csúcsai, romjai. És ahogy már írtam, néha pár viskó képez valami településfélét, amit még falunak sem nevezhetünk. Legnagyobb köztük az, ami egyből ott van a kompnál, de ez sem lehet több 20 –30 kezdetleges faépítménynél. Köröttük meg a rizsföldek, a pálmák, meg az összevissza trópusi növényzet. Tehát tényleg nagyon autentikus a hangulat egy ősi városhoz. Korábban az LP-re hivatkozva azt írtam, hogy ha valamelyiket meg kell nézni a királyvárosok közül, az legyen a Mingun: ez tény, főként a befejezetlen pagoda miatt de szorosan ott van mögötte ez az Inwa, ahogy itt fel lehet fedezni ezen a kezdetleges lovaskordén ülve egy kihalt, elfejtett város maradványait. És körülöttünk pedig itt a hamisítatlan trópusi környezet.

Egy ilyen trópusi izébe persze nem tartozik bele olyan út, amelyen közlekedni is lehet -nem is illene bele, így Inwa oly módon nélkülözi az utakat, hogy az csak na. Elméletileg van út, de ezen még egy lovaskordénak sem élvezet végigmenni, annyira hepehupás, gödrös, mély keréknyomokkal. Amikor beosztottuk, hogy Zsombor a bakról előre fotografál én pedig hátrafelé a kordéról, akkor nem számoltunk azzal, hogy mindkét kezünk le lesz kötve azzal, hogy kapaszkodunk mint a barom, mivel a szekér úgy ráz ezen a pocsék úton, mint egy szekér egy pocsék úton. A faszi hajt, mintha az ügetőn lenne, a videót egyenesben tartani képtelenség, és hiába tartom rá a fényképezőgépet egy szép témára és választok nagy zársebességet, ha az exponálás pillanatában épp az ég felé lendül az optika, és a fényképen –mint itthon kiderült, mert nem digitális a masinám- egy szekér-tető-darab látszik elmosódottan, elegáns kék ég háttérrel. A drájver nem beszél angolul, de nagy nehezen Zsombor elmutogatja neki, hogyha szólunk, akkor fékeljen és a kocsi álljon meg, mint a cövek, mert fényképeszkedés lesz. Felfogja és minden ellenvetés nélkül végre is hajtja.

Néha elhaladunk pálmafák között álló házikók mellett. A kunyhók körül teljes felfordulás, minden szanaszéjjel, lézengő állatok, csirkék, disznók, kutyák a hozzájuk tartozó szemétkupacokkal együtt, de a gyerekek vidámak és élénken integetnek. A földeken itt-ott emberek tevékenykednek. Eléggé sok helyen vizes a föld, az út mellett jókora pocsolyák vannak, de sok helyen a földek is elég ingoványosok. A nagyobb latyakokban helyiek ülnek nyakig, kotorásznak az iszapban, kezükben széles tálban lötykölik a sáros vizet: valami köveket, vagy talán valami nemesfémet mosnak.

Leginkább rizst termelnek errefelé. A kocsi egy keskeny töltésen zörög, jobbról balról elárasztott mezők, amelyeket magas pálmák szakítanak meg, tükörképük ott ragyog a rizsföldek vizében, néhol pedig gyönyörűen fehérlik bennük egy-egy sztúpa. Fantasztikusan jól néz ki, ez aztán távolkelet! Civilizált építménynek egyelőre nyoma sem: a kis kalibák a földek végén alig látszanak, és mindenütt ez a trópusi növényzet, környezet. Mondtam már, hogy az LP nyomán azt írtam, hogy aki Mandalayban jár, ki ne hagyja Mingun-t, de ismételnek ráerősítek: ez is nagyon megéri. Nem is tudnám melyik a jobb: mindegyik remek, és ráadásul másfajták is.

Ahhoz képest, hogy itt mit összeáradozok róla, sokat írni nem fogok. Maga az egész környezet olyan, amiért nagyon megéri. A lovaskocsival körbejárjuk azokat a nagyobb templomokat, amelyek túlélték az évszázadokat, nem lepte be őket gyorsan terjedő trópusi növényzet kibírták ebben a párás, vizes, sáros, környezetben. Mert Inwa kifejezetten ilyen. A sztúpák körül tiszta sár minden, lápos, vízzel borított környezetük; pocsolyák, bennük rákok dugják ki a fejüket levegőzni, madarak kutatnak bogarak, békák után. Tényleg egy elhagyottnak tűnő vidék. Leszámítva persze a turistákat és a fogadtatásukra összegyűlt árusokat meg a kolostorok félhomályos, oszlopos termeiben levő gyereksereget, akik hangosan kántálnak valami szöveget: itt is élnek szerzetesek, tanítják őket. Van egy kőből, téglából épített torony is, fel lehet rá menni: de elég gyönge lábakon áll a lépcső, és a torony is meglehetősen szöget zár be a merőlegessel, de azért lehet és kilátás miatt érdemes is. Látunk itt megkopott festésű fatemplomokat, gyönyörű faragásokkal –stílusban, kinézetben, hangulatban vetekednek a Mandalay-i vagy az Inle tavival-, a sárral, vízzel borított földek közepén megközelíthetetlenül, pálmákkal körülvett, 20 - 30 méter magas, kúpszerű, vöröstéglás sztúpákkal, és egy sokkal nagyobbal, mindegyik fölé emelkedő, aranyló tetejű, hatalmas sztúpával –egyszerűen látványilag tökéletes. Ha ilyen vidéket lát az ember, egyből beindul az elválasztás, gyorsan itt kéne maradni, úgy 10 – 20 évig. Nyomom is a filmet is, mint állat.

Nagyon élvezzük az egész környéket, amikor megállunk egy-egy sztúpánál, valamikori kolostornál, nagyon jó dolog körbemászkálni, lődörögni. Igazából turisták is alig vannak, és akik vannak könnyen elkerülhetőek. Nem úgy az a két 16 év körüli lány, akik az egyik sztúpánál képeslapokat árulnak és viszonylag értenek valamit a turista-angolul ahhoz, hogy lehessen velük egy cseppet marhulni. Képeslapot nem veszünk, ezért azt mondják, hogy fényképezzük le őket, 1 dollárért. Na jó, csináljunk velük egy kis viccet. A lányokat be is állítom egy csoportképbe, ők meg nagy vihogva össze is rendeződnek, de alighogy lecsettintem a gépet és idejük lenne feleszmélni, már lépek is oda hozzájuk és mondom, hogy kérem az egy dollárt. Úgy néznek rám, mint amikor a Viktor nézett, amikor a Feri azt mondta neki, hogy lári-fári (ilyet eddig csak a Tom és Jerry rajzfilmben lehetett élvezni, amikor fejbe vágták a Tom macskát és annak a szeme körkörösen jojózott). De ezek a lányok gyorsabb felfogásúak, hamarabb magukhoz térnek, és aszongyák, hogy én adjak pénzt. Zsombor majd szétszakad a röhögéstől, amikor felöltöm azt a tanári képemet, amitől alaphelyzetben a kedves családom a falnak szalad és megkérdezem: ki is fényképezett? Azt mondják, hogy én. És kiket? Hát őket. Akkor miért nem akartok fizetni??, mert drága ám a film! Amikor felfogják dolgot, nagy vihorászva elszaladnak, és ettől kezdve biztos, hogy résen lesznek a jókedélyű idegenekkel szemben.

Négy vagy öt ilyen helyszínen áll meg velünk a lovaskocsi. Már eléggé kezd lefelé menni a nap, amikor el tudunk innen szakadni, véget ért a körút, jövünk visszafelé. Váratlanul egy kis teherautó jön szembe, mindkettőnknek lassítani kell és le kell térni az útszélére. A teherautó platóján munkából érkező lányok utaznak, van idejük szemlélgetni. Engem látnak meg először és érdeklődve néznek, de amikor Zsombor kerül a látókörükbe éktelen visításba törnek ki és kiabálnak is utánunk még sokáig: nagyon bejön a fiú a helyi lányoknak. Kíváncsi volnék mi történne, ha odavetném a lányok martalékának –Zsombor azt mondja, hogy ő is kíváncsi lenne rá.

A kompnál, a végállomáson a konflisos faszi megkapja a pénzét, meg valami jattot is hozzá mert szépen végigvitt minket és meg is állt, ha kértük, de ennek ellenére tesz még egy erőtlen kísérletet újabb dollárok becserkészésére –kell a zab a lónak, vagy valami hasonló duma- , de elhajtódik. Node, itt a következő akadály: nem ok nélkül van a kompnál a legnagyobb falu, itt lehet becserkészni a turistákat mindenféle izék vételére. Az izék jelenesetben bronz oroszlánok, amikből még a túlparton beszereztünk annyit, amennyit akartunk, de ezt a hölgyek nem tudják és míg én a kocsist kifizetem, megrohanják Zsombort. A srác úgy tesz, mintha meg akarná venni mind az öt lány összes oroszlánját, kedvtelve forgatja őket, bólintgat hozzá, tisztára komoly vevő; ezek meg látják, hogy sikerült egy elmebeteget találniuk ápoló nélkül és egymást lökdösve dugják az újabbnál újabb példányokat az orra alá, a hozzá tartozó csillagászati árakkal, amikre Zsombor csak bólint, hogy megfelelő, maga is ennyire gondolt, méltányos, felettébb. Annyira élethű, hogy magam is érdeklődve nézem, hogyan jön ki belőle a fiú, de ez a gaz Biberach (az Ottó, de nem a tótottó) csak el akarta altatni a gyanakvásomat, mert miután az összes oroszlánra potenciális vevőként mutatkozott, egy napóleoni kézmozdulattal felém int és jelbeszédileg is egyértelműen azt mondja-mutatja: vedd meg, hű szolgám, valamennyit! –és elfordul, mint aki a dolgát jól végezte és nyúl egyből a kameráért, mert tudja, hogy érdekes dolgokat tud majd most felvenni. És valóban, a lányok egyből nekem esnek -mintha egy felborult libáskosár próbálna kommunikálni-, hogy nem hallottam-e jól a parancsot, elő a pénzt és megvenni az oroszlánokat, de mindet!

Nem cifrázom: tényleg remek képek és videó is készül arról, hogyan kerekedik felém öt nálam sokkal alacsonyabb nő. Újabb oroszlánt pedig nem vettem, de elhatároztam, hogy ezt még visszaviccezem Zsombornak, fosik is a fiú rendesen, de hiába: ha már ilyen ügyesen megágyazta a saját vermét, majd beleesik és akkor lesz nemulass! (Ez különben egy híres mondás része, ami teljes egészében így szól: "A Fidesz és a MIÉP számára már csak egy paraszthajszál szükséges a kétharmados támogatás eléréséhez, és akkor lesz nemulass!" –ahogy beígérte a demokratikus fejlődés újabb stációját Csurka István az őt kényes kérdésekkel ostromló újságíróknak. És ebbéli elkötelezettségét senki sem vonta kétségbe.)

Visszafelé persze nem tökölünk saját komppal, megyünk a közössel, –meg is ússzuk valami nudli pénzből, pedig biztos, hogy így is többet fizetünk, mint a local. Nincs még itt a este ideje, de a nap már szépen ereszkedik lefelé, mi meg megyünk a komppal szépen komótosan a széles Ayeyarwady-n. A folyó olyan egyenletesen folyik, hogy még hullám sincs –elmondhatatlan nyugalom köröskörül. Távolodunk a parttól, egyre inkább a pára homályosítja el a kontúrokat, a nemrég még élénkzöld növények, pálmafák egyre inkább vesztenek a színükből. Ezen merengek, amikor mellém telepszik egy idős szerzetes: ebből beszédbe elegyedés lesz, ahogy ez ilyenkor szokás. Fogai –már, amennyi van - élénkvörösek a bételtől és emiatt a beszéde is megfontolt. A környezet és látottak miatt vagyok én most olyan hangulatban, hogy vevő lennék mindenféle spirituális dologra. Lesem mit mond, várok tőle valami olyan mondatot, ami kicsikét megvilágítja a dolgokat, hogyan tanított Buddha, hol csesszük el az életünket, hová rohanunk ahelyett hogy a lelkünkkel foglalkoznánk meg az Örökkévalósággal…

És igen, kis várakozás után meg is szólal az öreg bölcs és szavai kinyitják szívem kiskapuját, lelkemet szárnyaló gerliceként röpíti, mert nem kertel, belevágja a képembe az Igazságot: „hajón utazunk” –mondja, és még hozzáfűzi: „ott a város”, és igen, hát így szól hozzám ez a szent ember és bólogat is hosszan –az élet nagy igazságaihoz nem kell sok magyarázat. E kikristályosodott valóság letaglóz, hát igen, tényleg, így van, megvilágosodtam és én is bólogatok néhány strófányit, nagy közöttünk a megértés; ezek után minek is szaporítani a szót. Zsombor le is fényképez minket, ahogy ott ülünk egymás mellett teljes egyetértésben, pillanatkép két lelkileg egymásra talált ember közös bólogatási fázisról: a szerzetes inkább spirituális arccal, én inkább viktorosra véve a figurát, az olyannyira jellemző okos homlokredőket párhuzamos csíkokba rendezve. Amikor a komp kiköt és mászunk kifelé –mindenki előre engedi a szerzetest- még visszaszól nekem az agg hittudós, hogy tudom-e, hogy ő hány éves? Feltételezem, hogy százhúsz, de nincs időm mondani, mert ő megelőz, és mond egy számot: évekkel fiatalabb nálam. Azannya, de jól tartom magam!

(Erről a szerzetesről jut eszembe: ha az ember bárhol összefut bármilyen pappal vagy szerzetessel, legyen az buddhista, keresztény, zsidó vagy akármilyen, nagyon könnyű velük szóba elegyedni: szinte elvárják a diskurzust, ha pedig te a világ távolabbi vidékéről kerültél eléjük, feltétlenül megszólítanak. Ez valószínűleg a papi-tanítói-térítői hivatással függ össze.)

Win már kialudhatta magát, de nem eléggé, mert hazafelé menet totál le van lelassulva –igaz, mondta is még Kalawban, hogy neki egy sörtől KO. De olyan dolgok fordulnak elő, mint eddig még soha: hagyja magunkat leelőzni motorosoktól, sőt busztól is, lassan már a bringások is aláznak, ott tartunk. Mi ennyiben hagyjuk a dolgot, mert jobb hazaérni lassan, mint sehogy és nem is vagyunk messze Mandlaytól. A városhoz közeledve először megint a viskók sora tűnik fel az út mellett. Éktelen büdös van: nagy hegyekben van leszórva mindenféle kommunális szemét, amit egyszerűen kihoznak a városból és itt kiborítanak. A rothadás szaga mellett a viskók körüli pocsolyák, befülledt csatornák is tesznek hozzá az ájerhez: de olyan tömény ám, hogy szeletelni lehetne, nem is győzzük felhúzni az ablakot, de hiába. És itt tömegével laknak családostól a helyi csórók és kapnak a képükbe, ezerrel.

Nemsokára megérkezünk a GH-hoz. Win leállítja a motort és mielőtt kiszállna, hosszan behunyva tartja a szemét. Tényleg kikészült a sörtől. Menj aludni, békében, mi meg elmegyünk sörözni, helyetted is.

Komoly ember betartja a szavát ezért nálunk tett követi a megfiant gondolatot, beváltjuk a fenyegetést és elmegyünk sörözni. Háromnegyed hét van és az utcán a tegnapihoz hasonlóan újra indul a fieszta, amit a Thadingyut fesztivál a mai napra rámér az emberiségre, és úgy tűnik, ha lehet, még jobban ereszd el a hajam lesz. Emiatt osonni kell a fal mellett, mert lőnek ránk petárdákkal, de hiába osonunk, lőnek ránk a petárdákkal. Legalább valakinek örömet okozunk, mégha nem is mi vagyunk ez a valaki. Ránkhellóznak, mi visszahellózunk és már robban is alattunk a bomba, de az ember alkalmazkodó típus és mire kb. húsz percen belül elérünk a tegnap is kultivált sörödéhez, egészen megszokjuk a harci zajt. A piacgazdaság –úgy mint nálunk is a Kádár rendszer befejező negyedében- itt is a vendéglátáson keresztül indít: a magántulajdonú GH-k, éttermek mellé a sörök is kezdenek piacosan viselkedni, nevezetesen a Myanmar sörhöz már van reklám hamutartó, felmatricázott pohár, sőt a lámpáról lehulló bogarak és gyors felmelegedés ellen a pohárra rátehető fedő is Myanmar sör-reklám. (Meg amiről már írtam, útközben a nagyon kevés számú útirányjelző táblák is sörgyári pénzből telepítődtek: mutatják, hogy melyik város felé merre kell menni, de pont akkora terjedelemben, mintha az is utat jelezne ott tündököl a három fő sörmárka valamelyike (Tiger, Mandlay, Myanmar).

Most éppen hogy csak leöblítjük az út porát (és a petárdák lenyelt füstjét) és továbbmegyünk, bele a vásári forgatagba, valamit helyi ízt csipegetni. A tömeg szinte félelmetes, szinte lépni sem kell, csak sodródunk befelé a kavirty közepébe szorosan a tömeggel. El is szakadunk egymástól, de mivel az itteni mérettől némileg eltérünk fölfelé, ezért látjuk egymást, merre is vetődünk. Ez nem csak amiatt van, hogy megtaláljuk egymást, mert ha valaki itt elesne, fel nem tudna tápászkodni, mert a konokul nyomuló többiek biztos halálra taposnák. Ahogy ez a futballstadionokban volt (volt?) szokás amikor a sportrajongó közönség egyik része átballagott a másik szektorba sportszerűen agyonütni a másik szurkolótábor szintén sportbarát közönségét: ez, úgy látszik, a sportbaráti életmód velejárója. És ahogyan agyonverődött az a neves focista is, aki az égatta világon semmi mást nem csinált csak pusztán leköpött és lefejelt valakit egy budai lokálban, de nem jól mérte fel a környűállásokat és most már emléktábla figyelmezteti az arrajárót, hogy csak azokat köpjük le bő nyállal, majdan fejeljük le ösztönösen, akik nálunk gyengébbek és/vagy kevesebben vannak. Ez nem egy haszontalan intelem, és én nagyon is tartom magam hozzá. (Ja, és ebből a feltétlenül elkerülendő halmazból véletlenül sem maradjanak ki az arab származású, szabadfoglalkozású sporttársak, mert ezek a fiúk olyan gyerekesek, sértődősek, és minden csipp-csupp dologot túldimenzionálnak, a verőembereik pedig minden ilyen kis bagatell viccezést félreértenek márpedig őket az intézkedéseikben nem feltétlen jellemzi csipkézett jómodor -már elnézést, ha szavaimmal brutálisan belegázoltam volna az érzékeny lelkükbe.)

Szerencsére csak a bejárati résznél torlódik fel ennyire a tömeg, beljebb már jobban eloszlik így arra is van elég hely, hogy egy, valahogy magát a motorjával együtt bepréselt, amúgy pedig szinte mozgásképtelenül berúgott ürge fejét három hasonlóan totálisan berúgott gyalogosok csépeljék a maguk egyszerű módján. Sorban, szépen, akkurátusan pofánverik, aminek a következtében a fogadó fél a kapott ütéstől hanyatlik hátra, míg az aktuális igazságosztó pedig az elengedett saller lendületétől hanyatolna el (mint felhőbe a drégelyi rom), de mindkét felet a még most is elég sűrűen nyüzsgő tömeg nem engedi elzuhanni és visszabillenti álló helyzetbe a küzdőtérre, így folyhat tovább ez a nemes társasjáték. Szitkozódás, kiabálás nincs, láthatóan kultúremberek mérkőznek egymással és a közönség is felnő a maga szociális feladatához: támogatja az elesetteket, és tartózkodik a zajos tetszésnyilvánítástól. Gondolom, az lehet a gond, hogy ez a faszakalap még mindig járatja a motort, az meg a jó forró kipufogójával a nagy tömegben hol ennek, hol annak a lábát égeti meg, ahogy dülöngél vele az édes gazdája. A motor leállítása, mint megoldás, szemmel láthatóan senkinek sem fordul meg a fejében. Végeredményben, elvannak így remekül. Puff, puff. Kosztolányit idézve: értelme nincs, de szép.

Nekünk is ajánlatos résen lenni, mert a közlekedő járdák csak pár ember szélesek, és jobbról-balról nemcsak forró kipufogókba lehet belebotolni, hanem azokba a nyílt tüzekbe is, amelyeken végig az út mellett nagy lábasokban fortyog a leves, sülögetnek a tészták és mindenféle halott állatok darabjai, nagy wokokban a forró olajokban sisteregnek a tavaszi tekercsek és egyéb hasonlók, amikbe beleesni nem volna nagy élmény, bár valószínűleg felejthetetlen. Ha a tömeg valami oknál fogva meglódul, akkor bizony még annyi választása sincs az embernek, hogy levesbetét akar-e lenni, vagy frissensült. Kicsit aggódok is, úgyhogy ahogy csak lehet, lefalcolunk a kajás résztől a békességesebb vidék, az átlagos szirszar árusok közé.

(Ettől a praktikus októl eltekintve a biztonságérzetünk nem inog –egyrészt a népség tényleg békés, másrészt budapesti illetőségűként régen nincs biztonságérzetem, ami rezeghetne–, pedig úgy innék egyszer egy jót a VIII. kerületben, és a harmadik kanyar után oly szívesen érdeklődnék a helyi polgároktól, barátian: hol szoliztál le, bakker, ennyire?)

Kajáról így sem maradunk le, mivel Zsombor rettentően megnyeri a süteményeket áruló lányok tetszését és egymással versengve kap tőlük kóstolókat. Végül persze vennünk is kell valamennyit így bucira esszük magunkat sütivel: nem is túl édes, szerencsére.

Ha már így letértünk az eddigi zöldséges ételek kitaposott mezsgyéjéről, mászkálunk egy jót, majd visszatérve a sörözőbe gyömbéres húsgolyócskákat (egyszerűen baromi jó!), kevésbé sikerült ömlesztett sajtlapokat, és hagyományos sült krumplit kajálunk. Sörökkel együtt kettőnkre 5 dollár.

Hazafelé összeakadunk egy pasival, aki nemzetiségünk felől érdeklődik: meghallva nagy boldogan közli, hogy tudja merre van, meg azonnal a világhíres magyar focit említi. Nem vesszük el a kedvét, és nem mondjuk el, hogy igazi aranycsapat nem a Puskás, Grosics, Buzánszky (Edző: Sebes Gusztáv), hanem a Káél Csaba, Ezüst hajó, Happy End összeállítás (Edző: Kaya Ibrahim - Josip Tot). Na, ez került nekünk igazán sokba, és ezek közül csak egy, csak egy legény, az a Szabadi Béla nem szabad, mert ül, a többi mind-mind becsületes férfi –Ó, Cézár! (Azóta Szabadi is kijött –meglátjuk, hogy az igazgatalan meghurcoltatásáért mennyi kértérítést kér majd.)

És nem vesszük el a kedvét annak a kisgyereknek sem, aki feltétlenül petárdát akar ránk dobni. Mi megállunk, na, dobjál, öcsi, miért éppen te ne, erre az apucija beindít egy petárdát és a gyerek kezébe nyomja: a gyerek hangosan számol és dob: még éppen idejében, éppencsak nem a kezében durran szét ezt a kis praktikus játék. No, talán majd legközelebb.

Október 30. Szombat

Mandalay kötelező gyakorlatainak nagy részét már letudtuk az elmúlt napokban, így ma lazára vehetjük a dolgot. Legyen tehát a belváros, esetleg vásárlás is ha látunk valamit, meg pár kódorgó templom. Ezért egy kicsivel többet is alhatunk, fél nyolckor kelünk. Win is nagyon meg van elégedve a szállásával amit ugyan meg kell osztania két másik sofőrrel, de kellemes embereknek tartja őket. A sofőrök annak a két fiatal angol párnak a fuvarozója, akik ma jelentek meg először a reggelinél. Ha egy tipikus angol burleszket forgatnék, meg volna a négy főszereplőm. Az egyik párnál ugyan első ránézésre nehéz lenne eldönteni, hogy melyikük a lány, melyikük a fiú: a srác leginkább a néhai Jimmy-re, a királyra hasonlít (jó-jó, nem azt a pillanatot követően, amikor éppen meghúzta ravaszt, hanem amikor még tetszetősebb volt külalakilag, és meghúzta a neves operaénekes nemkevésbé neves lányát –már amennyiben lehet hinni a híreknek, mármint e liezont illetően. És mármint pedig azt is, hogy a Jimmy feje nézett-e ki valaha is jobban, mint a sajnálatos malőr után, vagy netán csak azonos esztétikai szinten való átrendeződésről beszélhetünk). A vele levő hölgy pedig egy színtiszta Balázs Pali, de valamivel férfiasabb kivitelben mint az eredeti, bár ezzel a megállapításal –az igazat szólva- nem szűkítettem nagyon a kört. A másik párra nem tudnék ilyen árnyalt leírást adni: a Folytassa sorozat bambábbik szereplőjére hasonlítanak mindketten, vagy inkább olyan tipikus angolok a gyarmatokról. A nőt elnézve: igazuk van a melegeknek. (Most kissé szégyellem magam a leírtak miatt: mind a négyen nagyon szimpatikusak voltak és igazán nem tehetnek arról, hogy nem olyan szépek, mint mi -nagy a világ, sokan vannak még így, mert a Jóisten csak egy dolgot osztott el igazságosan: az észt. Most mit csodálkozol? Hallottál-e valakit is arról panaszkodni, hogy neki kevés van?)

Win készségesen bevisz minket a város belső részére. Bár nem igényeljük, javasolja, hogy nézzünk meg néhány üzemet, „faktoli”-t. Nem igen hajlanánk rá, mondjuk is hogy köszi, nem, de ő tovább is forszírozza, hogy pont útba esik meg hasonlók, na jó, látjuk, hogy neki lényeges lenne, hagy kapjon valami pénzt érte a „faktoli”-soktól, hogy odavisz minket, menjünk. Hímző, ruhás, fafaragó üzem, meg kígyóbőrős. A kígyóbőrőshöz elvből sem megyünk be, de cég reklámja elégé feltűnő: a bolt előtt 6 – 8 méter vagy talán még hosszabb kígyóbőröket is lenget szél –különben sem lehetne bemenni, mivel ott nyomakszik egy fél busznyi szervezett turista, származásilag a ökológiai szempontokban oly jeleskedő Nyugat-Európából.

De egy aranyműves üzembe benézünk: a nagyon gyenge minőségű és kidolgozottságú aranyékszerek mellett itt készülnek azok a leheletfinomra vékonyított aranylapok is, amiket a hívők a Buddhákra felragasztgatnak. A felragasztáshoz nem kell semmiféle ragasztó, mivel annyira vékony az anyag, hogy szépen ott marad a Buddhán, már amennyiben a hívő elég ügyes ahhoz, hogy ne szakadjon darabokra, meg ne ragadjon oda a kezéhez a fele –láttunk embereket vacakolni ilyen felragasztással.

Végigsétálunk az aranyfüst-lapocska gyártó üzemen. Itt valóságos termelés folyik, nem csak turista szemfényvesztés: három pasi jó egyméteres nyelű kalapácsokkal (tompa, fa a vége vagy valami ilyesmi) üti az aranylemezt, amíg tényleg lehelet-finomságú nem lesz. Nem hengerelnek: kalapáccsal vékonyítanak: egy ilyen tizedmilliméter vékonyságú aranyfüst lemez előállításához vagy magasfokú technika kell (az nincs), vagy ez a kézi erő. A fiúk ütemesen csépelik a fémet, az arany lágy anyag, de kilapítani azért elég strapás lehet. Megállás nélkül dolgoznak, nagyjából másodpercenként zuhog egy ütés az aranylemezre, annyi tehát a szünetük, amíg a másik két társuk üt: 2 – 3 másodperc. És amíg itt voltunk, legalább 10 percig abba nem hagyták, egyfolytában kalapáltak, mint amikor egy kovácsműhelyben felváltva ütik a vasat, de ezek mint egy gép, meg nem álltak, csak bum-bum: mint az óramű, megállás nélkül. Az üzem belsejében üvegfallal elválasztott helyiségben lányok fehér cérnakesztyűben dolgoznak, négyzetekre szabdalják a kilapított aranyat, csomagolják puha papírok közé de nekik sincs idejük felnézni, megy a keccsölés komolyan.

Aki akar, emlékként vehet itt ilyen lemezecskét, de ez a hely itt turistás és bennszülött hívő biztos nem itt veszi, hanem annál a szent helynél, ahol fel is akarja használni. Amúgy ez az aranyműves üzem is alátámasztja azt, hogy sosem szabad az ilyen faktorikban vásárolni, mert jóval drágábbak bármelyik más helynél: a helyeik által is használt, a templomoknál megvehető aranylap csomagolása is tetszetősebb: stilizált sztupa van rányomtatva, meg egy nagyon tanulságos, megszívlelendő szöveg, de gőzöm sincs hogy mi, mert sajnos nem értek helyi nyelven. Itt meg semmi ilyen dizájnolás: egy celofán zacskó, és a mérete is kisebb, mint a payáknál levő. Az ár pedig: míg ez itt 1 dollárba kerül, a templomi szebb és nagyobb méretű csomag, amiben ráadásul nem is egy, hanem öt aranylemez van. (Persze, jelen esetben, mivel a turista úgyis emlékként vesz ilyesmit, lényegében a nagyság meg az egy csomagolásban levő darabszám úgysem számít, mert nem azért veszi hogy kinyissa, meg hogy ragasztgassa –bár miért ne?-, de azért ez a dolog is azt mutatja, hogy kettő között –ha a felhasznált arany alapján a méretbeli differenciákat nem is vesszük figyelembe-, úgy tízszeres az árkülönbség.)

Win minden esetre megkapja az üzemtől a maga pénzét, hogy minket idehozott és amikor arra kérem később, hogy amíg mi egyedül sétálgatunk, vegyen már nekem egy pár igazi templomi aranylemezkét csomagot emlékként meg ajándékként az otthoniaknak, szépen be is szerzi, sőt még arra is kíváncsi, hogy melyik legyen az a templom, ahonnan szeretném, mivel nekem mindegy, komoly megfontolások után és a szent helyeket rangsorba rakva a választása a Kyauktawgyi payára esik. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni: nem hiszem, hogy lenne nála szívélyesebb, kedvesebb sofőr széles e Myanmarban, pedig errefelé a kedvesség amúgy sem ismeretlen dolog, nemúgy mint nálunk, otthon.

Win miután tudja, hogy még veszünk szobrot, ha szépet látunk, nem nyugszik és újabb faktoriba invitál. Jelen esetben egy kőfaragó műhely a célpont, ahol méteres, kétméteres, három méteres Buddha szobrok is készülnek. Vannak kisebbek is, de tucatáru. Van egy-kettő, ami jobban néz ki de ezek már méretesebbek és márványból vannak ezáltal piszok nehezek, pedig jól mutatna a kertben, a szomszédot pedig megütné a guta, hacsak nem űbereli egy a huncutmosolyú, lámpácskás kertitörpével, például egy Horn Gyulásra fazonírozottal. Van még itt bronzszobros műhely is, de a mi oroszlánjaink, amiket Inwa-nál vettünk sokkal jobban néznek ki, és itt pont ugyanazokat a típusszobrocskákat árulják, amit az Inle tónál, az „eredeti készítő műhelynél”. Valószínűleg gyártásilag itt is csak a nagyobbakkal foglalkoznak, a kisebbeket meg valahol szakmányban öntik, és terítik mindenhol, szerte Myanmarban, ahol a turista megfordul. A nagyobb szobrok itt is helyi rendelésre készülnek, mert turisták ezeket sem igen cipelik, feltételezhetően.

Ennyi a faktorikból, gyerünk, nézzünk még payát. A Swe In Bin Kyaung paya nem szerepel a szervezett turisták útvonalán, és az LP is csak 8 sort szentel rá. Mi azért mondtuk Win-nak, hogy nézzük meg (Win sem ismerte, csak hosszabb kérdezősködés után találtunk oda), mert „JM” ajánlotta az utazas.com-on, hogy nem felkapott és érdemes megnézni. Maximálisan igaz! Egy nagyon kellemes, fás területen – a fák 30 – 40 méteresek- egy tiszta fából készült kolostor, mélybordó színre festve, telistele gyönyörű faragásokkal. A bejárati részeken kőoroszlánok és sárkányok vigyáznak: fehér festékük alaposan megkopva hála Istennek és nagyon kellemes látványt nyújtanak. Más típusú, mint a patinás Atumashi Kyaung (a fő teakfa kolostor) vagy az a fa kolostor, amit az Inle tavon láttunk, de látványilag alig marad le mögöttük –más típusú, de remek! És itt senki sincs, csak az itt lakó szerzetesek, akik szerencsére egyáltalán nincsenek hozzá szokva a turista rohamokhoz, ezért még az átlagosnál is barátságosabbak. Nem terhelnek se minket, se magukat a beszélgetésekkel, nem is kéregetnek, hanem csak felnéznek a könyvükből, vagy egy kicsit abbahagyják a nagy söprögetést, csak hogy szíves mozdulattal invitáljanak: menjünk csak be, nézzünk csak bátran körül.

A város zaja alig szűrődik be, egyedül a madarak éles csettegése, rikoltozása veri fel a csendet: ezt most értsd szó szerint, tényleg nagy a nyugalom. A színek valami elképesztően jók: az alapszín a mély bordó színű teakfa falak, oszlopok és tetők, és ebbe a matt színvilágban remek kontrasztot alkotnak a fehér kődíszítések, és az aranyozott szobrok, amelyek a napsütésben gyönyörűen ragyognak. És a faragott, kazettás mennyezet és falak, a többi remek fafaragások, csúcsos díszítések végig a tető és a párkányok szélén! És ha egy kicsit távolabb megyünk, már belógnak a „képbe” a pálmák levelei, a virágzó bokrok… Nagyon lakható egy kolostor. Belül néhány egyszerű (arany , persze) Buddha szobor, egy-két sarokban matrac nélküli faágy, mellette polc, rajta tányér, valami ruhadarab, könyv: egy szerzetes hálóhelye.

Sok időt töltünk itt, egyszerűen nem tudunk betelni a hangulatával és azzal, hogy szinte miénk az egész: összevissza csámborgunk, háborítatlanul. Csend van, a fák lombjai között madarak élnek élénk életet, de eloszlik ezen a téren minden hang, még a kolostor földszintjén levő nagy teremben, a méteres átmérőjű teakfa oszlopok között focizó (!!) gyerek kiabálása is. A kolostor épülete mellett van egy kisebb paya is: ez sincs frissen mázolva, így aztán remekül néz ki. Ez aztán jó kis hely.

Win még elvisz minket az Eindawya Paya-hoz, ami a város középső részén van. Az Eindawya sztupa legjelentősebb tulajdonsága az, hogy aranyfüst-lemezekkel van borítva és ahogy elvárható, csillog-villog az egész. Ez is az 1800-as évek közepén épült és egy Pagan Min nevű ember építette, aki itt lakott, mielőtt elment volna királynak az akkori királyi székhelyre, Amarapura-ba. Nem sajnálta az aranyat rá; könnyű volt neki, nem a sajátját adta, hanem a népe szenvedte össze. Tipikusan feudális vonás ez: ha a király trónra kerül, a népe pénzén bőségesen kistafírozza azt a helyet, ahol eddig élt: így kapott az adófizetők bukszájából milliárdokat az 1.500 lakosú Felcsút is, mint a Neves Szülött Faluja, és szívott a 2 milliós főváros, mint a Neves Szülött Ellenzéke. A királyok már ilyenek. (Csakhogy a demokráciában a választók nem felejtenek és törlesztenek, ugye, ugye...) Az Eindawya épülete szépen ki van dolgozva a padlótól a plafonig, finoman megmunkáltak falak a tető és az alsó részükön a szerzetesi ruhával egyező vörös, felső részükön aranyozott oszlopok. A benne levő Buddha szobor kvarcból és opálból készült, ami lényegesen szebb a gyakori, fehérre meszelt változatoktól.

Az Eindawya sztupa a burmai függetlenségi harc egyik nevezetes színhelye is volt: 1919-ben nagyarcú gyarmatosítók úgy érezték, hogy vannak ők annyira nagyok, hogy a vallási előírások ellenére, cipővel próbáltak begyalogolni a szentélybe, mire az ottani békés szerzetesek letették egy pillanatra Szent Könyveket és úgy kivágták őket onnan, hogy ezük-azuk kicsikét eltört. Az angol gyarmatosítók pedig igazságot tettek: a négy kidobóember szerzetest bebörtönözték, vezetőjük pedig életfogytiglant kapott, a brit mentalitás dicsőségére.

Ennyiből kifújtak a paya-nézések és Win-t hazaengedjük, mert sétálgatni akarunk, mégpedig a városközpontban. Hát: nem egy nagy durranás. A város közepe teljesen hétköznapi, a szokásos ázsiai stílusú lerobbant, egy két-három szintes épületekkel, az épületek alsó szintjén boltokkal: bolyhos pokrócok, használt és új biciklibelsők, kezdetlegesen megformált szerszámok valamint ciripelő elemes tűcsök, gipsz kacsák, porcelán kakasok, plüss macik és minden más, amivel Kína elárasztja ezt a térséget, valami az egész világot, ócsón. Néhány modernebb épület is van, ezek már többemeletesek, 10-15 szintes is lehet, ezek külföldi bankok leányai, külföldi tulajdonú kereskedelmi és egyéb, jól ismert nevű világcégek. A néhány főutca széles, többsávos, de bármelyikről befordulva egy nem annyira főútra, már repedezett burkolattal, jóval keskenyebb szélességgel találkozhatunk. És aztán persze vannak a még keskenyebbek, az alig két sávosak, de itt már nem is igen közlekednek mások, csak gyalogosok és biciklisták esetleg motorosok.

Két piac is van: a night market, amit nem most nézünk meg, lévén most nincs night, de ha kis szerencsénk is van, ma is lesz este és akkor lesz, meg a Zeigyo Central Market. Ez a central market egy nagy épülettömb, belül szűk utcácskák mentén hatalmas mennyiségben felhalmozva mindenféle gagyi, és nem sokban különbözik egy túlzsúfolt raktárbázistól. Érdekes módon az áruk nagy többsége ismerősnek tűnik, ugyanis nemegyszer ugyanazok a kínai cuccok vannak itt is, mint otthon nálunk, de azért van különbség is: hiába nézelődtünk, nem találtam meg például a nyugati kultúrkörök oly bájos kis játékszerét, amire az Index hívta fel a figyelmet, és az alábbiakkal volt hirdetve: „Felfújható kis birka. Béget ha megdugod! (Az újaddal is elég!) Hangszóró van benne.”

Az épület külső részén pedig a zöldségesek, gyümölcsösök üldögélnek több sorban, jó sokan. Meg persze mindenféle kajának valók meg a kaják, közöttük összerohasztott hínárok, büdös halak (hűtő nincs), sült svábbogarak. De így délelőtt az ember még nem éhes. Tétován mászkálunk az egyik utcából a másikba. Igazából ránk se hederítenek, mert mindenki nagyon el van foglalva az üzlettel: pakolgatnak, beszállítókkal és viszonteladókkal egyezkednek. Azt vártam, hogy itt majd látok autentikus holmikat, házi szövésű terítőket, de itt semmiféle ilyen cucc nincs: helyieknek, napi cikkek.

Egy darabig még unatkozunk, majd hazafelé indulunk, eredetileg azzal szándékkal, hogy legyalogoljuk azt a két-három kilométert, addig is nézelődünk, de ezen változtatunk és taxira adjuk a fejünket, mert sok értelme nincs a gyaloglásnak, mikor úgyis azon a főúton megyünk, amin eddig mindig Win-nel is furikáztunk, végig az erőd déli fala mellett. A taxizás egy csepp alkudozással kezdődik: mi egy dollárt mondunk kettőnkre, ő két dollárt fejenként, mire ott hagyjuk, és az ürge nem is küzd utánunk. Úgy látszik lusta dolgozni, mert a helyiektől ennek a tizedét sem kaphatja meg, vagy pedig vannak elvei: külföldieket csak nagyon levenni. Szépen lassan sétálunk, hát persze, hogy egy perc múlva megáll mellettünk egy újabb taxis, és neki már megfelel az egy dolláros javaslatunk. (Persze mindenhol kyat-tal fizettünk és csak az árak érzékeltetése miatt írok dollárt. Ahol pedig nem, ott külön is jelzem, ha el nem felejtem; de nem túl bonyolult: mindenhol lehet kyat-tal fizetni, kivéve a pagodákba és a szent helyekre szóló belépőknél, mert ott csak dollár, de már a fotó-video jegy az kyat.). Eurót nem is használtam: ahol nem lehet helyi pénzzel fizetni, ott ki van írva az átváltás az Euróra is,de jobb a dollár: ez van rányomtatva eleve a jegyekre és nincs átszámítási bonyodalom.

Hogy milyen a taxi, azt már írtam, döfünk vele, pár perc csak az út végig az erőd fala mellett, így hamarosan már le is cuccolunk a GH-ban. Úgy véljük, itt az ideje a folyadékpótlásnak ezért nem cifrázzuk, hanem elmegyünk az állomásra (Myanamar Beer Station). Nincsenek sokan, helyi tánczenék keserítik az életet (de nem nagyon durván), ami szemmel láthatólag mindenkinek tetszik: a krumplit pucolgató lányka nem is kíméli magát, hanem gyöngyöző hangon énekelgeti a refréneket.

Enni is kéne: Zsombor változatosság után sóhajtozó lelke az étlap (van angolul is) áttanulmányozása után „mélyen sütött sertéshús”-ra vágyik, meg is kapja: lisztbe forgatott, a hústól teljesen megfosztott csont-darabok, de tényleg mélyen sütve, mert az egyik fele koromfeketére égetve, a másik fele pedig szintén. A csontokat csak óvatosan lehet kezelni, mert szilánkosan vannak törve: szegény sertés, miután csontbőrré lefogyasztották, kamikázéként szembe küldték a gyorsvonattal, hogy hadzsime, harcolj, disznó! Vagy iszlám fundamentalisták képezték ki a sertést csak hamarabb robbant a csülkébe fogott kézigránát? De még zsírdarabok sincsenek rajta, egy grammot sem lehetne róla leolvasztani, még vaskohóban sem –ezt az un. tunkolás vonatkozásában lehet fájlalni leginkább.

De én sem járok most sokkal jobban: zöldséges vernicellit rendelek, mert ilyet még itt nem ettem, de ez is nagyon szar pedig ezt elcseszni eléggé művészet. (Elméletileg a különbségnek csak annyinak kell lenni, hogy a szokásos, távolkeleti módra elkészített zöldségeket nem spagetti szerű tésztával (noodle) keverik össze, hanem annál sokkal vékonyabbal, és ez a vernicelli. De most a zöldség is pocsék ízű, lehet, hogy tegnap óta rohadozik megfőzve, a tészta pedig miért nem jó ízű, azt csak a Jóisten tudja, ha egyáltalán. Szóval, szívunk úgy egyéniben, mint párosban.

Zsombor új éttermet követel, de én a választás szabadságára hivatkozok előtte: kifene mondta, hogy ezt válaszd? Az a gond, hogy nincs itt az anyuci, aki szépen felvágja a rántott husit? Szopogasd csak a csontokat, vazze, vagy cseréljünk és akkor lapátolhatod a tésztát. Aztán tényleg így is történik, én meg ebéd helyett csinálok magamnak egy kis szájízt a sült csontokkal és gyorsan egy nyeletet elkövetek az Uniqum sérelmére. De jól esett! Közben, mert a baj sosem jár egyedül, lejárnak a helyi lírai dallamok, és fúvósokkal beerősített tiroli sramlizene söpör végig a tájon, igazi osztrák jódlival: de helyi nyelven ám! Bár a zenegagyi nemzetközi, erre még a Lagzi Lajcsi is korbácsot fonna a trombitájából –a Távol-Kelet sok mindenről elismert, de úgy vélem, hogy az originál myanmar-i havasigyopár jódliegyüttes még kaparhat egy darabig a világhír felé. Akkor inkább köcsögdudán a Für Elise.

Zsombor is szükségét érzi egy kis töménynek –ő ilyesmivel különben ritkán él- és az iránt tudakozódik, hogy vajon akad-é még a csikóbőrősben egy csöppecske abból a jóféle nedűből, amely az imént oly hízelgő tetszésemet volt boldog kiérdemelni. Van és kap, ha fájó szívvel is, bár ezt eltitkolom: „Bármikor kitűnőséged készséges szolgálatára” – nyilatkozom ehelyt- „és fogadja Érdemességed megkülönböztetett tiszteletem jeléül eme igénytelen edényt, melynek öble oly cseppeket rejt, melyek érdemesek leszendőek tisztelettel említhető ajakid megnedvesítésére.” - ahogy az egyszerű társalgási formákat a spanyol királyi házban felnövekedvén ezt gyermekkoromban megtanulni szerencséltettem.

Ha már a test örömeivel most aszketikusan bántunk (leszámítva az Uniqumot), helyezzük át a főcsapás irányát a szellemi műveltség világába, kulturálódjunk. És ím, mivel a Mandalay-i erőd még nem volt a programban, és ma délutánra terveztük, gyerünk, úgyis itt van a fala, az orrunk előtt. A bejárathoz kicsit gyalogolni kell, lévén ez a 2 km-es oldal közepén van. Az erődöt nem úgy kell elképzelni, mint nálunk mondjuk a budai várat. Először ezt itt nincs semmiféle hegyen, de legalább vizesárok veszi körül. Belül sincs tele épületekkel, leginkább egy fás, parkos, nagy területről van szó, rajta itt-ott viskók (emberek is laknak itt), meg hát a központi rész, a királyi palotával és egyéb ügyekkel.

Az erődbe belépőjegy van (5 dollár fejenként) és elég keménynek tűnő katonai poszt van, meg ellenőrzés, ahogy átmegyünk a vizesárok fölötti hídon (szépen néz ki a híd is: 5 méterenként végig vörösesbarnára festett, fehér csúcsos korlátoszlopok között hasonló vörösesbarna gerendák mögött ott a mélykék víz –nagyon jól néz ki). Külön őrbódé is van, ahol útlevél ellenőrzés van, meg vízumszám nézegetés és mindent felírnak, kik vagyunk honnan jöttünk, hány órakor lépünk be a területre –ilyen még eddig sehol sem volt.

Ránk is keményen néznek a posztosok, mert egy katona tekintete legyen kemény, de az én tekintetem is az és úgy veszem őket videóra mint a szél, hiába üti láthatólag a guta az egész militáris kirendeltséget –turista vagyok, jegyet vettem, tűrjed. (Amúgy –kivéve persze a katonákat és a rendőröket, akik mindig utálják, ha veszik őket, mégha nem is osztják az igazságot a gumibottal az adófizetőknek- itt senkit sem zavar, ha fotó vagy videó készül róla, sőt a polgárok maguk állnak a gép elé és még nem is kérik hogy küldjünk a fotóból, ahogy különben ez máshol, ilyen esetekben elég általános.) Normál katonaságot nekem sem lenne eszem ágában sem fotózni, mert hülye azért nem vagyok, de úgy ítélem meg ezt a helyzetet, hogy ez nem normál katonaság és valóban, nem is lőnek le, győztem, csak Zsombor aggódik megint rémesen, és amúgy nagyjából igaza is van.

Mert ez a katonai szigor a helyiekkel szemben nem akármilyen ám! Mivel emberek laknak az erőd területén, van jövés-menés a nagykapun keresztül: gyalog, vagy biciklivel, ritkán valami járművel. Gondolom, katonák már csak ismerik, kik mászkálnak itt nap mint nap ki-be, de nem engednek a negyvennyolcból, semmiféle bratyizás, vagy odaintegetés, hogy hello, hogy vagy, krisztihánd a naccsasszonynak. Ahogy a kapuhoz érnek a gyalogosok testtartása is megváltozik, kicsit összébb húzzák magukat, meg lejjebb is hajtják a fejüket, a biciklisek pedig már jó előre leszállnak, és tolják a bringát a nagyhatalmas őrkatona előtt, rá se nézve, mert azt mondják, hogy a szembe nézés irritálja az ilyen típusú fickókat. Juteszembe: azt ajánlják a hozzáértők, hogyha valaha túszok lesztek valami terrorista brigádnál, az ő szemükbe se nézzetek, és legyetek alázatosak ––itt is ez megy és gondolom, a helyieknek van tapasztalatuk arról mi van, ha ezek a fickók idegesek lesznek. Én meg a katonai terror mellett pont úgy utálom –és azt is baromira-, amikor a politikusok viselkednek mindenható atyaistenként, mert ha megnyertek egy választást, az még nem azt jelenti, hogy övék is lenne az ország, tokkal, vonóval.

Az erőd történetéről annyit érdemes tudni, hogy esett meg vele jó dolog is, meg rossz is. Legfontosabb jó dolog az, hogy Piszkos Fred cirkálója nem lőtte szét az erődöt (aki járatos a történelemben, az tudja miről beszélek, aki pedig nem, az meg ne is tudja), mert így legalább most láthatjuk, a rossz pedig az, hogy az angolok nem voltak ilyen gyöngédek és ők bizony porrá nyomták az egészet, hiába volt itt a Kambodzsából lopott bronz védőszent (amelyik hiányzik a Mahamuni payából).

De amikor Mandalayban ez a királyi palota aktívan működött, akkor még királyság volt, és talán király is úgy érezte, hogy azért van a népe, hogy őt kiszolgálja. Építette ugyanis 1857-ben Mindom király, aki Mandalayba tette a királyságot (eddig ez a király nem került elő, mint nagy építő, de volt itt király tucatszám) Ami biztos, az biztos, a palotát fallal vette körül: másfél méter széles, nyolc méter magas, ha esetleg a nép a király iránti szeretetét személyesen is le szerette volna róni, hát akkurátusan közibük lehetett puskázni a fal tetejéről. A fal szép, vöröstéglás, végig csipkézett, ami nemcsak esztétikus, hanem praktikus is a lövöldözéskor. A sarkain és a középső részein pagodára emlékeztető csúcsokkal díszített őrtornyok állnak, körülötte pedig ott a másfél méter mély, és úgy 20 méter széles vizesárok.

De nem sokáig húzta ez az erődösdi, és amikor a britek 1885-ben elfoglalták egész Burmát, az erőd is megadta magát és itt lett a székhelye a gyarmati igazgatásnak illetve ide telepedett a British Club. A II. világháborúban a japánok elfoglalták Indokínát. A kínai harcokhoz szükséges ellátási útvonaluk átvezetett Mandalay-on is -az erődöt, a japánokat támogató helyi nacionalista –és ez most itt nem negatív szó- mozgalmak segítségével foglalták el, sitty-sutty. (Talán emlékszünk rá, hogy ezek a hazafiak először a brit uralom elleni harcukban álltak a japánok mellé, de később nagyot csalódtak a fennhéjázó japcsikban és ellenük fordultak.) Amikor pedig a háború végső szakaszában, 1945 márciusában az angolok visszafoglalták Mandalayt, a brit bombázásban a teljes erőd porrá égett és csak a fal, meg az árok maradt. (Nesze neked: mindig a haveroktól kapod a komoly tockost.) Az erődöt ezek után a burmai hadsereg foglalta el és azóta is ott van méghozzá olyannyira, hogy a katonák gyümölcsöt és zöldséget is termelgetnek a táboruk közepén azóta is, ezzel egészítve ki a szűkös ellátmányt.

De a lényeg, a lényeg, amit most itt látunk épületekként, azt szorgos újjáépítő kezek munkája, ami méghozzá nem is régen fejeződött be. Tehát az épületek –bár teljes egészében az elégettek másolatai- vadi újak és úgy is néznek ki. (Bár ezzel a kijelentéssel csak óvatosan: az állandó festegetés miatt százéves Buddha szobrok is állandó frissességnek örvendenek, mint az átcimkézett, fóliázott disznósajt.)

Bemegyünk a nagykapun, ami szép csúcsos, és bordószínű, mint a szerzetesek ruhája. Jó ez szín főként a fehér alapzathoz. Az útról, ami a központi épületekhez vezet, letérni tilos, erre táblák figyelmeztetnek. Vajon mi rejtély lehet? Titkos fegyver a katonai káposzta? Gyakorlatilag az erőd területének jelentős része tilalomfákkal le van zárva, nekünk nem szabad bóklászni az erdőszerűen sűrű fák között, ez csak a helyeiknek van fenntartva. Vagy inkább ezekkel az emberekkel nem szeretné a hatalom a közeledést? Hogy ne fecsegjenek ki valami rettentő nagy katonai titkot? Miután ugyanazokkal az emberekkel Mandalayban bárhol találkozhatunk ez a tiltás nem logikus, de legalább katonás. Nem is csodálkozunk nagyon, hiszen Kyaiktiyo (ahol az utazásunk elején már voltunk) is csak nem régen lett látogatható a turisták előtt: egy diktatúra alaphelyzetben iparkodik semmit sem megengedni, mert amit nem tud teljes egészében kézben tartani, az számára gyanús és veszélyes. Ha nem kellene ennyire a pénz, ez a sok külföldi sem kódoroghatna az országban és személyükben a helyiek nem látnák, mi a különbség az ő helyzetük és egy demokráciában élő szabad ember között.

Jó negyed órás séta után amit először megnézünk az egy fából készült, szintén bordóra festett, 33 méter magas óratorony: szép kilátással. Fölülről az épületek harmonikus látványt nyújtanak, alattunk a nagyon takarosan helyreállított a palotaegyüttes a fehérre festett kőfalakkal, a bordó tetőkkel, az aranyozott, csipkézett szélekkel, csúcsos tornyokkal. A körülötte levő tömény zöld növényzetből csak néhány épület, illetve sztúpa ragyogóan fehér vagy aranyszínű csúcsa emelkedik ki, mögötte pedig ott van Mandalay, az ottani sztúpák párába vesző tornyaival. Ez a kilátás megérte az idejövetelt.

Mert amúgy különösebb lelki megrázkódtatás nélkül végig lehet sétálni a többi királyi épületeken: aranyozott oszlopok, megmunkált, díszítített tetők és falak, de semmi igazából megragadó. De azért kellemes élmény, egyszer érdemes megnézni és ezt most megtettük, pont. Az, hogy nem is olyan régen készült az egész, az jelenesetben nem oszt, nem szoroz: akkor sem verne hevesebben a szívem, ha tudnám hogy ezeken a deszkákon 70 éve még maga Sir Mc Master golfjátékos szopogatta a gint, de tudjuk, hogy leégett, és új az egész. Tetszetős, ennyi.

Elhagyva az épületeket mégiscsak elindulunk egy kicsit beljebb mászkálni a fák közötti úton: jobbról-balról ott a tábla, hogy tilos terület, de mintha egy kocsma körvonalazódna a fák alatt, olyan diktatúra pedig nincs, hogy egészségügyi intézmény ne legyen látogatható, márpedig a trópusokon a folyadékpótlást nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Remek, hűvös, árnyas udvar (na nehogy má’ ez „kerthelyiség” nevet kapjon), kapirgáló baromfival, földön ülő, a port magukra élvezettel szóró kisgyerekekkel, széjjeldobált mindenfélével: ez az, amire vágytunk. És a sör –üveges Myanmar- remekül hideg. Pár helyi üldögél csak –volt ugyan kb. 10 turista rajtuk kívül a palotánál, de azok szervezettek voltak, akik számára az ilyen elhajlás szigorúan tilos. Meg amúgy is megy a busz, nem érnek ezek rá olyan hiábavalóságokra, hogy élvezni is az ittlétet, nyugisan, nemcsak buszozni és rohanni egyik payából a másikba. A csapszékben TV is üzemel, a TV-ben pedig helyi rock nyomul: a klippen egy gitáros tépi a húrokat, majd változatlan zene mellett más lesz a kép és egy cica negédeskedik nyújtózkodva és ez a kettő váltakozik: jó lenne, ha tudnám, miről szól a dal (egy doromboló macskáról?), de így is nagyon ütős.

Mentelmi jogunkkal élve koccintgatunk is –más kérdés, hogy mi ezek után nem ülünk be autót vezetni, így nem is hajtunk részegen az árokba majd ezt követően szóba se kerülhet, hogy megtagadjuk a szonda megfújását, mint azt teszi a Magyar Országgyűlés több derék képviselője is. Mi legfeljebb a saját magunk lábán borulhatunk az árokba, ha itt lenne egyáltalán árok (Árok-árok, de mély árok, még az éjjel benne hálok), de eddig ügyesen kikerültük az úthibákat is. Amúgy ez a képviselői mentelmi jogos érinthetetlenség mindkét politikai oldalt megszólalásra késztette: amikor a polgári oldal landolt az útszélén, a fideszes Simicskó szerint az egész csak szoci provokáció volt, „álságos belügyminiszteri hozzáállás” és tán az sem kizárt, hogy a komcsik csempészték bele a maligánt a polgári borba, de amikor a baloldali elvtárs arca érintkezett az anyafölddel, a szocialista Géczi nevű nyilatkoztatta ki, hogy „a koccintás a képviselői életforma része”. Ez valóban így lehet, ugyanis a Szabó Zoltán nevű szintén szoci parlamenter ennek jegyében a rendőri felszólítást „Fújjon szondát!” a „metakommunikáció áttételével” úgy értelmezte, hogy ez igazából azt jelenti, hogy „Vegye elő a képviselői igazolványát és kívánjon egy hatalmas lóf.szt a közeg ánuszába”. Nos, most mi is képviselői életformában vagyunk részesek, koccintgatunk, iszogatunk és tényleg remekül érezzük magunkat, mint ahogy a hazai uralkodó osztály is a parlamentben, szemlátomást. És kockázunk is. A körülöttünk ülő helyi nézőközönség bámul és száját tát.

Sok turista nem járhat errefelé, mert Zsombor kábé nyolc embertől kérdi meg, hogy hol van a klotyó: sem a kiszolgáló nő, sem a férje, sem az asztaloknál üldögélő helyi erdőkerülők nem értik e helyiség bármiféle megnevezését: hoznak helyette mogyorót, újabb sört, és végül még egy széket (!), mire valaki odavetődik és Zsombort útba igazítja, még éppen idejében. Én már e kitaposott ösvényen haladhatok, nagyfokú eleganciával. Amúgy nem kell hozzá nagy fantázia: a mellékhelyiség vagy a konyhában szokott lenni (ott láthatóan nincs), vagy a csapszék mögött. És igen.

Kellemesre alakult a hangulatunk, mert nem volt bőséges az ebéd és azóta fogytak a sörök szépen, amiért enyhe állapot is kialakulóban van, de ennek ellenére nem vesszük igénybe a riksás embereket sem akik eddig titkos rejtekhelyeken lezsírozva várakoztak a nagy alkalomra, majd most hirtelen előtörve, rajtaütésszerűen lerohantak minket amikor sétálgattunk a kijárat felé. Szerencsére a turistacsoport is végzett a látnivalókkal, így rájuk vetik magukat a fuvarozók és sikerrel: a bejárati nagykapuig levő kerek 1 km-en a csoport megkíméli magukat a gyaloglástól.

Kifelé menet még jobban fel vagyok bátorodva a sörtől, és miután kijelentkeztünk az őrbódénál (szépen elkönyvelték, hogy már nem vagyunk bent és tényleg), a bakák orra előtt kapom elő a jegyzetfüzetemet és irogatom a naplónak szánt magvas gondolatokat. Ez már tényleg majdnem kiveri a katonáknál a biztosítékot de szerencsére Zsombor jobban észnél van és elrángat, bár én még élénk jelbeszéddel is mutogatom közben, hogy fényképezzen már le ezekkel a nyalka huszárokkal a háttérben, de nem hajlik rá a fiú.

Hazaérve a GH-ba belefutunk Win-be, aki azt mondja, hogy most már esteledik, bevisz minket a night marketet megnézni –ilyen rendes srác, tényleg keresi, hogyan járjon a kedvünkben. Köszi, menjünk. Hát a night market egy nagy nulla, ennél nagyobb nulla csak a nem night market volt, délelőtt. Van egy utca, ami le van zárva a járművek elől, és ki vannak pakolva az asztalokra pont ugyanazok a holmik, amik a rendes marketen is hegyekben áll. Tányérok, vég vásznak longyinak, bugylibicska. Tehát ez a night market is a helyieket szolgálja ki, talán ha egy, vagy két asztalnál láttam valami olyasmit, amire rázizzenhetek, mert minek vegyek magamnak műanyag tésztaszűrőt vagy alumínium villát. Érdekes módon, Yangonban is csalódás volt az ottani nagypiac, semmi autentikus holmi, vagy valami kézzel bármi, például terítő. Ennek az oka az, hogy itt nemigen számítanak komoly turistaforgalomra, így inkább a helyiek által megfizethető, olcsó gépi (és kínai) holmikat árulják. Főznek-sütnek is, mi meg ettünk is valami sült cuccost, egy jó másfél óráig azért elkóvályogtunk itt, aztán berekesztettük az élvezeteket. Win –bár mondtuk neki, hogy nyugodtan menjen haza, majd taxit fogunk-, szépen megvárt és hazavitt.

A sütödéstől visszakaptam valami olyan ordenáré módon koszos bankjegyet (címlete 5 kyat, tehát kb. fél dollárcent), amit egyből el is tettem emlékbe, hogy ezt pedig hazaviszem és leadom a László Kórház fertőző osztályán, hátha látnak ők is valami újat. Bár az még jobb, ha nem is személyesen adom le mert végül ott tartanak karanténban. Inkább ráteszem egy kórház kapuja előtti inkubátorra hogy legyen valami haszna annak a masinának, ugyanis akár ott van akár nincs, a nemszeretem újszülött csecsemőt úgysem oda teszi az EU-tag hungarian original inhabitant, hanem bevágja a kukába vagy a pottyantós WC-be aztán pedig könnyekben tör ki és benyom három felest.

A GH előtt útkereszteződésben eddig már mentünk délre, nyugatra és északra is, most kipróbáljuk, mi van ha kelet felé indulunk el. Hát az van, hogy rövid két saroknyi sétálás után ott ragyog a tábla, hogy Myanmar Lion Beer Garden és nem is ragozom tovább –a városnézés eddig tartott, de már úgyis estefelé van. Bíztat a kinézése, helyiek üldögélnek és nyoma sincs turistáknak -persze ezzel nem mondtam sokat, mivel eddig sem nagyon találkoztunk turistákkal: a csoportok ennél dizájnosabb helyekre mennek, szóló turista pedig még annyi sincs Myanmarban.

Azt megfigyeltük, hogy az éttermek neveinél nincs nagy szórás: eddig ettünk a Golden Duck-ban, a Golden Lion-ban, a Myanmar Lionban, és biztos van valahol Lion Duck is –majd megkeressük, de ez nem ma lesz. Itt is pincér ruhába vannak öltözve a pincérek (ezzel a hely eleganciájára voltam bátor felhívni a figyelmet), meg van kerthelyiség és csápolt sör –mindez este fél nyolckor egyenesen vonzza maga után a vacsora megejtését. Leülünk, lágy szellő enyhíti a meleget és egyben hullámszerűen hoz magával valami elképesztő penetráns szagokat is néha, de ezt akkor még múló dolognak véltük és kajákat rendeletünk. A közönség és öltözete legkevésbé sem arra utal, hogy teszemazt eddig az angol királyi fogadáson múlatták az időt, teljesen átlagos helyiek és bár a pincérek nagy igyekezettel megpróbálnak valami színvonalat belevinni dologba, de a közönség nem idomul –szóval, igen kellemes, helyi étterem ez is. Most már nem variálunk a rendelésnél, így zöldséges rizst kérünk, meg gyömbéres húsgombócokat és amíg megérkezik, addig is egy kis csipszet, meg sört, és nekilátunk kockázni. Ja, ha eddig nem írtam: ha csak sörözünk is, szinte mindenhol kértünk eddig is és ezután is szeletelt hagymát, kis citromlével megöntözve. Errefelé a hagyma egyáltalán nem erős (nem az a makói, hanem inkább kissé édeskés salátahagyma és nagyon kellemes), néhol pedig pluszba rátesznek apró, savanyított zöldpaprikákat: remek és van némi fertőtlenítő hatása is, legalább is mi azt hisszük. Egyszer kaptunk valahol ilyet, még az út elején (asszem ezt is írtam, de annyira jó, hogy nem baj, ha még egyszer előhozom), ízlett, és attól kezdve Win-enk mindig volt rá gondja hogy kapjunk és akkor szoktunk rá és azóta életünk támasza és talpköve lett. A sör mellé remekül csúszik és a legtöbb helyen nem is kérnek érte pénzt –nem mintha az ára olyan fergeteges lehetne. Ezekkel az apró, savanyított paprikákkal azért óvatosan: a legtöbbje nem csípős, de mindig van közöttük néhány, mit az atom. Az ember éberségét elaltatják a normálisak, és akkor jön ez a nagyágyú és utána nem kapsz levegőt.

Most megint szegény Zsombor szívja meg, mert ahogy eszegeti, aszongya, hogy mindegyik paprika erős. Az enyémben pedig eddig mindegyik enyhe volt és volt már ilyen szitu korábban is (írtam is). Na jó, cserélünk, de épp jókor: úgy látszik, nálam éppen mostanra fogytak el az enyhék, nála pedig az erősek, így a helyzet nem változik: az övé csíp, az enyém nem, Zsombor továbbra is a szívóágon. Ráadásul kockában is verem, most már két napja szinte egyhuzamban ami azért eddig nem volt szokásos. (Zsombor különben nem bír veszteni, és a halmozódó sok csapás miatt csak ül itt sértődötten, mint egy orrbavágott pandamackó én meg eközben tobzódok.)

A kaja nagyon jó, ide is lehet jönni máskor is, de néha olyan hullámokban érkezik a bűz, hogy az elmondhatatlan. Nem egyszerű kanálisszag, vagy a klotyó, hanem az az intenzív rohadásszag, amivel nem egykönnyű találkozni: Mandalay szélén levő viskók előtt elhaladva éreztem csak úgy 80 %-os töménységben, de hálistennek ebben az étteremben sikerült 120 %-osra koncentrálni. Próbálom analizálni: gyomorfogatóan émelyítő, a csirizben rohasztott káposzta adja meg benne az alaphangot, némi többhetes halfej aromával. Honnan a csudából jöhet? Kideríteném, de mivel már este van, sokat nem lehet látni az étterem környezetéről, de valahonnan a kerthelyiséget övező fal másik oldaláról, és ott legalább egy többnapos vízihulla van, nem kétséges de valószínűleg több is. Zsombor aszongya: no, akkor ő most egy picikét hányik, de lebeszélem, mert itt a nyílt színen mégsem kéne, a klotyó környékén pedig még töményebb az ájer (ha ez egyáltalán fokozható) –amikor az előbb arra jártam, és is közel voltam hozzá hogy mellédobjak valamit, úgysem számított volna. Amúgy: jó étvágyat, mert ami tény, az tény, valóban jól főznek, vonatkoztassunk el. Tolunk rá egy whiskyt meg sört is párat, és a szellő is abbahagyja, így szag sincs már. Vagy megjött a hullaszállító. És továbbra is nyerek a kockán.

És a sör is jó továbbra is, csak arra kell nagyon odafigyelni, hogy nem szabad keveset inni belőle. Nos, erre mi figyelünk, meg egy-két whisky betét is beágyaz a hangulatnak, így elég jókedvűen ballagunk haza (mint a Hajtás Pajtás: háztól-házig, a GH-ban pedig: bútortól-bútorig –én pedig -bizonyára a nem kielégítő látási viszonyok mián- meg is botolok néha, Zsombor nagy örömére. Nem is neheztelek, csak azt mondom neki, ami ki van írva Sahy város –Ipolyság- vasútállomásán a falra: „Nem ez a vicces, hanem ami a nadrágodban van”).

A GH előtt szobrozó riksás már ismerősként üdvözöl, naponta lát minket és most felfigyel a befolyásoló körülményekre is mert azt mondja, kiváló angolsággal, szépen tagoltan: „Beer– Go-Sleep”. És ebben neki igaza is van. A GH-ban a légkondit 25 fokra és alapjáratú szélerősségre kalibráljuk gyorsan, és annál is gyorsabban megejtünk egy gyűszűnyi sört még, csak hogy levigye azt a csöppnyi altató Unicumot és Zsombor már szunnyad is. Nekem még eszembe jut, hogy ilyen transzcendeshez közeli esetekben esetleg meg lehetne látni a csakráját, vagy az auráját, ami például színes -legalább is azok szerint, akik részt vettek olyan tanfolyamokon ahol napi százerer plusz áfá-ért (párnát és takarót mindenki hozzon magával!) meg lehet látni akár a Pilis hegyégnek is az őscsakráját-, de én most csak a Zsombornak a takaró alól kilógó lábafejét látom, azt is elég színszegényen, meg ahogy így elnézem, a lenyírt feje remekül harmonizál az ágy fejtámlájára faragott lótuszokkal. Írok még néhány dolgot a jegyzetfüzetembe, biztos valami rettentő lényegeset, de sajnos olvashatatlan.

október 31 vasárnap

A reggelinél az angolok eltűntek, de új vendégek érkeztét regisztrálhatjuk: idősebb francia házaspár, húsz év körüli, élősúlyban is kiadós, ábrándos tekintetű lányukkal -ez az információ a továbbiakban nem lesz meghatározóan sorsfordító, lévén többet ne látjuk őket. De az már fontos, legalább is rövid rávon, hogy a pincér fiú az én csészémet csak félig önti teával, Zsomborét pedig csurdoltig, ennek minden hátulütőjével. Ennek kapcsán egy kis téma generálódik Zsombor és köztem, mármint hogy az illendőség megengedi-e azt, hogy kanalacskánmmal csörömpöljek-e plusz teáért: szerintem inkább, mintsem bénán kilötykölni (ahogy ő), aztán pedig kiszürcsölni a kilötykölődött löttyöt az alátét tányérkából, félszemmel azt lesve, ki látja –ilyenkor persze a nadrágra is kerül pár cseppecske –ugye-ugye?- méghozzá eléggé félreérthető helyre, mintha, most aztán dörzsölheted a szalvétával, illemtudós. Minden esetre nagy előnye ennek az éghajlatnak, hogy gyorsan szárad a folt és az illemtan mint olyan, nem forszírozódik tovább témaként.

A franciák hamarább végeznek mint mi, a leányzó is feláll, bájosan ránk mosolyog majd cicásan nyújtózik egyet mint akit még visszavár az ágy, ujjatlan ruhája felcsúszik a piskóta térdecskéje fölé, husi karocskája is elég gusztusos főként így, két hét szerzetesi magányunk után, ami oxidálja olykor a legacélosabb férfijellemet is. Legalább is én így vélem, de Zsombor csak fintorog: nem szereti reggelire a zsírosat. Pedig itt még a csomagolás is felhasználóbarát.

Mi is kivonulunk, Zsombor előttem délcegeskedik és lám, van is mire: míg a nadrágján elől ott van még a félreérthető teafolt, hátul egy tetszetős vörös paca arról tanúskodik, hogy nagy ügyesen beleült valahol egy kiköpött bételbe. (Vagy direktli hárított egy originál csulát, közvetlenül a sercintést követően és még a földet érés előtt: mondhatnám még a ballisztikus röppálya során, mielőtt még a detonáció bekövetkezett volna). Az biztos, remekül mutat a világos színű nadrágján, igazán ízléses színkombináció.

Az ezekből eredő tisztogató hadműveletek következtében csak negyed tízkor tudunk indulni a mai napi program teljesítésére, Pyin U Lwin városába. Süt a nap de van néhány felhő is, ami se pró se kontra: mert így is nagyon meleg van már. Win is már kiállt a GH elé a kocsival, és elég szép számú közönség nézi, amint nyitogatja az ajtót előttünk –erről nem akar leszokni és a nézőközönség sem akad fent rajta, de nekünk elég kínos. Amikor hajtunk kifelé a városból, Win közli, hogy már neki is feltűnt, de most a nézőközönség is megerősítette neki –mint kiderült, pontosan ennek eldöntésére gyűltek össze ily szép számban-, hogy én teljesen úgy nézek ki, mint Shean Connery, és ebben ők szakértők, mivel Indiana Jones itt rendszeres látnivaló. Erre most mit mondjak: hát igen.

Ma Zsombor szeretne elől ülni: eddig nem szólt, hogy lenne ilyen igénye, hát majd meglátjuk, milyen érzés ezeken az utakon elől ülni a kocsiban, csak tessék. A Pyin U Lwin felé vezető út is elég gyenge minőségű, töredezett aszfalt, mély lukak, girbegurbán kanyarog és alig egy oda-vissza sávos szélességű. Mandalayban és a környékén az elmúlt napokban némileg kicsit jobb utakkal találkoztunk, de most újra a megszokott színvonal: ahogy próbálom a naplómat írni, szinte lehetetlen, úgy dobál a kocsi.

Ahogy ritkábbá válnak a házak, és kezdődik a viskók sora ez azt jelenti, hogy elértük a város szélét és igen: megjelennek a szemétdombok is az út két oldalán, pozitívan fogalmazva, elképesztő mértékű szemétmennyiség óvja a külső hatásoktól a termőtalajt.

Ezekről is írtam már, de olyan orrfacsaró a bűzük, hogy lehetetlen nem észrevenni és nagyon a tegnapi étteremi fíling. Az idekerülésük okát találgatom, mennyire lehet legális –mármint hogy nincs normális szeméttelepe Mandalaynak, és nincs más megoldás-, mert nem egybefüggő hegyláncot képez ez a hulladék-vonulat, hanem alkalmi dombocskákat, hegyecskéket, ahogy leborítanak egy teherautónyit: néhol semmi, aztán utána pedig magas hegyekben áll a szemét, és bennük a viskó-lakosság kutat értékek után. Értékek? Mik lehetnek itt? Ebben a szegény országban, ugyan mit dobnak ki a szemétre? Mindenesetre mezítlábas kisgyerekek és felnőttek egyaránt válogatnak: a gyerekek, mintegy napi játékként, hancúrozva a redeván, a felnőttek pedig komolyan, felelősséggel, zacskókba gyűjtve a félrohadt ételmaradékokat, zöldségleveleket, ki tudja, mit még. Win nem megy gyorsan, lehet látni, hogy ez itt napi élet –ha tehát beszélünk szegénységről, akkor ez az.

Kelet felé haladunk, egy fél óra múlva itt is autópálya kapuhoz érünk, szokásos rend szerint: előtte-utána semmi normális út, csak a gyönyörűséges kapu, több sávos áthajtási lehetőséggel, pénzszedő fülkékkel, sorompóval, jelzőlámpával: ahogy egy ilyennek ki kell néznie. Persze a sorompó nincs leengedve, a lámpák nem működnek, a fülkékbe pedig senki sem lesz marha beülni ebben a melegben, de pénz szedés az van, de ez a szokásos útdíj, nem is lehetne más, mert autópályának nyoma sincs. (Nagy szerencséje ennek az országnak, hogy nem volt olyan attraktív fantáziájú sportminisztere mint nekünk, mert akkor a sztrádakapuk mellett stadion beléptető rendszerek is lennének felállítva; azokhoz sem kellett stadion.) Nem sokkal később katonai ellenőrző pont miatt állunk meg, de nem vacakolnak, mivel Win nagy tiszteletteljesen magyarázza a szemlátomást, mármint hogy fehéreket szállít.

Az út kanyarogva kapaszkodik fel a hegyekbe, mert Pyin U Lwin nagyjából 1100 méter magasan van, védőkorlátok meg ilyesmik továbbra sincsenek, de környezete különlegesen szép, ilyen jellegű vidéken még nem is jártunk: hatalmas, sárga, piros, fehér virágokkal teli bokrok, és nemcsak virágok, hanem olyan színes levelek, mint a Mikulás virágon vannak –ennyit értek a növényekhez. Egy és negyed óra múlva megérkezünk egy kis faluba, a Pyin U Lwin előtt 8 km-re levő Anisakan-ba, mi arra utal, hogy valamivel jobb minőségű volt ez az útszakasz, mint az átlagos, mert kb. 60 km-t tettünk meg és ezt nem szoktuk ilyen rövid idő alatt. Csak megjegyzem: lehetett volna vonttal is jönni Pyin U Lwin, biztos nagy élmény lehet, hogy ide felkapaszkodik, mivel ezt a távot Mandalayból a menetrend szerint 3 és fél óra alatt kell megtennie, de ez nagyon optimista előirányzat, mert ha a valóságban 5 óra alatt megteszi, övé a kék szalag. Rááldoznánk mi szívesen ezt az időt, mert baromi jó volna ezeken a vonatokon zötykölődni, és ha lenne két hónapunk Myanmarra, eszembe sem jutna autókázni –bár az sem semmi élmény, mint megtapasztaltuk.

Még nem megyünk be a városba, hanem előtte Anisakan falunál elfordulunk, mivel van itt egy vízesés -Pyin U Lwin környékén több is van-, és azt meg szeretnénk nézni. Az LP szerint másfél kilométert kell mennie egy „dirty road”-on: ez igaz, de hát ez a dirty errefelé annyira általános, hogy miért éppen most hangsúlyozza ki az LP, nem tudni. Szóval feldöcögünk egy magaslatra, ahonnan gyalog le lehet sétálni, úgy fél-háromnegyed óra alatt a vízesés aljához –azt mondják. Kimegyünk a magaslat szélére, szembe velünk egy meredek szakadék túloldalán, a sűrű növényzet közül kibukkanva majd a sziklák és a fák között újra eltűnve ott zuhog a vízesés. Ez nem egy egybefüggő vízesés, hanem inkább meredeken zuhogó patak, ami több helyen is megtörik és ebből lesznek a vízesések. Az aljára kéne lemenni, ami nem egy aprócska kis szintkülönbség, kétszáz-kétszázötven méter ránézésre is megvan, már ami látszik belőle, mert teljesen le nem lehet lelátni, mert eltakarja a növényzet. Az LP háromnegyed órás utat ír lefelé: nem ok nélkül tart ilyen sokáig a túra, de azért gyerünk.

Win nem jön velünk de két helyi asszony hozzánk csatlakozik, hiába mondjuk, hogy nem kell vezető, letalálunk szépen a csapáson, de Win azt mondja, hogy ezek ingyen és nagyon nagy örömmel mászkálnak velünk és azért van a hátukon puttony, mert abban hűtött italok vannak és ha veszünk tőlük, az nekik bőven elég. Rendben, a hűtött italok mindig jól jönnek, ezek fogyasztásában a neveltetésünk nem akadályoz meg, így aztán jöhetnek a nők.

Nekilátunk ereszkedni. A csapás eléggé a zergéknek van kitalálva, oda kell figyelni a lábunk elé, mert erősen sziklás, köves és meglehetősen meredek is: ha valaki jött már le a Magas Tátrában az Enciánról Lomnicra, nagyjából elképzelheti, csak ott általában nincs ilyen rohadt meleg. Tehát nem egy sziklamászó kategória, de nem is a János hegyi sétaút. Mellettünk néha fölénk magasodva kitűnik a bozótosból a teljesen merőlegesen kopár sziklafal: még növényzet sem bír rajta megkapaszkodni maradni, annyira meredek. Néhány méteres lazább kivételtől eltekintve az út sem sokkal enyhébb lejtésű.

És közben dől az emberről az izzadtság, pedig csak lefelé megyünk, mert amúgy is tűz a nap, körben pedig a sűrű, dzsungeles erdő, ami ontja a meleget és a párát, néha kisebb vízesések zuhogásának hangja hallatszik mellettünk, de látni csak néha lehet, mert különben eltakarja a növényzet. Az utat szerencsére nem borítja be teljesen a gaz, így pókokba sem akadunk bele, mivel azok csak oldalt gubbasztanak a levelek, meg a sok színes virág között: a kb. 10 – 15 cm hosszú lábaikhoz képest viszonylag kis testük van de nem feltétlenül muszály őket akkor sem megsimogatni. Mert errefelé is áll az alapigazság, hogy ne simogass meg semmit, aminek kettőnél több, vagy kevesebb lába van. Ennek jegyében csak óvatosan kapaszkodunk sziklákba is, hátha valami kerge kígyó ott üldögél egy nedves üregben.

Megyünk lefelé szépen, de sejtésünk sincs, meddig, mivel az erdő annyira körülvesz, hogy a végcél egyáltalán nem látható: megyünk, aztán talán egyszer majd csak vége lesz ami onnan lesz felismerhető, hogy nem ereszkedik lejjebb a csapás és ott lesz egy sztupa is (mi más?), meg persze a vízesés alja.

Jó fél órája ereszkedünk már és egyre jobban kezdek azon morfondírozni, hogy ha egyszer lementünk, akkor fel is kell jönni nagy valószínűség szerint és így is dög a meleg, mi lesz itt felfelé menet? És ekkor megváltásként egy helyi fiatalokból álló társaság jön szembe. Rajtunk póló, rövidnadrág és több liter izzadtság, rajtuk hosszú nadrág, hosszú újjú ing és van akin még pluszba dzseki is! Atyaisten. Kérdezzük, hogy meszi-e még a messzi, hát azt mondják, hogy innen még 20 perc, gondolom az ő tempójukkal. Zsombor kettőt se szól erre, gyorsan csinál hátraarcot és szó nélkül indul visszafelé és én is azonnal blokkolok: egy métert sem ezek után lefelé, majd inkább mégegyszer megnézzük a vízesést fölülről. A helyiek nevetnek, és egy percen belül már nem is látjuk őket, eltűntek a felfelé vezető meredeken.

Mi is követjük őket, bár a kísérő nők próbálnak minket kapacitálni, hogy menjünk csak lefele, de ebben a melegben ez pont elég volt. Mikor Thaiföldön, Chiang Mai környékén mászkáltunk a hegyekben 3 napot, ott is mentünk fel-le, meg izzadtunk is rendesen, de az más volt, ott volt egy cél, a hegyi törzsek faluja és onnan pedig tovább mentünk, nem pedig ugyanazon az úton vissza –lényeges érzésbeli különbség. A nők nagyokat viháncolva, egymásnak –gondolom- humoros beszólásokat kiabálva követnek minket, sőt ez egyik mögöttem menve, hátán a batyuval van még képe előkapni egy legyezőt is, és hátulról legyezgetni. De ezt már nem hagyom, bár nem egy rossz érzés ez a hűsítés, de elég nagy blama. Mázli, hogy éppen nem jön szembe semmi haver vagy kollega, mert még elhíreszteli és oda a vasember imázs.

Nem volt sokkal hosszabb idő a feljutás, mint volt a lejutás: felfelé csak mászni, meg emelkedőn kellett menni, lefelé meg jobban kellett vigyázni, hová lépünk sziklák között, de az biztos, hogy felfelé sokkal izzasztóbb volt. Kép is készül, amint csurog az arcunkról az izzadtság és ebben a párás melegben még pólóban sem igen szárad az ember. Ilyenkor az a módszer, hogy le a pólót és akármilyen nedves is, ahogy lehet, megtörölközni vele, aztán meg kitenni száradni a napra, a szélbe és akkor pár perc múlva van egy kopogós csontszárazra és kőkeményre szikkad a pólónk, mint Iván Botraszarik szovjet közkatona két hónapos kapcája. (És nem is sokkal jobb illatú.)

Ezalatt mi szárítkozunk, félmeztelenül. Itt különben még a férfiak sem nagyon mászkálnak félmeztelenül (a nők pedig egyáltalán nem…), így kissé el kellett vonulnunk, a mert a helyiek, főként a nők elég feltűnően bambultak minket: fehér ember, hiányos ruházattal biztos nagy élmény lehet. A kísérő nőktől vettünk egy-egy colát –valamennyire tényleg hűvös volt- és mivel a különben 300 kyat/darab-os (0,3 dollár) árat felkerekítettük 1000 kyat-ra (1 dollár), nagyon meg vannak elégedve. Pár fotó, be a kocsiba és megyünk tovább Pyin U Lwin-ba. Jót kirándultunk, fárasztó volt, de ezek a párás, sűrű erdők eléggé bejönnek. Megérte.

Pyin U Lwin történetéről annyit érdemes tudni, amennyi legfőképpen a külalakján amúgy is látszik: a britek kedvenc üdülőhelye volt. Ez az épületeiken meg is látszik, meg nem ok nélkül van itt egy 18-as golfpálya, meg botanikus kert. Pyin U Lwin a gyarmati időkben egy itt időző May nevű brit ezredesről elvezve Maymyo névre hallgatott és ezt a felírást sok helyen lehet is látni a városkában: éttermen, bolton, lovaskocsin –ezekről még külön írok. Amúgy ez a hely a britek előtt egy nudli falu volt, de a gyarmati időkben itt állomásoztattak 5.000 nepáli és 10.000 katonát, meg persze magunk az angolok is szívesen időztek erre: ha Mandalaynak jobb a klímája, mint közép és dél Myanmarnak (jobb), akkor akár Kalaw, akár Pyin U Lwin még Mandalaynál is jobb. Jelenleg is vagy 5000 katolikus lakik itt. A városkában jelenleg a fő megélhetést az jelenti, hogy a nők pulóvereket kötögetnek, míg a férfiak a kávézókban lógnak –így az LP. Igazából mi csak átmentünk rajta, mivel kötögető nőket nézegetni nem találtuk annyira érdekesnek (nem is beszélve a kávézókban lebzselő pasikról), az épületek pedig így is láthatóak.

Főként a fő utcán végigmenve lehet találkozni a kolonialista építészet maradványaival, a gyarmati stílusú tornácos házakkal, az óratoronnyal, a 100 éves keresztény templommal (meg egy másik katolikussal, ami nem 100 éves) és a konflisokkal. Mert ilyen konflisok sehol sincsenek szerintem, csak itt. Ennek az egyfogatú járgánynak a zárt kasznija agyoncifrázott, színpompásan kifestett igazi négykerekű hintó, bármelyik történelmi filmből, persze elsősorban a turistáknak, de mivel ezek nincsenek olyan sokan, a helyieknek is. Tök jól néznek ki.

A város mellett jó nagy katonai laktanyai is van, előtte szoborcsoporttal, ami tipikus szocialista ihletésű és helyi hősöket ábrázol, akik éppen nagyon kardoznak meg mutatnak előre, hogy előre!

Itt találkoztam és sikeresen videóra is vettem egy női rendőrt: öltözete fehér blúz, sötét szoknyája térd körül végződött, girbegurba lábacskáit lábszárközépig érő fekete, fénylő gumicsizmába bújtatva hadonászott egy gumibottal, igen mérgesen terelgetve a szinte nulla forgalmat. Ez a gumicsizma meg a szoknya együtt nem is kissé volt erotikus -de csakis az ínyenceknek: milyen lehet, ha csak a gumicsizma van rajta?- vetőtik fel azonnal kérdés.

A város túlsó végén van egy másik vízesés, a Pwe Kauk. Itt már nem kell mászni, mert egészen oda lehet menni kocsival a közepes nagyságú patakhoz, ami néhány, alig pár méter magas zubogóval vízesést képez. Ez a vízesés a helyieknek egyik kedvenc kiránduló helyük, így jó sokan vannak a parton is, meg a vízben is: a legfeljebb félméteres vízmélységben nagy autóbelsőkbe kapaszkodva visonganak. A patakon Alízke meseországából idekínlódott, tiritarkára kifestett hidacska ível át –meglehetősen lehangoló giccs. Amikor távolabbról megláttuk ezt az egészet nemigazából volt kedvünk hozzá, de ha már Win elhozott eddig, nézzük meg közelebbről. Igen ám, de van belépő is: kettőnkre talán 1 dollár –hát még ezt is megengedhetjük magunknak, bár semmi értelme sincs.

Odaadom a pénzt Win-nek, ő meg a szedőnek, erre a katona –mert katona a beszedő, meg az őr is egyben- mutogat a kamerára, meg a fényképezőgépre, hogy még azokért is fizessünk, vagy hagyjuk ott nála. Na, ez kiverte a biztosítékot, hasonlón ahogy a Mandalay hegyi fotós belépő. Ami sok az sok, ne nézzük egymást hülyének, és ahogy tanult barátom mondotta volt: na nehogy má’ egy fingra varrjunk gombot! Azért fizessek, hogy egy nudli parkban rözsgő helyieket nézegessek? Ennek a katonának agyára ment a főtt rizs. Jó –mondom Win-nek, nekünk ennyi távolról is elég volt, vissza a pénzemet és be se lépünk az őrbódéval és sorompóval határolt parkolónak kinevezett sáros placcra –nem érdekel sem a hatalmas vízlépcső, sem az autógumis feredőzők. De a katona már zsebre vágta a belépőt, és nem akart lemondani róla így inkább eltekintett a fotós jegy megvételétől. Kár, mert a hely nem ért meg egy dollárt sem, de ha már így kiverekedtük magunknak, készül néhány snitt és fotó is, legalább örökre megmarad, mekkora egy nudli. Ellenben a környéken gyönyörű rizsföldek vannak, rajtuk bambuszviskókkal, amik remek fotótémák és le is fényképeződnek –de ez már a fizetős területen kívül van és annyira mégsem jó, hogy csak ezért ide eljöjjön bárki is.

Van még Pyin U Lwin környékén egy kíniaiak által épített paya is, mint különleges látnivaló. Pontosan úgy néz ki, mint egy olyan paya, amit a kínaiak építettek: nagy és csiricsáré: az LP finoman így fogalmaz: colorfull. Az.

A mai napi program szerint megyünk tovább kelet felé, hogy megnézhessem azt, amikre nagyon vártam: Myanmar leghosszabb vasúti hídját, a Gokteik hidat, egy vasszerkezeteken álló viaduktot, ami nagyjából 60 km-re van innen. A hidat láttam már fényképen: elképesztő. Ezüstszínűre festett vasszerkezeten áll, éppen csak olyan széles, hogy egy vonat elférjen rajta, enyhe ívben fordul, alatta mély szakadék és sötétzöld dzsungel: nagyon látni kell. Több, mint 100 éves ez is, britek építették és akkoriban ez volt a második leghosszabb vasúti híd a világon –egy építészeti remekmű. Legjobb lett volna vonattal átmenni rajta, de hát ez kimaradt, ráadásul valami katonai cucc is van a környékén így azt írják az utazók, hogy a híd előtt katonák szállnak fel a vonatra, és nézik külföldieket, nehogy fényképezés legyen belőle –de mégiscsak van, mert az általam az interneten látott kép is elkészült valahogy, méghozzá a vonatról van fotózva.

(„Csak nehogy fotózás legyen belőle” –úgy látszik, ez itt a katonai szlogen, mert a fotografiálás ingatja meg a rendszert, bizonyára. Eszembe jut, hogy a mikor a Jaákov jegyben járt a Zálival, már nagyon akartak valami előleget egymásból, legalább egy kicsi táncikálást, így hát Jaákov el is ment a rabbihoz, hogy megkérdezze, szabad-e házasság előtt táncolni. Nézi a rabbi a Tórát: „Nem lehet, mert a házasság előtti táncolást tiltja a Tóra!”! Jaákov búsan hazamegy, de a Záli csak nyúzza tovább az ötleteivel, így hát Jaákov újra elballag a rabbihoz és nagy szégyenkezve megkérdezi, szabad-e a házasság előtt valami kis szex legalább, ha máshogy nem hát turul. Nézi a rabbi a Tórát, lapozza, nyálazza, de abban semmi tiltás sincs a hátulról való örömszerzésnek, mondja is hogy mehet, nem tiltja a Tóra. Jaákov erre belelkesül, talán lehetne elölről is? Lapozgat tovább de hát a Tóra azt sem tiltja –mondja is a rabbi, hogy annak sincs semmi akadálya. Jaákov már teljesen be van indulva, és lehetne-e állva is netán? „Na nem!” –a rabbi elkomorul- „Állva, na azt már nem! Abból előbb-utóbb táncolás lesz!”)

Táncolás ugyan nem lesz, de fotó az igen, mert Win azt mondja, hogy odamegyünk autóval és ő tud egy helyet, ahonnan le is lehet fényképezni, de gyalogolni arrafelé nem túl jó, mert aknák is vannak telepítve, az LP is azt írja, hogy csak óvatosan. (Hogy miként lehet egy aknamezőn óvatosan menni, arra nézve nincs javaslata. Talán, ha valakit udvariasan előre engedünk.) De a dologból mégsem lesz semmi sem, mert amikor mondom Zsombornak, hogy most együnk egyet, aztán gyerünk tovább hidat nézni, erre azt mondja a fiú, hogy ő pocsékul van a gyomrával, legszívesebben fordulna vissza és enni sincs így kedve, majd talán Mandlayban, mondja ő. Kruczifix! –mondom erre én, az ónémet műveltségemmel, abszolút gót betükkel, de a fiú elég romosan fest, -első ránézésre elég pocsék a helyzet és másodikra sem sokkal jobb- hát itt mese nincs, forduljunk. Zsombor azt mondja még, hogy ugyan ő akart eddig elől ülni, de most cseréljünk, mert a gyomra, és szóljak Win-nek is, hogy egy kicsit mérsékelje magát: egy óra vagy másfél hazáig, most már úgyis mindegy, nyugiba nyomja, ne siessen.

Elindulunk vissza, mondom Win-enk, hogy max 60 km legyen, integet is hogy megérti, de ahogy kicsit is javul az út állapota, már nyomja is 80-ra. Picit várok, de már érzem Zsombor szemrehányó tekintetét a tarkómon, hadonászok Win-nek, hogy lassabban, de erre satufék, megáll, mint parancsolat. És néz rám szépen, nagyjából úgy mint a Gyurcsány szokott, azzal a bájos félrefordított fejtartással, amivel a kacsa az eget kémleli, lesz-e eső. „Nem” -mondom én szép szelíden-, csak azt akartam, hogy lassabban hajcsál, mert Zsombor nincs jól és amúgy is: ezeken az utakon még 30-cal menni is kockázatos. Azt nem teszem hozzá, hogy főként ezzel a járművel, mert minek bántsam meg szegényt; emlékszem még a közelmúltra: „A Trabant sportos jármű, de ez ne csábítson felelőtlen száguldozásra” (Trabant kézikönyv)

Felfogja, így aztán szép nyugiban, úgy fél három körül érünk be Mandalayba, de Win nem a GH felé fordul, hanem megáll egy ismeretlen ház előtt. Mi van? –kérdezem. Itt lakik egy orvos –így ő- gyerünk be a Zsomborral. Hát ilyen ez a pasi, eszméletlen odafigyelős! De Zsombor közli, hogy köszi, nem kell orvos, majd csak jobban lesz, így inkább haza hajtunk, megköszönjük Win-nek a figyelmességét, meg az egész napos fuvart és az eléggé sápadt Zsomborral felmegyünk a szobába.

„Most mi legyen? Nézzünk neked Reasec-et, meg kekszet?” -kérdezem én mély részvéttel. „Dehogy!” mondja Zsombor, és fejébe csapja sapkáját: „söröt és kajáldát!” Atyaisten, ezt a gyereket tán fejbevágták? „Nincs egy nagy kő a sapkádban véletlenül?” –érdeklődék én nagy fokú jóindulattal, mert ilyen esetekben a durva szó csak árt a betegnek, aki az előbb még ott haldoklott a hátsó ülésen és most már teljesen félrebeszél.

Hát bevallja a fiú, hogy a gyomra tényleg nem volt jól, de nem kajától, hanem az izgalomtól lett rosszul és görcsölt: ugyebár ma délelőtt ő ült elől és tisztára kikészítették az utak, a kanyarok, a korlát nélküli szakadékok és a Win vezetési stílusa és csak azt várta, hogy végre kiszállhasson a kocsiból. Azért ült visszafelé hátra, mert ott legalább be merte csukni szemét –vallja be-, és egész úton imádkozott a Jóistenhez. (Lám, amit én, mint az apja elmulasztottam megadni neki vallásos nevelésben és ím, az élet hogy megtanítja gyorsan!) Ízi rájder, öcsém, ízi rájder! De most már jól van a fiú, és többet soha nem ül előre, és én már úgyis megszoktam, na de most már mi lesz azzal a sörrel?

Pedig ez az út még egészen jó volt a kalaw-ihoz képest! Bár ez nem minden esetben jó dolog: mert egy simább úton jobban lehet nyomni a gépet, és ugyan Win nem ment 70 –80 fölé, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezzel a műszaki állapottal, a tükörgumikkal és a jobbfelé elferdült, csálén álló kormánnyal ez még mindig az orosz rulett című társasjáték kockázatát hordozza. De nem féltem, Win majd tesz róla, hogy egy úton heverő szikladaraboktól kapjon egy másik pofont balról is a kormányszerkezet, hogy helyreigazodjon szépen a rend. Repárácijá áutómobíliá. De akkor is: a Win pompás sofőr, szolgálatkészsége felülmúlhatatlan és az, hogy 15 éves kora óta vezet autót és még él, azt bizonyítja, hogy tud! Mi látunk rémeket.

A tegnap esti étterembe megyünk ebédelni, bízva abban, hogy az ételek minősége változatlan, a hullaszag pedig már a múlté. Az első várokozásunk bejött, a második kevésbé, de most kedvezőbb a széljárás, és mikor leülünk és rendelünk még semmi- csak ezt követően. Nagyobb zűr az, hogy a kaja megérkeztével több légiónyi légy is letelepedik az asztalunkhoz, pedig erre számítva, minden egyes tálat külön letakarva hoz ki a pincér, így a legyek csak a szánkra, az orrunkra az arcunkra és az éppen fogyasztás alatt levő ételeinkre szállnak de gyakorlatilag olyan mennyiségben, hogy míg az egyik kezünkben a villa és eszünk, a másikkal folyamatosan legyezni kell, méghozzá dinamikusan és így is csak részeredményeket könyvelhetünk el. És ha egy pillanatnyi szünetet tartunk, a legyek máris boldogan mászkálnak a lábacskáikkal a kajákon, meg néha még szájunk szélére telepedni is megpróbálkoznak -ha ezt túléljük fertőzés nélkül, mert isten tudja, honnan jöttek… A kezdet kezdetén még arra gondoltunk, hogy pár perces munkával agyonverjük az egész bandát és aztán nyugodtan eszünk, de ez hiú ábránd maradt, fel is adtuk.

A légymennyiségről legyen annyi tájékoztató adat, hogy mivel az asztal kockás (négyzetrácsos sőt: négyzethálós) mintával van díszítve, így könnyen megszámolható a légymennyiség: egy kb. 20 x 20 cm-es négyzetben nagyjából 15 db nyugalmi helyzetben levő egyed pihen, nem vicc, elég rémes. Az erőviszonyokat felfogva sokat nem zavarunk rajtuk; ha feléjük csapunk csak növeljük a komfortérzetüket mert kicsit hűsölnek legalább a felkavart levegőben, de szívinfarktust nem kapnak és célzott támadásokat már nem is indítunk ellenük, ha másért nem, hát azért, mert egy NATO tagország főként tartózkodjon az erőszak alkalmazásától.

De az étel (gyömbéres húsgolyók Zsombornak, édes-savanyú zöldség nekem, mindkettő mellé rizs) eszméletlen jó, de most már ide többet (sajnos) nem jövünk, mert hiába a lelkes kiszolgálás, hiába jók az ételek, a sörök pedig hidegek, mert vagy büdös van de nagyon, vagy sok légy van de nagyon, és mivel jelen esetben mind a kettő együtt van, éspedig nagyon, talán nem tűnünk finnyásnak ha ezt a továbbiakban nem erőltetjük. Holnap reggel meg amúgyis megyünk tovább, észak-nyugat felé, Monyva városába. Különben az éttermet mindenképen javaslom: mire ezek a sorok megjelennek, csak elmúlik a büdös meg a légy: nem hiszem, hogy folyamatosan tudnak rendelkezésre tartani néhány darab többhetes vízihullát.

(Csak megjegyzem: nem lett semmi bajunk. Amúgy, ha az ember betartja az alapvető étkezési szabályokat, amelynek lényege minden ételre: vagy hámozd meg, vagy főzd/süsd meg vagy dobd el, és levest pedig csak ott, ahol már rendesen forr egy ideje a víz, nem most öntötték fel, és baj nem lehet. Egyszer jött rám csak émelygés, az is Jordániában, az alatt a fél nap alatt amit Aqabában töltöttem: jöttem hazafelé egy jó kis arab étteremből, egy fantasztikus manszaf (főtt birka, joghurtos lében, kurva jó!) elfogyasztás után, hát nem ott negédeskedik egy kávéházi teraszon a Dobos Attila volt fogorvos és volt táncdalénekes, jelenleg a Nemzetőr kiadója, és egy meglehetősen érdekes kinézetű hölgy kezét nyalja éppen, bő nyállal, miközben azok megnyerően vizenyős szemei kocsányokon –én aztán bírom a megpróbáltatásokat, jöhet velem szembe mosolyogva a Lendvay Ildikó meg a Demeter Ervin együtt, nem vetem magamat a villamos alá, de akkor bizony elindult felfelé a manszaf, sebesen. A pasit azóta már láttam itthon beszélni a TV-ben és szerintem az elmeállapota olyan súlyos fokozatba ért el, hogy csak gyors orvosi beavatkozás segíthet: amputálni kell a fejét.)

De ma még ma van és még délután, így besétálunk a Madalay hegy lábánál levő payákhoz, amiket már ugyan láttunk, de mégegyszer legalább kívülről megnézzük (a belépő csak egy alkalomra és az adott napra érvényes). És tart még ma is a fesztivál, nézelődjünk. Ez a nézelődés alkalmas olcsó népszerűség hajhászásra, mert mindenki ráér bambulni és ezért teliszájjal mosolyog ránk, mint Gyurcsányra a nyugdíjasok, csak éppen nem akarnak megcsókolni –de mi nem is vagyunk annyira szépek, meg annyira milliárdosok sem. Mert azért lássuk be: mindkét körülmény édessé tehet egy csókot és kívánatossá egy megcsókolandó személyt -bár azért vannak határok!

Vasárnap van, tehát áll még a vásár, de a népesség már legyengült a nagy fiesztázásban, így viszonylag kevesen vannak. Nyugodtan lehet mászkálni és ez így marad még akkor is, amikor kezd már esteledni. Lődörgünk vagy két órát, minden cél nélkül. Ugyan üzemelnek még a tűzhelyek, szállnak a füstök is de a hosszú asztalok mellett már üresen sorakoznak székecskék, nincs sorbaállás a süteményárus lányoknál, közönségre vár a kőrhinta: harmadnapra már kifulladt a nagy buli –nem csodálom, de van valami lehangoló ebben, mint egy szeptemberi nap, a szezon után, a Balatonon, bár itt a hőmérséklet egyáltalán nem akar lefelé menni, sőt a füstök miatt még párásabbnak, fülledtebbnek lehet érezni. Aminek a kezelésére pedig egy megoldás biztosan kínálkozik, ami pedig a Golden Lion csapszék.

Az ezt követő egykét órát nem részletezem, bár tudnám. Kockázunk is, sörözünk is, csipegetünk is és közben nyájasan elbeszélgetünk egymással, ahogy ez minékünk szokásunk (Ferencz József óta). Figyeljük az utca gyengülő életét meg az étterem macskáját is, amint várakozóan néz fölfele és a lámpának nekirepülő és lehulló lepkéket kapdossa és rágcsálja el jóízűen majd a lábunknál szaladgáló jókora csótányok között tesz rendet. A csótányok látványa Zsombor szívének már korábbi útjainkon sem voltak kedvesek, pedig ezek igazán szép, 4 – 7 centis példányok, plussz bajusz, ezért haladéktalanul haza akar menni, bár ezek senkit sem zavarnak, csak fel kell húzni a lábunkat a székre és kész, de ha valakiben dolgozik az ősi vadászösztön, nyugodtan tiporhatja –a szó szoros értelmében- a szegény csótányok jogait.

Na, mindegy. Win vezetését túlélte a fiú, a hullaszagban sem hányta el magát, a millió légy nem volt akkora baj: úgy látszik, mára a csótányok tették hozzá az utolsó cseppet a pohárhoz. Ráadásul éppen kifizettük a cehhet, amikor a macska észrevétlenül az asztal alá sündörög és amikor hozzádörgölődzik Zsombor lábához, a fiú majd szívinfarktust kap, mert azt hiszi, hogy egy gigant csótány támadta be –de a macska is megjegyzi magának ezt a napot mert kapásból egy marha nagy rúgásban részesül, pusztán e fatális félreértés okán. Címünk hátrahagyása nélkül távozunk.

A GH-ban is sörözgetünk meg kockázunk is egyet, és mellékesen számolgatjuk az új szúnyogcsípéseinket is, amiket a ma délelőtti vízeséses túrázás közben szereztünk be. Ugyan bekenhettük volna magunkat szúnyogriasztó krémmel, volt is nálunk a kishátiban, de napközben nem számítottunk szúnyogra, márpedig volt rendesen, most látjuk csak, mennyire.

De nem vészes a helyzet és különben is, napközben, ebben a tikkasztó párában ki a fene akar még magára kenni szúnyogriasztó zselét is, legfeljebb ha este, amikor nagyobb a szunyogsűrűség és kisebb a forróság. Közös vakaródzással térünk nyugovóra –ez komoly összekovácsoló erővel bír egy ilyen hosszabb utazás során.

Nov.1. Hétfő

A tegnapi naphoz annyi még hozzátartozik, hogy nagyon felébredt bennünk a vágy, hogy beszerezzünk egy originál Myanmar Beer reklám hamutartót. Jópofa formája van, rá van írva, hogy Myanmar Beer, meg egy arany bárka, és hát emléknek is jó. Lopjuk el- ez lenne a legegyszerűbb, de egy filléres műanyag vacak miatt nem kockáztatom Magyarország nemzetközi hírnevét, hát az egyik pincérrel próbálok üzletelni. Hiába mondom neki, hogy kifizetem, azt mondja, hogy ő nem illetékes, hanem a boss. Jó, akkor hívd ide a Hamutartók Legnagyobb Főnökét –így én, mire a srác úgy eltűnik, hogy többé nyomát sem látom. Az is lehet, hogy a főnök börtönbe vezette arcátlan ajánlatom tolmácsolása miatt –szegény fiú, úgy járhatott mint az a parasztember, akit az Egri Csillagokban a török arra kényszerített, hogy bevigye a levelét az egri várba, mire Dobó István is adott a pofájára rendesen a szerencsétlennek: vasra verette és a képébe füstölte a levelet. Legközelebb én is így teszek: ha a postás az APEH-től hoz levelet: fejbevágom a fikusszal, tanulja meg, hogy ellenséggel nem levelezünk.

(Amúgy ne csodálkozzatok széleskörű olvasottságomon, ez mondhatni természetes; idézném ezügyben Zsombor ágán a lakásunkban gyakran megforduló bűbájos stewardesst (csak a légitársasága fapados, a leány megfelelően kipárnázott, mondhatni Pullmann), aki álmélkodva jegyezte meg, hogy sok helyen járt már, de olyan családnál még soha, ahol a WC helyiségben elhelyezett unaloműző olvasmány is Kundera. Zsombor meg különösen széleskörűen tud meríteni a szerteágazó ismeretek tárházából, mert például egy Ági nevű hölgyismerőse metafizikai pszichoterapeuta iskolába jár –ezt én nem is értettem, pedig sokáig magyarázták, hogy állati trendi és hogy le vagyok maradva és végül –bevallom- annyi tudatosult bennem, hogy ez valami olyan Harry Potter-képző.)

A reggelinél az eddigi vendégek eltűntek, de helyettük újabbakkal találkozunk a GH éttermében. Mi már törzsvendégnek számíthatunk és tényleg megérhette a GH-soknak engedményt adni nekünk az árból, mert hiába van vendégmozgás, a szobák fele állandóan üres, mi pedig vagyunk és napi egy beágyazáson kívül más gondot nem okozunk. Most egy német pár üldögél itt (már le sem merem már írni, mert ezek annyira tipikusak, mármint német kinézetben –vajon mi hogy nézhetünk ki mások szemében?). Már végeztek a reggelivel, amikor bejön valamiért sofőrük mire a német lány felkapja azt a banánt, amit ugyan már meg is hámozott és le is tört belőle, de szemlátomást már nem bírta megenni, és a sofőr srác kezébe nyomja. Közben pedig jó hangosan unszolja, hogy egye csak meg, mert vitamin van benne és az nagyon fontos: a szegény gyerek majd elsüllyed, annyira kellemetlenül érzi magát a személyzet előtt –nem szokás itt így hangoskodni főként nem szokás maradékokat odaadogatni, főként nem egy banánt, ami amúgy sem egy nagy érték errefelé és legfőként, ha már csak a szottyasztott fele van meg. Udvariasan megköszönve le is teszi, de a praktikus német lány nem esik kétségbe: ha nem kell a sofőrjének, hát nem baj. Lecsavar egy köteg WC papírt a szalvéta tartóból és akkurátusan elcsomagolja magának azt ványadt, ragadós banánt. Eszem megáll.

Kilenckor indulunk Monyvába, itt hagyjuk Mandlay-t. A szállodás nőtől, aki érkezésünkkor még nagyon kelletlen volt, most a legjobb barátsággal válunk el. Kifizetjük a szállást, kifizetjük a megivott söröket (teljesen korrektül számoltak el mindent) és rábízzuk képeslapjainkat, hogy adja fel: mint már írtam innen, meg is érkeztek, bár csak hetekkel azután, hogy már mi is haza érkeztünk, de megjöttek, tény. A reggeli órára való tekintettel, meg hogy még alig van 25 fok, Win-en hosszú ujjú ing és dzseki is van, kicsit pumpál a jobb hátsó keréken (eléggé leeresztett –mi lesz itt még később?), megpróbál rábeszélni minket még egy kőfaragó üzemre, de nem hajlunk a szép szóra, gyerünk.

A helyi közlekedésről már írtam, most egy kicsit kiegészítem. A „normál” távolsági buszok állapotáról sok új információt nem tudok közölni: egyszer láttunk hármat is az út szélén, üresen, pont úgy néztek ki, mint amikor a filmeken megtalálják a szakadékba esett buszt és a fő nyomozó boldogan állapítja meg, hogy ugyan ronccsá van törve, de legalább nem égett teljesen szénné, azonosítható a hulla. És tényleg olyan, mint négy otromba keréken álló kaszni, ajtaja nincs, ablaküveg amúgy is minek, a festéke pedig csak néhol. Szóval, amikor megláttam ezt a három buszt, először azt hittem, hogy elhagyott roncsok és kiderült, hogy nem, hanem egy buszmegálló.

De ezeken a buszokon kívül vannak valamivel jobb állapotúak is, ezekre az van ráírva, hogy „Express bus”: ezeknek a sebessége ugyanaz, ezeknek is pont úgy utaznak a tetején, ezeknek sincs ajtaja, se ablaküvege, de külalakilag kicsit kevésbé rémes és műszakilag is kevésbé gyatra. Persze, helyieknek vannak ezek is kitalálva, de ha egy külföldit valami arra késztet, hogy buszozzon hát ezzel szokott, mert így van némi esélye, hogy belátható időn belül eléri a célállomását –már amennyiben nem zavarja, hogy az ülések közötti távolság a fele nálunk megszokottnak, amin még a helyiek is felhúzott lábbal üldögélnek, pedig az ülés is jóval keskenyebb, mint a nálunk. De ezek a helyiek nagyon tudnak kuporogni. Az a hasonlóság a normál és az express busz között, hogy mindkettő megáll ahol csak intenek neki, így aztán kötött menetidőről beszélni teljesen felesleges. Az LP sem bíztat ilyesmivel.

Most ugyan kihagyjuk ezt az élvezetet, de utaztunk már mi is valami hasonlóval, Laoszban és itt is láttunk két cseh srácot utazni egy ilyen csodán. Onnan tudjuk hogy csehek, hogy az egyik payában pont előttünk mentek be, és a nyilvántartó könyvben ott volt a beírás és egy nap múlva pedig ott bámultak ki az egyik ilyen expressz busz ablakából.

Monywa felé az út egész elviselhető minőségű. Néhol útjelző táblák is vannak, hogy melyik város/falu felé van útelágazás jobbra vagy balra, és bármennyire is nagyobb település felé mutat a tábla, az oda vezető utak mind földesek és csak azon a főúton van aszfalt borítás –olyan, amilyen-, amin mi megyünk. A táj kellemes: szavannás részek, elárasztott rizsföldek, pálma ligetek, egy-egy kunyhó, banánfák; az út mellett a helyiek asztalokon árulják a banánt az úton pedig kiszórva szárítják a rizst. Nincs nagy gépkocsi forgalom, nem muszály ezekbe belehajtani és mivel Win-t nem engedem gyorsan menni (ráérünk, alig 100 km a mai táv és ezt simán lenyomjuk, nem kell száguldozni), így a menetszél sem fújja le a rizsszemeket az útról. Úgy 60 – 70 km/óránál korlátozom a sebességet és egy busz le is előz minket, mire Win teljesen depressziós lesz: ezt a szégyent!

Az idő kellemesen meleg, nem durva a párásság sem. Az út szélén nagy, festett tabló hirdeti a politikailag helyes igét, rajta értelmes tekintetű tanító tanít (kezében könyv és éppen felnéz), határozott, de mély humánummal átitatott arckifejezésű katona őrködik, puskával a vállán (tekintete a távolba szegeződik, ahonnan jöhet az ellen, de most aztán emberére talál! –szigorú, de igazságos), egy földműves férfi és egy nő kéz a kézben viszi a vékát, és a vékában csak úgy tornyozódik a dús termés (ezek is felfelé néznek: ha van előttük egy gödör, kurva nagy esés lesz a következő pillanatban), és mindenki nagyon vidám, beleértve a háttérben rengő dús kalászokat is, melyek között lágy fuvallat játszik pajkosan (a kalászok között Rákosi elvtárs éppen kaszál, a Viktor hurkát tölt, a Horn Gyula meg az orrát piszkálja de történetesen egyikőjük sem látszik ki a termésből mert mindhármukra mondták már, hogy bölcs, meg talán azt is, hogy szép, de az sosem, hogy délceg…). A tabló alatt toprongyos helyiek guggolnak az út szélén melankolikusan, a lábuk közé kapva a longyi-t: vagy buszra várnak, vagy nincs jobb dolguk. Biztos nem ezek voltak a modellek a festményhez.

Van még itt megnézendő paya, és ez is különleges: a Thanboddhay paya, már közvetlenül Monywa előtt. Ez paya kinézetileg a híres indonéziai Borobudur templomot utánozza, bár annál kisebb. Minden esetre így elég nagy: elfér benne 7.350 mindenféle ereklye és hasonló szent holmi, és a kisebb-nagyobb ülő Buddha szobrokból 582.357 darab… Több, mint félmillió! És ez a mennyiség csak a központi épületben van, ami körül 845 darab, pár méter magas kis sztupa is áll még. Amúgy nem túl régi az épület: 1939-ben kezdték építeni, és 1936-ben fejezték be (más helyen 1952-ot írnak befejezésre, de tökmindegy). A paya látványa valóban lenyűgöző. Ha felnézünk, a sima tetőt helyett a ráépített arany tornyocskák százait látjuk, ha szembe nézünk az épülettel, szinte káprázik a szemünk az agyonzsúfolt és tarkabarka színű díszítések miatt -adnak a festékeknek rendesen-, ha oldalt nézünk az épületet körülvevő, kb. két méter magas sztupák sorjáznak (ezeken nagyon megy a rózsaszín díszítés és olyanok, mint amikor egy fehér habostortát megszórnak azokkal az apró színes tortadíszítőkkel), közöttük egy-egy magasabb oszloppal, ha pedig az ember lefelé néz, akkor a nem lép rá a kutyára, ami ott hever előtte a jó meleg kerámia padlón és liheg.

Belül a sztupában nagyon misztikus a hangulat. A nagy belső terem kicsi fülékre van felosztva, a fülkék sarkaiban nagyobb Buddha szobrok állnak, a fal mellett pedig kicsi Buddha szobrok, tömegesen, a fal felsőbb részén kis párkányokon még kisebb Buddha szobrok sorakoznak szorosan egymás mellett hosszú sorokban, oszlopokban. Nincs túl sok fény de ezek megtörnek az ezernyi aranyozott Buddha szobron, mennek a füstölők is és a gyertyák, és látogatók nincsenek sokan. Ennek a helynek megvan a hangulata, és mivel visszafogott a világítás, egyáltalán nem tűnik csiricsárénak hogy amerre csak nézünk, minden arany, kivéve a Buddha feje, ami fehér, rajta pedig a szája, amely szép vörös. De hát ilyennek kell lennie egy Buddhának.

Különleges, hogy nagyon sok szobor áll, mi nem Buddha. Bámész tekintető longyis emberszobrok kukucskálnak kifelé vakablakokból, barátságos mosolyú szerzetes szobrok támaszkodnak a párkányokra, a kisajtók mellett festett gólyák állnak őrt, a nagy ajtók mellett vicsorgó tigrisszobrok és emellett számos tanulságos jelenetet is megszoborlottak az alkotók. Nekem az a szobor-együttes tetszett legjobban, amiben egy csontsovány férfi néz elrémülve egy földön fekvő, amáde jóltáplált másikra: ez utóbbinak a dagadt hasából kékre, zöldre, vörösre kiszínezett belek lógnak kifele, amelyből egy keselyű lakmároz, jóízűen. Szerencsére az ipse már meg van halva, amit úgy ábrázolt a művész szemléletesen, hogy a szájából kilóg a nyelve, oldalra, vagy 20 centiméteresen, jó hosszan, akkurátusan. Mindezt gipszből és szép színesre kipingálva. Mellettük egy térdelő szerzetes, ajkán olyan „nem megmondtam?” jellegű félmosollyal, mint aki tudja, amit tud. Ezzel a sokkoló látvánnyal színvonalban legfeljebb csak a fidesz „Özv. Savanyúné rosszabbul él, mint négy éve” kezdetű gigaplakátja volt képes felvenni a versenyt –az is volt legalább ilyen brutál, a bibircsókos, halványfos metálszínrefújt öregasszonnyal. (De erre már felvették a kesztyűt a szoci PR-osok is, a „Jobban élünk, mint négy év múlva fogunk” szlogennel, és ezt egyelőre szigorúan be is tartják.)

Mindent összevetve: ez a paya szokatlan ugyan, de nagyon jól néz ki. Innen nem messze van egy kis domb, aminek a tetején egy 90 méter hosszú Buddha szobrot tettek de úgy döntöttünk, hogy ezt elég távolról megnézni: rámerengünk távolról a Buddhára, s a Buddha visszamereng ránk, de mi inkább továbbmegyünk Monywába, ahol van még mára más programunk is.

Ja, a fekvő Buddha, míg el nem felejtem! Ez a Buddha ugyebár a 90 méterével nem mondható kicsinek, Win mégis azt mondja, amikor feléje mutat: Kleine Buddha. Kleine? Miért volna ez kicsi és főként Win minek mondaná ezt németül? Megismételtetjük vele míg rá nem jövünk, mit is mond: nem „kleine”, hanem „recline” az a Buddha. Ami nekünk amúgy egyszerűbben: recycling.

Monyva csak nemrégen lett megnyitva a turisták előtt. Hogy miért volt ez a titkolódzás, azt nem lehessen tudni, mivel egy elég hétköznapi kisváros 300.000 lakossal, de a közelben levő Mogok település például még mindig tiltott –az LP figyelmeztet, hogy ha buszozunk, vagy valakivel vitetjük magunkat, készüljünk fel rá, hogy az illetőnek gőze sincs arról, mely területek tiltottak a turisták számára, tehát kerülhetünk kellemetlen helyzetbe. Mert a rendőr, az tudja.

(Mi ezt a nagy titkolódzást felfogni nem is tudjuk, mivel nálunk Magyarországon, a művelt Nyugaton ilyen elő sem fordulhat, mert nálunk semmi sem titkos. Például nálunk a Nemzetbiztonsági Hivatal titkos jelentéseit vagy a Nemzetbiztonsági Bizottság még titkosabb ülésein elhangzottakat legfeljebb ha másnap hozzák nyilvánosságra megfelelő részletezettséggel az újságok, politikai beállítódásuk szerint természetesen csak azokkal a nevekkel, akiknek jól alá akarnak vágni. Így adatott tudtára mindenkinek, hogy a feltétlenül előnyös megjelenésű Sz. Ildikó –művésznevén: Mucuska- „intim kapcsolatot ápolt” az SZDSZ-es Magyar Bálinttal¸ míg a másik oldal szerint pedig a fideszes Révész Máriusz, Rogán Antal és Németh Zsolt volt az örömökben részesített fél –egyedül az a nemzetbiztonsági szakmailag el nem hanyagolható körülmény maradt titokban, hogy külön-külön-é, avagy együtt. És ez engem megörvendeztetett, feltétlenül is meg több okból is.

Mert az, hogy Mucuska pártsemleges, és jobbról-balról tömik rajta az árkokat, bizony gyógyír ez a mai megosztott kis hazánk ezer sebére, és már-már feledteti a Mohácsi Vészt, Pepó Pált és Schmuck Andort. Másrészt a házasság szentsége is tiszteletben tartatódott, lévén nem mást, mint személyesen a Mucuska férjét kérdezte a diszkrét bulvármédia: igaz-e, hogy a tisztelt nagyságos asszony a haza oltárán árkot töm? Magam sem kívánhatnék szebb kérdéseket magamnak. Harmadsorban pedig az, hogy mindenki előtt világossá vált, hogy Magyarország biztonságos ország, mivel a nemzetbiztonságiaknak nálunk nincs egyéb dolguk, mintsemhogy puncik után szaladgáljanak: hol van még egy ilyen nyugalom és béke szigete ebben a globális terrorizmus által fenyegetett világban? Mucuskát én hungaricumként jegyeztetném be Brüsszelben és csoportos túrákat szerveztetnék rá, de megnyitnám a hazai pályát is, mert egy demokráciában egyenlőség van és jár annyi Mucuska egy egyszerű polgárnak is, mint egy politikusnak. Na nehogy má ne!)

De visszatérve Myanmarba és ide: Monywa, mivel alig van pár emeletes épülete, sokkal falusiasabb kinézetű, mint nálunk egy hasonló lélekszámú város, túl azon, hogy aszfaltozott útja sincs nagyon, és persze egy szem autó sincs és még motoros is ritkán. Csak gyalogosok és bringások, azon a szép, ergonómiailag katasztrofális kiképzésű bringán, amin ugyan délceg, egyenes derékkal lehet ülni, meg kapaszkodni is lehet a nagy ökörszarv kormányba, csak éppen tekerni kínlódás. Nálunk is ilyet gyártottak százezerszám a Csepel Művekben, mert az a szép, mikor délcegen ül az osztályöntudatos proletár, nem görnyed meg a tőkés rabigája előtt (ban).

Monywát néha turistacsoportok is felkeresik: az egyik magyar iroda úgy hirdeti, hogy „süteményárus falu”, de ez aztán végképp rejtély, miért: egy szem süteményárust sem láttunk, sőt süteményt sem ettünk, bár az nem kizárható, hogy akik szembe jöttek, azok mind süteményárusok voltak, műszakon kívül. Hotelből is csak három van az egész Monywában, azok közül az egyik állami tulajdonban van. Az LP megfelelően elrémiszti az utazót ettől az állami hoteltől (is), miszerint piszkos és a személyzet barátságtalan, de a háttér csak az inkább, hogy az LP alapelve szerint minél kevesebbet adjunk az államnak, mert a katonai junta úgyis fegyverekre, meg a népelnyomásra fordítja a bevételeit. Ettől függetlenül a kosz és a barátságtalanság még igaz is lehet: nálunk is a vendéglátó iparban kezdődött a kapitalizmus még a hetvenes években, mikor „gebinbe” (aki van olyan szerencsés, hogy nem ismeri ezt a szót: egyfajta bérletbe) vettek egyes éttermeket, ott egyből jobb lett a kaja, és udvariasabb a kiszolgálás, mint az államiban.

Ennek értelmében mi az egyik magánkézben levő GH-t választjuk. Kinézetileg rémes: egy emeletes, lepattogzott vakolatú épület, a recepció egy kiskamra nagyságú luk. A portás mögött az elektromos kapcsolótábla huzalok olyan kavalkádját mutatja, hogy ilyen még Ázsiában is ritkaság: annyi, hogy egy atomerőmű vezérlőtermét be lehetne velük kábelezni, de szerintem még az áram is eltéved a sok toldás-foldáson, szakadt szigetelésen, önállóan lógó huzalvégeken, kapcsolókon.

De ha már ide jöttünk, ne hátráljunk. A pattanással teli képű portás intézkedésére egy segéderő elindul megmutatni a szobánkat, átvágunk az épület földszintjén egy sötét, nyirkos, szűk folyósón. A folyosóról belátni a résnyire kinyitott ajtókon: sivár, nyers betonnal borított padlózatú tömegszállások, elhanyagolt kinézetű közös WC, fürdő –elég vigasztalan. Ehhez képest kicsit javul a helyzet, mert kiérünk az épület túloldalán egy kellemes kis kertbe, aminek a végében egy újabb építésű hotelszárny áll és itt kapunk is egy aránylag elfogadható szobát. Színvonalra ez is elég gyenge, de funkcionálisan megfelel: van saját fürdője, légkondija meg két ágy: OK. Megpróbálják 15 dollárért adni, de már indulunk is vissza a kocsihoz, mire megegyezünk 12 ben, így itt maradunk, név szerint a Swe Taung Tan Hotel kedves vendégeként.

Evészetre Win a GH-tól pár lépésre levő kis kifőzdét ajánlja. Választék van bőven, de a 90 %-áról még azt sem tudjuk eldönteni, milyen növényből vagy állatból készülhetett a dolog. A nagy kondérban üldögélő, szaftos, leveses disznóhúst felismerjük a malacka fejéről meg a szomorú szeméről ami bánatosan les ki ránk a fazékból: egy jobb körömpörkölt zsírosságát nyújtja a dolog de nem akarunk kockáztatni a nehéz kajákkal ezért párolt zöldséget (látványilag főtt hínár –az is lehet, hogy tényleg az, de egész ízletes), sült csontokat (tudjuk, ezt adják sült hús címszó alatt), savanyú paprikát (ez mindig beválik, főként ha nem túlzottan erős), és szójacsírát kérünk meg rizst, de ez nem elégíti ki a vendéglátósokat, így telepakolják az asztalunkat mindenféle mással is: savanyított, fehér, kicsíráztatott borsó érkezik, kapunk egy meglehetősen vegyes kinézetű barnás szószt, aztán egy tálka bitangerős csilli-szószt is meg két jó nagy bögre rántottleves szerű lét benne levél és fűdarabokkal, és egy nagy tál nyers zöldséget is, de mi nem alkuszunk: nyers zöldséget nem szabad enni, a rántott levesért otthon sem verem az asztalt hogy ide nekem azonnal, a barnás szósz pedig elég gyanús, hogy a disznó főzőleve van ideporciózva. Látványilag meg színvilágban valami fantasztikusan jól néz ki a teríték, de ezekhez az új dolgokhoz köszönettel hozzá sem nyúlunk. Ne rizikózzunk: ma délután még van programunk és miután már hetek óta nagyjából rizs-zöldségen, vagy eléggé száraz húsokon élünk, pusztán a kajaváltás is tud okozni kellemetlen meglepetéseket, hogy ne is részletezzem. És ez a kajálda nem is annyira bizalomgerjesztő: lefényképezzük az asztalt, a sok étellel, hogy ha holnapra nem élnénk, legyen korpusz, forró nyomon lehessen elindulni.

(Hogy itt óvatoskodtunk és nem csaptunk bele a lecsóba kajailag, ezért kicsit mentegetném magamat, mert eddig ételek tekintetében nem tanúsítottuk intoleráns, kirekesztő magatartást semmivel szemben sem és ha ma délután nincs betervezve az a kirándulás, most sem fogjuk magunkat vissza. Személy szerint én megfelelően fel vagyok vértezve, mert a különböző ízorgiákat illetően én már diákkoromban kellően alapoztam például a bulgár paradicsomos babkonzervvel, és nagy élvezője voltam a narancslekvárnak is –erről csak később, az eredeti lengyel felirat tüzetesebb tanulmányozása után derült ki, hogy valójában töklekvár, narancs ízesítéssel: hiába, no, Lengyelhonban oly fájóan kevés a narancsliget. Szóval csak azt szeretném rögzíteni, hogy nem ijedek meg mindenféle kutyulékoktól és Zsombor ezügyben is hű követőm: nála a fundamentumokat az tette le, hogy otthon igen gyakran én főzök és ezzel megbírkózni is elég emberes kihívás.)

A kaja végeztével megállapíthatjuk, hogy Monywát egyelőre nem a kulináris élvezetek miatt szeretjük (bár később ez a véleményünk is igen pozitívra változik, de erről majd akkor). Hanem azért, mert vannak itt barlangok és bár a megnézésüket holnapra terveztük, van még idő ma délután elég, így elindulunk. A barlangok a folyó túloldalán vannak, de kivételesen most nem autóval megyünk a folyóig –mint kiderül, párszáz méter az egész-, mert Win hosszan magyarázza, hogy a folyó környékén lakók simán felnyomják a kocsit, ha az magára van hagyva, márpedig Win is jönni akar velünk, barlangot nézni. (Tudjuk, ahogy Win egyszer már elmondta: a myanmari nép általában is nagyon barátságos, de a még barátságosabb myanmari friendly village people napközben feltöri a kocsit, éjszaka meg fejbevágja az utazókat.)

Mik is ezek a barlangok? Monywa a Chindwin folyó partján fekszik, és a folyó túloldalán, úgy 25 km-re vannak a Hpo Win Daung barlangok, amelyeket –így utólag mondom- feltétlenül látni kell: 947 homokkőbe vájt barlangban őrzik Délkelet-Ázsia egyik legnagyobb buddhista festmény- és szoborgyűjteményét. Lássuk, milyenek.

A látás érdekében biciklis riksát fogunk és a kikötőbe hajtatunk. A riksa itt nem olyan felépítésű, mint Kínában vagy Vietnámban, hanem olyan, hogy egy bicikli mellé egy harmadik kerék fölé oldalkocsiszerűen két szűk ülés van rászerelve, az egyik előre néz, másik hátrafelé, és azokon kucorogva lehet utazni. A kikötő pedig olyan, amit már megszoktunk: sáros part, néhány bárka és eszméletlen redva.

Egy olajfoltokkal teli, szurkozott gerendákból összetákolt tutaj tölti be a komp szerepét, amin hamar át is érünk a folyón. Itt lehet választani: terepjárót vagy kisteherautót választunk –mi az utóbbit, lévén olcsóbb is, meg szívesebben ülünk teherautó platón, mint egy zárt dzsipben. Így aztán Win-t előre ültetjük, aki csak ímmel-ámmal mondja, hogy inkább nekünk kéne ott ülnünk, de azért tetszik neki a kényelmes ülés, mint a kemény deszka plató, de mi akkor is szívesebben utazunk hátul, így nem sok tökölés után már söprünk is hajmeresztő sebességgel a barlangokhoz. Az út elég pocsék, és hullámos is: csak úgy röpdösünk a levegőbe a huppanóknál: úgy látszik Win ezt már tudta előre. Videózni nem is nagyon lehet, mivel nem tudom egyenesben tartani a kamerát, de egy–két odadobott fotó sikerül, mert különben a táj nagyon jól néz ki. Megyünk egy fél órát, aztán az út erősebben kezd emelkedni, és felérünk a barlangokig, mármint a barlangok bejáratához, ami szemlátomást elég felkapott hely, a parkolóból, a szuveníresekből és a látogatókra várakozó falusiakból ítélve. De szerencsére most turisták egyáltalán nincsenek és helyi hívők is alig.

Win végül nem jön velünk, hanem letelepszik az egyik étterem hűvösében (az étterem is úgy néz ki, hogy errefelé szokásos: egy deszkapadlós, fedett hely, néhány kezdetlegesen összeillesztett asztallal, mellettük lócával és igen barátságos tulajdonosokkal), de előtte elmegy és megveszi a belépőt (úgy emlékszem hogy 2 vagy 5 dollár) és kerít nekünk egy 14 év körüli srácot is, aki mostantól fogva a guide-n lesz, kerek 1 dollárért. Igenám, de miközben Win így intézkedett, vagy tíz kisgyerek verődött körénk, fiúk-lányok vegyesen, és egymást túlkiabálva ajánlkozott guide-nek és amikor nekiindulunk megmászni a barlangokat, az egész slepp ott nyomul mögöttünk.

Ez így nem lesz jó, hát magam köré gyűjtöm őket, lokális naggyűlés keretében és igét hirdetek: csak a Win által hozott srác a mi gájdunk és csak neki fizetek, értve vagyunk? Értve, értve, de azért ők jönnek. Mit tegyünk, jöjjenek. A menet élén Zsombor megy a hivatalos vezetőnkkel –különben abszolúte nem kell vezető, mert az út adja magát-, mellém pedig egy bőven kiskorú, de nem tipikusan helyi arcvonású lány sorjázik fel. Van benne egy röpke flörtnyi európai vérvonal és nagyon csinos: ha ez a lány megnő, akkor aduász –és ezt most is tudja magáról, nagyon teszi-veszi magát, amire Zsombor visszakiabálva nekem tréfákat gyárt, de jobb ha nem dumál, amikor neki egy személyes használatú kisfiú jutott vezetőnek: nehogy valami vicces dolog történjen ezekben a barlangokban.

(Ha már a gyerekek szóba kerültek. Írtam már róluk korábban is, de Ahmet (utazas.com) törökországi útleírásában is említi a turistákat ostromló gyerekhadat, és úgy vélekedik róluk, hogy még a pápa is közéjük hasítana a pásztorbotjával, sőt még azt sem tartja kizártnak, hogy 5 percen belül még a dalai láma is lángszóróval menne nekik … Ó, de bájos pillanatok lennének ezek, és miután magam is jártam néhány helyen a Közel-Keleten teljesen átéreztem a szituációt. Node azért említem ezt, mert itt egyáltalán nem erőszakosak a gyerekek, jönnek, nyomulnak, de ez nem haladja meg az ember tűrésküszöbét.)

A hely már az ősidők óta lakott: 30 millió éves leleteket is találtak itt, ami mindenképpen figyelemre méltó. Élt itt mindenféle ember, például egy híres alkimista is, akiről a hegy a nevét kapta meg mások is, akikről nem, de ezek pakolták tele Buddha szobrokkal a barlangokat, meg kifestették mindenféle gyönyörű mintákkal, kezdve az 1300–as évektől. És ezek az ábrázolások tényleg nagyon szépek. Maguk a barlangok kicsik, nem túl mélyek, néhány méter mélységben és alig nagyobb hosszúságban vannak bevésve a sziklába.

Sorra veszzük őket. Néha kell egy kicsit mászni a hegyen, de az is nagyon megéri, mert a kilátás remek, ahogy körbe lehet látni a dzsungeles vidéken, aminek a zöldjéből csak a szanaszéjjel álldogáló sztúpák aranyló tornyai emelkednek ki.

És a barlangok tényleg elképesztőek. Ezekben a félhomályos, sőt kifejezetten sötét fülkékben Buddha szobrok sorjáznak, körülöttük falak teljesen kipingálva különböző ábrázolásokkal, mintha egy egyiptomi királysírba kerültünk volna, még a színek olyanra fakultak ki. Az apró termek hangulata nagyon megragadó, itt szinte személyre szabott, bensőséges zárt tér vesz körül, kívül rekesztve mindenféle zavaró körülményt és hangot. Kiváló hely az elmélyülésre. Még a fény is csak annyira szűrődik be, hogy lehessen látni valami és mikor az ember szeme megszokja kinti világossághoz képest jóval sötétebb környezetet, csak akkor lehet felfedezni miket is rejt magában ez a lyuk.

A barlangok falára rajzolt, jellemzően fehér alapra a szerzetesek kifakult vöröses-mályvás-sárgás színű ruhájának színében felfestett képek töménytelen Buddha alakot és különféle jeleneteket ábrázoltak, de olyan sűrűn, egybefüggően, telepingálva az egész falat, mennyezetet, amire ismét Ahmet (utazas.com) törökországi útleírásából merítve a szóhasználatot: mintha valaki túlzásba vitte volna a tetoválást –tényleg ez a legtalálóbb rá, de akkor is remekül néz ki az egész! Ha az embernek lenne elég ideje és türelme, aprólékosan végig kellene böngészni minden egyes kis rajzot, megvizsgálni, mi is történik rajta de erre hetek, hónapok kellenének.

És a színek. Az égetett anyag szobrok lekopott festése alatt ott a vöröses alapszín, mellettük a kőből faragott alakok, mohától bezöldülve, vagy esővíztől befeketedve, közöttük szűk lépcső kanyarog felfelé, belevájva a sziklába, lépcsőfokai összevissza lekopva. A lépcső két oldalán égbe meredő sziklatömbök takarják el a fényt. Öreg szerzetes ül a fal tövében egy beugróban és kántálja a megszokott imádságot: money, money.

A besötétedett sziklafalba vágott szentélyek néhol szűk sziklahasadékokból nyílnak, amelyek nem lehetnek elég keskenyek ahhoz, hogy a buzgó hívek ne építettek volna a közepükre egy-egy oltárt, vagy Buddha szobrot, amiket megkerülni és továbbhaladni csak féloldalasan araszolva lehet. Furcsa szobrok is vannak belevésve a sziklába: az egyiken három ágyékkötős férfi mászik éppen fel az egyik oszlopra: az alsó kettő bakot tart a mászó harmadiknak, akiről ellenben a nagy igyekezetben teljesen lecsúszik a ruha: fehér feneke ott virít. A férfiaknak még a hónaljszőrzete is meg van festve, és a himbilimbi sincs elrejtve. Biztos ennek is megvan ennek is a maga vallási értelme, vagy ha nem, hát belemagyaráznak: keresem az eddig folyvást mellettem nyüzsgölődő kiscsajt, hogy ugyan magyarázza már el, mi kukucskál ott ki a gátyóból és ugyan miért, de jó érzékkel eltűnt.

Hasonlóan aprólékosan kifestett falú, szobrokkal teli barlanggal Sri Lankán találkoztam (Dambulla), de ott például egy lépést sem tehettük valamelyik helyi figyelő tekintete nélkül, itt meg szabadon kóricálhattunk. (Jellemző módon, Sri Lankán sem azzal indokolták az elővigyázatosságot, hátha valaki lekapar magának egy festett faldarabot, ami remekül mutatna otthon a stelázsi felett, vagy berakna a hátizsákjába egyet a kicsi Buddhák közül aztán szevasz, hogy igazi originálra cserélje az otthoni Hapcitörpét a lámpácskájával a kertben, hanem az volt az indokuk, hogy egyszer egy külföldi lány meztelenül beleült az egyik nagy Buddha ölébe és ezt a fotót lehozta valamelyik külföldi (egyesek szerint francia, mások szerint amerikai) újság, és azóta vigyázni kell.

Az itteni lakosok számára ezek az itt látható szobrok, festmények a napi élet részei, természetesek, eszükbe sem jut, hogy valaki elvigyen innen valamit, rongáljon, vagy akármi. Vannak olyan helyek, ahol már tanultak a turizmusból, pl Egyiptomban a királysírokban még fényképezni sem lehet (a vaku és a freskók nincsenek jó viszonyban, azt mondják), de itt elvileg megtapogathatóak a falak, és sajnos láthatóan ez bizony rendszeresen be is következik Mire rájönnek hogy nem kéne hagyni, már lehet, hogy késő lesz. De jelenleg még minden nagyon szépen látható, ha megkopottan is.

Egy utazási iroda prospektusa így csalogat: „ez Burma Petrája, 1000 éves sziklatemplomok, kőfaragások, ősi freskók.” Maradjunk abban: link duma ez a petrai hasonlat. Totál másként néz ki. Hogyan lehetne összehasonlítani a petrai száraz, vörös sivatag szédületes mélységű kanyonjait, a sziklákba vésett gigantikus templomait és épületeit az őket körbe vevő növényzet nélküli, kietlen környezetet, ezekkel a trópusi növényekkel övezett, emberközeli, apró barlangocskákkal, a sok színes freskóval, szobrokkal? Ezt csak ezért írom, nehogy valaki amiatt kihagyja ezt a helyet, hogy már látta Petrát, mert Petra is remek és látni kell, de köze sincs ehhez, mert ez maga egyedülálló látvány, és nagyon érdemes volt ide jönni. Aki Myanmarban jár, ki ne hagyja, akár egynapos kirándulás keretében Mandalayból.

Szóval nagyon megérte ez a hely. Nem volt csicsásra kipingálva, nem volt csillogóra felpolírozva, nem volt frissen mázolva: nagyon adta a régi korok hangulatát és teljesen más volt, mint az eddig túlnyomó részt látott payák. Remek volt a hely hangulata is, és mivel rajtunk kívül alig voltak, nagyon személyes tudott lenni a látvány.

Csak megjegyzem: majmok itt is vannak, de ezeket utálom és jobb velük óvatosan, mert harapnak is és aztán mehetsz oltásra, mint Csaba és Zita utazásánál meg vagyon írva (de kár, hogy nem lehet róluk hallani az utóbbi években).

Jó két órát töltöttünk itt. Kifizetjük végül a guide srácunkat, és kap jattot is, és mit csinál: szépen maga köré gyűjti a többi gyereket és osztozkodnak pénzen. Rendes a srác; még menet közben érdeklődött, honnan jöttünk, hová megyünk és amikor mondtuk Bangkokot, teljesen ellágyult, és nagy vágyakozással mondta, hogy igen, de szeretne ő is oda elmenni, megnézni azt a gyönyörű arany Buddhát… Ez a srác vágya. Mert hiába van Myanmarban nagyon sok aranylapokkal borított Buddha szobor, de színaranyból történetesen nincs és úgy látszik ez egy külön kategória bár én nem tudom, menyivel magasabb szintű ájtatosságra alkalmas egy tömör arany szobor mint egy ragasztott lapocskás. Az ellenben biztos, hogy a bangkoki kínai negyedben levő Wat Trimitr templomban levő 3 méter magas, 5,5 tonnás tömör arany Buddha szobor stílusában is másfajta és tényleg remek egy alkotás.

Végeztünk, leülünk a vendéglő lócájára és sörökben részesülünk, aminek már nagyon itt volt az ideje. Win ismét kitalálja a még meg nem fogalmazott gondolatunkat is: intézkedik és vendéglős két kis tányérka szeletelt hagymát is tesz az asztalra, lime-lével megöntözve, meg lime karikákkal, ami egyszerűen remek, ráadásul ennek a Win-nek nincs párja előzékenységben. Állandóan azon gondolkodik, hogy lehetne nekünk még kellemesebb az ittlét.

Sörözgetünk, szemlélődünk. A vendéglő gerendáira a család fényképei vannak kiszögelve, megörökítve a hozzátartozók életének nevezetes pillanatit, szépen bekertezve és gyönyörűségesen kiretusálva, a műtermi fényképek természetes bájával: határozott száj és szemöldök-kontúrok, kősziklamosoly. Leginkább a vendéglős két lánya szerepel több példányban is, dísz-longyiban, korukból következtethetően az általános iskola befejezését követő egyenruhás fényképeszkedés alkalmából. Ilyet már láttunk máshol is: ha a gyerekek befejezik az általános iskolát vagy netáűn az érettségit az nagy büszkesége a családnak és ezért a saját éttermeikben ezek a képek kerülnek ki a főhelyre. A fényképeken kiskorú hajadonok mosolyognak, ebből követlkezően tehát ez a család még nem rendelkezik érettségizett gyermekkel. Megpróbáljuk beazonosítani a lányokat a körülöttünk bámészkodó ifjúságból –mert míg mi itt iszogatunk a lócán, a gyermekkorú populáció eltűnik és előttünk a földes utca porában ülve bennünket bámul a következő korosztály, a helyi teenager népség-, ugyan melyik lehet a fotókon levő két lány, de esélytelen: a csicsa fotónak és a hétköznapi életnek nincs semmi köze sem egymáshoz.

Alkonyodik. Lányok jönnek a kútról, nyakukon keresztben átvetett bambuszrúdon vizes edények himbálódznak: nem lehet könnyű ilyet cipelni, ráadásul hegynek fölfelé. A helyzet nekünk sem könnyebbedik, fel kell keresni a félreeső helyiséget, ami az épület mögött, egy lokális lápvilágon átvezető ösvényen közelíthető meg. És a szúnyogok is magukhoz térnek, ott repdesnek körülöttem pár ezren. Mit tehet az ember ilyenkor: védi azt, ami a legfontosabb. Össze is csipkedik a lábamat, de olyan meleg van, hogy inkább ez, mintsem hogy bekenjük magunkat a szúnyogriasztó stifttel.

Fel a kocsira, őrült száguldás a kompig, majd visszahajókázunk Monywába. Win megint riksázik egyet, de mi inkább szépen hazasétálunk. A szobánkban annyi a változás, hogy az egyik felső sarokban egy rohadt nagy pók üldögél, míg a padlón egy gekkó slisszol el egy rés felé. A gekkóval nincs semmi bajunk, az jöhet, de mi legyen a pókkal? Ami közismerten szerencsét hoz, mármint azok szerencsések, akiknek a szobájában nincs. Meg lehetne próbálni a fizikai likvidációját, de ahhoz túl magasan van, és nem esik jól kézre hogy egy svunggal péppé lehessen lapítani egy újsággal (a sajtó újabb áldozata) –mert ha mellémegy a csapás és lelép a dög, akkor aztán nem alszunk nyugodtan az éjszaka, mert ezek a pókfaják kicsinyes, haragtartó teremtések. Végül abban maradunk, hogy azért mászott oda fel, mert ott akar legyet fogni vagy bármit, és a pókok természetrajzához hozzátartozik a nagy türelem is, tehát nem mozdul onnan reggelig –mertha ágyba akart volna bújni, és ránk vadászni, hát akkor oda bújt volna. Eme vaslogikai grádicson haladva úgy döntünk, hogy az elektromos szúnyogriasztót sem kapcsoljuk be éjszakára, egyrészt legyen szúnyog a póknak, másrészt hátha a pók is büdösnek találja riasztót és idegességében mászkálni kezd. Bízunk abban, hogy ezt a kérdést megfelelő körültekintéssel cserkésztük be (és én még abban is, hogy ezt jelen írásműben is sikerült híven tükröztetni). A pók különben meg sem mozdult reggelig.

Este van, sötét is, együnk valamit. Ahol délben voltunk, az nem lenne igazából annyira a nyerő, de a GH-nak van egy kis kerthelyisége, ahová gyorsan le is telepedünk, hogy a vacsora előtt egy kicsi kényeztessük a májunkat helyi sörrel, meg hazai whiskyvel. Lám, mit tesz a távolság! Innen a Johnnie Walker teljesen hazainak tűnik, pedig az originális hazai ital –Fogyassz Magyar Terméket- ebben a műfajban inkább a Soroksári Hullamosó kiszerelésében piacra dobott, recikrált ipari szesz alapanyagú, „Whisky jellegű szeszes ital” márkanevű készítmény lehet.

A kerthelyiségben kis asztalkák sorjáznak, fölöttük lampionok adják hangulatvilágítást, de kaja nem itt van, hanem menjünk csak fel az emeletre, a tetőteraszra. Felnyikorgunk a keskeny lépcsőn és aztán egy gyökeresen más világ: tökéletes a hely, mintha nem is ennek a szakadt GH-nak lenne a tartozéka ez az első osztályú klub: széles, kényelmes, faragott fotelok süppedős párnákkal, sötétre színezett teakfából álló nagy asztalok, rajtuk üveglapborítás, minden asztalon külön kis lámpa fonott lámpaernyővel, és körben remek kilátás: körülöttünk a sötétben a városka halvány fényei pislákolnak, a háttérben a pagodák kivilágított aranyló kupolái ütnek át az éjszakán. Remek. És a tálalás: a zöld hagymaszárak virágszerűen kinyitva, kehelyszerűen kifaragott paradicsom díszítés, kis virágok répából … itt, az istenháta mögött! Elképesztő. A kaja: sült gyömbéres húsgombócok, sült zöldségek, rizs, hasábburgonya (!!- ez sem dívat errefelé és édesburgonyából készítik, de nem rossz), mindehhez 4 üveg sör: cakk-pakk négy dollár a komplett számla.

Most is bezavarunk az agyakba a kockázásunkkal. Történetesen a pincér gyerek nézi érdeklődve, hogyan megy a dolog és arról sincs halvány gőze se, hogy éppen miért jó a dobás, vagy miért rossz, de mindig jókorákat derül, akármi is jön ki. Empatikus közönség.

Sikerül jótékonykodnunk is: egy macska korzózik körülöttünk. Az előbb ugyan még az udvaron hajkurászta a csótányokat, de most jobb falatok reményében hozzánk társul. Zsombor krumplival eteti, a macska néhány falatot le is nyel, de aztán húsokra vágyva egyszerűen felugrik az asztalra: na ezt egy darabig nem fogja tenni -és nem veszek el a részletekben.

November 2. Kedd

Fél hétkor kelünk. Első tekintetem a pókot keresi és meg is találja: a számítás bevált, nem mozdult; de szeretem ilyenkor! Aztán hirtelen körülnézve a félhomályos szobában bogarakat sem látok grasszálni a padlón, pedig a hely jellegéből következően ez nem lehetne éppenséggel kizárt. Ráadásul amikor tegnap este jöttünk át a főépület szűk folyosóján, néhány csótány igencsak igyekezett a szolgálati helyére, azokba a szobákba, ahol Win is helyet kapott a tömegszálláson az itt tartózkodó többi helyiekkel együtt. De a mi szobánkban egy sincs, halleluja. A nap kezd felkelni, elhúzom a függönyt, hogy Zsombor is konstatálja a reggelt. Remek a kilátás: egy trópusi növényekkel teli kertrészre nyílik, ki is lehet menni és lehet egy jó nagyot szívni a reggeli párás levegőből. Jó érzés, szeretem a tipikus illatát, ízét ennek a levegőnek. (Ahogy most írom, újra előjön: akinek volt már benne része az talán ugyanúgy érzi, akinek pedig nem, annak irány a Távol-Kelet! Meg akinek volt, annak is irány.) Pedig a reggel az itteni mértékkel szinte hűvösnek mondható, legfeljebb 23 fok lehet, de majd beindul. A hangulatunk remek, és a szomszédban is valaki jól érzi magát: a szokásos harákolás, köpködés után egy helyi érzelemdús nóta hallatszik, aláfestve a WC öblítés robajával.

Átvonulunk reggelizni. Amikor leülünk, az ölünkbe szalvétát tesz a pincér: micsoda kiszolgálás! A reggeli persze benne foglaltatik az árban a reggeliben pedig egy közepes nagyságú tálca, csurdoltig megrakva gyümölccsel: szőlő, banán, papaya, mangó, dinnye, narancs, a közepén egy virágmintásra megfaragott nemistudom-milyen gyümölcs, és mindezeken túl ismételten jön a sült krumpli (reggeliről van szó!) meg piritós, és vaj, meg omlett. Ebédnek is elég és mindezt itt, az isten háta mögött! Ami a teát illeti: kapunk filteres (ez sem divat errefelé) fekete teát, és egy nagy kancsó zöldet: ez itt nagyon sok helyen kinn szobrozik az asztalon és aki akar, tölt belőle, avagy amíg nem hozzák ki az éppen megrendelt valamit (kaját, sört stb, bármit) addig kapunk poharakat, hogy igyuk a zöld teát (ezt márt többször is írtam, de mindegy). Úgy készül, hogy a kannába egyszer valamikor beleszórtak egy jókora adag zöld teafüvet, ha pedig elfogy róla a víz (immár: tea), öntenek újra rá forrót. És így megy ez napestig. Ezek a zöld teák különben jók, már aki szereti a kissé kesernyés ízüket –én igen. De ez a mostani tea nem valami bajnok: nem is hasonlít az eddigiekhez és ízre pedig inkább rohadt-édeskés a jellege (cukor még nincs is benne), és elég gyomorforgató. Nem bírok belenyugodni, hogy mitől lett ilyen a kedves zöld teám, kihalászom a leveleket, mitől ilyenek, de nem jövök rá: amikor Kalaw-nál trekkingeltem, ott láttam szárítani ilyen jellegű tealeveleket, kínáltak is az azokból főzött teákkal a helyiek a „hosszú ház”-ban, de az jó volt, ez pedig nem. De itt a másik tea, a normál fekete, isszuk azt.

A reggeli mellé a TV nézés élvezete is járul: szépséges virágok közül kandikál be a kamera pufók arcocskájú énekesnők felé, leány tánckar táncikál longyiban és fehér bokazokniban. Az egész stúdió ütemre ringatja a fejét. Van más is: helyiérdekű Papp Rita dalol igen mókás dalokat, sok-sok refrénnel, amikre vidám gyereksereg menetel körbe-körbe a stúdióban, széles jókedvvel, tipikus mintamókus, Rákosipajtás, tevezess. A stúdió berendezése minimalista irányzatot követi: a háttérfal egyszínű halvány rózsaszín, mindenféle díszítések vagy bármi egyéb csicsa nélkül, a gyerekek pedig azok a székek körül köröznek, ahol eddig ültek: egyszerű, műanyag székek, 590 Ft/ db bármelyik nagyáruházban, mármint odahaza. A Kádár rendszerben is látható szép szocialista TV esztrádműsorokhoz képest csak az a különbség, hogy a dal karaokéra alkalmassá van téve: a szöveg ott fut alatta. Ez is időutazás, mint nálunk mostanában a TV-ben a Filmmúzeum, néha belenézek én is, mert szórakoztató nézni a 60-as, 70-es évek baromságait, de azért érnek meglepetések is.

A múltkor is, miközben éppen ütögetem ezt az útleírást a gépbe, a családom mögöttem göcög-kacag a TV műsoron, valami jó kis humoros dolog mehet benne; én is hátranéztem min derülnek ekkorákat, hát persze, a Filmmúzeum, mennek a régi filmek, a propaganda agymosások a Kádár rendszerből, lám itt beszél a Pozsgai Imre elvtárs is a Hazafias Népfront elnöke, államminiszter, a Központi Bizottság tagja, mekkora tudálékos fasz volt szegény, és hát szűnni nem akaró tapsvihar fogadja a kedves szónokot –hát ez így ment akkoriban, tapsolt meg éjjenzett a sok marha a sok marhaságra, de jó, hogy túl vagyunk rajta. És ekkor derült ki, hogy el vagyok tévedve ezzel az időutazással: hiszen ez egy mostani rendezvény és a legkevésbé sem szoci –hát így megzavarodtam. Vissza is szívom, amit írtam. Lehet?

Kaja után gyorsan össze cuccolunk és kihurcolkodunk a portához. Amíg Win odaáll a ház elé legalább lerendezzük a számát –magyarul: átadjuk a 12 dollárt. Ha a recepciós pult nem is lett korszerűbb egy nap alatt, de a rövidzárlatot valahogy elkerülték az összevissze gabalyodott vezetékek, és a portáson is észrevehető változások álltak be. Már a tegnapi érkezésünkkor is látható volt, hogy a sok szép pattanás közül az egyik, az állán (a legambíciózusabb) egy jókora keléssé átalakulva kezdi meg önálló életét, hát szépen meg is növekedett az éjszaka alatt, mondhatom, de esztétikailag nem sokat lendített a dolgon, hogy a gennyes részt úgy 43 %-ban eltakaró, talán ha egynéhányszor használt ragtapasszal próbálta dizájnossá tenni. Aki azt mondta neki, hogy ez sikerült, baromira átverte. Zsombor úgy nyilatkozik, hogy inkább ő hozza mindkét hátizsákot, de én fizessem ki a szállást, mert ha még egyszer ránéz a portásra, lehányja. Magamra vállalom hát a nehezebb feladatot, de nem könnyű a finom reggelivel eltelve, de mindent összevéve erről a szállásról: remek a hely, csak az utcafront külső kinézetével, meg a régi épületen átvezető folyosóval sokkolják az embert. A portás meg csak cserél ragtapaszt magán néha. (Na ez a hely volt az, ami kivétel az ázsiai szállásokban, ahol a lepukknat külső komoly belbecseket rejt. Fordítva gyakoribb.)

8-kor indulunk tovább. Ez a város volt utazásunk legtávolabbi pontja, most már kanyarodunk visszafelé, délre, persze egy másik úton. Út közben ugyanis hátra van még egy komoly dolog, Bagan, ahol több napot is eltöltünk majd. Win újra elkéri a pontos adatainkat és ismételten felírja a füzetébe, most már útlevél meg vízumszámot is. Azt mondja, hogy a mai nap többször is lesz majd út közben katonai-rendőri igazoltatás, és egyszerűbb, ha kimutatja nekik a füzetet –és tényleg, ez így is történt, többször is a nap folyamán. Eddig is volt ellenőrzés, de elég volt, ha azt mondta, hogy magyarok vagyunk és engedtek tovább. A mai úton fel is írtak minket többször is.

Az út továbbra is keskeny, hogy két jármű nem is fér el rajta, de a forgalom –eltekintve a reggeli jövés-menéstől- megint elég gyér. A környék ellenben nagyon bejön nekem: rizsföldek, szétszórtan pálmák, banánfák és mit látok: hát egy gémeskutat! Bambuszból van, persze, de teljesen olyan, mint nálunk. Az út mellett egy lufikkal, virágokkal feldíszített étterem –már ami itt az: egy fabódé- előtt kitett asztaloknál nagy társaság falatozik. Esküvő, mondja Win. Néha lassú folyású vizek, kis folyócskák, állóvizek mellett megyünk. Az egyiknél rózsaszínruhás szerzetesnők mosnak –a szerzetesnőket eddig mindig patyolattiszta ruhában láttuk, pedig ez a szín elég érzékeny. Persze a férfi szerzetesek is mosnak-mosogatnak ruhát, de az ő sötétebb színű öltözetük jobban elfedi az esetleges tisztasági problémákat.

Alig megyünk egy fél órát, amikor Win nyugat felé lefordul a viszonylag járható főútról, és egy olyan földes útra jutunk, hogy azonnal bejönnek kambodzsai emlékeim, Angkor és a thai határ közötti útszakaszt illetően. Mondhatnám, tök olyan: mély gödrök, és olyan szinten hepék és hupák –otthon simább a szántóföld az őszi mélyszántás után, mikor avar-kori tallérokat az fordít ki az eke. Lassan döcögve halad néhány teherautó az út két szélét jelképező bokrok között, iparkodva elkerülni e gyepűrendszer legmélyebb gödreit. Ezen az úton busz is jár, hasonló lendülettel: a tetőn ülők rutinosan tartják az egyensúlyt, nem is igen kapaszkodnak. Mellettük zörögnek a tetőn a nagy halomba feltornyozott biciklik és zajongnak a kosarakba zsúfolt csirkék.

Mi is így csalinkázunk jobbra-balra. Éktelen por mindenhol. Hogy ez biztosan nem az egyenesen Baganba vezető fő út, az száz százalék -reggel hallottuk is, ahogy Win a helyeiktől érdeklődött, merre is érdemes menni, legalább is mi ezt sejtettük ki egyes szavakból, városnevekből meg a nagy mutogatásból. Mehetünk volna ugyanis vissza Mandlayba először, és onnan egy feltehetőleg ennél normálisabb úton Baganba, de úgy tűnik, az kerülő lett volna, és inkább levágtuk. Toronyiránt pedig ez a helyzet: errefelé a főút is abnormális, a mellékút pedig ilyen.

Az út állapotát valószínűleg a hatóságok is felismerték, mert ráküldték az egyik javító brigádjukat: két főből áll a különítmény, felszerszámozottsága pedig egy lapátban és egy fonott gyékénykosárban testesül meg. Az egyik mester a lapáttal leszed egy kis futóhomokot onnan ahol bucka van, belelapátolja a kosárba, a másik pedig mint a jó szántóvető a magot, vagy széjjelszórja szanaszéjjel a pusztában, vagy belezúdítja egy lukba. Itt egy kis képszakadás következik, mert a felvert por miatt a látótávolság nullára csökken, majd kezdődhetne elölről a homokozás, de közbelép a harmadik fázis, a szél, amely feltámad és azonnal kifújja a mélyedésbe frissen beleszórt homokot és egy újabb csinos kis dűnét képez vele valahol. A brigád erre teljes létszámában odasiet és kezdődik minden elölről. Volt időnk megszemlélni ezt a folyamatot, lévén mi is csak lépésben tudunk menni. Körülöttünk a földeken vidéki életképek: szántás bivallyal, faekével, begyűjtés kézzel, szállítás fejen egyensúlyozott kosarakban vagy a hátukra kötözött kévékben: szociofotók az 1800-as évek Magyarországáról, de eredeti mozgóképben.

Majdnem egy óráig döcögünk itt lukból ki-be, míg aztán a horizonton feltűnik egy aszfaltozott út majd egy híd is, méghozzá nem is kicsi. Mivel az Ayeyarwady-n csak három híd van, egy Mandalay alatt közvetlenül, (ezen már átmentünk amikor a királyvárosokat néztük meg) a másik Mandalaytól északra vagy 400 km-re, a harmadik pedig 400 kilométere délre, ebből ki tudom következtetni, hogy ez a folyó sehogysem az Ayeyarwady, hanem a másik itteni nagy, a Chindwinn folyó, amivel már Monywánál találkoztunk. Persze, ezt meg is kérdezhetem volna Win-től, de őt jobb nem bolygatni vezetés közben. Átmegyünk a hídon, alattunk a folyó: széles, de sekély vizű, benne hosszan elnyúló homokpadkák. A környék különben nagyon barátságos, pálmaligetek, kellemes kis bozótosok, bennük payák csúcsai látszanak. Egy fotó erejéig meg is állunk –Win állandóan figyelmeztet, hogy csak szóljak, ha fényképezni akarok, bármikor megáll, de nem élek vissza vele, csak ritkán, mert különben sosem érnénk sehova sem, de legszívesebben gyalog mennék, hogy még többet lássak. Kiszállok, de óvatosan araszolgatok a magas gazban amikor megfelelő helyet keresek a fényképezésre, mert kígyó bárhol lehet.

Ellenőrző pontok is vannak. Pakkou város mellett egészen komolyan megy a dolog, kérdezősködnek, Win pedig nagy alázattal felelget nekik és közben ránk mutogat. Látszik a katonákon, hogy szívesen levennék valamire Wint, de nem igazából merik, miattunk. Amúgy is kevés Myanmarban a turista, errefelé pedig aztán igazán alig van, így nem tudatosul bennük hogy egy diktatúrában egy külföldi szava ugyan többet számít mint egy helyié, de a hatóság mindenek felett álló. Ahol azért megfordulnak külföldiek, például a mandalay-i királyi palota őrségének már a fejébe verhették, hogy egy külföldivel másként kell bánni mint egy helyivel, de ezeken inkább tanácstalanság látszik. A barátságosság legkisebb jele nélkül bámulnak ránk, és mikor tovább engednek, Win arcán látható elégedettségből, meg egy-egy félhangosan tett megjegyzéséből arra következtetünk, hogy miattunk fogják vissza magukat a katonák.

Az egyik helyen az iratokat ellenőrző katona mindkét csuklóján több soros, vastag aranylánc –látjuk, mint benyúl a papírokért. Amikor már jó mesze vagyunk az ellenőrző ponttól Win újra szóba hozza a dolgot, mutogatja a vállán a sávokat és mondja, hogy ez a katona not officer!, hanem csak közlegény volt és mutogatja a csuklóját is, hogy láttuk-e, milyen aranyak voltak rajta. Láttuk. Ahhoz képest, hogy autó alig van, jól jövedelmezhet ez a pozíció, mert hogy itt nem fizetik meg ennyire a katonákat sem –írtam, hogy pl. a Mandlay-i erődben káposztát termelnek, hogy legyen elég kajájuk.

(Kenyai emlékem ugrik be: egy helyi kisbusszal utaztunk az ország belsejében, amikor egy elég néptelen részen több napszemüveges, hatalmas stukkeres, rezzenéstelen arcú rendőr megállította a kocsit. Kiszállították a sofőrt, az egyikük hátravitte a kocsi mögé és ott vett el tőle annyi pénzt. amennyit gondolt –ránk való tekintettel volt ilyen diszkrét, de ami jár, az jár. Nekem az ölemben volt a fényképezőgépen, de hülye teljesen nem vagyok, és persze eszem ágában sem volt lefényképezni a dolgot, de a velünk utazó angol származású NATO tiszt is aggódva súgta, hogy meg ne próbáljam! Ott, Kenyában már tudták, hogy a turistát is pont úgy fogja a golyó mint a helyit, meg pont úgy csattan a hátán a gumibot is, aztán mehet reklamálni, hová csak akar.)

E kisebb zönge után odaérünk Pakkouba, és méghozzá a Ferihez –azt meg ne kérdezd, hogy melyik Feri!, mert erre gyorsan rárímelve azt kell kötelezően válaszolnom, hogy az, aki a fülét a szádba veri, és ezt a világért sem akarom mondani, mert csúnya, nem való útleírásba. Tehát nem is Feri, hanem ferry, és pontosan az a ferry, ami átvisz az Ayeyarwady folyón a túloldalra, ahonnan már csak egy ugrás (25 km) Bagan.

A folyó itt is jó széles, és a túlsó part valahol nagyon messze homálylik fel a kékes-párás távolban, de csak hunyorogva lehet nézegetni, mivel a nap erősen süt és hiába borítja az egész eget vékony felhő vagy inkább páraréteg, nagyon erős a fény. A folyó közepén egy jókora sziget alakult ki, de ez már nem egy kis homokpad, hanem rendes sziget, fákkal egyebekkel.

A komp és a környezete elképesztően jó. Láttunk már szakadt helyet eleget, meg rumlit is, de amit itt van, az tényleg nem semmi. Ez egy fő átkelési pont, így kamionnyi hosszúságú hatalmas teherautók is várakoznak az átkelésre, nyitott platójukon méteres, másfél méteres átmérőjű, 10- 15 méter hosszú, óriási rönkfákkal. Elképesztő külalakú kisebb teherautók is várakoznak, a meleg vagy a könnyebb reparálás vagy ki tudja mi miatt egyáltalán nincs rajtuk motorháztető, a sofőrfülkének meg ajtaja nincs, a kerekek olyan szinten simák, hogy csillog rajtuk a napfény. Az egyik teherautót sokáig nézegetem, mert a fülke tetejére rá van kötözve egy jókora marmonkanna, amiből egy műanyag cső vezet a hűtőhöz: praktikus, ha elcsurog a hűtő lyukain a víz, egyből pótolja a tetőre felkötött tartalékból. Rozsdás uszályokra folyik a rakodás. Keskeny deszkapallókon cipelnek zsákokat a rakodók, mellettük a vízben a nők fürdenek, ruhát mosnak, gyerekek hancúroznak. Tipikus folyóparti kép.

Az átkelésre várakozó helyiek türelmesen üldögélnek a sarkukon a fák árnyékában, de a kikötő környékén levő kunyhókból az itteniek egyből megrohannak minket: vegyünk valamit, vagy adjunk nekik bármit. A rajtunk levő pólók eléggé viseltesek -egy jobb estélyre a szmokinghoz nemigen lehetne felvenni-, de itt ez nem számít: vegyük le, cseréljünk, adnak érte longyi anyagot, de cserealapot képezhet itt parfüm (nincs nálunk) vagy a túra-sarunk (menjünk mezítláb). Nem jön létre az üzlet, mivel csak annyi cuccunk van, amennyi feltétlenül kell, ráadásul a helyiek által kínálgatott textilanyag ami esetleg terítőként is felhasználható lehetne, gyenge minőségű gyári valami, de azért nagyon utal a hiánygazdaságra, meg a pénztelenségre: cserekereskedelem, amiben egy használt póló is értékes szereplő lehet.

A gyerekeknek persze minden jó, csak kapjanak valamit. De mit lehet adni, ami kielégítené húsz-harminc gyerek igényét? De az egyik gyerek meglátja, hogy a nadrágzsebemből kilóg az a frissítő kendő, amit még az ukránok adtak a repcsin, adjam neki oda. (Megjegyzem: fontosnak tartjuk és van is nálunk ilyen kéztörlő papír amúgy is, nemcsak ez a repülős, mert ha valahol nem lenne víz, vagy megsérülnénk (mint Szíriában nagy hasznát is vettük a buszbalesetnél), tisztálkodásra ezek nagyon alkalmasak.) Szóval, ha ezt nézte ki magának srác, ezen ne múljon, kiveszem a zsebemből, de olyan lendülettel veti rá magát az egész gyerek sereg, hogy majd elesek! A szerencsés nyertes kezéből megpróbálják kitépni –szerintem gőzünk sincs arról, hogy mi is ez egyáltalán, de valami, tehát érték. A nagy huzakodás közben eltávolodnak tőlünk és csak az a nő marad mellettünk, aki leginkább megpróbált rávenni arra, hogy adjam oda neki a pólómat. Pár angol szót makog meg mutogat: ő 30 éves, van egy rakás gyereke, elő is állít egy párat közülük, meg egy két év körüli is ott ül a karján. Na, ez már kezelhető létszám, gyorsan lufikat és tollakat osztogatunk nekik, aztán pucolunk, mert a gyerekhad ezt látva újra nekünk esik.

Egy szakadt bambuszlevél tetejű sufni meg néhány kis hokedli (stoki) kocsmát képez. Win már onnan figyeli a csatánkat a gyerekekkel, és gyorsan mi is ide menekülünk. Tea és kávé –mint mindenhol- itt is van: a tea kellemes zöldtea, a kávé pedig szintén iható –az az instant csomagolású, az egyadagos kis zacskós, ami nálunk is előfordul, de itt elég furcsa ez a luxus. (Tea és kávé bárhol iható: úgy látszik elég a sima felforralása ennek a víznek. Ha igazából szennyezett lenne akkor egy forralás édes kevés.) Ezen túlmenően az ital kínálat langyos helyi üdítőből –még a színe is elég kétséges és nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem esett-e át a butélia a kupak le-, és visszasrófolás módszerével elkövetett, csapvízzel való feljavításon. Valamit harapni egy kitudja-mikor készült süteményt lehet, amit a por ellen egy erősen használt nejlonnal takarnak le, de ezek sem ütik át az ingerküszöböt.

Win, aki most is nagyon odafigyel ránk, gondosan leszedi a nejlon borítást, kezébe veszi a sütiket, egyesével szépen megnyomogatja őket és azt mondja, hogy nem friss. Alapos ember, mert azt az információt mi már szemrevételezés útján is nagy biztonsággal megállapítottuk, hogy szilárdságukra nézve ezek a sütemények vetekednek Ganz Ábrahám (1814–67) kéregöntéssel felületkezelt vasúti kerekeivel –éljenek a világhíres magyarok!-, de mindig megnyugvás, ha az ember meglátását ilyen szakszerű vizsgálat is alátámasztja.

De Win nem ilyen negatív mint én, hanem tud örülni az apróságoknak is és ha valami pozitív, azt bizony el nem rejti előlünk: hátramegy a sufniba és néhány cukorral, kókusszal ízesített gőzgombócot (jellegében: szopott gombóc –Dohár P. nyelvkönyvében: sucked dumpling) egyensúlyozva a tenyerén tér vissza és azt mondja, hogy ezek már frissek –és bizonyításképpen ezeket is megnyomja és tényleg puha, mert hopp, be is szalad az ujja. De mi ezek után sem leszünk éhesek. Win visszaviszi, kissé csalódott, de úgy tesz, mintha nem. Állati rendes pasi, nem is akartam megbántani, mert én alapvetőleg jó ember vagyok: ha rajtam múlna, csak jót tennék embertársaimmal, vak is vezetnék világtalant, másnak ásott verembe magam bele nem esnék, Simlicska Lajosnak segítenék üldözni a mániáját, kalapoznék Demszky Gábor megrendült idegrendszerének szanatóriumi kúrálására és még tréfás szólásokat is mesélnék az Áder Jánosnak, hátha lepattogzik az arcáról a gipsz. (Ui: Deutsch Tamást, a szédületes választási kommunikációs gurut IQ-val látnám el, vékaszám –ha már az O. Viktor által ajánlott Demokrata c. ordernáré is nemes egyszerűséggel arra a megállapításra jutott, hogy a Tomi fiú, idézem szó szerint „idióta”. Ajajaj. )

(Jó, jó, a tommibójt ismerjük, hát ilyen szegény de azért a mi kutyánk kölke, aztán ontoöttunk könnyet óhányszor az Áder János láttán is, meg talán a Demszkynél is csak elmúlnak azok a nehéz napok és csak nem menstruálhat örökké mert még elvérzik a végén, de engem legjobban az nyugtalanít, hogy a Simlicskánál is lehet valami zökkenő a kerekeknél, pedig egy pénzügyi zseninek észen kell ám lenni, nagyon. Mert először még APEH-elnökként fenyegette meg mindazokat, akik azt merték mondani, hogy Kaya Ibrahim, vagy azt hogy bakfitty („Az Úristen irgalmazzon tinéktek” adta tudtukra nagybetűs újsághirdetésben –óóóh, be szép, mily’ költői finomságú mondatszerkezet!), de most meg kapott valami DM anyagot, mittudomén, cipőt a cipőboltból, vagy hogy teljes lefedettség, és hogy letölthet valami szép csengőhangot, vagy tán azt, hogy ec-pec-kimehecc, vagy valami ilyen súlyos dolgot és egyből üzent is, szó szerint: „elvágom a torkukat”, mármint azoknak, akik a gyerekeire kezet emelnek –hogy egy reklámból ez hogyan következik, arra talán a doktor Csernus tudja csak a választ, ha egyáltalán. Na jó, de ezek után ez a Lajos szépen kiküldi szocialista plakátot szaggatni a drága gyerekét, az meg rögvest belebénázik a rendőrök karjaiba… És az szegény rendőr is hülye, mert beviszi az őrszobára a srácot, mert nem olvas újságot és nem tudja hogy tilos kezet emelni egy eredeti Simicskára! – mert a Lajos már indul is a késsel! Szóval, rajta is volna mit segíteni.)

De ezek a szép tervek a jövő ígéretes reménységei csak, mert momentán továbbra is itt ülünk a kocsmában és mivel azt a kompot, amivel át karunk jutni, még sehol sem lehet látni a vízen –valami nagynak kell lennie, mert ekkora teherautóknak tisztességes uszály kell- , van időnk szemrevételezni, milyen is ez a rév. Egy egyszerű folyópart, lepusztult hajók, uszályok, csónakok vannak kikötve a sárba félig elmerült betondarabokhoz. Semmi palló, vagy rámpa, vagy bármiféle épített szerkezet, és hogy hol lehet az hely, ahová a komp érkezik és fel lehet rá hajtani, az csak onnan sejthető, hogy egy helyen sokszorosan jobban fel van túrva a sáros part, ahogy a nagy teherautók nekiveselkednek, hogy kiküzdjék magukat a dágványból. Illetve ahová belesüppednek, amikor az érkező kompról lehajtanak. Nem is tudom, mi lehet itt monszum időszak alatt, amikor a sár ennek a többszöröse. Mert most még istenes, sőt! A sőt-öt arra értem, hogy csak a part sáros, mert az idevezető utakon egy csepp sár sincs, lévén bokáig lehet gázolni a porban, ami néha a vicc kedvéért felkap a szél, és a pofájába fújja a várakozóknak. Ennyi első látásra, és talán az is megállapítható, hogy a hely teljes mértékben nélkülözi a romantika alapvető jegyeit: piros kendős tengerészek nem pengetnek gitárokon érzelmes dallamokat, cifra szoknyás lányok nem járnak hozzá tüzes táncokat, sőt még egy igazi matrózkocsmája sincs, amiből a hallgatag csapos időnként ki-kihajít egy részeg vendéget. Sivárság, lepusztultság.

Besétálok a rév melletti kunyhók között levő szűk, földes, poros sikátorokba. Tiszta nyomortanya és káosz: düledező bambuszkunyhók, szanaszéjjel fadarabok, amelyeket a folyóból mentetek ki és tüzelésre fogják majd felhasználni, rozsdás vasak, plédarabok szétdobálva, szeméthalmokon csirkék, disznók túrnak, kutya üget közöttük célirányosan valahová, láthatóan ő a fontos elvtárs.

Legjobban azon lepődök meg, hogy nem üt meg ez a látvány míg végre tudatosul: annyira hozzászoktunk már ehhez, hogy szinte természetes. Srácok rugdossák az errefelé szokásos, vékony, hajlékony vesszőkből fonott labdát. Passzolják nekem is, rúgdosunk egy kicsit a porban.

Délben fut be a jókora, uszályszerű komp. Teljesen nyitott csak az egyik végében van egy emeletes tákolmány, ami a parancsnoki híd szerepét tölti be. A jármű kora meghatározhatatlan, tetőtől talpig szín rozsda borítja és fölényesen rácáfol azokra a fizika törvényekre, miszerint egy qrva nagy, lukakkal teli rozsdás vasdarab nem tud fennmaradni a vízen. Dehogynem. (Ha ezt látná az Archimédesz, visszamászna a kádba és mégegyszer átszámolná, hogyan is jött ki ez az egész.)

A rajta levő teherautók elég óvatosan araszolnak le róla, ugyanis a folyóparton semmi beszállást elősegítő betonépítmény, csak egyből bele huppannak a homokba, a sárba és néha elég nehezen bírnak onnan kievickélni. Amikor már az utolsó teherautó is leoldalazott a kompról majd sikeresen kibányászta magát a parti sárból, megindulhat a behajózás. Kereken 40 percig tart. A gyalogosok gyorsan elfoglalják a helyüket a parancsnoki emelvény előtti árnyékban és folytatják az eddigi tevékenységüket: guggolnak és semmit sem csinálnak. A batyuban hurcolászott gyerekek alszanak, a felnőttek egykedvűen néznek előre, vagy minden különösebb felhajtás nélkül beszélgetnek. Mi is felmászunk a kompra, de úgy döntünk, hogy megpróbálunk valami olyan helyet elfoglalni, honnan jobb a kilátás: hát persze, ott a kapitányi fülke, fel is mászunk. Semmi gond nincs, bekopogunk a fél zsanéron fityegő ajtón, bebocsátást is nyerünk és helyet foglalunk a kormányállás melletti fapadokon. A fülkébe egy anyuci is bekéri magát, három kisgyerekével, plussz azzal, akit éppen most is szoptat, de ez senkit sem zavar.

Három tagú személyzet vezeti innen a hajót. A motorok is járnak, mert ahogy egy-egy teherautó nekiveselkedik hogy feltornássza magát a kompra, alaposan ellent kell tartani a működő hajócsavarokkal különben kilökné az egész tutajt a vízre. Két nagy kormánykerék irányítja a kompot és ahogy így érzékelem, talán nem is kormánylapátot mozgatnak, hanem a vízbe merülő propellerek irányának változtatásával igazgatják a hajót.

Végül fullra meg van rakva a hajó, Win is felügyeskedte magát a kocsival (ez nem egy könnyű ügy, ugyanis a kompra a felhajtó vasrámpa jó 20 cm-re imbolyog a föld felett, alatta pedig a már említett sáros trutymó van, amit a mostani ki-be szálláskor újra jól megdagasztottak a teherautók), és indulhatunk. A megnövekedett súly miatt eléggé leültünk a partra, így a motorok hosszas bőgetésével, jobbra-balra riszálgatásokkal tudunk csak lecsúszni és nagy lassan megindulni a vízen, de a kapitányi kar (a teljes 3 fős személyzet) igazi tengeri medvék: arcizmuk sem rándul, néznek előre, rezzenéstelenül. Én is odaállok melléjük és én is nézek előre rezzenéstelenül. Baromi jól nézhetünk ki ahogy itt vezetjük a hajót, négy kőkemény sziklapasi.

A három tagú személyzetet szemrevételezzük, melyik is lehet itt a fő-kapitány és melyik a kevésbé fő, de ez nem derül ki, legkevésbé a ruházkodásuk alapján: három redves Piszkos Fred, helyi változatban. Az sem mérvadó, hogy melyikük a legrészegebb: mindegyik totál be van nyomva de inkább a bételtől, mintsem a pálinkától, de ki tudja, lehet hogy a kettő együtt adja az igazi ütős elegyet. De a hajó megy és ez a lényeg. Sebessége minimális: tengeri mérföldben nem tudnám meghatározni, de 5 km/óra alatt van, az biztos, lévén a parton haladó gyalogosok leelőzik. Tehát a sebesség miatt nincs zűr, meg a sok teherautó miatt akkora a tömege a kompnak, hogy nincs az ellenfél, amelyet ne tudna lesöpörni a vízről. Tisztára egy folyami úthenger. Szerintem még a partot is képes lenne arrébb tolni.

Hogy most már haladunk a vízen, enyhül a kapitányok keménysége és barátságosan nézegetnek meg bólintgatnak felénk egy-egy kormánymozdulatnál. Megosztják velünk a hajóvezetés munkáját és mintha csak arra várnának, hogy jóváhagyjuk: igen, jó ez az irány, csak egy kicsit még balra –mi is visszabólintgatunk, hogy tökéletesen meg vagyunk elégedve, tökéletes ez a bal, mert ha ennél balrább is forgatnák a kormányt, az már Thürmer Gyula. Legfőképpen az egyik kapitány mosolyog barátságosan amit nem nagyon kéne elkövetnie mivel több füle van mint foga és ezért a bételtől vérvörös ínyét vicsorítja felénk: de azt ellenben nagyon kedvesen. Mint amikor valakinek egy kocsmai verekedésben kiverik teljes fogsorát és csak a véres szájüreg marad. Durva egy látvány, de hát ilyen kemény a tengeri medvék élete.

Ez kompozás jó egy óráig tart, pedig gyakorlatilag csak annyi történik, hogy megkerüljük a szemben levő homokpad-szigetet, és kikötünk a túloldalon. Az Ayeyarwady itt elég széles, bár nem annyira hogy ilyen sokáig tartson az út, de annyira szinte lépésben megy a hajó, hogy ezt a pár száz métert megtenni tényleg ennyi időbe telik. Nem hittük volna, csak amikor látjuk, hogy telik az idő, és a part pedig alig közeledik. Közben persze nézelődünk, bár a parton nincs mit nagyon nézni: jobbról-balról sík a vidék. A hajón sincs sok látványosság: az utasok bóbiskolnak, mi leginkább két tizenéves lányra figyelünk fel: felváltva tetvészkednek egymás hosszú, fekete hajában éspedig sikeresen. A dolog úgy működik, hogy rövid kurkászás után megtalálódik az állat amit erőteljes roppantással a körmükkel szétnyomnak majd pedig a széttrancsírozódott rovar maradékát a fogukkal lekapargatják körmükről és lenyelik, mint óvodás a fikát. Biztos finom lehet, és látványnak is étvágygerjesztő. Videót is készítettem az esetről és legalább össze tudom vetni, ez-e gusztusosabb, vagy amikor a szocialisták elegáns-öltönyös yuppie kampányfőnöke, Szigeti Viktor egy kampányrendezvényen izgalmában a saját kibányászott fikáját fogyasztotta hasonló módon, némi körömpiszokkal kísérve –erről is készült felvétel, hálistennek, bár nem általam, de ez is nagyon súlyos. A hajó alsó fedélzetén jókora patkányok rohangálnak. Ha találnak egy lehullott magot egyből felkapják, és sietnek vele valahová a hajó belsejében levő lakásukba. Az emberekhez képest tiszta, kulturált lények.

Kikötünk. A kompról való lejövetel sem egyszerű, mert a komp rámpája most is elég magasan van a talaj felett, így Win hiába ügyeskedik, kicsit fenn is akad a kocsi alja de a helyi erők némi fémes súrlódásos hang kíséretében letaszigálják. Mi már ezen nem is akadunk fent, mert amit ez a kocsi kibírt, ahhoz képest csak nudli az a kis deformálódás az üzemanyag vezetéken, fékcsövön, miegymáson, amit gondatlan tervezők egy autó alvázához egyszerűen, mindenféle páncélozás nélkül rögzítettek.

Egy darabig földes úton megyünk, majd beérünk Baganba, pontosabban a Bagan-i romok melletti faluba, Nyaung U-ba: itt van a szállások többsége. Átmegyünk a viszonylag hosszú falun. Egyszerű, kis település az egész, de látszik, hogy idegenforgalmilag felkapott: a kezdetleges faházacskák földszintjén sok helyen valamilyen étkezde-szerűség látszik, az emeleten pedig ott lóg egy szakadt tábla, hogy ilyen-olyan GH. Néhány elegánsabb hotel mellett is elmegyünk: szép kerítéssel övezett, nagy parkokban állnak a kellemesen dizájnozott épületek. Mi próbálunk ragaszkodni a 15 dolláros szobához, de Win ajánlására először az LP által 30 dollárosnak írt Golden Express Hotel-t nézzük meg. Win azt mondja, ha sok, vagy nem tetszik, mutat mást, mert van elég. Ezt látjuk mi is.

A hotel lényegében a legközelebb eső szálláshely a romok felé, jóval kijjebb a központtól, a falu szélén, aminek van előnye és hátránya: hátránya az, hogy viszonylag messze, úgy 2 – 3 kilométere van a falu központjától, ahol azért láthatóan, estefelé megindul az élet, előnye pedig az, hogy már a kertjéből rá lehet látni az első romos templomra és ami végül nagyot nyom latban: egy remek medencéje is van a kertben, nagyon kellemes virágokkal, növényzettel, napozóágyakkal. A hotel bungalókból áll, a ezek légkondisak, fürdőszobásak. Tényleg 30 dollárra tartják keményen, és hiába erőlködünk, nem is bírjuk 18 alá levinni… De legalább ezt nem kell titokban tartunk, mint a Mandlay-it. Elfogadjuk, és már megyünk is úszkálni, kezünkben egy-egy butélia sörrel, amit a hotel étterméből abszolút normál áron cserkésztünk be. Mivel az éttermi hűtőben nem látok túl sok lebzselő palackot, ezek haladéktalan pótlására el nem mulasztom felhívni a pincér figyelmét aki széles mosollyal nyugtázza és máris eltűnik a raktárban és pótol. Ezt már szeretem –tudjátok, trópusokon a folyadékpótlás –már írtam, de nem lehet elégszer.

Ideérkeztünk tehát, szállás is van, nem is akármilyen, tehát a mai napra rendelt hivatalos részen túl is lennénk így a délután további részében a semmittevés, mint célfüggvény felvázolása a feladat. A múlt megszépítő ködén át, így utólagosan és megmaradva a tárgyilagosság hímes mezején is megállapíthatjuk, hogy e feladatnak sikeresen eleget tettünk. Tudjátok, milyen szar érzés a dögmelegben, kitéve a trópusi éghajlat tűző napsütés elemi erejének úszkálni a kellemesen hűvös medencében, miközben bámész tekintetünk hol a nyugágyakra jótékony árnyat borító pálmafákra, hol a környező virágokkal teli bokrokra, hol pedig a medence partján ránk várakozó, jéghideg sörökkel teli poharakra esik? Ej, be jól is érezzük magunkat itt! –gondolkodék én fennszóval.

Ahogy ott úszkálunk, ismerős arcok tűnnek fel: az a spanyol hármas, akikkel már Kalaw-ban és az Inle tó mellett is egy GH-ban voltunk. Feltehetően hasonló útiterv alapján mennek ők is, mint mi, de ők most már elmenni készülődnek, tehát amíg mi Mandalayban és Monywában időztünk, ők már korábban ide érhettek. Csak intünk egymásnak és ők már mennek is a csomagjaikkal.

Ebédelni ugyan mehetnénk a hotel éttermébe, de minek amikor befelé a faluig egy csomó étkező helyet láttunk. Mi az országút mellett, a hoteltől alig 50 métere levő kifőzést választjuk: kellemes, árnyas fák alatt felületesen lefestett asztalok, billegő székek és szívélyes helyiek, meg a helynek neve is van: Pyi Sone, ami nem tudni mit jelent, de nem is lényeges. A kaja kiváló, és a sörökkel együtt 4 dollárt fizetünk a kettőnk ebédjéért és kapunk előtte mindenféle sült magokat, mogyorót utána pedig egy jókora gyümölcsöstálat: banán, ananász, dinnye –ez persze ingyen van. El is van döntve a kérdés, megtaláltuk a törzshelyünket erre a pár napra, míg itt vagyunk. Tisztázzuk még a nyitva tartást és mivel nem bírunk maradni a fenekünkön, kaja után besétálunk a faluba.

De ha már étterem. Arra valahol jóval korábban már utaltam, hogy olvastam egy történetet, amelyben az illető hölgy és a barátnője szervezett úttal volt errefelé, és zacskós leveseket eszegetett esténként. És voltak ebben a hotelben is és neki is láttak a főzőcskének az éjjeliszekrényen –aminek következtében persze a forró láboska hatására lejött a politúr, meg rásült a rátett újságpapír is, fél éjszaka vakarták. Hagy világítsam meg a dolog anyagi hátterét: a szervezet utak Burmába nincsenek fejenként 600.000 Ft (mostani árfolyamon 3.000 dollár) alatt. Az egyszemélyes zacskós leveske ára (pl. zellelkrémleves pir.zsem.kockával) otthon a Tesco-ban kb. negyed dollár (50 Ft) lehet. Itt egy jó kaja (a szálló étteremében!) két dollár. Mindent egybe véve, a két hetes úton megtakarítható a két ár különbsége, maximum 14 nap x 1,75 dollár, az összesen úgy 25 dollár, tokkal-vonóval. Sosem fogom ezt megérteni. De azért annyit még: mindenképpen elismerés annak, aki egyrészt szán pénzt az utazásra, másrészt nem a tengerparti punnyadó utakat választ hanem ilyeneket. Ezt a történetet csak azért írom le, hogy persze, hogy takarékoskodni kell, de ilyennel talán nem érdemes.

Szóval, irány a falu, az országútnak is nevezhető főúton. Ahogy azt már láttuk amikor átjöttünk rajta, egy rumlis, nyüzsgő kis település, ezeregy bolttal, bolttal összekötött fafaragó, lakkfestő, bronzöntő, fazekas üzemmel. Ezek mind a szervezett turistáknak vannak kitalálva és látunk is nagy buszokat állni előttük. Benézünk azért mi is ezekbe, mert lényegében ez a hely az utolsó állomásunk Myanmarban és az otthoniaknak az ajándékokat most kell megvennünk: Yangonban már valószínűleg nem lesz rá időnk, odafelé útközben pedig már nincsenek nagyon turistás helyek, ahol valami szuvenír vehető. Ki is nézünk néhány dolgot, az árakat is megjegyezzük, hogy az alkudozáshoz majd meglegyen a támpont.

Mielőtt beérkeznénk a faluba, ott magasodik mindenek fölé egy jókor a pagoda, a Shwezigon Paya. Az útról egy hosszú, fedett folyosószerűségen lehet odajutni, de ez nem a mai programunk lesz, így kihagyjuk. Kóválygunk egy kicsit a faluban, aztán egy sört is letolunk netán. Itt már láthatóan jobban élnek az emberek, köszönhetően az idegenforgalomnak. Ami feltűnik, hogy a boltok, kifőzdék előtt pórázon tartott kutyákkal is találkozhatunk, ami már kifejezetten a gazdagság jele: Kelet-Ázsiában átlagos ember nem tart házikutyát, csak úgy passzióból. A kóbor kutyáknak vagy ad enni, vagy találnak azok magunknak, de ha tart, akkor vagy gazdagabb, vagy pedig levágásra tartja, mint például Vietnámban, hol találkoztam is ilyesmivel. De itt nem esznek kutyát, legalább is úgy tudom.

A gyerekek itt is rözsögnek, meg próbálkoznak –vagy valamit eladni, vagy csak úgy, és ez az utóbbi a gyakoribb, szerencsére. A tipikus indítás itt is így indít, hogy nekifutnak valami komoly angol mondatnak, és aztán úgysem értik, mit válaszolsz, de legalább jót nevetnek az egész szituáción. Tényleg jópofák, vidámak. Más országban is kipróbáltam már és itt is bejön: amikor jönnek szembe és nyitják a szájukat, hogy Hello, hávárjú, meg verárjúfrom, meg kell őket előzni és gyorsan ugyanazt kell nekik mondani: Hello, hávárjú, verárjufrom? Ezer százalék, hogy ettől totál paffá lesznek mert megszokták, hogy ez az ő szövegük. A lassúbb felfogásúk csak bambulnak elképedve, a gyorsabb felfogásúak pedig visítozva, nevetve elszaladnak hogy micsoda remek vicc. Hát nem az?

Lemegy a nap, gyorsan besötétedik. A kis üzletekben, éttermekben a szokásos egy darab 40 wattos, himbálódzó izzó csinál nagyon jó hangulatvilágítást, megindulnak a főzőcskék is, vöröslenek a tüzek, szállnak a füstök, nyikorog valami zene is itt-ott, a kiszűrődő gyenge fényekben a járókelők sötét árnya mozog sziluettként.

Ez a település nagyjából ötvözi a helyieknek szóló kisfalu jelleget és a turistáknak szóló megfelelést is. A vendéglátóipari kétségek felszerelése a megszokott helyi: összebuherált asztalok, székek, kezdetleges berendezések és helyiségek, maga a konyha is olyan, amilyen itt lehet, de a kiszolgálók (a család tagjai) küzdenek, iparkodnak és így összességében minden el is fogadható. Gondolom, úgy veszi kezdetét egy ilyen étterem megnyitása, hogy a családfő kirak a háza elő egy asztalt, meg pár széket, kiírja hogy étterem az Arany Sárkányhoz, fölé lógat egy gyenge fényű villanyégőt, vesz pár üveg üdítőt és sört, a nagymutter pedig amúgy is mindig a konyhában pöcsöl. A többi már a jószerencse dolga.

Persze, a nagy hotelekben megszálló csoportos turisták nem esznek ilyen helyen: egy utazási iroda nem kockáztatja meg, hogy valamelyik nyavalygós vendége lefényképezze a konyhát vagy a klotyót és aztán otthon bármelyik bíróság kártérítésre ítélje, mint közvetlen életveszély okozást. Így aztán ezek az emberek ki is maradnak ezekből a remek helyekből. Az is jellemző, hogy sok helyen egy szem vendég sincs –még helyiek sem, mert nekik erre amúgy sem nagyon telik-, de ahol ülnek turisták, ott biztos, hogy több asztalnál is. Ez egy tömegvonzás-szerű jelenség: ha egy turista látja, hogy valahol egy másik turistának megfelel az a hely, ő is odaül. (Ezt az általunk favorizált étteremnél is észrevehettük: mikor mi oda telepedtünk, a kutya nem volt ott rajtunk kívül. Aztán jöttek az úton mások is és látták, hogy mi nagy elégedetten falatozunk, vagy sörözük-kockázunk, és kis tanakodás után már ültek is be. És így tovább, gyarapodott a vendégsereg.) GH-k is vannak, tömegével, kezdve a teljesen nulla színvonaltól, amikor egy düledező kunyhóra ki van téve a tábla, hogy Guest House, és ettől kezdve ez az. Ára a szobának itt 2 dollár, de azt hogy szoba, inkább nem is említeném.

(Mi sem vagyunk annyira finnyásak: aludtunk mi már 2 dolláros szobában, például Laoszban, Pakbeng-ben, de mazochisták sem vagyunk és ha tízvalahány dollár különbségért medencés, klassz szállást lehet kapni, akkor testünk sanyargatását máskorra halasztjuk. Talán nem is a komfort a fő gond ezekkel a szállásokkal itt a faluban, mert az ember elalszik bárhol, hanem az, hogy a falu turistás része igazából a csak a fő utca, az arról nyíló földes sikátorok, az ott levő viskók, és a mögöttük levő szemét és dágvány biztosan vonzza az állatokat és nemcsak a disznókat, amelyek teljesen otthonosan érzik magukat: ide–oda ténferegnek az ember lába mellett, hanem a patkányokat is és velük aludni már nem akkora élmény –kipróbáltuk Vietnámban. Nincs sok fogalmam a patkányok viselkedéséről, de az biztos, hogy ezek a Délkelet-Ázsiai fajták egyáltalán nem félnek az embertől, ha az utcán mész, ott szalad a lábad mellett el, ha lefekszel, simán mászkál rajta, ha éppen arra viszi az útja. És a patkány harap is, amire nem tudom, mennyire elég az otthon kapott tetanusz.

A falu nekem a 30 év előtti Saigon filmekben látott képét juttatja az eszembe: mert mielőtt még ott jártam volna (Saigon: HCMC: Ho Chi Minh City), láttam egypár dokumentumfilmet, milyen is volt az amerikaiak háborúja idején: sáros, rumlis, lepukkadt kunyhóváros. Amikor pedig pár évvel ezelőtt megláttam, alaposan csalódtam az elvárt képhez képest: rumlis, lepukkadt, tipikusan ázsiai nagyváros lett belőle. Ez a falu itt kb. olyan, mint Saigon lehetett annak idején, csak itt nincsenek amerikai katonák és nincsenek kurvák sem, legalább is nem látom őket. (Mert ha lennének, ők biztos meglátnának engem.)

Az igazat szólva, már lusták vagyunk hazagyalogolni, így egy biciklis triksát kapunk el, aki egy dollárért hazafurikáz minket. Az alku 5 dollárról indul –az árakban is látható, hogy itt a turistákra hajtanak, de ez minket nem érdekel: ha helyit vinne, nem kapná meg még a tizedét sem, így ez az egy dollár is jó üzlet neki. Vagy ha nem, hát akkor várjon jobb kuncsaftra, mi meg legfeljebb hazasétálunk: 3 kilométer miatt nem esnénk kétségbe. Mikor hazafelé zötyögünk, már tök sötét van. A riksán persze nuku világítás, de szerencsére alig jön jármű az úton, bár aki jön, az úgy döf, mintha az életéért küzdene. Nem egy veszélytelen vállalkozás éjszakai sötétben, világítás nélkül riksázgatni egy alig kétsávos országúton, de a látvány pompás: a Shwezigon paya csillogó, szinte vakítóan kivilágított aranykupolája remekül mutat a koromsötétben.

Miután a hotel melletti éttermet törzshellyé neveztük ki, haza sem megyünk hanem vacsizunk egyet. Amíg jön a kaja kockázgatunk, sörözünk, jól vagyunk. Zsombor megint gyömbéres húsgombócokat rendel, amelyek már délben is remekek voltak, és most is gyűri magába no limited -olyan a képe, mint egy víg kedélyű hörcsögé, vagy inkább mint egy szóvivőé, például a Szíjjártó Péteré, mert ki más legyen a szóvivő mint az, aki folyamatosan egy-egy jól érett ringlót tartogat a képében. (Hadd lássák a népek, nem szegényház ez, tellik rá!)

Én meg bemegyek a konyhába megnézni, hogyan is készül. Maga a konyha pont olyan, mint amit az ember elvár egy ilyen helytől: minden füstös, a gyenge világítást a tűzhely alól kicsapó lángok egészítik ki, az edények kora és a rájuk rakódott patina meghatározhatatlan, a zöldségek a földön hevernek, a húsok meg szanszéjjel. De van vízcsap és kivételesen a klotyó sem a konyhából nyílik, hanem a hátsó fala mögött. Az odavezető ösvény leküzdése elég nehézkes: egy nagyobb eső és az abból következő sár miatt néha egy-egy deszkadarabot tettek le a háziak, amelyek most teljesen láthatatlanok a sötétben: ha rájuk lépsz, lebillensz, ha nem rájuk, akkor belerúgsz és azt hiszed, hogy kígyó támadott meg.

Mert kígyó, az van itt. Myanmar amúgy is egy kígyós ország, de az LP kihangsúlyozza, hogy ezen a területen kiemelten kell odafigyelni, mert itt még sűrűbben vannak és ezek a nyavalyás kobrák éjszakánként mennek vadászgatni. És persze patkányokra is, azok meg vannak szépen ezekben a hátó traktusokban. De szerencsére a találkozás –egyelőre- elmarad.

Az étteremben csak mi vagyunk vendégek. Ahogy elnéztük a faluban, ott is csak gyéren voltak turisták, az úton visszafelé jövet pedig ami éttermet láttunk, az bizony kongott az ürességtől, így aztán meg vagyunk itt nagyon becsülve: megint kapunk mogyorót, gyümölcstálat. Valamivel több sört ihattunk mint délben, mert a számla fél dollárral magasabb: négy és fél dollár, természetesen kettőnkre.

Lefekvés előtt végül elvetjük azt az ötletemet, hogy úszunk egyet, mert így estefelé már egészen le tud hűlni a levegő és a pára miatt még inkább annak lehet érezni. Hiba a szobában, hogy az ablakot nem ajánlatos kinyitni, mivel nincs rajta szúnyogháló, de az is lehet, hogy azért nincs rajta, mert nincs szúnyog, de ezt nem próbáljuk ki. És sajnos a légkondi pedig központilag van vezérelve és két állítási lehetőségünk van: vagy bekapcsoljuk, vagy nem kapcsoljuk be, pedig próbálkozunk a beállításával, de a légkodi hosszabb időn át rosszhiszemű elkövetői magatartást tanúsított, pedig mi elkövetünk néhány igen komoly becsületsértést is, sérelmére. De mindezeket bármilyen eredmény nélkül.

Ledőlünk, a légkondit végül aztán kikapcsoljuk mert elég hideget fúj, meg elég a szobában levő kis hűtőszekrény kerregése is, bár ez a zaj az otthoni Szaratov-Minszk párost juttatja eszünkbe, és így az édes otthonra hazarévedve szunnyadunk el, édesdeden.

November 3. Szerda

Reggel felébredek, és ím, mögöttem ott a Tegnap (viszlát Tegnap!), előttem itt a Holnap (Szia, Holnap!). Ez eddig rendben is van.

„De, kedves Barátaim (-viharos taps-), jó, ha tudjuk, (-zúgó taps-) lehetséges, sőt (-viharos taps, amely ovációba megy át-), eddigi –mondjuk így, szakmai tapasztalatom alapján (szűnni nem akaró tapsvihar-) azt mondhatom, szinte (-az egész terem feláll-) bizonyos, hogy a Tegnap har- (-hosszas taps-) -colni fog. (-bekiabálások: Alávalók! Hazaárulók! Posztkommunisták! Lúdtalpasok!) A Tegnap harcolni fog, és (-harsány fújjolás-) újabb lakatokat szerel majd a Holnap ajtajára (-több helyről füttyszó-). Sebaj! (-minden oldalról szűnni nem akaró felkiáltások: Éljen!-) Kedves Barátaim, ha nem nyílik, törjük rá!” (-Az egész terem feláll. Sokáig nem szűnő taps. Dörgő tapsvihar. Ütemes taps. Tapsi taps. Tapsi Hapsi.Harsány éljenzés. Ováció. Általános felkiáltások: Úgy van! Éljen a vezérünk! Éljen Rákosi elvtárs! Rákosi, és a Párt!-)”

Jaj, jaj, jaj, most véletlenül idemásoltam ösztönösen valami nagygyűlés szövegét, kedves Barátaim, ami most ment a hátam mögött a HírTV-ben, –a végében kicsit eltértem, de nem lényegileg- a Tegnap harca meg a Holnap lakattya, tejóég, ahol ráadásul valaki ajtókat akar törögetni; de ne törögessünk itt semmit sem kedves Barátaim, ha lehetséges ne törögessünk, nem is beszélve arról hogyha itten mégiscsak törögetünk ajtókat, –kedves Barátaim-, akkor utána pucoljunk el a balfenéken sietve, mert ha mi itt ajtókat törögetünk, kedves Barátaim, akkor jön a rendőr és elvisz minket és csúnyán be leszünk csukva, jobb esetben csak a Csernushoz, úgybizony, kedves Barátaim. Jajistenem, hova kerültem.

Szerencsére a bagan-i hotelben nem kell ajtókat törögetni, nyílnak azok szépen, még csak nem is nyikorog és Zsombor fel sem ébred amikor elmegyek úszni egy jót. Reggel 7 óra van, kellemes, friss az idő, 23 fok körül lehet és egyáltalán nincs párásság. A medencénél senki, jót lehet úszkálni.

A reggelinél bekapjuk a heti Lariam adagot –ezt csak jelzem, amúgy fel van írva a napi útitervünkbe, amit elő szoktunk venni, hogy ne felejtsük. A reggeli normális, tea van bőven, ami nálam első rendű szempont. Dzsúz is van korlátlanul, de köze sincs a gyümölcshöz, valami édesített lónyál. Fél kilenckor lépünk ki az étterem ajtaján és azonnal meg kell változtatnom az uszodánál tett időjárás jelentésemet: bitangul süt már a nap, meleg van és párásság. Éjszakára a szavannás vidék miatt ha le is hűlt a levegő, ebben a régióban szokták mérni a legnagyobb melegeket Myanmarban.

A szemüvegem megint szolgál egy kis meglepetéssel: a vietnámi utamon a lencsét rögzítő csavar gurult el, de hiába találtam meg, nem volt kéznél kiscsavarhúzóm, hogy becsavarozzam. Most pedig a műanyag orrnyereg törött el amikor törölgettem. A következő utamnál tehát hoznom kell magammal kiscsavarhúzót, műanyag orrnyerget, a hozzá tartozó kiscsavarral együtt, meg hoznom kell a lencsét rögzítő, másfajta kicsavart is, ja és persze körömlakkot, amivel meg lehet erősíteni a kiscsavarokat hogy ne lazuljanak ki, valamint tartalék szemüveget is, ha netán az üvege törne el. (Ezt csak a szemüvegesek kedvéért részleteztem ha ilyen helyre utaznak, mert itt optikus talán ha Mandalay-ban vagy Rangonban van. Végül Bangkokban pótoltam.)

Mivel ma mászkálni fogunk a terepen, bakancsot veszünk fel, és mivel megyünk templomokba is, hosszú nadrágot. Az én nadrágomnak a szára felgombolható, amit én meg is teszek dacára annak, hogy így az egyik rövidebb mint a másik, lévén a megfelelő gomb történetesen le van szakadva. Zsombor szerint pont úgy nézek ki mint egy hülye túlkoros óvodás, csak az uzsis zsacsi hiányzik a kezemből, rajta jelemmel (pöttyös labda), de én arra hívom fel a figyelmét, hogy nem divatolni jöttünk, amire Zsombor csak az okos fejecskéjét csóválja, de ezt már egyszer kifejtettem: az övé, és ha akarja, hát hagy csóválja.

De mielőtt még bármi, tudjunk meg valamit Baganról.

Egyetlen volt burmai főváros sem büszkélkedhet olyan dicső múlttal, és olyan gazdag díszletekkel, mint az ezer esztendővel ezelőtt formát öltő Bagan, az első királyi székhely. A jelenlegi Bagan (Pagan) területe már 2500 évvel ezelőtt is lakott volt, de nagyjából 1000 évvel ezelőtt kezdődött az a korszak, amivel a történetírás már nagyobb részletességgel foglalkozik. Ez volt a Pagan Birodalom és most is lehet látni a templomok sokaságát, amelyek nagyjából 900 - 1000 évvel ezelőtt épültek. De az idők itt sem teltek azóta eseménytelenül. Jártak itt –és nem kegyeleti céllal- a mongolok, Kublai kán vezetésével 1287-ben ami véget vetett a nagy építkezésnek meg az egész birodalomnak is (a mongolok a tatárjárás nevű project keretében valamivel korábban nálunk is tették tiszteletüket -Batu kán). Hogy ezek után milyen népek keveregtek errefelé, a látvány szempontjából már nem annyira fontos, mert a jelenleg is látható építmények már addigra megvoltak és jórészben megvannak ma is. Tehát a sok, pompás szakrális épület átvészelte a mongolokat, a Pagan Birodalom azonban lehanyatlott és az elkövetkező 250 évben a Shan-fejedelmek uralták az országot, majd az 1500-as években Toungoo lett helyette a központ, ahol még az utunk első részében, észak felé haladva már mi is jártunk.

A nagyjából 40 négyzetkilométeres területen (úgy 6 – 7 km-es oldalhosszúságú négyzetről van szó) van vagy 4.000 építmény –ez nagggyon sok!!-, döntő részük sztúpa, templom, ilyesmi. Ebben benne vannak a legkisebbek is, de a jelentősebbek száma is eléri a 150 darabot, amelyek közül az LP –amely könyvecske sok tekintetben megfelelő, de kulturális vonatkozásban nem túlzottan bőbeszédű- 45-ről ír részletesebben is. Mi valószínűleg alaposabban csak legfeljebb ennek a felét tervezzük megnézni.

Ha valaki nem látta, legalább fényképről, próbáljon elképzelni egy félsivatagos, gyér növényzettel, bokrokkal gyakran, fákkal ritkábban tűzdelt, de alapvetőleg sivár, sík vidéket, kikopott füveket, vörös földet. És ami tele van sztúpákkal. Egyértelműen több a templom, mint a fa: amerre nézünk, egymás hegyén hátán kicsi, nagy és mégnagyobb templomok csúcsos kupolái meredeznek, sorokban, oszlopokban és összevissza. A legkisebbek alig egy-két méteresek, a legnagyobbak bazilika méretűek többnyire vörös téglából, vagy meghagyva fehér-szürke építőkövek eredeti színét, esetleg fehérre festve, vagy tökig bearanyozott kupolával. Általában valami díszítéssel; a díszítőelemek között elefántok és mindenféle szörnyek találhatóak, és természetesen a primitíven megmunkált, aranyozott Buddha szobrok, melyek nem ritkán emelet magasak.

Nagy szerencsére, a helyreállítások még vagy sehol sem tartanak vagy felfogták, hogy nem a csicsásra való vikszolás a megoldás, így itt érezhető az a Myanmarban csak egy–egy épületnél tapasztalható hangulat: hogyha valami ezer éves, akkor az úgy is nézzen ki. Itt az egész terület ilyen –isteni.

Az első templom amit megnézünk, a Swezigon Paya, amit már tegnap is láttuk, mikor bementünk a faluba, ott csillogott kivilágítva és most a napsütésben még inkább tündöklik –ilyenkor tényleg igaz az a mondás, hogy napra lehet nézni, de őrá nem: a napra sem lehet persze nézni, de a kupolára sem, mintha egy aranytükörből verődnének a szemünkbe a napsugarak. Nagyon ki van aranyozva az egész, ami azt jelenti, hogy valamiért nagyon fontos és valóban: valamikor 1000 évvel ezelőtt megépítették és ez volt az első sztupa Burmában, mondhatni a prototípus, és ennek alapján épült az összes többi. Így most ez a templom is egyike a fő nemzeti imádkozóhelyeknek –visszagondolva, ezekből a fő helyekből is láttunk már jópárat- és amikor november-decemberben a templom ünnepe van, csak úgy özönlenek ide a népek.

Tehát a Shwezigon paya egyike volt a korai a Theravada buddhizmus templomainak és elég kihangsúlyozzák a leírások, hogy itt „nat”-okat is ábrázoltak. Ez fontos. A nat-ok ugyanis a buddhizmus előtti burmai vallásban levő természeti szellemek, jó és gonosz földszellemek és az amelyekben való hit a nép körében a mai napig fenntmaradt. Ez a paya volt tehát az első ahol ábrázolták őket, de most már számos szentélyben láthatóak, szerte Myanmarban, a híres sztúpákban (például a Shwedagon) és az útszéli jelentéktelen sztúpákban is. Maguk a szerzetesek nincsenek elragadtatva a nat-októl, mert nem tartják őket használhatónak a buddhizmus céljainak elérése érdekében, de elismerik a nat-okat és elfogadják az emberek hitét. Nat-ja van minden Myanmar-i tartománynak, sőt minden egyes napnak is, külön és ha kiszámoltatjuk asztrológiai szakértőkkel, melyik nat is a mienk, lehet felajánlásokat tenni, imádkozni, e személyre szabott nat-unkhoz.

Anawratha király kezdte az építkezést. A helyszínt úgy határozta meg, hogy egy fehér elefántra felkötözött mindenféle Buddha relikviákat, egy Kínából származó smaragd Buddha szobrot meg ilyesmiket, azt mondta neki, hogy Gyí, paci és ahol az elefánt megállt, ott kezdte meg az építkezést. A kezdeti lendület csak három színt megépítéséig terjedt, mert a királyt egy vad bivaly megölte és a templom befejezése az őt követő királyra Kyanzittha-ra maradt, aki a történészek szerint Bagan legnagyobb királya volt, és 1100 környékén élt. Ez a király tudhatott valamit a munkaszervezésről, mivel elrendelte, hogy minden alattvalója köteles még egy embert, akarom mondani egy követ idehozni a templom építéséhez és így fel is pörgött dolog. A király épített itt mást is, mivel alatta kezdték a helyet „négymillió pagoda városának” hívni. Ez a templom is felépült, földrengések meg is rongálták, újabban rendbe is hozatták és most itt van, szépen kiglancolva, oroszlánszobrokkal őriztetve, terrakotta táblákon szent történetekkel, virágdíszítésekkel, sárkányokkal, és legbelül egy fekvő Buddha szoborral. Én nem vagyok híve az orrba-szájba aranyozásnak, színes díszítéseknek, de ez a templom így elég jó és építészetileg is nagyon esztétikus. Kellemes sétálgatni benne.

A templomot a középső nagy kupola uralja, de a körülötte levő széles teraszon, nyitott belső részeken is garmadával álnak a hófehérre festett, arany kupolával díszített kisebb sztúpák. Beljebb szoborcsoportok: egy fa alatt éppen megvilágosodó Buddha körül elefánton ülő lándzsás harcos, párduc, krokodil és majomszerű formában ábrázolt nat-ok, díszes fejfedőkkel, színes ruhákban. Mivel hétköznap délelőtt van, nincsenek sokan, csend van, csak amikor a közeli reptérről nem túl magasan elszáll egy repcsi, repül fel egy jókora madárhad, majd egy kört leírva a kupola körül telepszik vissza megszokott helyére. Annyira kevesen vannak a hívők, hogy engem sem vesz észre az a huszonév körüli szerzetes, aki egy kis kergetőzés után végül jól fenékbe rúgja az előtte haladó másik szerzetest; mindkettőjük kezében a gyűjtögető edény, lehet, hogy valami elszámolási vitára tett emígyen pontot. Amikor észreveszi, hogy felvettem videóra, kuncogva eliszkol az árkádok között.

Win kocsijában hagyjuk a cipőinket, mezitlábolunk körbe, nézegetünk, mindenféle árusok szólítgatnak, ami az ember egyik fülén be, a másikon ki, de Zsombor odahajol hozzám, hogy Te, ezek honnan veszik, hogy mi szlovének vagyunk? Mi, szlovénok? Valami szlovén csoport lehet itt talán, de hát akkor sem, mert ezeknek az árusoknak halvány gőzük sincs arról, hogy Európában van-e más ország Németországon, Anglián és Franciaországon kívül, ha egyáltalán, nemhogy még Szlovénia, de tényleg mondogatják, kérdő hangsúllyal: szlovén, szlovén, szlovén… Jobban odafigyelek, hát vazze, nem szlovén: hanem szuvenír!

A következő úticélunk a Mount Popa, innen úgy 50 km-re. A faluból kifelé egy a darabig kétszer kétsávos az út, középen az elválasztó részen gondozott virágok, majd pedig egy ellenőrző pont, ahol igazoltatnak (Win bemondása is elég) és meg kell vennünk a Bagan Archeological Zone belépőt, pár dollárért –ettől persze a Popa hegyen lesz még belépő, mint ahogy volt a Swezigon Paya-nál is és valószínűleg kaszálnak még más templomoknál is. (Olvasom, hogy vannak olyan utazók, akit ezek a belépődíj-szedések nagyon zavarnak. Ez persze nem teljesen egyértelmű dolog: zavaró, hogy szednek, és hogy ez az állami (katonai diktatúra) kasszát gyarapítja, de ahhoz képest, hogy milyen olcsó amúgy az egész ország, ez nehogy már olyan lényeges legyen. És ha már az árak, csak egy példa Törökországból, ahol nem régen voltunk (volt egy akciós MALÉV diák-felnőtt jegy párosítás, így aztán gyorsan csináltunk egy körutat Zsomborral): szinte minden templomért, görög romért, erődért 10 dollár alatt nemigen van belépő, de 25 dollár az Istanbul-i Topkapi-ba és külön kell még venni a kincstárba, a hárembe… Szóval, bár utálunk fizetni bárhol és bármiért, itt ez nem is olyan drága, úgyhogy kezeljük ezeket a dolgokat árnyaltan. Minket nem is zavar, tudomásul vesszük.)

Az út kifejezetten jónak mondható, nem túl széles, de helyi mértékekhez képest elég jó minőségű a burkolat, ezért aztán nyomjuk is a gázt és centizzük is szembe jövőket. Nagy forgalom így sincs, de turista buszok már előfordulnak. A táj nagyon-nagyon kellemes, inkább sík, lágy emelkedőkkel, rizsföldekkel, pálmákkal és nem annyira lepattant minden, mint amilyeneket eddig gyakran láthattunk. Még a földeken álló pálmakunyhók is jobb állapotúnak, rendezettebbnek tűnnek. Látszik, hogy itt a turizmusra vannak dolgok kihegyezve: aki csak iderepül Mandalayból, vagy Yangonból legalább annyira téves képet alakíthat ki az országról, mint Kambodzsáról az a sok turista, aki például Bangkokból egyenesen a turizmus által szintén felkapott Angkorba (Siem Reap) repül.

Ahogy Angkornál is, itt is több helyen is angol nyelvű tabló hirdeti a Japán-Myanmar-i Barátság-ot –a japcsik részt vesznek az itteni feltárásokban is, ahogy az Angkor-i romoknál is jeleskednek.

Az út általában csak enyhén kanyarog, de amikor néha élesebben fordul megnyugodva állapíthatjuk meg, hogy Win kanyartechnikája egy gyűszűnyit sem változott –kár is lenne, ez már az itteni folklór része, hagyomány, szálljon apáról gyermekére, mert ép ésszel ilyen dolog ki nem található: tökig gázzal bele a kanyarba, pont a felénél satufék és eltorzult arccal kormánytekerés koppanásig, aztán valahogy csak kivergődünk. Mivel az út mellett most nincsenek szakadékok hanem csak sík vidék és mező, hagyom Win-t tombolni. Ha nem sikerül a manőver, legfeljebb kiszaladunk a rizsföldre a bivalyok közé, ha pedig sikerül, akkor megállapítható, hogy mégis csak tud vezetni, lám. És mivel mindig sikerül, tehát remek sofőr és mindenképpen egy arany ember, és ha mégegyszer jönnék, csakis őt választanám. Ti is!

Mindemellett azért nem nagyon kötnék életbiztosítást a falvak lakóira, amikor Win barátunk energiatakarékos üzemmódban, tehát kikapcsolt motorral ámde erősen bekapcsolt dudával 80 km/órával bevágtat az úton folyó alkalmi falugyűlés illetve a kihelyezett baromfi udvar résztvevői közé –bár mostanában már magától is lassít néha, mert éles felfogással úgy észlelte, hogy a vilidzs pípöl ilyentén való ritkítási kísérleteit mi némileg rosszalljuk.

Az út mellett kis pálmakunyhók, előttük mindenféle marhaságot árulnak és hogy legyen valami amiért egyáltalán megálljanak a turisták, tehenekkel hajtott mogyoróolaj-préseket működtetnek. A szerkezet úgy néz ki, hogy van egy fekvő malomkő, a közepe lukas amibe bele van állítva egy nagyobb rúd. Ehhez van hozzá kötve a bús tehén, és körbe-körbe megy miközben és egy másik követ hozzádörzsölve, mint egy hagyományos malomban, őrli a magot. Alatta egy kis tartályba folyik az olaj, egy másik edénybe pedig a magokból létrejött pasztát tartják. Annyira biztos, hogy ez valami turista műbalhé, hogy csak na, de látványos: magas pálmafák alatt ott ez a szerkezet, a háttér szép zöld, a tehén meg szép fehér, a körülöttük ügyködő pasi festői rongyokban teszvesz: jó kis fotótéma. Win szemléltetésképpen felveszi az olajgyűjtő edénykét, belemártja az ujját, hogy szagoljam és kóstoljam meg, milyen. Jó sűrű és még színe sem olyan, mint amit távolkeleti kaják főzésre otthon használunk. Az otthon kapható jóval hígabb, ennek a színe pedig azért is másabb, mert ez a bödön itt áll már mióta, hogy aki csak erre jár, belemártsa az ujját hogy megtudhassa, vajon milyen ízű egy lenyalt, koszos bütykösujj.

A vidék továbbra is inkább sík, mint dombos, de amerre haladunk, egyre inkább közeledünk a már mutatósabban emelkedő hegyek felé. A hegyek fölött felhők gyülekeznek, és az eddigi tiszta napsütést fátyolfelhők tompítják, de nem tűnik esőre hajlónak, lévén ez a vidék elég száraznak minősül, bár az is igaz, hogy ezen az égtájon egy pillanat alatt képes kialakulni akármekkora felhőszakadás. Az út egyre emelkedik, magas fákból álló erdőben fut, majd felér egy magaslatra, amivel szemben ott csúcsosodik a Popa hegy, a maga 1520 méter tengerszint feletti magasságával. A Pópa hegy kifejezetten meredek, a tetején levő templomegyüttes pedig akár egy várkastély is lehetne a sok-sok tornyával.

Fotózás, aztán le kell ereszkedni a völgybe, a Pópa hegy aljához hogy onnan fel lehessen menni, de most már gyalog, az alaptól számítva 737 méter magasra, és a meredek úton kívül pontosan 777 lépcsőfokot is megmászva, a Popa hegy tetején levő sztupához, amit –mint az egész hegyet is- az animista szellemek, a nat-ot tiszteletére emeltek illetve látogatnak. Mint ahogy az Olympuson a görög istenek, úgy itt a helyi istenek, a nat-ok laknak, méghozzá a leghatalmasabb nat-ok egész Myanmarban, ezt mindenki jól tudja. Érdemes tehát ide eljönni és imádkozni, meg felajánlásokat tenni nekik. Jól jöhet a jóindulatok és a támogatásuk, bármikor.

A Popa hegy környéke mint aktív tűzhányó üzemelt jó ideig és a jelenlegi cukorsüveg alakú szürke szikla úgy került ide, hogy egy vulkánkitöréssel együtt kiemelkedett a földből. Manapság a vulkánikus tevékenységnek már nyoma sincs, a hegy oldalát sűrű erdő borítja, és nemcsak a hegy tetején, hanem a felvezető lépcső mellett is ott sorakoznak a fehér, aranyozott kupolájú sztúpák.

Maga az egész hegy úgy szent, ahogy van, tokkal-vonóval Ezt gyakorlatilag azt jelenti, hogy mezítlábalni kell az aljától a tetejéig, mert szent rajta a sztupa, szent a lépcső, szent az út, és szent az úton levő éktelen redva, amit a szent dolgokat áruló (szent) helyiek szórnak szanaszéjjel: laza csukló, merev könyék. És szent a hegyen a töménytelen majom, és velük együtt szent rajta a még több majomszar szanaszéjjel, amiben nem túl élvezetes mezítláb belelépni -a szentségit neki, nem néztem a lábam elé, most hova töröljem! Mert ugyebár cipőben a hegyre menni „strictly forbidden”, de ide majomszarni szabad, kilószám.

Hogy ne legyen mégse akkora a kosz, fiatal srácok mímelnek takarítást, de nem erőltetik meg magukat. Fő foglalatosságként a markukat tartják, miszerint donation for cleaning. Elég unalmas ezt állandóan hallgatni, és elég sokan is vannak: ilyen alapon ragyognia kéne a tisztaságtól is egész hegynek, de nem ragyog. Már lefelé ballagunk, amikor egy ilyen takarító srác elém áll elég erőteljesen, ezzel a donációs szöveggel. Kibújik belőlem a kúrogatós főgeci pedagógus lelkem és megkérdezem tőle, hogy mit is jelent az a szó, hogy „donation”, mert én vagyok nem jól érteni english. A srác készséges és azt mondja: hogy aztat jelenti, hogy adjak neki pénzet. Á, thanks, ezt most már értem, de mit jelent a „clean”? Már mondaná erre is a választ a kis oktondi, de leesik az álla, mivel eközben jobb kezem mutatóujja vektorként (irányított egyenes szakasz) mutat a körülöttünk levő szemét és majomszar kupacokra. Á, tehát ez a tisztaság? Köszönet a magyarázatért -és lelépek. A faszi dermedten néz maga köré –most tűnik fel csak neki a dolog, hogy tényleg.

Ráadásul folyik valami építkezés is a hegyen, mert rohadt nagy kövekkel a hátukon görnyedve kínlódnak fölfelé emberek: a lépcsők megmászása még cucc nélkül is elég fárasztó. Egy ilyen trógerolós pasi –jóval idősebb, mint a söprögető srácok- pár lépésre tőlünk teszi le a cipelt sziklát, hogy kifújja magát, ránk néz, de egy szót se szól, mert ahhoz kéne egy kis felesleges oxigén, ami éppen nincs neki nagyon: erre kezébe nyomok egy bankjegyet, Zsombor meg egy cigit. Visszanézek a takarító srácra: látja, de még most sem fogja fel a történteket.

A majmok amúgy nagyon otthonosan érzik magukat. Jobb velük vigyázni, nem simogatni, meg ilyesmi, mert beoltva persze nincsenek, karmolhatnak és haraphatnak is mert elég agresszívek: erőszakosan követelnek mindent amit meglátnak és amiről azt hiszik, hogy ehető. (Mi még otthon adattunk magunknak tetanusz oltást, pont ilyesmik miatt.) A helyi árusok is meglehetősen tartózkodóak, és amikor a majmok valamin összeveszve éktelen visítozással egymásnak esnek majd az első összecsapás után ész nélkül rohangálnak szanaszéjjel, ők is aggodalmas képet vágva félrehúzódnak és inkább hagyják, hogy elvigyenek valamit: banánt, sütit, amit árulnak. De azért nem mindenki hagyja ezt nyugodtan. Az egyik fiatal árus lány banánjából egy majom mindenképpen el akart venni egy fürtöt, de a lány nem hátrált. A majom nem akart frontálisan támadni, így lassan közeledett, nagy vicsorítások között, de a lány sem volt rest, hirtelen előmart a háta mögül egy jó méteres bambusz rudat, és mire a majom felfoghatta volna, durr!, akkorát sózott a fejére, hogy csak úgy kongott. A bambuszrúd üreges belseje amúgy is hajlamos a kongásra, de most már tudom, hogy a majom feje is, és hogy e kettő együtt mily remek összhagot bír képezni, annak megtapasztalására mindenkit örömel bíztatok. A majom el is pucolt gyorsan, mi pedig szívből megtapsoltuk a kis hőst.

De Zsomborra is büszke vagyok. Megyünk a lépcsőn, előttünk egy francia turistacsoport, eddig a szokásos gall gőggel hangoskodtak, fejük felett pedig ott lebeg a francia „gloire” meg a „grandeur”, de most megtorpannak, mert árva egy szem kismajom ott ül előttük a lépcső közepén. Hely bőven lenne mellette elmenni, de bátorság az nem, mert vérmajom és torokra megy, az biztos, és amikor az állat megmozdul és unottan ásítva eldől aludni egyet ott ahol van, a francia brigád rémülten menekül visszafelé. Zsombor van közvetlenül mögöttük, majdnem elsodorják a Maginot vonal élharcosai, de a fiacskám áldóan szétteszi a kezét és rosszalló pillantásokkal kísérve megállítja a menekülőket: fiúk, nem kell egyből fejvesztve menekülni, nem a háborúban vagytok! (Csak hogy öszehasonlítsak két dologot: amikor Varsó felkelt a németek ellen, a nulla fegyverzetükkel tovább tartott magát, mint a komplett Franciország, Maginot-ostól, hadseregestől, tankostól…) Zsombor ki is kerüli őket és szépen elballag a majom mellett; az persze rá se ránt, meg sem mozdul. Én szintén nagy merészen követem, mire a franciák teljesen el vannak képedve ekkora bátorság láttán, és óvatosan utánunk osonnak. Eszembe jut és el is mondom Zsombornak azt a történetet, hogy amikor egy régiségkereskedőnél egy 100 éves francia puskát kínáltak. Bejön a vásárló és érdeklődik, milyen állapotban van a puska. „Szinte kifogástalan” –mondja a kereskedő- „egyszer sem lőttek vele, csak négyszer-ötször eldobták”.

De ha már történelem: amikor a II világháborúban Burma először a japánok oldalára állt (az útleírás első részében irogattam erről), a „présence francaise” még erőteljesen dominált, szerte Indokinában, például Vietnámban. A Franciaországot megszálló németek seggét nagyfokú hozzáértéssel kinyaló francia kormány gyakorlatát követve a Távol Kelet-i francia gyarmatbirodalom helyi hatalmasai sem álltak ellent a helyi favorit Japánnak: még azon melegében, 1940-ben a vichyi kormány és a japcsik között létrejött szerződés értelmében engedélyezték a japánok vietnámi partraszállását és kötelezettséget vállaltak a Japán vezetésű új kelet-ázsiai gazdasági rendszer kialakításának elősegítésére, készségesen. Szépen ki is bekkelték így a háborút majd utána megpróbálkoztak újra úgy tenni, mint aki amúgy baromi erős, kaptak hozzá amerikai pénzt is, de Dien Bien Phu-nál 1954-ben végül a vietnámiak helyreigazították a dicsőséges francia agyakban az egyensúlyt. Ezt csak azért említem, mert a szabadságszerető francia szépen elvolt azzal, hogy a szülőhazája német gyarmat lett (a francia ellenállók nem kis részét a helyi parasztok adták fel a megszálló németeknek), de közben rettentően figyelt arra, hogy a számára „gyarmati”-nak minősített népek felett megtartsa az uralmát. (Ennek a bekezdésnek csak annyi kapcsolódása van Myanmarhoz, hogy eleinte a burmaiak is a japánok oldalán álltak –de ők saját hazájuk felemelkedése miatt-, és amúgy a fene egye meg a franciákat: őket meg Trianon miatt.)

A lépcsőzés elég fárasztó, (de nem elsősorban csak fölfelé, hanem inkább majd lefelé), mert néha elég nagy a két lépcsőfok között a szintkülönbség és mezítláb vagyunk, így lefelé menve nem ruganyos cipőtalpra érkezünk –szokatlan. Ha már szokatlan: az árusok itt is olyasmiket árulnak, mint mindenhol, de van egy valami, mit eddig nem láttam: sárga virágokat tesznek bele egy nagyobb orvosságos üvegbe –több méretű is van egészen a fél literesig-, valami folyadékot öntenek rá -valószínűleg tiszta vizet-, és viasszal lezárják. Írnak is rá az üvegre valamit, feltehetően vallási tárgyú dolgot, és nagyon jól néz ki. Vettem egy ilyet, kiömlés és mindenféle gond nélkül haza is hoztam és még most is pont úgy néz ki, mint újkorában. Ha víz, akkor nagyon tisztának kell lenni, hogy nem változzon a színe, talán sós? De biztos nem olaj –ahhoz túl olcsó lett volna, másrészt úgy lötyög, mint a víz. (Remélem a lötyögéssel kapcsolatos szakszerű magyarázat elfogadható volt.)

A szikla oldalába vájt úton megyünk egyre feljebb. Ahol az erős színkülönbség miatt már nem lehetne ösvényen felmászni ott vannak a lépcsők, amelyek így aztán jó meredeken emelkednek, sziklákról sziklára. Semmiféle veszély nincs: stabil lépcsők meg korlátok vannak és egyebek, bárki feljöhet, ha van kedve ennyit mászni.

Útközben néhol nagy cserépedények vannak kitéve, vízzel, mellettük egy darab pohárral. A helyiek isznak is belőle, de mi inkább nem; majd sörrel pótoljuk a folyadék vesztséget, ha vissza értünk a hegy lábához. Kb. 20 - 25 perc alatt érünk fel. Bár az PL azzal fenyeget, hogy idefönn jóval hűvösebb van, mint lent, ez annyiban igaz, hogy itt a hegy tetején elég élénk a szél, és valóban nincs akkora páráság és meleg mint lent, de azért itt is süt a nap hétágra, és remek az idő.

A kilátás kiváló. Ahogy széjjelnézünk a tetőről látható, hogy a Popa hegy körül teljesen más a vidék, mint az innen 50 kilométerre levő Baganban. Az útikönyv szerint ez oázis ebben a száraz zónában, vagy más néven „virágos hegy”: a környék ugyan nem mondható egy nedves, párás, fülledt esőerdőnek, de a bagani sztyeppékhez képest mindenképpen igazak ezek a megállapítások. A hegy körüli vidék nemzeti park is egyben, de ettől függetlenül a környéken pár nívós hotel is van, ahonnan busszal hozzák ide a nagyérdeműt, akiknek a fele végül nem is mássza meg a hegyet, csak pihenget a felvezető lépcső alján levő kis faluban. Pedig nagy kár, mert egyrészt a kilátás, másrészt a viszonylag szűk hegytetőre felhalmozott szúpák és tornyok igazán jól néznek ki.

Nézelődünk ott egy jó ideig, míg Zsombor azt nem mondja, hogy a Popa hegy nagy szentségének hatására neki látomásai támadnak és a jövőbe lát. No mit? –érdeklődök én a bejelentés súlyához viszonyítva kifejezetten mérsékelt lelkesedéssel. „Hát, hogy látom magunkat a hegy alján levő étteremben sörözni”- mondja, és én elképedek, tényleg szent ez a hely, tegyünk próbát, jól lát-e a Zsombor a jövőbe. Szó szót nem követ, tett a tettet annál inkább.

Leérünk. A hegy alján egy kis falu, teli szuvenírboltokkal, meg zarándokokkal. (Ez a kifejezés nem túlzás: Myanmar egy másik városából tömegközlekedéssel ide eljutni –vagy bárhová is- valóban megérdemli a zarándoklat minősítést.) Annak ellenére, hogy itt már több turistával találkoztunk, döntő mértékben a helyiek rözsögnek az utcákon is, míg a jobban kinéző éttermekben a turisták üldögélnek. Abban maradunk, hogy most még korai lenne kajálni, de egy sör az feltétlenül jól esne –már a jövőbelátás mián is- és ki is választunk egy jó szakadt restauranciát, ahová a kinézete alapján szervezett turista nemigen merészkedik. Leülünk a terítő nélküli deszka asztalhoz az így-úgy összetákolt lócára, és Win máris rohan a konyhába és nagy mosolygások között már hozzák is sörhöz a szokásos szeletelt hagymát, lime-karikákkal. Ezt a hagyma-mániánkat most már sosem mossuk le magunkról, ráadásul mindig meg is esszük, és pluszba még jól is esik.

A hegy tetején kellemes volt az idő, de idelent rekkenő a hőség. Dől rólunk az izzadtság, jó levenni a pólónkat legalább, de hát nem lehet: akkurátusan felöltözött hívők közé egy félmeztelen fehérember nemkis feltűnést keltene, és talán még a nat-okhoz intézett imádságok is vesztenének az értékükből.

Visszafelé az úton látom, hogy kicsit meg van duzzadva a jobb térdem; lehet, hogy a Popa hegyen való mezítlábas lépcsőzéstől –írtam már, hogy cipő nélkül sokkal megerőltetőbb lépcsőzgetni- de az is lehet hogy attól, hogy már harmadik hete nyomom a képzeletbeli féket az anyósülésen, naphosszat. Na nem baj, majd a medence hűvös vizében helyreigazítódik.

De elgondolkozom azon is, miként van is a dolog ezzel a cipőlevétellel. Itt szinte minden vallási helyen kötelező a cipőnélküliség de ez nem általános a buddhista gyakorlatban. Bár nem tudom, egy-egy hely mennyire szent vagy kevésbé az, de visszaemlékezve a kambodzsai Angkorra, ahol szinte minden hely cipőben is felkereshető volt (egyes kivételekkel), hasonló laza helyzet van Thaiföldön vagy Sri Lanka-n, ahol külön jelzik, melyik vallási helyen vedd le a cipődet. Itt ilyen pardon nincs.

Visszafelé menet betérünk egy benzinkúthoz, ami egy government kút, az összes díszes külsőségével együtt, ezen a kiemelt turista vidéken. És olyan is, a helyhez méltó. Igen, olyan, mint amihez a Frédi és a Béni, a két kőkorszaki szaki járhatott valamikor, lényegesen kevesebb vicces dologgal, de sokkal több rozsdával, billegő kútfejekkel, széttört betonburkolattal, lepukkant épülettel. Az épület falára egy helyi művész egy stilizált mobiltelefont festett, amit erőteljes piros vonallal áthúzott jelképezvén: a kút területén mobilozni tilos. De hol van Myanmarban mobiltelefon, te okos képzőművész? És ha van, mit zavarnának itt a rádióhullámok? A kódorgó macskát? A kézi pumpát? A horpadt olajos kannákat, amikbe kimérik a naftát? Win kockásfüzetét, amibe bejegyzik a fogyasztást? Mert elektronika egy szem sincs. De betartjuk a tilalmat. A mobilunk amúgy sincs bekapcsolva (és a szálláson van, de Myanmarban amúgy sem működött -bár nem is próbálkoztunk azon, miként lehetne aktivizálni).

Hazaérve rémes dolgot vettünk észre: eltűnt a külön bejáratú, még otthonról hozott kék frotír-törölközőnk, hát ezt túl nem éljük, úgy a szívünkhöz nőtt. Azért hoztunk mindkettőnknek egyet-egyet, hátha valahol nincs, hát legyen, például majd az utazás végén Thaiföldön, a szigeten. És most nincs, elvitte egy raboló! (Valószínűleg a takarító csaj marta fel a sajátjaikkal együtt, lévén ez is, az is, agyonmosott kínai –ez lényeges: a hátizsák mérete véges, nem fér bele csakúgy két pihepuha, Coccolinoval tuningolt fürdőlepedő.)

A gondomat megosztom a recepciós hölgyekkel, mire felbolydul szálló eddigi nyugalma: mindenki elrohan Natasát keresni, a törölközőben ludas takarítót Natasát, akit különben nem is Natasának hívnak, hanem valami helyi neve van, Pin, vagy Pon, vagy Ly, de a Natasa sokkal jobb. Mi, miután emígyen belevágtuk a nyugodt állóvízbe a téglát, nem keressük Natasát, hanem elmegyünk gyömbéres húsgombócokat enni az éttermünkbe, ahol hogyan fogadnak, na hogyan? Hát, persze, hogy kitörő örömmel fogadnak. (Mire visszaérünk Natasa, a kis huncut, már visszacsempészte a törölközőnket. Lám, így leszünk úrrá –kerekedünk felül- mégoly bonyolult konstellációkon is.)

Délután kettőre jár az idő és nagyon nagy a meleg. Mi az étterem előtti kertben üldögélünk fák alatt, hűsítő söröket erőltetünk, de a helyiek sem hülyék, ők sem nagyon mozgolódnak, az árnyékba húzódva üldögélnek. Előttünk, az úton mégannyira sincs forgalom, mint idáig volt, csak néha tűnik fel egy-egy biciklivel erőlködő, céklavörös fejű fehérember (fehérasszony), akik valamilyen oknál fogva azt érzik helyesnek, hogy a romokat biciklivel látogassák végég, méghozzá ebben a déli hőségben. A bicikli a helyi dizájn, baromi rossz áttételekkel, a turisták egyenes derékkel jönnek (ott ahol nőnek a pálmák, kvántánáméráááá). E szép példát látva mi is mérlegelünk, de továbbra is a hűtött sör (Myanmar, 6,4 dl) mellett voksolunk, nagyfokú élettapasztalatainkat emígyen váltva aprópénzre.

Isten ajándéka ez a hűtött sör! –rögzítem, mint ahogy erről e sorokban korábban is referáltam volt, de várjunk csak! Mert nem ez az Isten igazi ajándéka, hanem a Fidesz az Isten igazi ajándéka, ahogy ezt Kerényi Imre egy celldömölki nagygyűlésen kifejtette, és hát nem gyönyörű még elképzelni is, amint az öreg kaporszakállas éppen átnyújtja a kisded Viktort a szenvedő magyar népnek –akit a balsors amúgy is régen? A háttérben pufók angyalkák a fanfárokkal, közöttük két kifejezetten korpulens angyal, tán mintha Csurka P. és Torgyán J. volna: bónuszként. Bár az is igaz, hogy eredetileg valami Jézus Krisztus nevű megváltó volt a programba betervezve, de nincs helye reklamációnak, mert jobbat kaptunk helyette, egyértelmű. (Mondhatni cinikus és léha dolog ilyeneket irogatni, meg netán azt sugallni, hogy akár ez a Kerényi, akár bármelyik párt nem a legjobbat akarja –saját magának-, de én már csak ilyen cinikus és léha vagyok.)

Befejezzük a kajálást, a helyi Matula bácsi (az étteremben betöltött funkciója illetve rendfokozat ismeretlen, de itt van) érdeklődik, hogy jó volt-e. Igen, jó. Elég volt-e? Igen, elég. Honnan valók vagyunk? Na, ezt nem érti, hiába tagoljuk szépen angolul, hogy hungary, mert előbb ugye azt mondtuk, hogy elég volt a kaja, most meg azt, hogy éhesek vagyunk. Kérünk még kaját? -érdeklődik erre, de tagadó válaszunkra teljesen megzavarodik és oldalozva elténfereg. A mai napra megvan neki a fejtörő. De az ingyenes gyümölcstál továbbra is jár nekünk. Itt kivételesen annyira sem ismerik Magyarországot, hogy szóviccezenek az éhes- magyar, hungry-Hungary szokásos mélyhumorral. Ennek ellenére eldöntjük: ha legközelebb valaki csakúgy megkérdezi honnan is jöttünk, majd azt mondjuk, hogy Banglades.

Délután pancsi a medencében. Fotót is készítünk egymásról amint ott dagonyázunk a nyugágyon a pálmafák lehajló levelei alatt, hogy lássák az otthoniak is, nekünk sem volt könnyű. Mások is élvezkednek itt, például egy elég köpcös (fogalmazzunk így, finoman) holland leány, meg szintén 120 kilós élete párja. Jelen esetben inkább a fiú köti le az érdeklődésünket pontosabban a gyönyörűszép, narancssárga alapon kék színű nyuszival díszített törülközője –a nyúl ábrázolásilag jól felismerhető, senki nem hinné, hogy például a kisded Vlagyimír Iljics lenne, de a gyengébbek kedvéért rá is van írva, hogy Rabbit. Alig, hogy ezeket a sorokat megörökítem az utókornak, máris inkább a lányra vagyunk kénytelenek koncentrálni mivel elég hatásvadász módon a hasára fordul, egyértelművé téve, hogy erre az útra kétfajta fürdőruhát is magával hozott, és most a kisebbik (jelen esetben bánjunk e szóval csínnyán) van rajta, és nem az, amiben eddig süttette magát pecsenyére. Forgolódása következtében tehát elénk tárulnak a pirosra égett sonkái és az eddig a másik fürdődressz által a naptól óvott, gusztusos hófehér hájréteg is, amibe jó mélyen belevág a jelenlegi fürdőruha széle. Mi meg szembe vele délcegen, az Adoniszok a szittya magyar ugarról. Nyújtózunk majd úszunk is egyet, és mindezt élvezetből, nem pusztán esztétikai előnyszerzésből.

Naplementézünk is egyet. Win azt mondja, hogy minden napra egy másik romhoz fog elvinni minket, amire felmászhatunk naplementét nézni. Most is kivisz egyhez, a Shwesandaw pagodához, mint kiderült, a naplementék kedvenc kilátópontjához.

Ennek a templomnak szentségének a mértékéről nem tudok beszámolni: igazából nagy felhajtás nincs körülötte, pedig a leírások szerint Anawratha király építtette 1058-ban Buddha egy szent hajszálának őrzőhelyéül. A hajszálat Bago (ez nem Bagan: Bago ott van Yangoon mellett, még az út elején jártunk ott) királyától kapta, mert segített neki a khmer invázió ellen.

Meglehetősen bajban vagyok, hogyan mutassam be a bagani templomokat úgy, hogy ne legyen unalmas, ráadásul nem is értek az építészethez, és hogy legalább valami szakszerű dolgokat írogassak. Mert ez a templom is úgy néz ki nagyjából, mint a többi, csak egyike a nagyobbaknak: vörös téglából épült piramisszerűen emelkedő építmény, a tetején aranyozott kupolával. „Emeletenként” körbefutó teraszos résszel, ahonnan az ember remekül le tudja lógatni a lábát, miközben üldögél a meleg kövön és nézi a lemenő nap miatt totálisan aranysárgába forduló tájat. Elképesztő ez a szín: képzelj el egy erős narancssárga reflektorral megvilágított zöldet (ezek a növények), még vörösebb színű földet és a legtéglavörösebb sztúpákat. Állati. Ha nem láttam volna milyen eredetiben, a készült fotókat simán visszavágtam volna labornak, hogy adjanak már neki valami normális színt. Na, ilyen a naplemente, amíg még fent van a nap, de már nem nagyon.

Ez a naplementézés nem olyan, mint Mandlayban a hegyről, mert ennek van értelme, itt nem zavar be a füstös nagyváros –nagyon jó. Ráadásul itt a turistanépek eloszlanak, mert rom van itt elég amiről lehet nézegetni, ennek kapcsán az egy templomra eső naplementézők száma kicsi, ráadásul van több emelet is, lehet választani. A sok szerevezett csoportos turista meg úgysem mászkál feljebb mint a félemelet (mondjuk a magasföldszint).

Kicsit korábban érünk ki, a nap még elég magasan van, sétáljuk egyet előtte, ismerkedjünk a körülményekkel, mert holnap úgyis itt fogunk bóklászni reggeltől. A romok között poros utak kanyarognak és jelenleg ez a por színről színre valóság, mert a naplementére vágyakozó turisták autói egyre másra verik fel, amint ide-oda kanyarognak a különböző kiszemelt úticéljaikhoz. Porfelhő üli meg a tájat, és mivel szél nincs csak meleg és pára, ez a por szépen meg is marad, jó sokáig. Szerencsére a többség is korábban érkezik, mindenki elhelyezkedik a fenekén a kiszemelt romon, így egy idő után már béke uralja tájat és még mindig nincs naplemente. A földekről nők igyekeznek hazafelé, vállukon kapa, ökrös szekér döcög. Egy kifejezetten rossz arcú ürge állít meg, valami önkéntes rendőrnek nézem, kérdez is valamit de nem értem, de azért egyből mutatom a belépőjegyünket. Hát kisül, hogy a faszi a szokásos „antik-antik mister”, hamisítvány árus, így aztán elhajtódik. Amúgy a romokhoz kitelepült a helyi kisipar is: ahol turistáknak el lehet adni valamit, ott vannak árusok is, festményeket, bronz, fa és lakkból készült dolgokat árulgatnak.

Cipő le, mi meg felmászunk a templomra és nézzük a lemenő napot. Az idő kellemes és nem annyira párás hogy elrontsa az Ayeyarwady túloldalán levő dombok mögött lenyugvó nap látványát, ami –ahogy már az előbb is írtam- végső fázisban szinte totálisan egyforma aranyszínűre fest mindent, fakó bokrot, pálmafát, vöröstéglás templomot. Bármelyik égtáj felé is nézünk, száz és száz templom vöröslik-aranysárgállik a lenyugvó nap fényében: nagyon adja, mekkora is lehetett ez a település anno –és még hozzá lehet képzelni az azóta eltűnt teakfából épült lakóépületeket, kolostorokat és a lakosok tízezres tömegét. Ahogy a nap lemegy, az idő érzékelhetően hűvösebbre fordul –persze, ez a jellemző egy szavannás területre.

A szállodásoknak kedvenc időtöltése, hogy amikor az ember nincs otthon, kikapcsolják a központilag vezérelt légkondit, így amikor a kilincs lenyomásával az ajtón való behatolás módszerével hazaérkezünk, egy fülledt levegőjű szobába érünk, amit mi pont fordítva szeretnénk: amíg nem vagyunk otthon, hűtsön és dolgozzon, és amikor hazaérünk, kikapcsoljuk. Emiatt már szóltunk a recepción, de hiába, és most hiába voltunk olyan trükkösek is, hogy nem adtuk le a szobakulcsot mintha itthon lennénk, de kifigyelték a kis éberek és lekapcsolták. Itt az ideje tehát a pedagógiának, amit kis tanakodás után Zsombornak engedek át, hagy élvezkedjen. Zsombor nyájas mosollyal kérdezi is a recepcióst, hogy mennyi a mi szobánknak a napi díja –mondja, hogy mennyi. Jó –Zsombor nagyon boldog képet vág. És ebben benne foglaltatik-é a levegő géperejű kondícionálása? –kérdé. Benne. Á, tényleg, ez remek, és ez érvényes az egész napra? –erre a naivitásra szélesen mosolyog a recepciós, aki egyszerű ázsiai lélek, nem sejti az alattomos mozgatórugókat- hát persze, hogy egész nap, butuska fehéremberke. Akkor pedig KI NE KAPCSOLD!!! Hoppá, van ám elképedés az ilyentén való fordulatra, de megérti, felfogta, és bocsánatáért esedezik. Komolyan vehette a dolgot, mert ettől kezdve be is tartja. Különben ezek a recepciós lányok nagyon kedvesek, az egyik pedig –a helyi általános viszonyoktól eltérően- igen meghatározó kebelmérettel rendelkezik: a pultnál ülve még nem is feltűnő annyira, de ha jön szembe és szól hozzád valami barátságosat, nehéz vele tartani a szemkontaktust.

Besétálunk a faluba, de Zsombor nincs túl jól. Most nem a gyomrával van baj, a torka fáj, ami a légkondi bosszúja, a meleg kinti levegő után könnyen meg lehet fázni, és persze a rossz közérzet étvágytalanságot is okoz. Egy gyümölcstál elég neki vacsorára, és nem is forszírozza, hogy maradjunk. Hazaballagunk a sötétben. Párás meleg van, már nem olyan, hogy az emberre egyből rátapad a póló, de egy kis séta, mozgás már elég ahhoz, hogy megizzadjunk: ha itt kéne dolgoznom mondjuk öltönyben nyakkendőben (ugyani miért kéne mivel senkin sincs ilyen, de jáccuk azt, hogy kéne), akkor nagyon pocsék lenne, de így rövidnadrágban, agyonmosott pólóban egy szerűen kiváló! Ja, fontos: ha ilyen meleg helyre utaztok, nehogy új pólókban gyertek, többször kimosott, használt póló a megfelelő, ami jól szellőzik, mert a vadonatújak szövése még sűrűbb, lényegesebben melegebbek és izzasztóbbak, bármennyire is tiszta pamut. Aztán még: mindig egyszínű fehér legyen, mert azt könnyű mosni akármiben is, a színe sem fog meg más ruhákat, divatolni pedig nem feltétlenül Mynamarban kell, Nyaung U falu főterén. Így is te leszel itt a legelegánsabb, hacsak nem jön szembe a Győzike vagy a Kiszel Tünde.

A divatolás elég szokatlan errefelé a hátizsákosok részéről, de ha valaki hülyét akar csinálni magából, az természetesen teljes mértékben megengedett. Ennek jegyében a mi szállodánkban is időzik két harminc körüli lány akik már délután is félpopsi-kint forrónadrágban, melltartó nélküli pólókban szamabáztak a recepciónál, ami öltözet az itteni nőknél elképzelhetetlen, no de estefelé olyan miniszoknyába bújtak, amivel még otthon is feltűnést keltenének, nemhogy itt a földig érő longyikba öltözött helyieknél. De jellemző a toleranciára: senki egy megjegyzést sem, csak amikor elvonultak, akkor vihogtak össze nagy titokban az itteni nők. A férfiak pedig: mintha nem is látnák.

Zsombor továbbra sem éhes és le is fekszik, én még elkódorgok egyet a sötétben, ámde határozott végcéllal, és bekapok egy édes-savanyú zöldséget a szokásos éttermünkben: ez is elképesztően finom. A zöldség ropogós, a gyömbér árnyaltan ízesít és amikor a zöldség íze lefut szádban, jön a gyömbér diszkréten, finoman, nem méregerősen, az édes-savanyú meg pont annyira, amennyire kell. Ilyenkor mindig elmegy a kedvem hogy otthon ilyesmik elkészítésével próbálkozzak, pedig nem is szokott rossz lenni, de ezeknek a nyomába sem ér. Még az egyszerű főtt rizsük is jobb, ami pedig felfoghatatlan (lásd: értem én, hogy gőzgép, de mi hajtja?). Az egész együtt pedig egy komplett harmónia. Már szinte úgy érzem, hogy kaját egyszerűen disznóság ennyire élvezni, de akkor övön aluli ütés volt ilyen remekül elkészíteni. Cakk-pakk fizettem érte 1 dollárt. Plusz sörök.

(Amikor ezeket a sorokat verem bele a gépbe Zsombor odajön hozzám, elémtesz egy cetlit, hogy ezt is írjam bele, hát jó, íme: „…tapasztalataim a napnál világosabban igazolták, hogy bizonyos elvek és hagyományok tisztelete nélkül nehéz és göröngyös minden útja az életünknek, míg ha képesek vagyunk eszményeinkért és elveinkért lemondásra, úgy a göröngyös út is simán járható…”). Kérdésemre, hogy ez most miért, rejtélyesen mosolyog és magamra hagy ezzel a rébusszal, pedig biztos, hogy valami fontos oka van hogy ezeket a sorokat belekiáltsa ebbe a karcos világba, mert lám, az oroszlán mögött se a levegőben lebeg a bojt, hanem a farkán.

November 4. Csütörtök

A mai nap megindulunk megnézni a templomokat. Le kéne adni mosatni a ruháinkat, de egy darab egy dollár, legyen az zokni vagy póló vagy télikabát, bár az momentán nincs nálunk, de ha lenne, ennyi lenne –megkérdeztük, csak a miheztartás végett, meg a viccezés miatt: persze, hogy rábólintottak, mivel gőzük sincs arról, hogy vannak olyan keserves helyek ezen a világon, ahol télen kicsikét más ruhát kell viselni, mint a nyáron. Itt nincs nyári longyi meg téli longyi, lévén a legmelegebb időszak májusban van 27 - 38 C közötti hőmérséklettel, a leghidegebb januárban pedig 17 –28 C között fagynak gondolom halálra tömegével. Hacsakhanem alávesznek egy jéger alsót. Ez az egy dolcsis átlagár jó sok, gyorsan szelektálunk is: zoknik, kicsit használt pólók és hasonlók inkább pikk-pakk kimosódnak általunk, a fürdőszobában. Megszáradni pedig úgyis meg fognak ebben a melegben. Visszautasítjuk a kizsákmányolást.

Amint végzünk, Win már készen áll, hogy elinduljunk. Azon már tegnapi napnál is tűnődtem, hogyan írjak egy olyan területről, ahol ezrével állnak a viszonylag egyforma stílusú, legfeljebb nagyságukban különböző templomok. Arra semmiképpen sem hajlok, hogy részletesen leírjam a történetüket és a jellemzőiket –magyarul szólva: kimásoljam az LP-ből-, tehát hogy melyik templomot mikor építették és építészetileg mik a jellegzetességei, mert én is amatőr vagyok ezekben a kérdésekben (ez persze nem szokott zavarni egyéb esetekben). De aki olvassa az se mindenki végzett építész. Vagy ha az, úgyis görcsei lennének az én szakszerű magyarázataimra. És mindenki számára amúgy is baromi unalmas lenne és ami a legfontosabb, ebbe beleértem magamat is.

Amatőr szinten –számomra- a templomok úgy többé-kevésbé egyforma stílusúak –ez persze nem minősítése a területnek, mert nagyon jól néz ki az egész, és hát sok egyformából is lehet valami nagyon jó és szép -ha most gyalulatlan gyémánt akarnék lenni, példák özönét tudnám hozni a sörösüvegekkel megrakott asztal esztétikai élvezetétől kezdve kétmillió lobogó kokárdazászló szívet melengető látványáig, de úgy érzem, hogy az eddigiek így is magukért.

Persze, nem mindegyik tök egyforma, mert van itt olyan, ami egy komolyabb kiterjedésű földszintes építmény, teltebb szilvához hasonlító csúccsal meg abból kiemelkedő toronnyal a tetején, és annak is a legtetején aranyozott csúccsal; van hasonló, csak nem egy, hanem két-három emeletes és aztán jön a csúcs, ami karcsúbb is lehet, aztán van egészen monumentálisan feltornyosuló, 60 méternél is magasabb épület, sok csúccsal vagy éppen kevesebbel és mindezek csak a nagyobbak; közöttük pár méter magas kis sztupák tömege. A tömeg jelen esetben megfelelő szó: ahogy már írtam, több ezer darab különféle építmény van a területen. Sokan vannak és elegen.

Az építmények anyaga többnyire egyszerű tégla, ami a napsütéstől függően nagyon téglavörös, vagy sárgás-aranylóba hajlik. Kevesebb a fehér, inkább vajszínű kőből épített, rajta sötétzölden megtelepedett mohaszerű növényekkel, a monszunesők által feketére patinásodott részekkel. Ettől függetlenül az épületeket nagyjából egy 250 éves időszak alatt építették fel: az 1200-as évek végére 4448 épületről írtak a korbeli feljegyzések, amíg legkorábbi 931-ben épült, a Nathlaung Kyaung, egy hindu templom egyedüliként a többi buddhista között. A Shwezigon Paya-ról, mint a burmai templomok prototípusáról pedig már írtam.

A terület fantasztikuma abban rejlik, hogy egyrészt hiába egyformának tűnnek, mindegyikben lehet találni valami megkapó részletet, egy szobrot, egy falfestményt, egy díszített oszlopsort és ilyeneket, amiért végignézni egyáltalán nem unalmas –de leírni, képi látvány nélkül: borzasztó. Bevallom: megpróbáltam. Aztán több oldalt kitöröltem, vérző szívvel. Ezt látni kell –nincs mese. A leírásokból pedig csak a legminimálisabbat hagytam meg.

Például amivel kezdjük a megnézéseket: a Htilominlo Pahto (a patho burmai szó, templomot jelent) a nagyobb építmények közé sorolandó. 46 méter magas, két jókora emeletes, rajta torony, csúccsal. Távolról vöröstéglásnak tűnik, de közelről árnyalódik ez a kép: a homlokzatokon homokkő dekorációk kötik le a tekintetet, egyes részei az esőtől sötétebbek, vagy éppen a naptól kifehéredtek, a naptól védett oldalakon nagyon jól mutatnak a relifek közé telepedett szürkés-zöld mohák. Körüljárva van mit nézetgetni rajta, márha az ember nem botlik bele helyi árusokba.

Mert a templom körül és közvetlenül a bejáratnál árusok tömege, a szokásos turista holmikkal. Elég intenzívek, fotózásnál ott csámborognak a legjobb helyeken, beállnak a képbe az árukkal, ott karattyolnak melletted videózás közben és elég nehezen leküzdhetőek –már aki le akarja küzdeni, mert sok turista nagy élvezettel babrál a holmik között: hát persze, hogy rámozdulnak a helyzetre a helyiek. Fotózásnál leginkább a legjobb helyre odatett vásári asztalok, gány polcok a gagyikkal rontják el a látványt és ezek a legjobban zavaróak, mert ami mozog (helyi lakos), az ki is zavarható a képből. A polc nem.

Belül négy nagy Buddha szobor üldögél, mégpedig aktív hitéleti célból. Ennek következtében a belseje –más ilyen templomokhoz hasonlóan- nem a turisták élvezkedését, hanem elsősorban a helyiek kegyeleti céljait tartja szem előtt. Én például valószínűleg nem tennék egy ezer éves épület patinás falai közé, az évszázadok alatt megkopott járókövekre hupikék mintás linóleumot (PVC padlóborítást), bár bizonyára akik itt térdepelnek rajta hosszasan, tennének. És tesznek is. És valószínűleg nekik van igazuk: én csak egy vendég vagyok itt, ez meg az övék, mégha baromira el is cseszi a kinézetétét.

De a falakon levő díszítések nagyon megérik az odafigyelést. Ábrázolásilag nem tesznek bizonyságot a művészek túlzottan nagy fantáziáról: Buddhák és szinte sorminta szerűen egyformák. De a kifakult színek és magának az egésznek a hangulata remek. Szerencsére idebent már nincs tömeg, így szinte magányosan lehet végigbóklászni a csúcsosan boltíves kapukkal megosztott, szűk folyosókon, ahol világítás nincs, csak amennyi fény kívülről beszűrődik. A Buddha szobrok persze kivételesek ebben a tekintetben: fölöttük, egy szál dróton himbálódzó villanykörte hajnalban vagy sötétedés után valami fényt mégiscsak biztosít az imádkozók részére.

Tovább megyünk a következő templomhoz. Az 1090-ben épült Ananda paya egyike a leghíresebbeknek itt Baganban (egy utazási iroda prospektusa világhírűnek is nevezi, de hát az ember műveltsége véges, annyi minden világhírű manapság, ki tudja ezeket mind számon tartani). Ennek a leg-nek logikus következményeképpen alig lehet bejutni az árusoktól. Turisták nincsenek is annyian, ahány árus itt tolong –ez jó, mert az árusok kívül maradnak, bent tehát itt is szépen lehet élvezkedni, nincs tömeg. Ez az árusítgatás persze elrontja a paya külső képét –ahogy az előzőnél is, odapakolnak mindenhová: csecsebecsék, bóvlik, bigyók, gagyik-, de szerencsére bent már nyugisabb a hangulat. Itt inkább a helyi zarándokoknak esünk áldozatául: többtucat csoportkép készül, amelyben mi vagyunk a főalakok amint éppen nagy barátsággal átkaroljuk őket, kezeket fogunk, vagy csak éppen meredten állunk tíz másik meredt helyi társaságában.

Ahogy sok másik, ez a sztúpa is használatos jelenleg, így a praktikum itt is elég rendesen az esztétikum rovására megy: például a belső világításhoz –pár szál villanykörtéhez- a vastag, fekete kábelek összevissza kanyarognak, lógnak, gubancolódnak és látványosan van kihúzva egy jó vastag kábel a nagy Buddha szobrokhoz is, hogy a fejük körül villódzó sziporkafényekhez meglegyen az áram. A fő sztupa melletti kisebb építmények tetejére felbuherált villanykörtéhez is minden elrejtés nélkül vezet a villanydrót, a kapcsolója pedig pont egy kisebb Buddha-szobor feje fölött van: kissé be kell nyúlni a szobor mögé, közben megkapaszkodni Buddha szent karjában, hogy be ne billenjünk a szobor mögé és máris ég a lámpa, mint a képregényekben, ha az illetőnek remek gondolata támad. A helyi látogatók nem nagyon vigyáznak a tisztaságra: szemetek szétdobálva, műanyag zacskók szanaszéjjel, kajamaradványok. De persze csak mezítláb, szigorúan, mert szent a hely!

Pedig ez a payát is a legszebbek között tartják nyilván itt Baganban. Egy 1975-ös földrengés alaposan adott neki, de azóta rendbe hozták, de szerencsére nem az a salamon töke ragyogású, hanem beleillik a többi itteni sztúpa közé, bár ez nem a leggyakoribb vöröstéglás, hanem fehér kövekből épül. Ahogy már írtam, ez közelről inkább vajfehér, vagy inkább beszürkült piszkosfehér. De ez pont így jó és remekül kijön a színi kontraszt a világos falak és a kifejezetten befeketedett tornyok között, legtetején pedig ott az aranyozott kupola. Kívül a falon, kis fülkékben, bemélyedésekben Buddhák ücsörögnek, sarkokon jókora sárkányok ülnek őrt. Távolabbról egy sorktornyos várkastélynak látszik.

Belül is nagyon dekoratív részei vannak: a fehér falakon sztupa-formájú relifek lágy barna színekkel kidekorálva, festmények Buddha életének eseményeiről, a bagani hétköznapokról és különféle szimbolikus történetek, állat testű vagy fejű emberek ábrázolásaival. Itt már látszik, hogy nemrég lett restaurálva, de ízlésesen és színekben is mértéktartóan nyúltak a dolgokhoz. A központi részben négy nagy Buddha szobor néz a fő égtájak felé, az általunk is ismert Buddha a három Buddha-elődjével: Kassapa, Gotama, Konagamana, Kakusantha. A szobrok fele 900 éves, a másik fele elpusztult és csak pótolták. Különbség nincs: egyformán csillognak-villognak az aranyborításukkal, de szerencsére a gyengébb világításnak, nem olyan durván.

Már bejártunk a payát és éppen kívülről kerülgetjük, amikor egy pasi mellénk keveredik és valamit árul, de nem akarunk venni. Ilyenkor a kereskedői marketingfogás a személyes megközelítés: na, honnan jöttünk? Ösztönösen mondjuk (meg persze udvariasan is, mert szépen kérdezték), hogy Hungary, pedig tegnap már megegyeztünk, hogy Banglades. A pasinak persze lövése sincs erről az országról, hát egyszerűsítünk és szinte egyszerre vágjuk ki az újabb választ: Bangaldes. És be is jön, a faszi ezt már érti, sőt vissza is kérdez, de bólint és el is tűnik. No, ez bejött, korábban kellett volna kitalálni. De alig megyünk pár métert újra itt van, lohol utánunk és valamit lobogtat a kezében: egy bankjegyet, valami helyi pénz de nem ismerjük milyen címlet, mert a helyi írásjelekkel nem vagyunk otthonos viszonyban és számokat meg nem látunk ezen az oldalán. De azt mondja a pasi, hogy mennyi dollárt ér ez meg nekem. Nekem, miért? Erre azt mondja, hogy ezt én otthon használhatom, ő meg nem. Jézus, mi ez, megfordítom a bankjegyet, hát ott már olvasható egy 10 –es szám, meg az a szöveg, hogy Central Bank of Bangladesh! Eccer hazudunk, akkor is ráfaragunk. Rohadt nehezen vágtuk ki magunkat, de kivágtuk.

Ha az ember a bagani templomok között mászkál, a legtöbb helyről látható egy mindegyiknél monumentálisabb, többemeletes sztúpa, a Thatbyinnyu Pahto. Mi is látjuk, megnézzük közelről is. Ez a templom sem az itt általános téglavörös épület. Azon pár darab közé tartozik –mint az előző-, amelyik fehér kőből készült és ez is sok helyen patinásan besötétedett. Ez volt a bagani aranykor utoljára épült pagodája, éppen a mongolok megérkezte előtt fejezték be. 61 méteres magasságával most is kitűnik a többi közül, de a több emeletes épületre manapság már tilos felmenni. Kívül a falban itt is kis fülkék, bennük aranyozott Buddhákkal, belül színes ábrázolásokkal díszített falak. A Buddha szobrok előtt hívek imádkoznak, füstölők, gyertyák teszik misztikussá a képet. A színeket annak idején úgy csinálták, hogy -mivel akkoriban nem lehetett leugorni egy kis temperáért a dekorációs boltba-, az agyagos földből a sárga színt, színes ércekből a zöldet és más színt, a pirosat pedig állati vérből állították elő.

Megnézünk még egy pár templomot majd lemegyünk a Bupaya templomhoz, amit egyből az Ayeyarwady folyó mellett építettek fel. Egyike Bagan legöregebb sztupáinak, egyes feltételezések szerint már 850 –ben is állt. Az 1975-ös földrengés teljesen lerombolta, de a folyóba belezuhant építőköveit kiemelték és gyakorlatilag teljesen helyreállították az épületet. A stílusa hasonló a már látottakéhoz –nem is írok részletesen, de feltétlenül megnézendő, amihez az itt majdnem Velencei-tó szélességűre növekedett folyó egyedi háttért ad. A túloldal a párás levegő miatt szinte csak jelképesen látható.

Ezután megint vissza kocsikázunk a terület belsejébe. Autózunk is, de gyakrabban inkább sétálunk a vörös-poros dűlőúton, rugdossuk a göröngyöket és a megkeményedett bivalyszart: a területen több marhacsorda is legelészik, nem túl népesek, legfeljebb 10 – 20 állatból áll egy kontingens. Némelyek mellett kutyás pásztorok bandukolnak, de vannak teljesen önjáró egységek is. Nagyon lényeges, hogy itt nemcsak a romokat érdemes megnézni, mert maga a terület is nagyon látványos és jó mászkálni, lődörögni a kanyargós földutakon, a bokros, trópusi növények között. Körülöttünk a zöld növényzetből, az embermagasságúra megnőtt sűrű füvek közül mindenfelé vöröstéglás sztúpák csúcsai emelkednek ki. Annyi van belőlük, hogy bármerre is nézünk, közel-távol nagyjából 50 - 80 darabot biztosan meg tudnánk számolni. A romok közül egyesekhez kis dűlőutak is vezetnek, de olyan sok út nem lehet, ahány paya van: sok kisebb épülethez éppen csak olyan széles a csapás, amin egy ember szűken elfér. Az ember odaballag, körülnéz, élvezi a látványt aztán tovább bandukol néhány métert, tízmétert a következő kis építményig, felmászik az építményeket körülvevő teraszokra, benézeget a boltíves bejárókon, riasztgatja a falakon napozó gyíkokat. Bokrok is vannak, magas fű is van, de sok fa alapvetőleg nincs a területen. Jól mutat, ezen a sík vidéken, ahogy a nagyobb payákat sokszor 20 –30 méter magas pálmafák is övezik. Tetszik.

(Ahogy az ember nézeget, megint csak az jut az eszébe, hogy a bagani királyság fénykorában, úgy 1000 évvel ezelőtt, mennyi energia ment arra, hogy vallásos épületek ezrei jöjjenek létre, és mint közgazdaságilag „improduktív beruházások”, ezek a pénzek és munkaerők biztos hogy fordulhattak volna olyan dolgokra is, amelyek az e földi lét elviselésének jobbá tételét szolgálhatták volna -ahogy manapság ez a sok aranyozás is az életszínvonal rovására megy. És ahogy a kambodzsai Angkor is addig csinálgatta a templomok sokaságát, míg bele nem rokkant és valamelyik kevésbé spirituális lélekkel rendelkező szomszédja le nem rohanta és pusztította el, itt is a sok kegyhely építésére való koncentrálás legyengítette Bagan hatalmát és el is pusztult a hely. (Ezért nem ugyanaz, hogy állami pénzből mi épül: színház, vagy autósztráda, vagy netán azoknak az étterme, fürdője és egyebe –ha egyáltalán épül, vagy csak a pénzt teszik zsebre-, akik ott díszpintyegnek mögöttünk politikai rendezvényeken a szónoki emelvényen.)

A nagyobb épületek között külön megemlítem még a Sulamani paya-t, amiben egy jókora Buddha szobor áll, amire sárkány vigyáz. A sárkány ábrázolása jelen esetben nem csupán szimbolikus. A történet szerint Buddha egyszer egy olyan hegységen utazott keresztül, ahol egy sárkány lakott és nem tetszett neki Buddháék megjelenése. Buddha egyik tanítványa ugyan elővarázsolt egy még hatalmasabb sárkányt, de végül Buddha a szeretetével lecsillapította a kedélyeket. Erre utal az, hogy a szobor-sárkány lihegősre nyitott szájából egy kankalin-szerű virág lóg ki. Kábé olyan, mint mikor egy kócos gyerekpulikutya nagy lelkesen beleharap a tavaszi mezőbe és most lelkesen várja hogy megdicsérje a gazdi, de igazából nem tudja, mint is kezdjen a szájába akadt pitypanggal.

Az ember hiába is tagadná, nem lehet reggeltől estig egyfolytában sztupákat nézni, meg álmélkodni a megmunkálásokon, a festményeken, a szobrokon és az építészeti megoldásokon, hanem kifejezetten jólesik egy kicsit kódorogni is közöttük –annyira közel vannak egymáshoz. Amúgy is szívesen sétálgatunk, Win-t tehát itt magára hagyjuk, hogy majd visszajövünk. Nem sokkal eltávolodva a Sulamani payától egy félig romos de nagyon rusztikus falmaradvány tűnik fel. Kissé odébb komótosan haladó és közben legelésző tehéncsorda, mögöttük pedig a sztupák: nagyon jó fotótéma. A falat jobbára már benőtte a növényzet, előtte pár méterrel pedig egy teljesen áthatolhatatlan ingoványszerű rész van, de egy kis ügyeskedéssel egy darabig azért be lehetne jutni, mert alig pár lépésre csak a földes úttól vagy egy kis rész, amire oda lehetne állni és akkor tök úgy festene a dolog, mintha benn lennék a susnyákos kellős közepében, és remek fénykép készülhetne.

Zsombornak persze esze ágában sincs ilyen kétes helyekre bemászni –elég volt neki a kígyó még az utazás elején, de nincs probléma: itt mászkálnak ökrök, tehenek is, ha az ember megfelelően hangosan, dobogva és megfontoltan közlekedik mint egy bivaly, ha van is itt kígyó, elhúzza a csíkot –ez a kígyók természetrajza, legalább az a logikus, hogy így legyen, vagy még inkább: lövésem sincs az egészről, de én így gondolom. Ennek jegyében Zsombor kezébe nyomom a fényképezőt és szépen be is lépkedek, jó erőteljesen be is hatolok a kis tisztásra, illetve majdnem. Mert ez a kígyós számításom teljesen bevált, ugyanis tényleg volt ott kígyó, el is akarta húzni a csíkot, csakhogy nem tőlem menekülve hanem egyenesen felém: eddig valahol napozhatott a fal környékén, és engem meghallva a feltételezéseknek megfelelően szépen haza akart pucolni. A baj csak ott volt, hogy a lakhelye az az ingoványos rész lehetett, ahová haladva pont keresztezte egymást az utunk. Jézus Szent Ereje!

Férfiasan bevallom, baromira beszartam, amikor a lábamtól alig 40 centiméterre egy kígyó háromszögleű feje tűnt elő a bozótból, totálisan ott, ahová akövetkező pillanatban léptem volna. Én megdermedtem de Zsombor sem bírt mozdulni kezében a fényképezőgéppel, hogy gyorsan megörökítse az apucija életének utolsó perceit. De a kígyó másként döntött –talán nem ítélt veszélyesek magára nézve- és tőlem elfordulva folytatta az útját és becsúszott a dágványos részbe. Egészben nem is láttam, milyen hosszú a dög, csak amikor a feje már eltűnt a redvásban és a teste csak úgy jött még utána hosszan: méter körüli lehetett, barnás, csillogó testű. Ahogy eltűnt végre én megfordultam és nagy bátran hanyatt homlok kifelé az útra ahol Zsombor még mindég dermedten állt, kezében a fényképezővel.

Hát ez meleg volt.

De az ember hamar magához tér és hogy így megúsztam a dolgot kurva bátor is lettem, meg egyben rohadt zaklatott is és hogy lányos zavaromat oldjam, pár követ nagysietve még belevágtam a bokrok közé, hogy ami kígyó van, az mozduljon, vagy dögöljön…, aztán szépen visszamásztam az előző tisztás részhez –Zsombor az eset óta még szólni sem tudott, de most kitör, hogy most aztán tökéletesen hülye vagyok és ebben neki teljesen igaza is van-, de csakazért is elkészíttettem magamról azt a fotót, mert az ember azért ember nempediglen oktalan állat, merthogy az ember legyen következetes. (Szép példája ennek a nemolyrég Indiában elhunyt D. Jaggaiah nevű földműves esete, akinek a halálát történetesen a házikészítésű szesz okozta. E szomorú eseményt követően a gyászszertartáson a résztvevők a hagyományok szerint ittak az elvesztett falubéli emlékére –a házigazda időnek előtti elhunyta okából marad még az üvegekben és mindezek eredőjeként tíz gyászoló is életét vesztette ugyanattól a szesztől -közöttük az elhunyt négy családtagja.)

De én a fényképen mosolygok erősen mint akit b.szni visznek, és laza is vagyok mint egy marék zizi, aztán pedig menekülünk mindketten, pontosabban Vitéz S. E főhadnagy: „Hogyan győztem le Bükksütty község külterületén a vörös bolsevik hordát én meg a legényem, majdnem” emlékirataiból merített szóhasználattal: rugalmasan elszakadtunk, taktikai visszavonulást hajtottunk végre, a továbbiakban mélységben védekeztünk, arcvonal kiegyenlítést hajtottunk végre, megrövidítettük a frontot. Szóval: fejvesztve pucoltunk. A szívem közben pedig még jódarabig dupla fordulaton, jólbeszartam, nemmondom.

A tegnapi nap kiderült, hogy beengednek a templomokba rövid nadrágban is, ezáltal én ma rövidnadrágban voltam (Zsombor az óvatos: hosszú gatyában), ezt az öltözetet azonnal átértékelem, és gyorsan hazahúzunk hosszú nadrágot venni. (A hosszú nadrág azért jó, mert ha a kígyó nem érzi magát nagyon veszélyben, akkor csak legfeljebb feléd kap, és ha hosszú nadrág van rajtad, akkor lehet, hogy csak azt éri el. Rövid nadrágban pedig biztosan téged, és itt nincs szérum sehol sem. Írtam már: Myanmarban van a legtöbb halálos kígyómarás a világon, és Bagan környéke kifejezetten kígyós.

Hazaérve a recepciósnak elmondtam a történetet, ő beírja a noteszembe a kígyófajta nevét: „Lin Mwe”, és azt mondja, (Áder János mélylírájával szólva: íly szavak szöktek ki foga kerítésén), hogy nagy mázlim van, mert ez a fajta is halálosan mar ugyan, de nem annyira agresszív, úgy is mondhatja, hogy kifejezetten friendly. Mert itt van még a kobra, de avval nemigen kerülsz kontaktusba, mert az sziszeg ha valaki közeledik, tehát csak nem lépek rá, de az igazán veszélyes, az egy tíz–harminc centis, vékonyka kis kígyó, szürke vagy fekete, az aztán se nem friendly sem nem higgadt, és ha azzal futok így össze, akkor baj van. (Big problem). Megnyugtat, hogy a bozótosban vagy a fűben úgysem veszem észre, de ha gondolom, nézegessek fel a fákra, ott esetleg láthatok ilyet. De ha ott látok, akkor ne izguljak, mert az ott is marad, ellentétben azokkal, amiket nem látok meg a fűben, mert az aztán nekem jön. Köszönöm a tájékoztatást, és ennyi ismeret meg találkozás a kígyókkal elég is volt mára, holnapra, meg talán még az elkövetkező 20 évre is.

Persze, azért visszamegyünk még követ nézni, de előtte bekapunk valami kaját (az étterem, a kaják, a grátisz gyümölcstál, a sörök, valamint az árak változatlanok), majd csobbanunk is egyet a medencében. Itt új vendégekbe botlunk; róluk csak annyit, hogy bizonyára ki vannak tiltva a saját hazájukból, esztétikai alapon. De a toleráns Kelet Ázsia mindent elvisel. Valamennyire tisztában lehetnek az előnytelen megjelenésükkel és az egyik pasit láthatólag zavarja, hogy a hasa legkevésbé sem kockás, mert leginkább kocka, vagy még inkább hordó, ezért megpróbál mérsékelten levegőt venni és beszívva tartani az egészet, hátha attól kisebb lesz, de ez reménytelen vállalkozás még rövid távon is, nemhogy még. Szegény, ott fuldoklik a parton.

Én medencében lubickolva nyugtatom a kígyó-zaklatta idegeimet, de ráérek és el is gondolkozom, hogyan s’ miként lehetne segíteni rajta és eszembe is jut az idea: ha damillal jó szorosan körbe-körbe tekergetnénk, mármint horizontálisan, a kockahas fele meglenne: be lenne csíkozva. És itt a nagy agyi brillancia, hogyan oldjuk meg vertikálisan, hogyan legyen ezek után a csíkozott pacalból kockahas? Hát úgy, hogy a pasi a foga közé szorítaná egy másik damil egyik végét, a másik végét pedig például ráköthetnénk a lábujjára, befeszítené és máris kialakult a négyzetháló. Jó, jó, húzni kell erősen, de a szépségért szenvedni kell, hogy előálljanak a rows and columns, ahogy a számítógépen ki van írva azon a nyelven, amin elég rosszul értek, sajnos.

Ellenben kicsi a világ! Írtam már a két cseh srácról, akiket már kétszer is láttunk és legutóbb egy helyi buszról szálltak le még Madalay környékén, hát most itt vannak, összes csomagjukkal: egy-egy kis hátizsák, legfeljebb 15 liter körül, benne max. pár pólónak, meg egy fogkefének hely. A lényeg pedig rá van kötve az egyikre: egy háncsokból, növényszárakból fonott kis labdaszerűség, amivel lábtengózni szoktak a helyiek. Nem színezik a pakolást a fiúk.

Holnap meg kell venni az ajándékokat az otthoniaknak. Nyaung U faluban van egy piac, mindenféle turistás marhaság is kapható, aminek az otthoniak nagyon örülnek: pólók, faragások, bronz csengettyűk, arra kanyarodunk. Bemegyünk Win-nal: hát zárva. És azért van zárva, mert azt árusok körmenetre készülnek: hosszú sorban állnak egymás után a triciklik, és rájuk van összevissza fel akasztgatva, feltornyozva vagy éppen csörömpölve fellógatva az oldalán az az áru, amivel az adott boltos foglalkozik. A körmenet így ugyan nem annyira fennkölt mint nálunk odahaza, és például a színét sem látom benne menetelni élpolitikusoknak (ezeknek a díszpintyeknek az egyik fele korábban a mélyvallásosságról közismert Magyar Szocialista Munkáspárt reprezentánsa volt, a másik fele pedig még a 90’-es években a „Csuhások, kifelé!” invitációval kedveskedett az egyházaknak, de aztán nyomtak annyi közpénzt oda, hogy kegyesen megbocsátódott eme botlás), de a demonstráció itt jóval praktikusabb: a felvonulás végeztével ezeket a holmikat odaadják a szerzeteseknek. Tehát emiatt ma nincs piac de holnap se lesz, mert akkor valamilyen hold lesz: most nem tudom, hogy vagy teljes, vagy fél, vagy negyed vagy esetleg semmilyen hold sem (de az is lehet, hogy talán háromnegyed-alá vagy kegyelem-kettes), de az biztos, hogy valami lesz és ami lesz, azt nagyon meg kell ünnepelni, mert nem volt elég a néhány nappal ezelőtti háromnapos ereszd el a hajam, még amikor Mandalay-ban voltunk.

Sajnos nincs időnk megvárni a dolgok kijegecesedését (pedig egy kis jegec, az bizony nagyon kéne), de nem baj, van bolt a romok körül is és nyitva is lesz –nyugta meg Win. Holnap majd ott bevásárolunk, most pedig elmegyünk naplementézni. A helyszín a Mingala Zedi. Ez is egy jó kilátó, de építészetileg nem lóg ki a többi épület közük: kicsit talán csúcsosabb és kicsit később épült, mint a többi: 1274-ben, egyike az utolsóknak a mongol invázió előtt. Ez emeleteken körbesétálva sok életképet véstek a falra: elefántok viaskodnak (az egyik éppen fejre van állva, a másik pedig elégedetten emeli az ormányát), gyümölcsfák alatt leányzók üldögélnek, szerzetes magyaráz valamit a pár hívőnek, félmeztelen lányok táncikálnak –szóval van itt minden. A képek olyan kerámia anyaggal voltak bevonva, ami leginkább a pécsi Zsolnai gyár eozin-os kerámiáira hasonlít. Alaposan ki van már fakulva és ahol a máz lepattogzott, alóla a vörös kerámia alapszín látszik ki. Nagyon jó ez a két szín együtt: egy halvány kék és egy fakó barnás-vörös.

A mai nap Zsombor – a tegnapi estéhez képest- lényegesen jobban érezte magát, de ennek ellenére estefelé megint felmegy a láza, 37,8 fokra. Rubophen tabletta majd egy óra múlva újabb hőmérőzés: 38,0, szépen emelkedik, a fene egye meg. A torokfájás elmúlt, de a fiú az este javarészét a klotyón tölti: mi a csudát ehetett, hiszen elég egyformákat kajáltunk. De azért elmegyünk vacsizni, mert azt muszály és ilyenkor remek lehetőségek adódnak arra, hogy a szegény beteg életét még jobban keserítsem: csak főtt rizst kap, meg hozzá zöld teával is keserítem az életét, ami –mint már többször írtam-, minden étkezőhelyen kint van az asztalon. Itt is: műanyag kancsó rejti e nemes italt, amire az idők során rárakódott patina ölesnek írható le legprecízebben. Hozzá nem értő ember persze egyszerűen koszosnak vélné.

A vacsora után az egész este fél óránként mérem Zsombor lázát: ez a módszer kifárasztja a lázat és elveszi az alany kedvét a betegeskedéstől. Be is jön: fél tízre már csak 37,2 C, és most már hagyom szegényt aludni. De hogy eszébe ne jusson lázasnak lenni az éjszaka beígérem, hogy ha még egyszer 37,5 C fölött lesz, végbélben is tartunk egy kontroll lázmérést. Pszichikailag kell úrrá lenni a betegségen. És ha egyszer úrrá leszünk, többet soha nem adjuk ki a kezünkből!, ahogy ennek a receptjét a „magyar nép nemzeti orvosa”, a polgári oldalba frissen betagozott SS tiszt-imitátor, világosan megfogalmazta: „Ha négy évre nyerni tudnánk, és utána mondjuk az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának, húsz évre minden megoldódna." Ez aztán egy vídiakemény bejelentés, úgy vágja hátba a demokráciát, mint ligeti kurvát a körhinta.

Amúgy remek egy ember ez a nemzeti bohócdoktor: a Vezénylő Tábornok Úr kiváló érzékkel megtalálta azt a kulcsembert, akire egymagában rá lehet bízni a választások elvesztését (eddig ez a feladat a kipróbált Kövér László privilégiuma volt); úgy hallottam, hogy a szocik lovas-szobrot akarnak neki emeltetni, de nem mondom, meg is dolgozott érte, és ami jár, az jár.

November 5. Péntek

Reggel Zsombor már csak 37 C körüli hőemelkedéssel, de elég rossz közérzettel ébred: a lázat levertük, a gyomor problémákat a Reasec-kel úgy-ahogy lerendeztük, de most újra a torka fáj. Ez talán a tegnap délután miatt van; még tegnap a medencénél sem volt sokat, inkább visszament heverni a légkondi alá a hűvös szobában. Nincs kedve mozogni így abban maradunk, hogy inkább egyedül megyek megvenni a szuvenírokat. (Addig is míg távol leszek, ne jácc a légkondival és csak keveset reinkarnálj. Ha jó leszel, hozok neked nyalogatni albán tokhalpasztát sok kecsöppel, hogy erős legyél megint és elbírd tépni a WC papírt, akár a perforált rész mellett is. Szia.)

A szuvenír vásárlási akció keretében pólók lettek véve a kiskorúbb hozzátartozóknak, a hátukon feliratok, hogy Myanmar, meg ilyesmi –nagyon mennek ezek otthon; a vietnámi-zászlós pólóval a kisebbik gyerek majdnem önkényuralmi jelképekkel valósított meg súlyos szabálysértést vagy talán állam ellenes szervezkedést is, nem tudom, mert tanárerők azon rugóztak, hogy a vörös mezőben legelésző sárga ötágú csillag (ilyen a vietnámi zászló) megvalósítja-e ugyanazt a csúnyaságot, amit például bármilyen mezőben a vörös csillag.

Vettem lakkból készült poháralátéteket –piszkos drágán kezdik árulni, aztán persze legfeljebb mennek és az ötödéért simán megvehetők, a már említett Myanmar-os pólókat –gyártják Thaiföldön-, meg mindenféle bronzdolgokat is veszek: egy 20 cm átmérőjű gongot 25 dollárért akarnak adni mert antik (a francokat az), én csak bólintok rá és teszem félre, mellé még egy csomó csengettyűt, kicsiket és elég nagyokat is és újabb bronzállatokat is felhalmozok, majd egy kis beszélgetés után cakk-pakk18 dollár lesz a vége a teljes számlának. Nem kell szívbajozni. Amúgy is, ezeknél a turistás boltoknál az ár meghatározása úgy történik, hogy a főnök a hasára üt és mond egy számot: erről az árképzésről persze nem ír Samuelson. Az eladó végül szépen mindent összecsomagolt, takaros kis pakk lett, „Jó utat” -mondta végül és csak befelé zokogott.

Hazamegyek és szerencsére Zsombor is jobban van már. Mivel pont a hotel mellett kezdődnek a romok –a legközelebbi csak pár percre-, kisétálunk és mászkálunk még egy jó nagyot. Ezek a sztúpák nem túl magasak és lényegében senki nem is látogatja őket, csak ha éppen összevissza kódorog, mint most mi. Az elég romos talapzatukra ugyan fel lehet mászni, de jobbára be sem lehet menni, vagy csak kicsit de azt is elkerüljük, mivel itt már tényleg alig fordul meg valaki, így a kígyóknak remek napozós és lakóhely lehet. Most már óvatosak vagyunk. De nagyon érdemes ez a mászkálás, és ha nem is kizárólag a különleges sztúpák, hanem az egész környék kinézete miatt: maga táj a remek, és benne ezekkel az 1000 éves épületekkel. Mozgás tényleg alig: a pár szélesebb földúton néha elteker egy-egy helyi paraszt bringával, fején szalmakalap, ott-ott néhány tehénből, vagy népesebb, fehér testű, fekete fejű birkákból álló csorda lépeget lassan, eszegetve a füvet és nagyon nagy a nyugalom.

Bagan a maga komplexitásában remek: kiváló látványt nyújtanak a nagyobb sztúpák, de a növényzet és a kicsi sablon-építmények tömege adja köréjük magát az alaphangulatot. Nem is lehetne eldönteni, mi miatt érdemes felkeresni ezt a helyet: az egyedi épületek, vagy a sokezer apróbbak miatt? Így, együtt az igazi, nem is teszünk különbséget, egyebek között ez is megkülönböztet bennünket például a Bayer Zsolt, panelproli szakértőtől, akinek bizony nem mindegy: „Inkább hatezer szoci, mint egy büdös SZDSZ-es”- vélekedett egy nyilvános lakossági fórumon. És az Úristen kegyes az ő Kicsiny Birkáihoz, mert lám, a kérése meghallgatásra talált: ahogy elnézem a 2006-os választások végeredményét, tényleg összejött pluszba az a párezer szoci, bár nem hiszem, hogy pontosan így gondolta a dolgot.

Pár órás bóklászás után visszamegyünk a hotelbe és egy jó nagyot úszunk is: aki kitalálta a medencét a 37 celziuszban, az bizony nem volt nagyon ostoba ember.

Este naplementézés. A szokásos remek látvány. És egyben elvileg a búcsúest is: holnap indulunk visszafelé, Yangonba. Két nap alatt érünk majd le, egyszer meg is alszunk, és biztosan látunk még egy csomó jó dolgot út közben, de ezek már a kifutó részei ennek a körútnak: holnapután ilyenkor már bőven a reptéren kell lennünk, hogy visszarepüljünk Bangkokba. Thaiföldön kimegyünk még néhány napra szigetezni valahová, levezetésképpen, ami biztos jó lesz, de Myanmar, a látnivalóival együtt igazából ezennel befejeződött.

November 6. Szombat

Indulunk vissza Yangonba. Ahogy már írtam, az utazás most is két napig tart majd de nem azon az úton megyünk, amin jöttünk: felfelé az 1. számú főút kiváló burkolatát élvezhettük magunk alatt, most a 2. számút élvezhetjük: Win szerint nagy különbség eleinte nem lesz, de a holnapi napon, a Yangonba bevezető rész már sokkal jobb. Ma a terv szerint megtesszünk a nagyobb részt, úgy 400 km-t Pyay városáig, holnap pedig egy jó 200 kilométeres szakaszt, de nem baj, mindenképpen oda kell érnünk a repülőgép késő délutáni indulásáig. És a közlekedéssel, és a járművel bármikor történhet valami zűr, úgyhogy dolgozzunk csak szépen rátartással.

Ennek az utazásnak az indulási hely elérésén túl inkább az út közbeni nézelődés lesz a célja: bambulás menet közben kifele. 7 óra után indulunk, ahogy süket sofőréknél szokásos, jó darabig erőteljes indexelés is segíti a haladást, míg Win nagy nehezen észreveszi a villogását és egy elégedett mosollyal az ajakán végre kikapcsolja.

9 óra környékén egy benzinkútnál naftát vételezünk: én fotókat készítek annak ellenére, hogy nagyon tiltakoznak, és megpróbálják eltakarni a kezükkel a kamerát, de én ügyesebb vagyok Amikor tovább megyünk a motor iszonyúkat durrog. Ez most vagy gyújtás probléma, vagy amilyen benzint tankolt abban van valami ügyesség, de szerencsére a kezdeti 5 percenkénti bekövetkezés szépen ritkul félórásig. Gőzöm sincs arról, hogy Win egyáltalán észleli-e. Minden esetre már ő is szívesen lenne otthon: egy–egy jobb szakaszon felnyomja 90-re is a sebességet mire a kocsi minden eresztékében recseg-ropog, az a csoda, hogy egyáltalán még egyben van. Én meg legyezek a szeme előtt, hogy lassabban. Az út egy sávos, viszonylag tűrhető, forgalom gyakorlatilag nincs. Egy buddhista szerzeteseket szállító szakadt teherautó akad az utunkba és éppen egy útdíjfizetési pontnál. Az ellenőrök intenek, hogy nem kell fizetni, mehetnek a buddhisták, mire Win rájuk tapad és ő is int, hogy ő is buddhista aki hozzájuk tartozik és mire észbe kapnának az őrök, máris elpucol fizetés nélkül. Ilyen cseleknél nagyon elégedetten tud nézni egy darabig.

Mi is hasonló elégedettséggel nézegetünk, de mi a tájat, ami nagyjából olyan, mint volt észak felé haladtunkban is. Út szélén kolduló szerzetesek igyekeznek libasorban, munkások mennek, vállukon átvetett bambusz rudakon kosarakat, termékeket szállítanak. Meg akkumlátort: a kis üzletek világítása aksiról működik, gondolom tölteni viszik valahová. Vízhordó asszonyok mennek kettesével, hármasával, fejükön a vizesbödön, az út mellett pocsolyaszerű képződmények bivallyal, kacsákkal, az iszapban kotorászó helyiekkel.

Áthajtunk egy nagyobb folyó feletti hídon. (Eddig is voltak ilyesmik, de kisebbek. Különbség nem nagyon van, sőt a kisebb hidak még jobb állapotúak. Ez a híd is egy acélszerkezet vázra felhalmozott hulladékfából áll, de elég látványos konstrukció; deszkák, hogy szét ne csússzanak dróttal, vaskapcsokkal, kábeldarabokkal vannak összegányolva, úgyhogy csak óvatosan araszolunk át rajta. A folyón túl az eddigi sík vidék dombossá válik, a dombokon mindenfelé „bólogató” olajkutak: itt még a gyarmati időkben is komoly formában folyt az olajkitermelés. Több folyómeder mellett is elmegyünk. Szinte mindegyik teljesen, vagy alaposan ki van száradva, de a nyomokból látható, hogy ha esik, van itt víz dögivel. Áthajtunk egy jó széles, de teljesen kiszáradt medren is: az út egyenesen bele visz, és a túloldalán folytatódik, tehát ez rendben van így, de mi lehet itt, ha ebben víz is van? –kérdezem én Win-t, amikor lépésben döcögünk át a poros folyómedren. Hát az van, mondja Win, hogy monszun időszakban ez az út nemigen járható (a 2-es főút!), monszunon kívül ha mégiscsak esik egy jókora eső (mert esik), akkor az van, hogy várni kell pár napot a továbbhaladással, míg lemegy a víz. Node ottmarad a sár. Ennek kapcsán itt, a folyó mellett élő népek nagyon gazdagok (-így a Win-), mert abból élnek, hogy ökreikkel átrángatják a sáron a járműveket, és ebből búsás haszonra tesznek szert. (Lehet, hogy repülni gyorsabb, de egy csomó ilyen apróságot nem láttunk volna. Megéri ez a két nap plussz.)

Dél környékén egy készülő új útra hajtunk fel: a terep már el van egyengetve, láthatólag normális, kétsávos út lesz, de szilárd burkolatnak még nyoma sincs, sőt még gépek sem állnak hogy elkezdjék az asztfaltozást: ha ez egy darabig még így marad, a következő eső jól szétvágja majd a dolgot, de jelenleg még sima, jó. Win ismét nekiereszti és most hagyom tombolni, ha kicsúszunk, legfeljebb kiszaladunk a pampákra, és ott se fa, se árok. Zsombor nem örül –Szíriában sem volt se árok se fa, aztán mégiscsak meghaltak ott egy páran. De itt semmiféle forgalom sincs, nincs minek nekimenni, meg jól lehet látni is. Szinte már élvezem Win változatlan stílusát mert ezen a sima földúton jókat lehet kicsúszni, amikor a padlógáz után a kanyar közepén hirtelen rááll fékre. De nem is baj, ha belehúzunk, mert az eddig eltelt 5 óra alatt megtettünk 150 kilométert és hátravan még 250 a mai napból. Tehát eddig a viszonylag közlekedhető úton sem bírtunk átlag 30 kilométeres sebességnél többet menni, mert ahol rossz volt, ott aztán csak lépésben lehetett. Egy faluban megállunk enni egyet: Win nem mulasztja azonnal az asztalra tetetni a lime-os hagymakarikákat. Végzünk, újból lóra. Az út ezek után egységesen rossz, de nincsenek benne katasztrofálisan elhanyagolt szakaszok, így fél ötre be is érünk Pyay városába.

Pyay-ban csak azért állunk meg, mert egy nap alatt nem tudtunk volna eljutni Yangonig, pihenő, hasonlóan mint az 1-es úton volt Toungoo-ban. Ez a város nagyobbnak tűnik és van egy paya, a Shwesandaw Paya ami arról nevezetes, hogy itt van Buddha néhány hajszála és ennek örömére építettek ide egy nagy Buddha szobrot is; „ten-storey Buddha” –látványilag nem sokkal durvább, mint egy választási twenty-storey Gurcsány-poszter, és ahová lifttel lehet felmenni, mint ahogyan a Gyurcsány füléhez is. A Buddha szobor ott magaslik a város felett –nem csoda, hogy magaslik, errefelé még mutatóban sincs tízemeletes épület, ráadásul ezt is egy dombra építették, mint például Yangonban a Swedagon-t. Előre bejelentem mindenkinek, lehűtendő a felfokozott várakozásokat: ennél többet nem is írok róla, mert mi is beértük a távoli látványával. Láttunk már annyi payá-t, hogy pont elég is volt.

Behajtunk keményen a városba. Myanmar nem a kapkodós stílusáról mutatkozott be eddig sem minekünk, de Pyay még ezen is túltesz, legalább is így első látásra. Leglátványosabban a bringások. Tök le vannak lassulva, tekerik nagy komóttal, tekeregnek jobbra-balra az út közepén arra kalkulálva, hogy legfeljebb egy hasonló sebességű bringás lehet mögöttük. De jövünk mi, Winnel, és harsona dudaszóval. Amire persze nem reagálnak. De logikus: ha nincs forgalom, minek készüljenek fel rá? Hogy ezt egy mindennapos gyakorlati példával megvilágítsam: például a nyuszik számára sem bír gyakorlati vonatkozással hogy a fénynek van sebessége, mivel ahhoz, hogy még idejében elpucoljanak, lényegtelen az időkülönbség, ami az erdő szélén a farkas tényleges megjelenése és a farkasról a nyúlpajtás szemébe beérkező fény között van, de vagy kihaltak volna, vagy felfedezték volna a relativitás elméletet, ha a farkas a fény sebességével közlekedne. (Einstein, szegény meg sehol se lenne.) De Pyay-ban még az Euklidesz-i geometria is bőven sok, kivéve ebből a Win mostani rajtaütésszerű megérkezését (és kivéve persze a gyevi bírót, mert az Mátyás király óta mindenből ki kell venni, tudjuk).

A Win által javasolt GH egyből a bevezető út mellett van, szocreál, egyemeletes lepusztult betonkocka, de a személyzet kedves, a szoba meg olyan, amilyen: egyszerű, de normális, légkondi, fürdőszoba, 15 dollár. Az emeleten egy hosszú folyosóról nyílik szépen egymás mellett vagy 16- 20 szoba, kizárólag helyiekkel megrakva.. Az egység neve Smile Motel, az LP nem írja, pedig nem egy mai darab. Nincs vele zűr, egyből fel is rántunk magunkhoz néhány butéliát, hogy amíg lecuccolunk, oldódjunk mielőtt felkeresnénk e világvárosban a „busy downtown”-t (Win meghatározása).

A busy downtown felkeresésére a sötétedés után kerítünk sort. Hátunk mögött ott van a hallgatag de csak nyolcemeletes Drugics a létrájával -bocs, nem, hanem a szintén hallgatag de tízemeletes Buddha a liftjével, szépen kivilágítva, fehér test, bíbor köpeny, piros ajakak: érezzük is a hátunkon az örökkévalóságba meredő tekintetének a súlyát, miközben a mi tekintetünk itt a mindennapok földhözragadt porában étkező helyiség vonatkozásában pásztáz. Nincs is mesze egy szép kerthelyiség, az asztalokon gyertyák égnek, néhány TV is ki van téve a placcra. Valami sportműsor megy, de számomra a sport annál a kérdésnél kezd érdekes lenni, hogy vajon hogyan a fenében tud egy darab súlyemelő sportember vizeletében egyszerre kétfajta DNS is benne lenni, plusz egy kósza Viagra maradvány is, amit ráadásul az egyik kísérő szed. (Mert ugyebár megyünk külföldre EB-zni és csak elugrunk má’ a görög kurváknak megmutatni a magyar virtust ahol aztán nagy lenne a blama, ha végül nem állna fel a cerka –ezért a Viagra. No, és hogy mégse menjünk hiába államköltségen a görögbe, csak összehugyozunk páran, nagy testvériesen egy pár deci anabolikus szteroidokat is a sportolósi fiúknak, ha már emelgetik azokat a fene nagy súlyokat, szegények.)

A kerthelyiség csábító, de ha már kihagytuk a sokemeletes Buddhát, nézzünk várost előtte. Elég hamar beérkezünk a centrumba, ami egy tér, a téren egy lovasszobor felék nézve, előre szegez éppen a kardjával: ő a Bogyoke vitéz, ki más, tökig bearanyozva, sőt még azon túl is. Tetszetős egy darab.

A centrum ezen kívül semmi más, mint néhány bolt, pont olyanok, amikkel eddig is találkoztunk, kínai áruk tonnaszám és már fordulnánk is vissza a kerthelyiségbe, amikor a végzet közbeszól, pontosabban szemünkbe ötöltet egy beszédes ábrát egy helyiség fölött, amire rája vagyon festve egy szép csendélet, amelyen éppen egy sárgás, kissé habozó folyadék ömölik egy pohárba. Aki ezt félreértené és azt hinné, hogy vizeletleadás folyik itt nagy tételben, hát nem (pontosabban nem direkt, hanem csak vese-áttételesen), mert oda van írva az is, hogy Myanmar Beer. Semmi flanc, de asztalok vannak, lerogyunk az első sorba, középre, cégreklámnak. A hely tehát nem flancos, de a kiszolgálás, az már igen! A csapolt söröket alátéttel hozzák ki (az alátét ugyan csak egy szál WC papír, de mi tudjuk, hogy ez itt a szalvéta), lesik a mozdulatainkat. Amikor Zsombor rágyújtana már repül is a péncérfiú a gyufával, aztán parázson sült csirkedarabokat válogathatunk, amit előtte szezámmagos, szója pácos lében érleltek… Remek. (Madárinfluenza –ugyan! a disznótartók találták ki az egészet, hogy tüsszögjön már a csirke is, hamár a disznó pestises, a marhának meg szivacsos az agya, mint annak az illetőnek, aki a Gyurcsány könnyfakasztóan lírai beszédeit írja.

A sör meg olyan, mint eddig, továbbra sem egy Smädny Mnich Svetlé Pivo (Najtazsim hriechom je nepit’ dobré pivo! Na zdravie!) de azért nagyon megteszi, főként miután közös ismerősöm, Dréher Antal is hiányával tüntet, kényszerűleg, de már nem sokáig.

Jó a hely, neve nincs, de felismerhető és ott van a tértől nem messze, a Bogyoke lovának a segge néz feléje, ami nem túl szép dolog, de nem lehet mindenkinek két feje, még a Bogyoke lovának sem. Eszegetünk, sörözgetünk, és közben szokásunk szerint kockajátékokat is űzünk, ami szintén nagy közönségsikert vonz maga után. Ámde esemény áll be: Zsombornak a pincér diszkréten egy kis levélkét hoz, diszkérten, mint egykoron pihegő keblű úriasszonyoknak hoztak titkon a cselédlányok a snájdig huszárkapitányoktól vagy amiket szerelemtől elbódult, sóvárgó jogászhallgatók csúsztattak lopva az imakönyvek sárguló lapjai közé és amiket aztán eme úrhölgyek remegő kézzel rejtének krizantén és violaszirmok közé, hogy bús őszi estéken majdan elővegyék, és újra elolvassák ama fiatalság ellobbant virágára emlékezvén… Szóval, summa-summárum: a Zsombor levelet kapott. (A Nyilasnak pakkja gyütt.)

Zsombor a kis félbehajtott papírt felfokozott várakozással hajtotta szét (én úgy tettem mintha, és csak a szemem sarkából: ki a bánat irogat itt leveleket, megint valami begerjedt travi, mint Bangkokban pár éve?). A levél csak egy kérdés: „Where are you from?” Minek ezt levelezni, de mindegy, Zsombor ráírja, hogy Hungary és a pincér eltűnik a válasszal, azóta sem tudjuk, ki küldte. Zsombor valamelyik hölgyben reménykedik, akik az étterem belsőbb részein foglalatoskodnak; ki mosogat, ki csirkét vág, ki pedig a klotyót tisztogatja, de mindegy: nő. Én nem kívánom leverni Zsombor fejéről a glóriát, de szerintem maga a pincér gyerek lobbant lángra, de mivel nem tapasztalt semmi bíztatót a személye irányába, inkább ejtette a dolgot. Vagy kellett neki a gyűjteményébe, milyen nemzetközi közönség keresi fel eme restauranciát.

Egy távolsági busz áll meg az étteremtől nem messze, Yangonból jön, nem az a teljesen lepukkant fajta –érdekes lenne megtudni, mikor indult el onnan. A helyiek mellett két francia srác is lekászálódik róla meg egy szem, az öltözete alapján valószínűleg Bangkokból hozott thai csaj (TGF= thai girl friend), ami dicsérendően költségtakarékos és egyben kielégítő felállás: a nő sem unatkozik, biztos ki lesz elégítve is és csak fele annyiba kerül. Kis beszélgetés, szállást kérdeznek, mi mondunk, de sokallják a 15 dollárt így martalékául esnek az ugrásra kész helyieknek.

Win is feltűnik –nem kellett sokat mászkálnia, hogy ebben a busy downtown-ban megtaláljon minket, a második kocsma előterében. Win azt kéri, írjunk neki be az emlékkönyvébe, hogy mutogathassa majd reklám céljából más elszánt utazóknak. Megígérjük és bele is írunk, angolul is, magyarul is, dicsérjük ahogy csak kell, meg ahogy tényleg komolyan is gondoljuk, hogy kedves, meg szolgálatkész, meg mindent megmutatott, meg remek szállásokat szerzett, de egy témát nem túlzottan bontunk ki, a vezetési stílusát: good and safe driver, pont, mert ami igaz, igaz: csak elhozott minket végig ezen az úton, rendben, és legyen valami meglepetés az utókornak is. Amúgy is, legutóbb és emlékkönyvbe H. Katinak írtam az érzelmeimről valamint szerelmünk tárgyi beteljesülésének részleteiről, de ez még általános iskolában volt egy fékeveszett kakaós zsúron, és azt is kitépették vele az édes szülei. (Mi még itt azon is gondolkoztunk, hogy németül is beleírunk, de csak annyit, hogy Win tud jó, echte deutsche wurst-ot szerezni, mert ha megkérdezik esetleg majd tőle, úgyis mindenre rábólint, mert nem hallja, és hagy szívjanak a svábok –de végül ejtjük az ötletet, pedig szerintem nem volt rossz éca.)

Közben persze nem áll meg az élet, és mivel úgy döntünk, hogy ez a búcsúest –holnap este elméletileg már Bangkokban kell lennünk, hogy elérjük az esti repcsit- folyamatosan haladva szépen átrendezzük az asztalt: ha egy közeli fotót készítenénk, ahol nem látszanak Kelet-Ázsia jellegzetes környezetének jegyei, Németország, Oktoberfest sem szégyenkezhetne a megüresedett korsó felhozatalban. És nem viszik el a kiürült darabokat, hagy díszelegjenek szépen, bár ennek következtében már nincs nagyon hol gurítani a kockát –mi ennek tudjuk be, hogy dobás közben folytonosan kipotyognak a kezünkből és kotorászhatunk utánuk az asztal alatt. A játék így sajnos veszít a korábbi lendületéből, mondhatnám kissé szaggatottá válik, de halad, és ez a fontos, hogy halaggyunk. (Hogy merre, az egy idő után már részletkérdés.) És közben persze elmés csevelyek is folynak; talán jól jellemzi a kialakult helyzet, hogy témaként az is felvetődik, hogy vajon milyen lehet a vagina ízű sör és ezt az opciót sem mulasztjuk el alaposan körüljárni.

Míg itt folyik sör, előttünk az utcán folyik az élet. Mivel az általunk bemutatott mutatványoknak számos nézője akad a helyi járókelők karából, pont előttünk cövekel le egy triciklis lottóárus, aki talán üzletileg úgy ítéli meg, hogy a forgandó szerencsét jelképező kockázás sorsjegyek vételére buzdítja a népeket. Kis magnójából ezerrel löki a zenét, amely jellegében egyáltalán nem a helyi zenei világot tükrözi, hanem kifejezetten dallamos, például olyan, ami Horvátországban is honos. Leszolmizálni most nem fogom, de ha valakit közelebbről is érdekel, hát például Zlatko Pejakovic, Miroslav Skoro, vagy Oliver Dragojevic előadásában, olyan ez is. (Vagy talán a Goran Karan?)

Amit még beírok a füzetembe az az, hogy egy fiatal lány tűnik ki a minket bámuló népségből. Itt minden nőnek nagyjából egyforma stílusban van a haja (hosszan leengedve), de ennek rövidre van vágva és pont olyan, mint a Zalatnay Cininek, amikor a 70’-es években még énekléssel kereste a kenyerét, nempedig zacskóragasztással, mint manapság.

Az estéről még feljegyzésre méltónak ítélem meg, hogy a piszoár felett három dülledt szemű gekkó lebzsel –viccezhetnék, hogy nem akarnak hinni a szemüknek-, de ehhez több mondanivalóm most sincs, és az egésznek amúgy sincs jelentősége, bár ez nem feltétlenül meghatározó, mint ahogy erre egy naggyűlésen a főszónok lobogó fáklyaként rávilágított: „Kedves Barátaim, ne féljünk kimondani, azért még nem kell keresni az értelmet a paradicsomlevesben, mert betűtészta van benne.” (Juj-jujj-jujj, de durva; a színpad elé kivezényelt polgári óvodások egyik fele a megváltást hozó ciánkáliért eseng, a másik végső erejével a kanalába dől.)

Ellenben van valami, amiről ott egy szót sem írtam fel a jegyzeteibe, és nem ok nélkül: ha véletlenül a hatóság elveszi a füzetemet, nem kell erről találniuk semmit sem. Ugyanis egy huszonvalahány éves, kifejezetten jó arcú fiú telepszik oda mellénk. Eleinte kicsit úgy tesz, mintha a kockajáték szabályai érdekelné, de pillanatokon belül a katonai diktatúrára tereli a szót, és nemigen kíméli. Miután a három hét alatt ezt a témát Win is erősen kerülte –és mi sem forszíroztuk- most elsőre nem is tudom, hogy a srác komolyan beszél, vagy pedig provokátor –de olyan tisztességes arcú a fiú, hogy ebben erősen kételkedem. Angolul is tűrhetően adja elő magát, elmondja hol lakik, mi a foglalkozása –nem gond ez, kérdezem, nem hallja meg más, amit te most előadsz, nem lesz ebből kellemetlenséged? Á- mondja, itt senki sem ér olyan szinten angolul, hogy megértse; hát én ebben erősen kételkedem. De azt mondja, hogy a civil besúgók felismerhetők, mivel szolgálataikért cipőt is kapnak, méghozzá egyformát és elég valakinek a lábára nézni és már tudják is, hányadán állnak vele. (Itt amúgy az emberek 90 %-a gumi strandpapucsban csoszog, és egy cipő amúgy is feltűnő, főként ha kincstári.) Elmondja, mennyire szeretne világot látni, de nem lehet utazni, és sorolja a diktatúra egyéb ügyeit: szinte ugyanazok, amiket nekem is volt módom jó sokáig élvezni a Kádár rendszerben. Elég sokáig hallgatjuk de inkább passzívak vagyunk, mintsem aktívak. Szokatlan volt ez a nagy kitárulkozás, bár lehet, hogy csak mesélni akart nekünk, hogy tudjuk meg, mi van a felszín alatt. Azzal válunk el, hogy a hosszú szovjet elnyomás diktatúra után nálunk is meg történt a változás, és kicsit most már itt is mintha enyhülne a helyzet.

Hazaevickélünk de ha már fő csapásként kimaradt a kerthelyiséges étterem, hát ím, nem az utunkba esik éppen? De igen, így még ott is letolunk egy gyűszűt nagysietve –nem ragozom, jól alszunk az éjjel, és még újsághír sem lesz belőlünk: „Nyárád polgármestere berúgott, majd ököllel arcon vágta a hatvan éves plébánost. Amíg a rendőrökre vártak, a polgármester megbotlott a lépcsőn és eltörte a lábát.”

November 7. Vasárnap

Ma van november 7.: éjjen a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme!, amiben egyetlen érdekes az volt, hogy októberben történt és annak ellenére novemberben volt rá az Éjjjen!!; de jókat is szórakoztam a sok hülye beszéden. (De kellemetlenségem is volt egyszer belőle, mert a munkahelyemen le kellett vonulni a nagyterembe ünnepelni, szépen felöltözve. Én szépen fel is öltöztem, mert az ünnep az ünnep, de úgy ítéltem meg -amúgy teljesen helyénvalón-, hogy van szék, ülünk, úgyis csak deréktól felfelé látszunk, ezért a munkahelyi rövidszárú farmeremben és a hozzá pásszintott standpapucsomban osontam le a lépcsőn + felül az ízléses lila zakó, meg a fehéring, és persze az a szép nyakkendő is, a pálmafákkal. A munkahely amúgy elég feszes volt alakilag, de mivel rajtam kívül más nem bírta betölteni a sok kiműveltnek a gépébe a tetriszt meg a pásziánszot, ezért megtartottak; bár amikor így, az ünnepi hangulatú slattyogásom közben pont beleütköztem a teljes vezetői garnitúrába, plusz a drága elvtársakba a pártközpontból, az enyéim porokért nyúltak, a párt káderek pedig azt hitték, hogy újra kitört az ’56 és halomra lesznek lőve. A haszna az egésznek annyi volt, hogy a főnökömet baromira lecseszték, engem pedig azonnal levettek a Párt utánpótlási tervéből amivel sok mellébeszélést takarítottunk meg egymásnak. Ezzel különben nem hivalkodni akartam csak jelezni: nem volt kötelező belépni a Pártba, de keményen meg kellett dolgozni érte, mármint hogy ne kelljen.

Aztán pedig megdőlt a rendszer, pedig amit nagyon szeretek az az ünneplés, meg a felvonulás, meg a harcias szónoklatok, meg a derék régi kommunisták a dísztribünön. De szerencsére újra van ilyesmi, és én ott is vagyok minden fidesz–polgári körös megmozduláson a többi régi elvtársakkal együtt, mert a víz nem válik vérré. Éjjen a Szűrös Mátyás!

Bár a tegnap esti elszunnyadásunkkal hiba nem volt, ma hajnalra kiderült, hogy a motelt nem nevezhetnénk méltán a nyugalom szigetének. Úgy hajnali 5 óra környékén oltári ajtócsapkodás, egy kisgyerek éktelenül bömböl, kísérőként élénk diskurzusok, gondolom a gyereknevelés aktuális kérdéseiről, majd valaki erőteljesen a kőpadlóhoz vert valamit, de nem egy gyereket, talán inkább egy pléh lavórt, ami hosszan gurgulázik végig a folyósón, mígsem végigpattogva a lépcsőn lehull a földszintre, ahol kong még egy jó nagyot azután elhallgat. Ráadásul elég aggódva ébredek mert tartok a tegnap esti ereszd el a hajam utóhatásaitól, de a vizezett csapolt sörnek számos előnye van, többek között a másnaposság és a fejfájás elkerülése. Zsombor kárörvendőn kérdezget is ezirányban –kétségtelenül, megalapozottan-, de hiába: én mint a makk.

Csomagolgatunk, elpakoljuk a tegnap este jelentős szerzeményét is, egy Myanmar Beer feliratú hamutartót: tündérszép ormótlan műanyag sokkhatás, de Manadalay óta fáj egy ilyenre fogam, és a tegnapi tulaj meghallgatta erre irányuló kérésemet –így nem kellett ellopnom, bár fel voltam erre is teljesen készülve. (Zsombor is: le nem vette a szemét a kezemről, nehogy.)

A kajánál a felszolgáló lány kérdezi, hogy kérek-e reggelire motorokat (Would like motors?), minek kérnék? de Zsombor szerint igazából „more toast” volt a kérdés, az meg jöhet, persze, beszéjj értelmesen, ne motyogj. Jó meleg van, izzadunk pedig csak fél nyolc van.

Nyolc után pár perccel indulunk tovább, az út meglepően jó, alig valami kátyú, mintha nem is itt lennénk –klasszisokkal jobb, mint eddig valaha is volt. Simán beérünk időben Yangonba, ha ez így marad. Az út környezete is rendezett, a fák törzse fehérre festve. Win megint megpróbálkozik gyorsabban menni, de nem engedem, mert az utolsó kilométereken már tényleg nem akarok semmi zűrt, és hiába a jó út, a szélén összevissza kavarognak a bringások, triciklisek és a gyalogosok. Bár Winnel ezek nem egy súlycsoportú ellenfelek és ezt ő jól is tudja.

A jó útnak köszönhetően nagyban folyik a rizs-szárítás, ahogy már eddig is sokszor láttuk és ezt is kerülgetni kell. A helyiek nagy zsákokban hozzák a rizst, kiterítik az út jó felét elfoglalva vele és fagereblyékkel forgatják, hogy egyenletesen száradjon napon. (Egyszer hivatalos voltam egy napkollektorokkal működő terményszárító ünnepélyes megnyitására. Amint ott álldogálunk meghatva a magyar ugarból szárba szökkent high tech mellett, egy helyi paraszt bácsi megfogja kezem és azt mondja nagy bizalmasan: Látom, maga egy tanult ember, hát mondja meg, nem egy marhaság az egész? Mert amikor süt a nap kérem, a termény megszárad amúgy is, ha pedig nem süt, ez a hóbelevanc sem működik.) Itt ilyen felvetés nincs, meg high tech sincs, de nap, meg meleg, az van dögivel. Meg jobbra-balra síkság és rizsföldek, hogy legyen utánpótlás.

Erre a szép útra nem is engedik rá a bivalykordékat, ökrösszekereket: párhuzamosan mellette külön földút van, nagy port felverve azon közlekednek. És a környező táj sem más: a földutak mellett dágványok, a dágványokban cölöpökre vert házak, a házak alatt fekete disznók hemperegnek, mögöttük bedőlt kerítéssel körülvett kertféle baromfiakkal és persze mindenfelé szemét, hulladék.

Délben már csak 80 km-re vagyunk Yangontól, nagyon ráérünk, meg is állunk egy út széli, jó szakadt helyen kajálni. A kaja remek és itt a szokásos nekünk kijáró hagyma-lime mellé kapunk még savanyított erőspaprikát és fokhagymát is. Ha valakire ezek után rálehelünk, annak vége és ha még úgy is adódna, célszerű csókcsatákat is elkerülni egy darabig.

Egyre több a helyi busz a jól láthatóan kisiparban szegycselt karosszériájával, ecsettel nagyjából lemázolva zöldre. Pick-up-ok is sűrűbben tűnnek fel sőt itt már kalauz is van: ő is ott csimpaszkodik a többiekkel kívülről, de a nyakában valami táskaszerű utal a magas hivatására. Beérünk Yangonban de most már nem vacakolunk a várossal, egyből a reptérre megyünk, ahová fél kettő körül meg is érkezünk. Win-től szépen elbúcsúzunk, megkapja a hátralevő 300 dollárt és odaadjuk neki a maradék köteg kyat-okat –kilóra megvan, bár gőzöm sincs, hogy értékre mennyi lehet, de a három hetes költekezés után is maradt még bőven a beváltott 500 dollárból –ráadásul sok templomnál dollárral kellett fizetnünk. De nem baj, ami maradt, nem veszett kárba, megkapta a Win.

A repcsi este háromnegyed nyolckor indul, tehát úgy 6 óra múlva, lássuk van-e korábbi. És van: háromnegyed hatkor is indul egy, tehát nyerhetnénk két órát, de hát át kéne csekkolni a jegyet. Próbálkozok hivatalosnak tűnő személyiségeket megnyerni az ügynek, de meglehetősen leszarnak, mindenki mond valamit, eltűnik és aztán többet sosem látjuk. A reptéri váróterem amúgy pont úgy néz ki, mintha egy leharcolt vasúti pályaudvari váró lenne, mindenféle lepattogzott festékű ajtók nyílnak ismeretlen helyekre; mindenesetre a belépni tilos jel és az angol felirat ott van mindegyiken. A leginkább használtnak tűnő mögött feltételezem az állomásfőnököt és a váltókezelő főbaktert tehát rájuk rontok és el is találtam: sikerült betörnöm a reptéri agyközpontba, ahol néhány officér és négy-öt lődörgő nő testesíti meg a légiforgalmi főhatóságot. Igazából nem is lepődnek meg az érkeztemen és amikor megkérdezem, hogy a kezemben levő jeggyel elrepülhetnék-e a korábbi járattal, misem természetesebb kézmozdulattal mutatják, hogy csak rajta, ők nem gördítenek akadályt. Lesz hely? –így én. Lesz –így ők. Ne írjunk valamit rá ezügyben a jegyre? – így én. Ne –így ők. Mivel látom, hogy a számítógépeik (összesen kettő darab az egész irodában, az is valami ősrégi) be sincsenek kapcsolva, úgy ítélem, meg, hogy vagy lesz hely, vagy nem –majd meglátjuk, ha odaérünk a becsekkoláshoz.

Kimegyek, mondom Zsombornak a jó hírt, de nincs elragadtatva, azt kérdezi, hogy ez a korábbi egy thai gép lesz, vagy a velük kooperációban repülő helyi légitársaságé. Most már tudom a járást, visszamegyek, megkérdezem, hát a srác gyanúja beigazolódott, valóban myanmari lesz a gép, nem thai. Hát pedig arra ő fel nem ül, nem ok nélkül van rá hely, biztosan mindenki inkább a későbbi thai géppel akar utazni –véli. Hát jó, igaza van, maradjunk. Azon a plusz két órán már nem múlik.

Mint felfedeztük, ezzel a körülöttünk levő luxussal mi a nemzetközi váróterem vendégszeretetét élvezhetjük, de minden további nélkül átcsámboroghatunk a helyi váróba, ami aztán tényleg olyan, mint egy helyi váró: a kettő közötti lengőajtó mellett ülő őrszem ránk se hederít, pedig többször is átmegyünk, lévén a mi várónkban a 0,33 –as dobozos sör 5 dollár, a helyi érdekű váróteremben pedig 2 dollár. Sörözgetünk, olvasgatunk, nézzük melyik légitársaságoknak van kint a táblájuk, hát tényleg szép a mezőny, a többségéről még nem is hallottam, de például itt repül a világhírű Bangladesh Air is.

A váróteremben egyre szaporodnak az utasok. Indiába készül egy gép, valami komoly delegáció utazik, mert kint van a helyi TV is –valami elképesztő amatőr kamerával, talán nagykazettás VHS, nekem is volt ilyen úgy 15 évvel ezelőtt, de arra nem volt ráfestve, hogy valamilyen TV. A delegáció csoportképbe rendeződik, én ott osonkodok a háttérben, hogy hátha egy fehérember emelné a színvonalat és egyben Zsombor le is fényképezhetne engem mint delegáció, vagy legalább integethetnék egyet az otthoniaknak a TV-n keresztül, hogy szia anya, jól vagyunk, ettünk kolbászt meg voltunk moziban, de ezek rátartiak, nem olyanok mint eddig mindenki, és nem vesznek be a csapatba. Nem baj, nem is akarok most Indiába repülni, oldják meg nélkülem a problémájukat, ha tudják. Jellemző különben, hogy amikor a delegáció belépett és főként amikor felálltak a protokoll fényképhez, minden helyi tisztes távolságra elhúzódott tőlük, de a kutya sem szólt rám, hogy mit csámborog egy szakadt, rövidgatyás fehérember, kezében egy sörös dobozzal a hivatalosok előtt, mögött, között. Állati kíváncsi lettem volna a másnapi újságokra, vagy az esti TV híradóra, mert hogy szerepelek benne, mint egy Rejtélyes Snájdig Sportember, az biztos.

Ahogy mászkálok át az akciós sörökért látom, hogy a helyi váróterem is telik szépen. A repülés itt sem hétköznapi dolog, mindenki nagyon csinos, szépen fel van öltözve és extra mennyiségű sarat kennek magukra, szépészeti okokból. Arcuk teljesen a fülük hegyéig, a karjuk, és ami a lábukból kilátszik, az is. Láttunk már eddig is elég összehomokozott arcot de ami most is elő van adva, az tényleg nem mindennapi. Legfőképpen a gyerekekkel van rettentően kicseszve etéren, de hát ilyen az élet: a szülő arra van genetikailag kódolva, hogy a gyerekkor se legyen olyan fényes. Zsombor helyeslően bólogat. (Amúgy Zsombor is nézett egyszer így ki, amikor a haverja, a Karcsi úgy döntött egy bájos délután -óvoda felső csoport-, a csendespihenő után (kezeket a takaró fölé, ne játssz a fütyiddel!), hogy megeteti vele a homokozót, beleértve ebbe a kis-szitát, meg a pogácsaformát is.)

Végre elkövetkezik a becsekkolás ideje, kipengetjük a 10 dollár/fő kilépési illetéket, így mi biztosan elérjük a gépet, nem úgy mint az a nagyképű angol pasas, aki úgy érezte helyénvalónak, hogy a különben is elég gyomorbajos határőr tisztet a nyugati kultúra fölényével felvértezett nyegle stílusban megpróbálja meggyőzni arról, hogy erről a 10 dollárról eddig nem volt szó, és hiába van kiírva egy táblára szépen, hogy mégiscsak, ő ezt nem tartja jogosnak. Nagy a vita, de még én is, aki a meggyőző erőmet elsősorban a retorika harcmezején érzem megfelelőnek, arra a véleményre jutok, hogy jelen esetben fizetnie kéne a pasinak ráadásul nagyon gyorsan, elkerülendő a kétséges kimenetelű kézitusát. A tiszt becsületére legyen mondva, elég higgadtan tűri az ipse félreérthetetlenül lekezelő modorát, meg azt, hogy feltartja a sort, de végül rámordul, hogy álljon azonnal a sor végére: ott azok vannak, akik helyfoglalás nélkül próbálnak még ma eljutni Bangkokba, de ez a gép tényleg tele van. Ahogy végül végignéztem a felszálláskor az utasokat, az ürge szépen le is maradt, leülhet a sarokba a gondolkozó kisszékbe, mi is lehetett a prücök.

A biztonsági intézkedések szokványosak, némi átvilágítás és kész, de a helyieket jóval tüzetesebben nézegetik. Valószínűleg Myanmar nem szerepel a gépeltérítők fő csapásán, bár ahol erős a diktatúra, onnan a menekülők nemegyszer megpróbálnak így is kijutni –ilyen esetek a nagyvilágban inkább régebben fordultak elő, manapság ugyebár a vallási köntösben jelentkező terrorizmusnak van szezonja, amiben –már elnézést- az iszlám viszi a prímet, hiszen mit is mond az Írás: "Amaz én ellenségeimet is, kik nem akarták, hogy én õ rajtok uralkodjam, hozzátok ide, és öljétek meg elõttem!" Hop-hop, bocs, eltévesztettem, ezt speciál nem a Korán mondja, hanem személyesen Jézus Krisztus! Aki nem hiszi, olvassa el Lukács evangéliumában (19,27), úgyhogy sokat mi sem vethetünk az iszlám szemére, mármint teoretikusan… De azért a Korán sem teljesen békés: „Ha tehát a szent hónapok letelnek, akkor öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek õket. Fogjátok el õket! Ostromoljátok meg õket! Állítsatok nekik csapdát az összes leshelyrõl!” (Korán 9,5) Nesze neked, jobbról, balról. Ehhez képest Buddha Szent Szandáljának Szent Nyoma mégiscsak békésebb.

A vámos pasinak nagyon teszik az a bronz oroszlánom, mit helyhiány miatt kénytelenek voltunk a kézipoggyászba tenni, a röntgen után szétbontatja zsákot, kiveteti, forgatja, nézi az alján az öntési lukat: remélem nincs benne kábszer, mert ennek következményeire igen szigorú táblák hívják fel a figyelmet nem egy helyen a reptéren. De nincs, vagy ha van, nem találja meg. Mindamellett rettentően sajnálkozik, sóhajtozik és ezerrel sorryzik, hogy a kishátizsák szétpakoltatása miatt nekünk kellemtelenséget okozott és millió bocsánat –és néz ránk sajnálkozó, együttérző mosollyal, hogy lám, neki sem könnyű. Tényleg udvarias volt a faszi, de ezt mi is viszonozzuk: miközben megpróbálunk mindent úgy–ahogy a helyére visszagyömöszölni, kellemesen elcsevegünk vele mind az oroszlánokról, úgy az egyebekről e téma kapcsolódási horizontján. Kölcsönös búcsúintegetésekkel távozunk.

Az alig egy órás repcsiút minden zökkenő nélkül lezajlott és miután átállítottuk az óráinkat –ahogy már írtam, Thaiföldön fél órával több van-, éjszaka háromnegyed tizenegykor le is szállunk Bangkokban. Az itt megszokott extra mértékű fülledt párásságban a reptéri hőmérő 29 fokot mutat –majdnem éjfélkor!. A szegény Myanmar után elképesztő az a látvány, ahogy kiérünk a reptér elé; míg ott autó alig, itt a reptér előtt vagy 50 legújabb, bérelhető Mercedes sorakozik gyönyörűen kiglancolva csillogva az esti fényekben. És hát persze, a szokásos forgalom.

Vasárnap, éppen éjfél előtt bezuhanni a Khao San road-ra elég durva dolog. Mindenki teljesen be van lőve, és rohadtul kell iparkodnod, hogy ezt a hosszú órák alatt megalapozott tetszetős végeredményt intenzív belehúzással megközelíthesd. Mivel vasárnap van, ilyenkor van a szokásos heti takarítás: gyalogrendőrökkel, rendőrmotorosokkal megerősítve tisztítókocsik, utcaseprők indulnak az utca egyik végéről és ilyenkor menekül minden mozgósütödés, banános palacsintás, hajbefonó, és persze a sok ruha és csecsebecse árus. Ennek jegyében éppen hogy csak el tudunk kapni egy sikátorba behúzódott ürgétől egy banános palacsintát, pedig elég éhesek vagyunk. De egy jó édes palacsinta annyira el tudja venni az éhséget, hogy éppen elég is, nincs más hátra, italok után kell nézni. Szerencsére az egyik sikátorban az étteremben akciós a sör, kettőt fizetsz, hármat kapsz: ezt a számtanpéldát kicsit megismételjük a boldog megérkezésre, és már alszunk is mint a gép.

Ja, a szállás! A reptéri busz épp a Khao San végén áll meg, pontosabban kicsit feljebb, és ott van egyből egy GH, a nevét nem tudom, de pont ott. Invitálnak is, menjünk oda, talán 500 baht volt kettőnkre, ami elviselhető, lássuk. Hát csak addig voltunk nekik fontosak, amíg be tudtak rángatni a recepcióhoz, utána egy unott ürge gyalogoltatott velünk vagy három emeletet a hátikkal, és egy elég gyenge szobát mutatott, amiben egy franciaágy volt. Ezt már ismerjük, baromira lejt befelé, és ha az ember nem éppen a friss szerelmével érkezik, hanem nyugodtan akar aludni, ez erre nem az ideális. Pedig erre direkt rákérdeztünk a recepciónál, de a srác úgy tesz, mintha most hallaná először, na nem baj, elég fáradtak vagyunk, de legalább adjon még egy plusz lepedőt, takarónak, mert abból is csak egy van. Hát az bizony plusz költségeket fog jelenteni –így pasi. Én erre két dolgot kaptam fel: a vizet és a csomagokat és pár perc múlva már le is cuccoltunk egy másik GH-ban –a Khao San környékén ilyet találni nem művészet. Ezzel most már tényszerűen is véget ért a myanmari túránk.

És a többi napok így teltek:

Másnap busszal lementünk Rayongba, onnan hajóval Ko Samet szigetére, egy bungalóba a víztől néhány méterre, ahol négy napot töltöttünk azzal, hogy lógattunk vízbe, amink volt, baromi jó kajákat ettünk, kockáztunk, olvasgattunk és nem kíméltük a söröket sem, váltig. Különösebb esemény nem történt velünk: Zsombor –hiába pofáztam rongyosra a szám- az első nap szarrá égette magát a napon, pedig csak a vízben üldögélt néhány órát és egyedüli foglalatossága az volt, hogy amikor a hullám félpercenként képentörölte, egy üdvözült elmebeteg mosolyával tuckolta ki a vizet a szeméből és várta a következő hullámot, ami majd újra képenvágja –a második nap ezáltal szigorú szobafogság volt: sóhajtozás és kenegetés, meg Panthenol. (Nem állítom, hogy látom a jövendőt, de bizonyos dolgokat intuitíve megérzek, teszemazt erre a végkifejletre is lett volna egy fogadásom.)

Abban az öbölben, ahol a bungalónk volt, rajtunk kívül csak két 50 év körüli német pasi volt, az egy szem TGF (thai girl friend)-jükkel: a pasik napközben az árnyékban aludtak, miközben a nőjük a helyi vendéglős nőkkel beszélgetett, délután az ürgék magukhoz tértek, felváltva bevitték a bungalóba a nőt és megdugták, majd hármasban felkerekedtek ,barátságosan integetek nekünk és elsétáltak a kb. 30 méterre levő étterembe, ettek, jól berúgtak majd nyugovóra tértek. A nő egy kapa hangot nem beszélt se németül, se angolul –angolul a németek sem-, de amikor az ember látta őket az étterem teraszán együtt üldögélni –a terasz képletesen értendő: 10 méterre a tengertől volt néhány pálma, az alá kitettek asztalokat és székeket és ez volt az étterem meg a terasz is egyben-, szóval az édeshármasuk békés és harmonikus látványa nemigen használt a törvényes házasság intézményének népszerűsítésére.

Az étteremnek volt egy kis termetű kutyája, kinézetileg a South Park rajzfimsorozatban szereplő Kalap Úr tökéletes mása, akit élelmezésileg felkaroltunk és ezért cserébe egy óvatlan pillanatban megette a kockáinkat is, de ennek ellenére csak elnézően mosolyogtunk: ez valamit visszatükröz a sziget feszített életstílusából.

Én unalmamban orrba-szájba videóztam: most visszanézve a felvételeket egy árva szem embert nem találok rajta: az éttermet és a bungalókat egy 5 - 8 fős család üzemeltette, de ebben a kis öbölben levő 20 – 30 bungalóban tényleg nem volt az előbb említetteken kívül senki sem.

Leteltek a napok, visszahajóztunk a szárazföldre majd a szokásos minibusszal visszamentünk Bangkokba, 300 baht-ért kivettünk egy kis szobát a Khao San-on, hogy valahová lepakoljuk a hátikat –a repcsi hajnalban indult, aludni majd ráérünk akkor-, este Zsombor kívánságára (aznap volt a névnapja és ezt kérte) felelevenítettük, hogyan is zajlik egy „pinpong show” („Pó apó: Indokinában söröztem” szépirodalmi remekben erről is nyilatkozom), aztán megalkudtunk egy taxissal, hogy hajnalban, amikor már nem megy a reptéri busz, 250 bahtért kivisz minket a reptérre (a busz amúgy kettőnkre 200 baht), és életem egyik legnyugisabb repülőútján –feküdtem, aludtam, heverésztem a középső üléssoron az egész úton, annyira üres volt a gép- simán hazaértünk. A repülés alatt Zsombor sem unatkozott: rajtunk kívül volt még egy magyar srác a gépen, aki 2 hónapig mászkált Nepálban, egyedül: kissé ki volt éhezve a magyar szóra. Fényképeket mutogatott, élményekről beszélt és azoknak, akik csak szervezett úton tudják elképzelni a külföldet: hát ez a fiú tök egyedül indult útnak, és ráadásul most járt először Ázsiában.

Miközben heverésztem kényelmesen a repcsi középső ülésein, azon gondolkoztam hogy milyen is volt ez az egy hónap. Hogy baromi jó, az nem kérdés. Ady Endre Párizsról írt így: „Utolszor még a csöndben megáldom, Hogy vagy és hogy nekem is voltál…”. (Azért ennyire nem vagyok lírai: biztos volt valami a kávéban.)

De mielőtt még teljesen elvinne a nosztalgia: voltak hiányérzeteim is. Tényleg nagyon sok mindent láttunk, és ehhez nagyon jól jött az is, hogy nem repültünk, hanem a pocsék útjaikon rázódva közben nézelődtünk –fölülről csak térkép e táj is-, de a kocsizás miatt csak felszínesen tudtunk közelebb kerülni ezekhez az emberekhez. Láttuk őket élni, útépítésen, kereskedésekben, vendéglátóhelyeken dolgozni, ültünk velük egy csónakban, kompon vagy kocsmában, ott voltunk az ünnepségeiken, ettük az ételeiket és még nagyon sok mindent, amiről egy csoportos turista nem is álmodhat, de nagyon az az érzésem, hogy rettentő keveset láttunk igazából belőlük. Vonatozni kellett volna, felülni a 20 cm széles üléseikre a rozoga buszaikon és ha lerobban, hátizsáknak támaszkodva kellett volna várni órákat és nézni rizsföldeken slattyogó bivalyokat amíg a sofőr megreparálja, le kellett volna dőlnünk egy hegyi törzs „hosszú ház”-ában éjszakára, és még nagyon sok mindent, amihez jóval több idő kellett volna. De most erre futotta: sok élményre meg ezekre a hiányérzetekre. Na, majd legközelebb két hónapra, minimum.

A sok gagyival (és az egyéb, értékesebb csempészett cuccal) nagy örömöket okoztunk szeretteinknek, és máig is élünk, ha nem haltunk és holnap legyünk a Ti vendégeitek.

(Sör legyen!)

Nagyon élvezetes volt, köszönöm szépen!

Halleluja! Pó apó írásai ismét olvashatóak. Jöhet a következő!

Van olyan weboldal, ahol esetleg a fotókat is megnézhetnénk?

Nagyon jó olvasni az írásaidat, de sokszor jó lenne fotókkal illusztrálni.

Nagyon köszönöm!

Fotók sajnos nincsenek, mert csak most nemrég kezdtem digire fényképezni. De a neten nagyon sok van, nézz csak körül.

Köszi!

Kerestem, találtam.

Teljesen más így, hogy láttam képeken is olyan helyeket, amelyekről írsz.

Hogy őszinte legyek,igazán nem gondoltam, hogy ilyen hangulatos helyek vannak Ázsiában.

Haho!

Ma kaptam az "otthonmaradó" barátnőmtől egy sörözős könyvet. Újra olvasva a kalandokat bizos fogok találni újdonságot! Saját kalandjaimat is feleleveníti, mivet azonos az utat jártam be. Természetesen Pó apó "térképét" tartva a kezemben.

Köszönöm!!

Ui: most éppen Szírián gondolkozom igen intenzíven

Poapó tudsz küldeni Myiamari pénzt lécci.Gyűjtön a világ pénzeit.Mi az árfolyama a Myamari rialnak

nagyon faca! kicsit hosszu, ugyhogy kell eggyet aludnom, mert nem birja a derekam! Rajta vagy az iw-en, Po apo?

en tervezek egy 1-2 eves azsiai korutazast, foleg fotoznek, helyi arcokat, es portrekat! 0 evestol a 100-ig..

itt vagy meg?

Köszi, köszi! Az iw-en nem vagyok fent, de a poapo@freemail.hu-n elérhető vagyok.

Messze foldon elek, ma neztem a Frei dossziet neten, nagyon szinvonalas musor! Bhutan es az elveszett kiralysag...

Jo lenne mindg utazni!!

Ki a fene akar egy helyben elni es dolgozni???

Kedves Po Apo!

Jot szorakoztam az utleirason es kedvet kaptam Myanmarhoz. Kerdesem: a fent emlitett e-mail cimet ( a soforet) lehet e hasznalni, s lehet e a fenti arra hivatkozni.

Hozzatennem ; remekul szorakoztam az Indokinaban soroztem cimu remekmuven a Transziberiai vasut alatt nagyon " Joo" utitarsnak bizonyult : )

Udv Kat

Win címe természetesen használható, azóta már mások is jelezték, hogy mentek vele, de sehol se találom az erről szóló levelezésemet.

A könyvről írtakat külön köszönöm, méghogy a transzibériain...

Akkor legalább két pld. van most Kínában a könyvből, mert az én könyvespolcomon is itt figyel egy. Klassz olvasmány.

Nagyon köszönöm ezt is!

Van a dolognak köze egy Klem nevű paparazzihoz :-)))?

hisz a Klem nevű paparazzival egy sörözés közben beszélgettünk a könyvedről, de végül a kettővel ezelőtti hazautamkor, ez év elején sikerült csak hozzájutnom. Hogy még jobban behízelegjem magam, elmesélem azt is, hogy elég hosszú időt töltöttem a könyvesboltban, de végül egyedül ezt a könyvet vettem meg. Biztos azért, mert a többiben nem söröztek. Jó vásárt csináltam vele, egyetlen komolyabb hibát fedeztem fel benne, nevezetesen, hogy túl rövidre írtad.

:-)))

Nekem dedikált vaaaan! : ) És már kölcsön is kellett adnom egyszer.